A tagszervezeteknek küldött utolsó levelében azonban nem az elnökség három megmaradt tagja közül kért fel valakit a szövetség irányítására, hanem – nem meglepő módon – azt a Deutsch Pétert, aki eddig vezérigazgatóként tevékenykedett. Szemben azonban az elnökség megmaradt tagjaival, a két alelnökkel, Zsivoczky-Farkas Györgyivel és Németh Zsolttal, továbbá Tölgyesi Előddel, Deutsch nem választott tisztségviselő, hanem a szövetség fizetett alkalmazottja.

Deutsch Péter ügyeiről többször írtunk. Először akkor, amikor kiderült, hogy Deutsch még az atlétikai világbajnokság szervezőbizottságának elnökeként, utolsó munkanapján 260 millió forintot utalt a MASZ számlájára, versenybíró-képzés címszóval, majd akkor, amikor a Telex közérdekű adatigénylésének köszönhetően megtudhattuk azt is, hogy a vb szervezőbizottsága 664 millió forintot költött az MTK Lantos Mihály Sportközpontjára, amelyet alig három évvel korábban adtak át.

Később kiderült, hogy gondok akadtak a Gyulai Memorial és a szövetség bronzkategóriás versenyeinek finanszírozásával is. Itt is a Telex fordult közérdekű adatigényléssel a bírósághoz, mert szerették volna megtudni, hogy a szövetség pontosan mire költötte a Zsivótzky-program 2,7 milliárd forintját. Ekkor derült ki, hogy a Track and Race Kft., melynek fő tulajdonosa Deutsch fia, Balázs, illetve egy másik cégén keresztül ő maga volt, összesen 366 millió forintért rendezett két bronzkategóriás versenyt 2021-ben és 2023-ban. Egy újabb adatigénylési körben kiderült az is, hogy a Track and Race Kft. 2022-ben is rendezett versenyt, ekkor 190 millió forintért, továbbá, hogy részt vállalt a Gyulai Memorial körüli szervezési, rendezési feladatokban is további 260 millió forintért. Végül az Opten cégadatbázis szerint ez alatt a három év alatt a cég 758 millió forintos árbevétel mellett 290 millió forintos adózott nyereséget realizált.

Kiderült az is, hogy Deutsch a Sport & Event Kft.-n keresztül, melynek szintén tulajdonosa, 2022-ben 480 milliós szerződést kötött a szövetséggel, így ebben az évben a Memorial teljes évi állami támogatásának jelentős része (801 millió forintból 731,5 millió) az érdekeltségi körében landolt. Ezek után talán már nem is meglepő, hogy 2023-ban a Sport & Event Kft. 1 milliárd forintos forgalom mellett 823 millió forintos adózás utáni eredményt produkált.

Azóta kiderült, hogy a Sport & Event Kft.-nek Deutsch egyszemélyes Kft.-je, az Ad-Wiser Kft. ugyan csak 10%-os tulajdonosa, ám az alapító okirat értelmében a cég nyereségének 99%-a az Ad-Wiser Kft.-t illeti. Nem kevés pénzről van szó, hiszen a Sport & Event Kft. 2021-ben 240, 2022-ben 325, 2023-ban 800, 2024-ben pedig 345 millió forint osztalékot fizetett az Opten cégadatbázis szerint.

Tehát a Deutsch Péter 100%-os tulajdonában álló Ad-Wiser Kft. négy év alatt 1 milliárd 692 millió 900 ezer forint osztalékot realizált csak a Sport & Event Kft.-ből.

Tekintve, hogy a MASZ májusi küldöttgyűlésén Deutsch hosszú – ám a jegyzőkönyvekből és a küldöttgyűlésről készült hangfelvételből is kimaradó – monológot intézett a tagsághoz, amelyben ő maga említette meg, hogy bevételeinek „mindössze” harmada köthető a Magyar Atlétikai Szövetséghez, két eset lehetséges:

Vagy ez az 1 milliárd 692 millió 900 ezer forint Deutsch bevételeinek a harmada volt ebben a négy évben, vagy a Sport & Event Kft. bevételeinek harmada, durván 550 millió forint származott a MASZ-tól, amelynek egyébként 2023 óta vezérigazgatója volt.

Polt Péter egykori legfőbb ügyész egyébként már a Telex cikkeit is feljelentésként értékelte, ezért azokat a Nemzeti Nyomozó Irodához irányította, ahol a nyomozás, legfőképp a Nemzeti Integritás Hatóságnak hála azóta is tart. (

Ez azonban nem akadályozza meg Deutsch Pétert abban, hogy 2026 július 15-től gyakorolja az elnöki jogokat a Magyar Atlétikai Szövetségben a választott tisztségviselők helyett.

Csak az elmúlt egy hétben legalább tíz közelebbi/távolabbi ismerősöm szegezte nekem a kérdést, hogy mégis mi történt, hogyan veszítettük el a Tour de France jogait? Szinte kivétel nélkül sportrajongók voltak mind, ráadásul olyanok, akikkel, ha nem is napi, de heti rendszerességgel tartom a kapcsolatot, valamilyen szinten tehát tisztában vannak mindazzal, ami velünk történik. Mégis megkérdezték.

Értem persze, miért, hiszen ugyanők nézik a foci vb-t is, nézik az M4-et, ahol szinte minden szünetben sulykolják, hogy idén már ők adják a Tourt. Miért gondolná azt bárki ép ésszel, hogy egy olyan kis országban, mint Magyarország, ahonnan több mint húsz éve nem indult senki a Touron, két csatorna is közvetíti a versenyt? Ki gondolná, hogy ennek bármiféle értelme van?

Ám attól, mert a dolognak semmiféle értelme sincsen, attól még ezekből a kérdésekből számomra egyértelművé vált, hogy hiába a kerékpár a csatornánk DNS-e, hiába közvetítettünk tízéves távlatban minden valamirevaló kerékpárversenyt, hiába van komoly részünk abban a kerékpáros boomban, ami Magyarországon az elmúlt években lezajlott, mi itt az Eurosportnál vagyunk kénytelenek bizonygatni azt, hogy közvetítjük a Tour de France-ot.

Van ugyanis, amivel nem tudunk versenyezni. Tudtuk előre, hogy így lesz, hiszen nem először vagyunk ilyen helyzetben, tudtuk, hogy a négyes gombnak hatalma van, tudtuk, hogy sokan egyszerűen nem kapcsolnak tovább. Éppen ezért tudtuk azt is, hogy a nézőink jelentős részét ezért el fogjuk veszíteni, még annak ellenére is, hogy a köztévé csak két órával később kezdheti el a közvetítést, mint mi.

Ezek a sorok elsősorban azoknak szólnak, akik korábban évről évre velünk voltak minden nyáron. Jelezni szeretnénk, hogy részünkről semmi sem változott. Ha továbbra is arra kíváncsiak, mi történik a versenyen valójában, és nem érik be annyival, ami Pálfy József 1978-as Franciaország útikönyvéből kiolvasható (Panoráma sorozat), akkor babráljanak picit a távirányítóval.

És még egy gondolat.

Tudom, hogy nem lesz elegáns, én is sokat gondolkodtam, hogy leírjam-e egyáltalán, és azt is tudom, hogy jobb lett volna, ha ezt más írja le helyettem, hiszen én érintett vagyok. Ám rájöttem, rá kellett jöjjek, hogy ha én nem írom le, akkor nem fogja leírni senki sem, márpedig nem árt ezeket a dolgokat rögzíteni:

A köztévé Tour-közvetítése annak a bizonyítéka, hogy az M4-nél még nem történt semmiféle rendszerváltás. Ami egyfelől érthető, hiszen a köztévé többi csatornájánál is csak ezen a héten kezdődött, és a sportcsatornánál, amíg a foci vb tart, addig bármiféle változás nyilvánvalóan elképzelhetetlen. Az egyszerűen túl nagy, túl fontos project.

Ám ettől még rögzíteni kell, hogy ami a Tourral történt, történik, az nem helyes.

Hogy az adófizetői forintoknak nem az a korrekt felhasználási módja, hogy a köztévé olyan jogokra licitál, amit más piaci szereplők korábban már megvettek. Nem mi vagyunk az egyetlenek egyébként, akikkel ilyesmi történt, a versenytársaink is jártak már hasonlóan, úgyhogy nem egyedi esetről van szó, ezt fontos megjegyezni. Ez egészen egyszerűen nem felelős felhasználása a közpénzeknek. Egy köztelevíziónak semmiképpen nem lehet célja az, hogy tisztességesen gazdálkodó, Magyarországon adót fizető, piaci alapon működő vállalkozásokat szándékosan gyengítsen.

Egy közszolgálati sportcsatornának van, illetve lehet létjogosultsága, ám ilyen céljai nem lehetnek.

Ráadásul a Touron még csak magyar induló sincs. Ennek ellenére a karavánnal tart a köztévét 16 éven keresztül a háttérből, ám teljhatalommal irányító egykori Fidesz-pártigazgató, Várhegyi Attila fia. Utazó riporterként, három héten át, nyilvánvalóan közpénzből.

Várhegyi Benjamin egyébként tavaly egy kerékpáros podcast egyik műsorvezetőjeként az adófizetők pénzén elutazott valamennyi háromhetesre, és szinte valamennyi klasszikusra is, úgy, hogy a köztévének semmiféle közvetítési joga nem volt ezekre a versenyekre. Ott volt a világbajnokságon is Ruandában, de onnan legalább az M4 Sport közvetített. Bár azt hiszem, azon talán érdemes lehet elgondolkodni, hogy teljesen normális-e az a rendszer, ahol egy riporter utazására van pénz, miközben versenyzők maradnak otthon azért, mert nincs.

Mindenesetre azt hiszem, kijelenthetjük, hogy nagy szüksége volt ezeken a versenyeken egy utazó riporterre minden magyar adófizetőnek.

A távirati iroda sorai már csak azért is meglepőek, mert a nyílt levél így zárul: Kérem továbbá, hogy a nyílt levelem tartalmát mindenki teljes terjedelmében közölje! – ők mégis szemlézték a levelet. Én ilyen bátor nem vagyok, viszont az utolsó dolog, amit tenni szeretnék, hogy Gyulai Miklós bármiféle levelét teljes terjedelmében idézzem, így inkább csak jelzem, a levelet itt találják , a távirati iroda tudósítását pedig itt olvashatják. Érdekes olvasmány mindkettő.

Különösen akkor, ha az ember tudja, hogy az elnökség Gyulai által puccsistának és rebellisnek nevezett tagjai (szg#151 – A magyar atlétika elmúlt 16 éve – A jó nem ilyen) , Zsivoczky-Farkas Györgyi, Németh Zsolt (Halász Bence edzője) és Tölgyesi Előd pont azért gyűjtöttek aláírásokat, hogy már július 10-én, egy rendkívüli küldöttgyűlés keretein belül szavazzanak az elnök és a teljes elnökség személyenkénti visszahívásáról. (Ami azt jelenti egyébként, hogy a „puccsisták” saját maguk ellen is bizalmatlansági szavazást kezdeményeztek.)

Mindezek fényében az ember a szeptember 1-jei időpontot még csak-csak érti, (a hátterét meg is írtuk már: A Gyulai–Deutsch-páros sorsa eldőlt, de azért elköltenének még 3 milliárdot a nyáron) , a csúsztatásokhoz-hazugságokhoz is hozzászokott az évek során, ám ez a durcás kisgyerek hangnem azért némiképp meglepő.

Már több mint két év telt el azóta, hogy a „rebelliseket” megválasztotta a tagság, azóta nem tud mit kezdeni Gyulai és Deutsch Péter vezérigazgató azzal, hogy élnek olyan emberek is a földön, akik kérdeznek, gondolkodnak, és nem pusztán aláírnak mindent, amit eléjük tolnak. Azt még érti is az ember, hogy miért nem sikerült ez alatt a két év alatt megtanulni, hogy miként lehet egy elnökséget normálisan, kultúremberhez méltóan, a másik felet meghallgatva, konszenzusra törekedve vezetni, hiszen az előző nem olyan rendszer volt, ahol az ilyesminek nagyon nagy kultúrája lett volna.

Azt viszont, hogy miért nem lehetett mindezt legalább április 12. után megpróbálni, azt már nem nagyon érti senki. Miért kellett ugyanúgy izomból megpróbálni lenyomni mindent, mint annak előtte? Honnan táplálkozott ez az agresszivitás? Legfőképp: honnan volt ez a fene nagy önbizalom?

Még a lemondólevél is tele van csúsztatással, fenyegetéssel. Egyáltalán nem felel meg a valóságnak az, hogy az elnökség azt a javaslatát hagyta ezúttal jóvá, amit már kétszer visszautasított, az a szó pedig, hogy elvárom, legalábbis furcsán hat egy olyan levélben, amiben valaki a lemondását jelenti be. Miért gondolja Gyulai, hogy ő még bármit is elvárhat? Miért kéne azoknak is lemondaniuk vele együtt, akik eddig is vele szemben álltak, és akiknek két év kemény munkája van abban, hogy a tagság végre elég bátor legyen ahhoz, hogy fellépjen a jelenlegi vezetés ellen?

Egyáltalán: hogyan lehet valakinek bármiféle elvárása bárkivel szemben, ha ő maga három évig vezette úgy a szövetséget, hogy a vezérigazgató, Deutsch Péter viselt dolgairól, az ellene zajló nyomozásról, feljelentésről soha egy szót sem szólt? Sem a tagságnak, sem senki másnak. Mint ahogyan a lemondólevélben sincs szó semmi ilyesmiről. És nincs szó arról sem, hogy mi lesz majd a vezérigazgatóval, vagy éppen Deutsch Péter jobb kezével, aki most éppen stratégiai és sportszakmai tanácsadóként tevékenykedik.

Nincs szó senki másról és semmi másról, csak arról, hogy Gyulai lemond majd, de akkor, amikor ő akar.

Ám a világ nem így működik. Legalábbis április 12. óta nem. A tagságnak, sőt nemcsak a tagságnak, hanem az adófizetőknek is jogos igénye, hogy ne bízzanak rá milliárd forintokat olyasvalakikre, akik ellen büntetőfeljelentés van folyamatban. Gyulainak és Deutschnak az a szándéka, hogy ugyanúgy rendezzék meg a Gyulai Memorialt, ahogyan eddig. Átláthatatlanul, méregdrágán és legfőképp: Deutschhoz így-úgy köthető cégeken keresztülfuttatva.

Nyilván nem véletlen persze, hiszen a Gyulai Memorial egyike a világ legdrágább atlétikai versenyeinek, költségvetésével csak a legnagyobb versenyek veszik fel a versenyt, ha felveszik egyáltalán. A szakmában etalonnak számító zürichi Weltklasse idei költségvetése például 9 millió euró, ami jelen árfolyamon 3 milliárd 150 millió forint. Ez nem azt jelenti persze, hogy a verseny ennyibe kerül a svájci adófizetőknek, hiszen ebben a 9 millió euróban már a szponzori bevételek, a jegybevétel és a televíziós jogdíjak is benne vannak. Ezzel szemben a magyar adófizetők durván ennyi pénzzel támogatják a Memorialt. Nagyjából egymilliárd forinttal a MASZ-on és további majdnem kettővel az NRÜ-n keresztül.

Ilyen volumenű támogatás bárhol a világon elképzelhetetlen.

Már csak azért sem, mert 3-4 millió euróból pazar Diamond League-versenyt lehet rendezni, még úgy is, hogy a kiadási oldalon Diamond League-szintű, kiemelt pénzdíjakkal kell számolni, amilyenek a Gyulai Memorial esetében nem merülnek fel. Például a 2017-es párizsi verseny megállt 1,7 millió euróból.

Nyilvánvalóan a most felálló Vagyonvédelmi és Visszaszerzési Hivatalnak lesz teendője a verseny környékén bőven, de azt hiszem, a legsürgetőbb teendő addig az lenne, hogy további vagyonvesztés ne történjen. Hogy mondjuk valakit kinevezzenek, aki ért hozzá, és aki, belelátva a könyvekbe, meg tudja állapítani, hogy ez vagy az a költség adott esetben valós-e, vagy sem.

Ez egyébként a legegyszerűbben talán úgy működne, ha Gyulai Miklós nem szeptember 1-jével mondana le, hanem azonnali hatállyal, a szövetséget pedig idén nyáron a két alelnök (Zsivoczky-Farkas Györgyi és Németh Zsolt) vinné tovább a tisztújításig, ahogyan az alapszabályban rögzítve van.

Nem hiszem, hogy ezt a rettenetesen fontos versenyszezont ez olyan nagyon veszélyeztetné.

SZG#157 – Senki sem kérdezett

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!

Minden szakmának, minden sportágnak megvannak a maga belsős poénjai, amiket igazából csak azok értenek, akik körön belül vannak. Ők, akik értik, általában összekacsintanak ilyenkor, egymásra mosolyognak, aztán mennek tovább a dolgukra.

Ezek a poénok a legritkább esetben píszík. Egyszerűen nem kell píszínek lenniük, hiszen úgysem értheti őket akárki. Bár olyan is előfordul, hogy azért nem píszík, mert olyan régiek, hogy amikor elterjedtek, a vicceknek még egyáltalán nem kellett píszínek lenniük. Az atléták egymás között jó harminc éve „szakállas világrekordként” emlegetnek minden olyan női világcsúcsot, mely még a nyolcvanas évekből maradt ránk.

Akik napi szinten fogyasztották a Népsportot akkoriban, azok tudják, hogy a „szakállas világrekord” kifejezést akkoriban elég gyakran használták a sportnapilapban. Így emlegették bármely sportág bármely világcsúcsát, ami eléggé régen fennállt. Ez a „szakállas világrekord” kifejezés azonban az atlétáknál – és talán az úszóknál is – némi mögöttes tartalommal telt meg, amikor a – jellemzően, de nem kizárólag – NDK-s atlétanők rekordjai kerültek szóba. Mindenki, aki a körön belül volt, maga előtt látta ilyenkor a csúcstartónőt, amint a fülén csöpög ki a tesztoszteron, vagy ahogyan álldogál reggelente a borotválkozótükör előtt, tanácstalan.

Mind a mai napig élnek ilyen szakállas világcsúcsok: Marita Koch 47.60-as rekordját tavaly Tokióban, a vb-n próbálta megdönteni Sydney McLaughlin-Levrone sikertelenül, Lisovskaya súlylökő-, Reinsch diszkoszvető- és Chistyakova távolugró-világcsúcsa gyakorlatilag érinthetetlen a nyolcvanas évek vége óta, a sportág legrégebben fennálló világcsúcsát pedig Jarmila Kratochvilova tartja 800 méteren 1983. július 26. óta.

Még mielőtt azonban az összes „szakállas világcsúcsot” szeretnénk az egykori keleti blokkra rásózni, jegyezzük meg: Florence Griffith-Joyner 100-as és 200-as világcsúcsa is pontosan ugyanez a kategória. Az a kategória, amiről mindenki tudja, hogy a mai standardoknak aligha felelnének meg. Azért annyi az a világcsúcs, mert akkoriban a doppingellenőrzés még gyerekcipőben járt, versenyen kívüli teszt például még egyáltalán nem is létezett. Olyan szerekkel versenyeztek abban az időben sokan pár nappal azután, hogy beszedték, amivel manapság fél évig a pálya környékére sem merészkedne senki. Abban az időben a legjobbak:

Durvábban kokszoltak, mint manapság.

Ez vitathatatlan. Ennek ellenére igazán komolyan sosem vetődött föl, hogy ezeket a rekordokat eltöröljék. Leginkább talán azért nem, mert nagyon-nagyon régen nem született egyetlen olyan világcsúcs sem, amiért az ember tűzbe merné tenni a kezét. Ahogyan mindenki tudja, mi történt a nyolcvanas évek végén, úgy tudja mindenki, mi történt a kilencvenes évek végén vagy később. Nem igazán lett volna, azt hiszem, egyik generációnak sem erkölcsi alapja törölgetni a korábbi évtizedek rekordjai közül.

Maradt tehát az a megoldás, hogy az atlétika vár arra, hogy majd kinövi ezeket a világcsúcsokat, mint ahogyan az úszók is kinőtték a cápadresszes rekordokat. Nyilván nem úgy fogja kinőni a sportág ezeket a csúcsokat, hogy a versenyzők majd megint Nerobolt szednek, és egy hétre rá pedig ott ácsorognak majd a rajtvonalnál, hanem úgy, hogy a szűkülő kémiai támogatást máshogy pótolják.

Nagyon valószínű például, hogy Jarmila Kratochvilova 800-as világcsúcsa idén meg fog dőlni. Egy darabig úgy tűnt, hogy erre az olimpiai bajnok Keely Hodgkinsonnak lesz majd esélye, aki be is jelentett egy világcsúcskísérletet a londoni Diamond League-versenyre július közepére, ám mivel a múlt héten kikapott Stockholmban a fiatal svájci Audrey Werrótól, aki a harmadik ember lett a földön, aki egyáltalán 1 perc 54 másodperc alá került, a helyzet már korántsem ilyen egyértelmű. Ma, június 16-án, kedden Ostravában ráadásul debütál 800 méteren szabadtéren is az a Femke Bol, aki az elmúlt években két világbajnoki címet is szerzett 400 gáton, így aztán az is előfordulhat, hogy nemcsak ketten, hanem hárman lesznek majd versenyben a világcsúcsért.

Azt, hogy mi változott az atlétikában ez alatt a bő negyven év alatt, egyszerű, rápillantásos módszerrel is meg lehet állapítani. Így futott és így nézett ki Jarmila Kratochvilova 1983-ban:

Keely Hodgkinson és Audrey Werro pedig így:

A nyolcszázas futónők annyira sosem voltak muszkulárisak, mint Kratochvilova, ilyen izomkötegeket talán csak akkor láttunk, amikor a hiperandrogenizmussal élők szabadon versenyezhettek. (Semenya, Niyonsaba, Wambui – Rio 2016 például.)

De még mielőtt nagyon belemélyednénk a részletekbe, el kell mondani, hogy Jarmila Kratochvilova, aki lassan 43 éve tartja a világcsúcsot, és akinek a rekordját Semenyáék megközelíteni sem tudták, alapvetően nem is nyolcszázas futó volt. A nyolcvanas évek elején Marita Koch mögött a második számú négyszázasnak számított a világon, de a világcsúcstartónőt legyőzni nem nagyon tudta. Ott nyert, ahol Koch nem indult, mint például a budapesti fedett pályás Európa-bajnokságon 83-ban, ám hiába voltak mai szemmel is remek egyéni csúcsai százon (11.09 – június elejéig cseh csúcs) és kétszázon (21.97), még ezekben a számokban is Koch mögé szorult.

Talán ezért is kezdtek el a 800 méterrel foglalkozni, mert úgy érezték, ott azért jobban boldogulhat, vagy pedig azért, mert úgy gondolták, hogy az állóképességi munka jól jöhet még négyszáz méter végén, esetleg mindkettő, mindenesetre a harmadik 800 méteres versenyén világcsúcsot futott Münchenben, ami a mai napig fennáll. Rá nem sokkal pedig Helsinkiben, a vb-n pedig úgy lett világbajnok, hogy a 800 döntője előtt másfél órával futott még egy 400-as elődöntőt is.

51.08-cal sétált be a döntőbe, ahol aztán – Koch távollétében – első nőként 48 másodpercen belül futva, 47.99-cel szintén világbajnok lett. És itt meg is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ami igazán érdekes. Tudniillik, hogy Hodgkinson és Werro 400-as egyéni csúcsa nagyjából annyi, amennyit Kratochvilova abban az elődöntőben kocogott. A britnek 51.14 az egyéni legjobbja, néhány hete futotta a római Diamond League-versenyen, Werrónak picit jobb, 51.03.

De mindketten három másodpercre vannak Kratochvilovától 400-on.

Ideírhatnám a százas és a kétszázas egyéni csúcsokat is, de az már szinte sértő lenne. (Hodgkinsonnál százast nem is találtam) Bol, aki – esetleg – szintén aspiráns lehet, persze más tészta. Mivel ő maga is négyszázról és négyszáz gátról érkezik, így ő ilyen sebességbeli hátránnyal nyilván nem rendelkezik. Hogy mást ne mondjak, ő döntötte meg Kratochvilova fedett pályás – vagy ahogyan mostanság már mondani kell, rövid pályás – világcsúcsát 400 méteren. De Bol, legalábbis ma estig, kérdőjel. Nem lehet kizárni, hogy ő is harcban legyen a rekordért, de biztosan mindezt állítani sem lehet. Egy versenye volt eddig 800-on, fedett pályán, Metzben (1:59.07), ami bemutatkozásnak nem rossz, de nagyjából pont semmit nem mond.

Úgyhogy kanyarodjunk is vissza Kratochvilovához, Hodgkinsonhoz és Werróhoz, és ahhoz a kérdéshez, miként lehet ezt a három másodperces hátrányt, ami a 400-as egyéni csúcsokból ered, valahogy kompenzálni.

Nyilvánvalóan a józan paraszti ész azt diktálná, hogy Kratochvilova, aki gyorsabb volt, gyorsabban is kezdett, míg Werróék, akik lassabbak, inkább futottak egyenletesen, de ez pont nem így történt. Kratochvilova egy 56.82-es 400 méterre futott egy 56.46-osat, így jött ki az 1:53.28, míg Werro egy 55.8-as 400-zal kezdett, ebből lett 1:53.98. (58.22-es második 400) Hodgkinson négyszáznál a harmadik helyen futott, a nyúl és Werro mögött, ő 56.2-vel kezdett, ebből lett az 1:54.33-as brit csúcs. Viszont azt fontos megemlíteni, hogy nem az történt, hogy az a különbség maradt meg közöttük, ami volt 400-nál is, hanem az, hogy Hodgkinson ötszáznál, amikor a nyúl kilépett, az élre állt.

Ennek pedig az lett a következménye, hogy Werrónak gyakorlatilag 720 méterig szélárnyéka volt. Ilyen tempójú versenyen ez, azt hiszem, egy életben egyszer fordul elő. Részben ennek is köszönhette, hogy majd’ két másodperccel megjavította az egyéni csúcsát.

Kratochvilovának ezzel szemben Münchenben csak négyszázig volt nyula, ami praktikusan annyit jelent, hogy közte és Werro, illetve Hodgkinson között pillanatnyilag azért nagyobb a különbség, mint az a másodperc, ami az időeredményekből látszik.

De ettől még a világcsúcsjavítás nem elképzelhetetlen.

Csak mindennek klappolnia kell. Nem fér bele például, hogy valaki huzamosabb ideig a kettes pályán fusson, mint ahogyan szerintem az sem igazán, hogy csak ötszáz méterig legyen nyúl. De ötszáz után már csak nagyon erős futó tud nekik vezetni, hatszáz után pedig talán már senki sem, így inkább az lehet a kérdés, hogy rá lehet-e őket beszélni (értsd: meg lehet-e őket fizetni annyira), hogy segítsék egymást? Mert ez lenne valahol a kulcs.

Valahogy azt a három másodperces deficitet, ami a gyengébb négyszázas egyéni csúcsukból ered, le kell dolgozni. Kratochvilovának az 56.8-as első 400 nemcsak egy másodperccel volt lassabb, mint ahogyan Werro kezdett, hanem valójában – magához képest – sokkal többel. Kratochvilova ugyanis 8.8, Werro 4.8, Hodgkinson 5 másodperccel volt elmaradva négyszáznál az egyéni csúcsától.

Innen kellene nyerni!

Az, hogy egyáltalán beszélgethetünk rekorddöntésről, az az új generációs cipőknek és a Maurtennek köszönhető. Utóbbi a táplálékkiegészítők terén jelent nagy segítséget, sokat foglalkoztunk már a fejlesztéseikkel a párizsi olimpia előtt is , és komoly részük volt Sebastian Sawe két órán belüli maratonijában is. Viszont azt látni kell, hogy hiába segítenek az új generációs cipők, hiába segítenek a különböző zselék, a táv második felében Werro és Hodgkinson így is kapott Kratochvilovától két másodpercet a második négyszázon! Mivel Werro előtt majdnem végig volt valaki, szinte folyamatosan szélárnyékban futott, így azt, hogy ő pillanatnyilag hogyan lehetne jobb, nem látom. Azt igen, hogy ha fordulna a kocka, és nem kellene Hodgkinsonnak 500–700-ig vezetnie, hanem mondjuk Werro lenne előtte, ahogyan ő volt Werro előtt Stockholmban, és ő lépne ki a végén, akkor ő lehetne gyorsabb, mint most volt, de ezt a londoni verseny szervezőinek kellene valahogy leboltolni. Ezzel a forgatókönyvvel Hodgkinson már most, Stockholmban be tudott volna jönni 1:54 alá, viszont onnan még mindig hiányzik pár tized, amit nem lesz könnyű összegereblyézni.

Mindenesetre azt sokkal inkább el tudom képzelni, hogy gyorsabban kezdenek még ennél is, és bíznak abban, hogy nem lassulnak le jobban, mint Stockholmban. Azt viszont, hogy ugyanígy kezdenek, és gyorsabb második négyszázat futnak, őszintén szólva talán egyetlen embernél látom:

Őt viszont Femke Bolnak hívják.

SZG#156 – Senki sem kérdezett

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!

#senki sem kérdezett már a YouTube-on is

Illetve podcast formájában az Eurosport podcastjei között, valamennyi nagy megosztón: Spotify, Apple, Google Podcast stb.)

A hétvégén az olimpiai-, valamint kétszeres világbajnok Alexander Zverev pályafutása legnagyobb sikerét aratva megnyerte a Roland Garrost. Kihasználta Carlos Alcaraz távollétét, Jannik Sinner és Novak Djokovic korai búcsúját, és köszönhetően talán annak, hogy ezúttal az olasz Flavio Cobolli volt az ellenfele, negyedik Grand Slam-döntőjét már meg tudta nyerni.

Alexander Zverev győzelmében sportszakmailag nem nagyon volt semmi különös. Nyilván nem ő volt a torna legnagyobb esélyese, hiszen Jannik Sinner zsinórban kilencszer legyőzte őt, ám onnantól fogva, hogy az olasz váratlanul búcsúzott, ő maradt a legmagasabban rangsorolt játékos a mezőnyben. Igazából az volt a kérdés, hogy az esélyesség és az eddigi Grand Slam-kudarcok agyonnyomják-e őt, vagy sem. Tucattörténet, vagy ha tucatnak éppen nem is tucat, de olyan sztori, amilyet kismilliószor láttunk már a sporttörténelemben.

Zverev győzelme mégis szokatlanul nehéz feladat elé állított mindenkit, aki tenisszel foglalkozik, legyen az kommentátor, szakértő vagy éppen újságíró. Alexander Zverevnek ugyanis van egy előélete.

Nem mennék bele különösebben a részletekbe, aki nincsen képben, az hosszabban olvashat róla itt: (szg#69 – Alexander Zverev: Aki sosem lesz elég jó), vagy rövidebben éppen itt: szg#154 – Alexander Zverev, aki levette a fuxait, elég legyen annyi, hogy Zverevet egykori barátnője, Olya Sharypova és gyermekének édesanyja, Brenda Patea is kapcsolaton belüli erőszakkal vádolta meg. A két ügy közül utóbbi jutott el a bíróságig, ám végül peren kívüli megegyezéssel zárult. Zverev 450 000 eurót fizetett Pateának további 200 000-et pedig a német államnak. Zverevnek voltak még egyéb gyengeségei is, melyeket ezúttal nem részleteznék, ám a korábbi cikkekben megtalálhatók, ám azok nem olyan súlyú ügyek voltak, amilyenek bárki másnak ne lehetnének, aki Grand Slam-döntőt játszott valaha, abból a szempontból tehát érdektelenek, amiről írni szeretnék.

A fenti két ügy, a családon belüli erőszak viszont nem az. Sőt, nagyon érdekes és izgalmas kérdés, hogy mit kezd az ember ezzel a két történettel újságíróként, kommentátorként akkor, ha az elkövető éppen Grand Slamet nyer?

Pláne így, hogy a történet szálai nem lettek rendesen elvarrva. Hiszen azzal, hogy egyik ügy sem ment végig, nem volt egy bíróság, amelyik ítéletet hirdetett volna, nem tudjuk biztosan, mi történt. Amit biztosan tudunk, az, hogy Zverev fizetett. Amikor fizetett, akkor azt kommunikálta, hogy a fizetéssel nem ismeri el a vétkességét, pusztán csak a nyugalmát szerette volna „megvásárolni”, ám azt már nekünk kell hozzátenni, hogy azzal, hogy fizetett, az ártatlanságát nem vásárolta meg.

Ha azt mondjuk, hogy Zverev nem tekinthető bűnösnek, akkor azt is mondanunk kell, hogy ártatlannak sem.

Nagy barátja vagyok az ártatlanság vélelmének, ám azt is el kell mondani, hogy az ártatlanság vélelme nem ilyen ügyekre vonatkozik. Az megillette Zverevet addig, amíg volt ellene egy feljelentés, de nem volt ítélet, ám onnantól kezdve, hogy peren kívül ők megállapodtak, ilyesmiről nem beszélhetünk. Zverev ugyan látványosan elvárja azt, hogy ártatlannak tekintsék, az újságíróknak gyakorlatilag megtiltotta, hogy az interjúk során ezt a kérdést egyáltalán csak szóba hozzák, ám le kell szögezni, hogy ártatlannak akkor lehetne tekinteni, ha bírósági procedúra végén mentették volna fel Zverevet.

Vagy meg se vádolják, mint ahogyan a teniszezők 99%-át soha nem vádolják ilyesmivel.

Az ügyek tehát ott voltak már a döntő előtt, ott voltak a döntő alatt, és ott maradtak a döntő után is. A keddi cikkem nagyjából az utóbbiról szólt.

De hogyan viselkedjen egy kommentátor vagy egy újságíró egy ilyen helyzetben? Hallgasson? Szóba se hozza, ami történt? Ünnepelje a győztest, mint bárki mást?

Az teljesen nyilvánvaló, hogy a Zverev-szurkolók az utóbbit szerették volna, akik meg utálják őt, azok az ellenkezőjét, de az is biztos, hogy sem egy kommentátornak, sem egy újságírónak nem az alapján kell eldöntenie azt, hogy mit mond vagy mit ír. Annak irrelevánsnak kell lennie, hogy a szurkolók vagy éppen az ellendrukkerek mit szeretnének hallani vagy olvasni. Hogy mit írsz, mit mondasz, annak belülről kell jönnie.

Az én helyzetem annyiból volt speciális ezen a hétvégén, hogy én voltam kommentátor is, és aztán írtam is a döntőről magáról. És hogy bonyolítsam még egy picit a helyzetet, egyáltalán nem úgy viselkedtem kommentátorként, mint újságíróként. Az adásban talán ha egy fél mondattal említettem meg Zverev ügyeit, a cikkemnek viszont a jelentős része erről szólt. És ez nem azért volt, mert vasárnap még gyáva voltam, kedden meg már bátor, hanem azért, mert mások voltak a keretek.

Bár Ben Rothenberg, a világ egyik vezető teniszszakírója – akinél egyébként Sharypova először megszólalt, és aki ezért felháborodásában meg se nézte a döntőt – azt írta a hétvégén , hogy szerinte az ügyben a tévé úgy, ahogy van, szakértőstül, mindenestül gyáván viselkedett, szemben az írott sajtóval, amelyik bátor volt, ezzel én nem értek egyett.

Bounces

For Zverev's Full Story, Read All About It

As I’d foreshadowed in the days before, I ultimately recused myself from watching or covering the men’s final on Sunday at Roland Garros, and have not regretted that decision…

Read more

3 months ago · 147 likes · 43 comments · Ben Rothenberg

Ez nem bátorságról vagy gyávaságról szól, hanem keretrendszerről.

Televíziósként nem tudom, mit lehetett volna kezdeni ezzel az üggyel? Nyilván nem készítesz egy bejátszót a döntő elé egy többéves történetről, mint ahogyan a közvetítés közben sem jegyzed meg egy fonák egyenes után, hogy szép volt, szép volt ez a fonák, de azért ne feledjék, mi történt gyereke édesanyjával! Marad a műsor vége, onnantól, hogy beüti a meccslabdát, egészen odáig, hogy elköszönsz. Nem egy rövid idősáv, ám a java részében fordítasz, vagy magukat a játékosokat, vagy a szakértőket. A szakértő az szakértő, ő nem azért ül ott, hogy ilyesmikről beszéljen, ő tehát biztosan nem fogja szóba hozni az efféle ügyeket, már csak azért sem, mert nem is szabad szóba hoznia. Ergo marad két perced, maximum. Amikor értékeled a teniszező pályafutását, másfajta megvilágításba helyezed, ami történt, amikor picit kinyitod a képet. Én úgy éreztem, hogy akkor ott, abban a pillanatban maximum egy mondatnak volt helye.

Nem azért, mert kevésbé éreztem súlyosnak az ügyet, mint egy nappal később, amikor írtam, hanem azért, mert más valamiről egynapos távlatban gondolkodni, és más azon melegében beszélni. Más a pillanat, ezáltal minden mondatnak más az optikája is.

Nyilván nem véletlen, hogy nem olvastam azóta sem olyan mértékadó elemzést, amelyik ne említette volna meg Zverev múltját. A L’Équipe nem szentelte Zverevnek a címlapot, ami húszévente szokott előfordulni (bár kétségtelen, a Metz BL-győzelme kapóra jött nekik), de az Athletictől a Guardianen át a Telegraphig mindenki abban a hangnemben írt, ahogyan mi is írtunk.

Mert egyszerűen abból az időtávból már nem lehetett másként.

Akkor sem lehetett, ha ez Zverevnek nem tetszik, akkor sem, ha a Zverev-rajongóknak nem tetszik. Vannak dolgok, melyek nem működnek másként. Illetve működhet, csak ahhoz az embernek tisztáznia kell magát, ahhoz tisztára kell mosnia a nevét.

Anélkül nem megy.

SZG#155 – Senki sem kérdezett

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!

#senki sem kérdezett már a YouTube-on is.

(Illetve podcast formájában az Eurosport podcastjei között, valamennyi nagy megosztón: Spotify, Apple, Google Podcast stb.)
(

Majdnem két évvel ezelőtt, amikor Alexander Zverev kettő-egy szettről elbukta az Alcaraz elleni Garros-döntőt, ugyanitt arról írtam, hogy ugyan előfordulhat, a német pusztán nem elég jó teniszező ahhoz, hogy Grand Slam-győztes legyen, de az is, hogy egyszerűen nem elég jó ember. Azt, hogy jobb ember lett-e azóta, nem tudom, azt viszont, hogy Grand Slam-győztes, azt igen.

Talán érdemes egyébként az egész két évvel ezelőtti írást visszaolvasni ismét (szg69# - Alexander Zverev: Aki sosem lesz elég jó) , már csak azért is, mert érdekes, hogy mit változtat meg egy Grand Slam-győzelem, és mit nem. Érdekes úgy olvasni azokat a sorokat, hogy az ember arra figyel, mi az, ami még mindig érvényes, és mi az, ami most már nem.

Annak az írásnak például ez volt az utolsó mondata: „Az a kérdés, hogy képes-e levetni a fukszait.”

Alexander Zverev konkrétan ugyan nem vetette le a fukszait, ott van a nyakában mind a háromnegyed kiló még mindig, ám talán nem véletlen, hogy a döntőben ez egy pillanatig sem látszott. Vagy ha elő is villant pár pillanatra véletlen, gondosan takargatta. Korábban nem nagyon volt ellenére, hogy számos aranylánca közül az egyik orrba vágja egy-egy fonák egyenes közben, ám most olyan szűk nyakú pólót gyártott neki az Adidas, melyben ez egyszerűen nem volt elképzelhető. Pedig játszatták őt már – frappánsan – asszonyverőben is, 2021-ben, az Ausztrál Openen – fél évvel azután, hogy Olya Sharypova Ben Rothenbergnek vallott arról, hogy milyen volt 13 hónapon keresztül Alexander Zverev barátnőjének lenni. (Az asszonyverő egyébként, mármint a kifejezés az izompólóra, leginkább, azt hiszem, tükörfordítás, még mielőtt valaki erőltetettnek gondolná a párhuzamot.)

A Sharypova-ügy a két évvel ezelőtti írásból ugyanúgy érvényes mind a mai napig, mint ahogyan Zverev másik bántalmazási ügye, a Brenda Patea elleni is, mely végül peren kívüli megegyezéssel zárult. Gyermeke édesanyjának 450 000 eurót fizetett, és további 200 000-et a német államnak. Ezek az események ott vannak, és ott is maradnak Alexander Zverev múltjában, akárhány Grand Slam-tornát is nyer életében.

Persze lehet mondani, hogy ezek most az ünneplés percei, hogy most méltatni kellene őt, hiszen micsoda nagyszerű sikert ért el, hogy mekkora győzelmet aratott, és fogjuk is méltatni nyilván, de kiindulópontnak rögzíteni kell: mivel azok az esetek kivizsgálva megfelelően sosem lettek, ezért innen indulunk.

Zverevnek az a szerencséje, hogy az ATP csak idén vezette be a Safeguard programját , ha ezt két évvel korábban teszi, lehet, Zverev nem is játszhatna egyáltalán. Ha könyvelő lenne, vagy bankár, már réges-rég nem dolgozhatna a cégnél, akármilyen kártérítésben is állapodott meg akárkivel.

Legyünk pontosak:

Alexander Zverevnek, mint teniszezőnek a megítélése változott, Alexander Zverevnek, az embernek nem.

Miután mindezeket rögzítettük, utána beszélhetünk Alexander Zverevről, a teniszezőről. Aki egyébként nagyon szépen beszél, szellemes az interjúszobában, és aki messziről tök jó fejnek látszik. És aki olyan sportsikert ért el, amiről kétségtelenül beszélni kell:

Csodagyereknek lenni sosem könnyű. Önmagában már attól összeroppanhatsz, ha nem tudod teljesíteni a rád nehezedő elvárásokat. Márpedig Zverevnek elvárásokból jutott bőven, hiszen az, hogy milyen kvalitásokkal áldotta meg a sors, az elég hamar látszott. Majd két méter magas, ennek megfelelően szervál, csodálatos fonákja van, termetéhez képest pedig kiválóan mozog és hihetetlenül labdabiztos – akárki látta őt tizenpár évesen, a jövő nagy bajnokaként emlegette.

És úgy is indult.

20 évesen már TOP 10-es teniszező volt, 1000-es tornákat nyert, 21 évesen világbajnok, úgy, hogy az elődöntőben Federert, a döntőben Djokovicot verte, csak a Grand Slam-tornákon haladt döcögősebben. Bár 2021-ben olimpiai bajnok lett (elődöntőben megint csak Djokovicot legyőzve), és innentől azért válaszolhatta azt a Grand Slam-győzelem hiányát firtató kérdésekre, hogy ő bizony az olimpiai aranyát oda nem adná semmiért, de az igazság azért az volt – és amit vasárnap este, a meccslabdát követően könnyei egyértelműen bizonyítottak is –, hogy

a teniszben a Grand Slam-tornák számítanak igazán.

Vagy hát legyünk őszinték: azon a szinten, ahol Zverev mozog, az ő tehetségével, csak ezek számítanak.

Semmi nem indokolta egyébként, hogy Alexander Zverevnek gondjai legyenek a Grand Slamekkel. Kiváló erőnlétű játékosról van szó, aki nagyon sokat melózott világéletében, és akinek ennek megfelelően remek mérlege volt az ötszetteseken. Csak valahogy belesodródott ebbe az egészbe. Valahogy úgy alakult, hogy a Grand Slameken magához képest sosem teljesített jól. Viszonylag későn játszotta az első Grand Slam-negyed- és elődöntőjét is, és még csak arról sem volt szó, hogy mindig összeakadt Federerrel, Nadallal vagy Djokoviccsal, mert általában kiesett már előbb. A mából visszatekintve talán azt mondhatnánk, hogy egyszerűen köré nőtt a probléma, olyannyira, hogy idővel kérdésessé vált, meg tudja-e oldani egyáltalán valaha.

Nyilván nem segített, hogy a Federer–Nadal–Djokovic-hármast felváltotta Sinner és Alcaraz uralkodása, de azt hiszem, nem ez volt a döntő. Hanem az, hogy Alexander Zverev egy jó darabig, minden egyes Grand Slam-tornán elkövette ugyanazokat a hibákat. Az ő tudásához képest niemandok ellen bonyolódott négy-ötszettes meccsekbe a torna korai szakaszában, értékes játékperceket töltve a pályán, a korai fordulókban elégetett energia pedig hiányzott a végjátékban.

Talán a 2024-es Garros volt az a torna, amikor belátta, hogy ez így nem mehet tovább, hogy a torna elején is jobban kell figyelni, csak akkor már ott voltak Sinnerék, és ott volt a csomag a vállán, ami semmiképpen sem könnyítette meg a helyzetét.

A csomag pedig akkorára nőtt, hogy idén, amikor nem volt ott Alcaraz, aztán hirtelen Sinner és Djokovic sem, akkor kérdésessé vált, hogy ezzel a csomaggal együtt, ezt így meg lehet-e oldani egyáltalán. Hogy képes lehet-e Alexander Zverev majd tíz év kudarcával a háta mögött, megszámlálhatatlan sebet szerezve Grand Slam-tornákon, öt meccset nyerni zsinórban salakon?

Topfavoritként.

Hiszen onnantól kezdve, hogy Djokovic kiesett, teljesen nyilvánvaló volt, hogy Zverev ezt a tornát csak elveszítheti. Már a szónak abban az értelmében, hogy innentől ez élete lehetősége, és nyerni nem tud semmit, csak veszíteni. Vagy ahogyan McEnroe fogalmazott nagyon pontosan:

Ha Zverev most nem nyer, akkor tényleg nem nyer sohasem.

És azért ez, legyünk őszinték, ez nagyon komoly teher. És ha valamiért egyértelműen jár a kredit Zverevnek, akkor az az, hogy ezt a terhet el tudta viselni. Hogy ilyen körülmények között is meg tudta nyerni azokat a meccseket, amiket meg szokott nyerni egyébként is. És ez azért nem kevés.

Igaz, nem is minden.

SZG#153 – Senki sem kérdezett

Ha korábban szeretnétek elolvasni az írásaimat, látogassatok el kedd esténként az eurosport.hu-ra.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!

#senki sem kérdezett már a YouTube-on is

(Illetve podcast formájában az Eurosport podcastjei között, valamennyi nagy megosztón: Spotify, Apple, Google Podcast stb.)

)

Egyik beszámolót sem fogadták el a Magyar Atlétikai Szövetség küldöttgyűlésén – ezzel a címmel adott hírt a hétvégén a Távirati Iroda a MASZ küldöttgyűléséről. Tehát annak ellenére, hogy – akárcsak tavaly – a küldöttek ezúttal is nyíltan szavaztak arról, hogy titkos legyen-e a szavazás, az elnök/vezérigazgató kontra elnökség csatából idén egyértelműen az utóbbi került ki győztesen.

Bár kétségtelenül jogi és sportszakmai szempontból a legfontosabb az első mondat, a Távirati Iroda címe, az, hogy a szövetség elnökét és vezérigazgatóját a tagság gyakorlatilag mindenben leszavazta, érdemes feleleveníteni azt is, hogy mi történt a küldöttgyűlést megelőző napokban, illetve magán a küldöttgyűlésen. Arról, hogy az atletika.hu-n megjelent egy eléggé alákérdezős interjú Gyulai Miklós szövetségi elnökkel, a küldöttgyűlés előtt két nappal már beszámoltunk (Az atlétikai szövetség elnöke páros lábbal szállt bele Halász Bence edzőjébe címmel) arról azonban még nem, hogy a küldöttgyűlés napján még egy hasonló hangvételű üzenet is megjelent tőle ugyanott, mely ezzel a félmondattal zárult: 2026. szeptember 30-án teljes tisztújítást tartunk.

Ezt követően a küldöttgyűlés elején, a protokolláris formaságokat követően, Deutsch Péter vezérigazgató – aki hivatalból levezető elnöke minden hasonló közgyűlésnek – ragadta magához a szót. Először hosszasan méltatta a szövetség elmúlt 10 évét, majd, alighanem picit kiesve levezető elnöki szerepéből, a küldöttgyűlés nyilvánossága előtt rontott neki először Németh Zsoltnak, Halász Bence edzőjének, majd Tölgyesi Elődnek, az elnökség egy másik tagjának, végül pedig Kámán Bálint volt szövetségi kapitánynak. Annak ellenére, hogy a monológnak voltak személyeskedő, külső szemlélő számára már-már kellemetlen részletei is, Deutsch nem adta meg a viszontválasz lehetőségét egyik érintettnek sem, hanem az alapszabály idevonatkozó pontjára hivatkozva előbb akadályoztatást jelentett be, majd a levezető elnökséget átruházta Farkas Attila Erikre.

Ő maga pedig felállt és elment.

Ezután következett a lényegi rész, a 66 küldöttből 45 támogatta, hogy a napirendi pontokról ne nyilvánosan, hanem titkosan szavazzanak, innentől pedig egyértelmű volt, hogy a továbbiakban az ellenzék akarata érvényesül majd. Így a küldöttgyűlés nem fogadta el a felügyelőbizottság jelentését, nem fogadták el a könyvvizsgáló jelentését a 2025-ös költségvetésre vonatkozóan, de a tavalyi évre vonatkozó, illetve az idei tervekről szóló beszámolót sem.

Követve az elmúlt évek eseményeit, onnantól kezdve, hogy Deutsch elhagyta a termet, és ettől talán nem teljesen függetlenül eldőlt, hogy a küldöttek szavazhatnak titkosan, egyetlen izgalmas kérdés maradt:

Gyulai Miklós elnök a küldöttgyűlés végeztével benyújtja-e a lemondását?

Több okból is lehetett erre számítani. Egyfelől azért, mert a tavalyi küldöttgyűlés előtt úgy nyilatkozott, hogy ha nem fogadják el a beszámolókat, lemond, másfelől pedig azért, mert a már idézett interjúban ezt mondta:

„Amennyiben a tagszervezetek – csakúgy, mint egy évvel ezelőtt – bizalmukról biztosítanak, akkor az említett elnökségi tagoknak le kell vonniuk a tanulságokat, és a magyar atlétika érdekében többé soha nem szabad veszélyeztetniük a működést. Ha viszont ez a számomra értelmezhetetlenül ellenséges kis csoport éri el a célját, akkor bennem kérdőjeleződik meg sok minden.”

Mindezek ellenére azoknak lett igazuk, akik úgy gondolták, hogy semmiféle lemondásról szó sem lesz, mivel az elnök és a vezérigazgató ezt a nyarat még mindenképpen szeretné végigcsinálni. Az ülés végeztével nem történt semmi, sőt, Gyulai a következő sorokat posztolta a Facebookra:

„Tudják, mi a hit valódi próbája? Nem az, amikor valaki akkor tűnik fel, amikor süt a Nap, hanem az, amikor a viharban is a kormánynál marad, és nem hagyja, hogy a hajó zátonyra fusson. Az értékek nem divatcikkek, amiket le lehet cserélni egy új politikai kampány kedvéért.”

Lehet persze mondani, hogy Gyulainak és Deutschnak legalább 1 195 476 624 oka van nem lemondani, hiszen Magyarország kormánya ennyi pénzzel támogatja a Gyulai-Memorialt és a World Athletics Ultimate Championshipet a MASZ-on keresztül, de valójában még ennél is fontosabb számukra, hogy maradhassanak. Az NSÜ-n keresztül az állam ugyanis további majdnem 2 milliárd forinttal finanszírozza csak a Memorialt. 1 195 476 624 forintba csak a két verseny a sportszakmai feladatai kerülnek. Amennyiben Gyulai és Deutsch maradnak még a nyáron a Szövetség élén, amennyiben továbbra is ők irányítják a magyar atlétikát, akkor továbbra is ők diszponálnak ezek felett az összegek felett.

És valami ami alighanem még sokkal fontosabb nekik a jelen helyzetben: akkor nem derül ki, hogy mennyibe is kerül egy Gyulai-Memorial valójában.

Arról, hogy az elmúlt 16 év grandiózus sportfinanszírozása milyen anomáliákat szült, bőségesen írtunk az elmúlt hetekben, és nyilvánvalóan fogunk is még, ha megindulnak a nyomozások azokban a négy-öt éve ’alvó’ ügyekben, melyekben persze nyomozni kellett volna már réges-rég, csak valahogy az előző rezsimnek ez nem nagyon állt érdekében.

Szó volt ilyen ügyekről a magyar atlétikáról szóló írásban (szg#151 – a magyar atlétika 16 éve – a jó nem ilyen) ( és a magyar teniszről szólóban is (szg#152 – a magyar tenisz elmúlt 16 éve – Lázár János rendet rakni érkezett, vagy a nyomokat kellett eltüntetnie?) , és attól tartok, hogy szó lehetne még jó néhány más szövetségről szóló írásban is, ha szépen sorjában átvilágítanánk azokat is.

Persze átvilágítandó van az élet más területén is akad bőven, és az is igaz, hogy ezeknél az ügyeknél nagyobb disznóságok is történtek az elmúlt 16 évben, ám az nem kérdés, hogy előbb-utóbb azért ezeknek az ügyeknek is a végére kell járni majd. Viszont az is nyilvánvaló, hogy ez nem 5 perc lesz. Mire egyáltalán a gyanúsítások megtörténnek – aminek nyilvánvalóan már réges-rég meg kellett volna történnie –, az is lesz legalább fél év, hiszen valószínűleg jó néhány hasonló – szintén alvó – ügy szakadt most a nyomozóhatóság nyakába.

Viszont a sportszövetségeknek egészen egyszerűen nincs ennyi idejük.

Ha csak a már említett szövetségnél maradunk: a jövő hétvégén tartja az éves közgyűlését a MASZ és az MTSZ is. És szinte biztos, hogy semmivel sem fogunk többet tudni ekkor sem Deutsch Péter cégeit érintő büntetőügyről, sem arról az ügyről, mellyel kapcsolatban maga Lázár János tett feljelentést 2021-ben a teniszszövetség korábbi vezetése ellen. Itt még azt sem tudjuk pontosan egyébként, hogy ki ellen tett feljelentést, csak iparági pletykák keringenek arról, hogy az egykori főtitkár lehet az érintett. Viszont az biztos, hogy az atléták közgyűlésén Deutsch Péter lesz a levezető elnök – mint a szövetség vezérigazgatója –, a teniszezőknél pedig – megint csak iparági pletykák szerint – a korábbi főtitkár a visszatérésén dolgozik.

Az atléták és a teniszezők egyébként nem tisztújító közgyűlést tartanak, ami azt jelenti, hogy a regnáló elnök visszahívása egyébként sem lenne éppen egyszerű feladat, úgy pedig, hogy a közgyűlések előzetes napirendjén a visszahívás nem is szerepel, úgy szinte lehetetlen. Ettől persze előfordulhat, hogy Lázár János lemond az MTSZ vezetéséről, hiszen ő sosem ambicionálta a sportág vezetését, neki más feladatai voltak, ám

ugyanez az atlétáknál elképzelhetetlen.

Azt lehet tehát mondani, hogy alapvetően három forgatókönyv lehetséges a pillanatnyilag fideszes irányítás alatt álló sportszövetségeknél:

· jön egy tisztújító közgyűlés (jellemzően a téli sportágak esetében, hiszen itt vagyunk olimpia után), és a tagság eldöntheti, mit szeretne csinálni – ahogyan az illik.

· Ha nincs tisztújító közgyűlés az idén, a tagság megpróbálja meggyőzni az elnököt, hogy mondjon le, aki ebbe belemegy. Vagy azért, mert belátja, hogy már nem tud segíteni, vagy azért, mert nincs már kedve az egészhez. (esetleg soha nem is volt)

· Az elnök (vagy informális vezető) maradni akar.

És lesz ilyen, ne tévedjünk. Lesznek olyanok, akik ilyen-olyan okból ragaszkodnak a hatalomhoz. Gyulai Miklós például az atlétáknál tavaly még úgy nyilatkozott, hogy amennyiben a közgyűlés nem fogadja el a beszámolóját, akkor lemond, ám most, hogy már nem a Fidesz van hatalmon, egyáltalán nem biztos, hogy hasonló esetben megtenné ugyanezt. És ez igazán érdekes kérdés. Hogy mi lesz azokkal a sportágakkal, ahol az elnökök (vezetők) nemhogy nem szeretnének távozni, hanem foggal-körömmel ragaszkodnak a hatalomhoz.

Az nem feltétlen jó válasz, hogy ahol a tagság nem olyan egységes, hogy meg tudja oldani az elnök elmozdítását, visszahívását, az a sportág megérdemli a sorsát.

Egyfelől azért sem jó válasz, mert eredendően a sportági szakszövetségek civil szervezetek volnának, ahol a politikának nem sok keresnivalója lenne, arról viszont, hogy a politika és a politikusok az elmúlt 16 évben finoman szólva is rájuk telepedtek, nem feltétlen csak ők tehetnek. Másfelől pedig azért sem jó válasz, mert ugyan rendszert váltottunk április 12-én, ez azonban nem feltétlen jelenti azt, hogy ezzel varázsütésre az előző rendszer valamennyi ’vívmányát’ sikerült eltakarítani.

Az atlétákról szóló cikkben már leírtam, hogy Gyulai Miklós és Deutsch Péter miként őrizte meg a hatalmát tavaly, akkor, amikor egy normális világban már aligha tudták volna megőrizni azt:

„A közgyűlésen Németh Zsolt, a jelenkor legsikeresebb edzője konkrétan bemutatkozott a küldötteknek, mivel nem atléták, hanem többnyire az egyesületi képviselők voltak jelen. Jó néhány szakember, szakosztályigazgató, azok, akik általában képviselni szokták az egyesületüket egy-egy közgyűlésen, ezúttal távol maradni voltak kénytelenek. Ők arról számoltak be, hogy klubjukat megkeresték a Sportegyesületek Országos Szövetségétől – melynek elnöke Deutsch Tamás –, és felszólították őket a jelenlegi vezetés támogatására. Úgy mesélik, hogy különböző szövetségi és állami források megvonásával fenyegették meg őket, és azért érkeztek a klubelnökök a közgyűlésre, hogy biztosak legyenek abban, hogy megfelelően szavaznak.”

A Sportegyesületek Országos Szövetségének elnökét most is Deutsch Tamásnak hívják, és mint ilyen, most is pontosan azok felett a pénzek felett diszponál, melyek fölött februárban diszponált. Vidéki polgármesterek között továbbra is többségben vannak a fideszesek, ők továbbra is nyomást tudnak gyakorolni a helyi sportklubok vezetésére. Egyedül talán annyi változott, hogy az országgyűlési képviselők nem gyakorolnak már nyomást a küldöttekre. De az biztos, hogy akadnak sportszakemberek országszerte, akik még mindig inkább tartanak a polgármestertől, esetleg a SOSZ-tól, mintsem hogy bízzanak abban, hogy előbb-utóbb a rendszer megváltozik majd, és esetleg nem kell félni már senkitől.

Az, hogy Magyarország Kormánya nem akar beavatkozni a sportszövetségek munkájába, nem akar oda majd politikusokat delegálni, alapvetően egy üdvözlendő dolog, még ha el is szoktunk ettől az elmúlt 16 évben. Sőt, a sportirányításnak nem feladata az sem, hogy eltávolítson egy neki nem tetsző szövetségi elnököt, még akkor sem, ha az fideszes.

Az viszont, azt hiszem, feladata lesz majd a sportirányításnak, ha egyszer feláll majd, hogy olyan rendszert teremtsen, ahol a tagok félelem nélkül, bátran, úgy szavazhatnak, ahogyan azt jónak látják.

Egyáltalán: olyan rendszert kell teremteni, ahol azok szavaznak, akiket ez a szavazás érint. Nem pedig azok, akik a klubokat vezetik, és nem azok, akiket a SOSZ elnöke odaküldött.

Az elmúlt 16 évben fideszes politikusok szinte valamennyi sportági szakszövetség elnöki székében megfordultak, legalább egy rövid ideig. Kevesen dolgoztak közülük közmegelégedésre – ha voltak ilyenek egyáltalán –, ám olyan, hogy bármelyiküknek országos botrányok közepette kelljen távoznia, azért nem nagyon fordult elő.

Egyfelől azért, mert vannak, akik mind a mai napig hatalomban vannak, annak ellenére, hogy Schmidt Ádám egykori sportért felelős államtitkár az elmúlt években azt a feladatot is kapta a miniszterelnöktől, hogy tisztítsa meg a sportági szövetségeket a fideszes politikusoktól, másfelől pedig azért, mert akik távoztak, azok többnyire inkább elsunnyogtak szépen csendben, észrevétlen. A független sajtó általában egy-két cikkben taglalta a hátramaradt ügyeket, de a nagyobb botrány többnyire elmaradt.

Leszámítva a teniszszövetséget.

Ott ugye már az is szokatlannak volt mondható, hogy egy viszonylag nagy hatalmú fideszes politikust egy még nagyobb hatalmú fideszes politikus váltson az elnöki székben, ám a váltás mikéntje és legfőképpen a miértje még ennél is izgalmasabbra sikeredett.

A NER első teniszszövetségi elnöke Szűcs Lajos volt, aki amellett, hogy negyedszázadon keresztül volt országgyűlési képviselő (2001–2026), megválasztásakor, 2011 januárjában még a Pest Megyei Közgyűlés elnökeként is tevékenykedett. Őt váltotta Lázár János 2020 júliusában, aki ekkor ugyan nem volt éppen pályája csúcsán, ám azért Lázár János volt még ekkor is. Kósa Lajos mellett talán a legbefolyásosabb fideszes politikus, akire sportszövetséget bíztak valaha.

Nyilván nem véletlen.

Ma már tudjuk, hogy nem azért, mert maga is teniszezgetett néha, de még csak nem is azért, mert nagyon ambicionálta volna egy szövetség vezetését. Lázár merőben másként gondolkodott ugyanis a sportirányításról, mint a többi fideszes potentát. Ez abból az interjúból is kiderült, amit megválasztása után készítettem vele (Lázár János: Euromilliók állnak kifizetetlenül) 2020 augusztusában. Ahogyan a sportról, a sportirányításról beszélt, az sokkal inkább emlékeztetett arra, ahogyan egy normális, higgadt, kulturált, a sportot abszolút a helyén, értékén kezelő vezető gondolkodik a témáról, mintsem arra, ahogyan fideszes pártársai tették ugyanezt. Nem is beszélve mindenkori főnökéről, Magyarország akkori miniszterelnökéről. Ennek ellenére

Lázár János azért lett a teniszszövetség elnöke, mert Orbán Viktor küldte.

De miért is kellett Orbán Viktornak a Covid-válság kellős közepén egyáltalán bárkit is a Magyar Tenisz Szövetség élére küldenie? Miért kellett Szűcs Lajosnak 2020 májusában botrányok közepette lemondania? Kezdjük a legelején:

2010-ben, a NER hatalomra kerülésekor a Teniszszövetség durván 100 milliós éves költségvetéssel rendelkezett, játékos pedig leginkább abból lett, akinek a szülei ezt megengedhették maguknak. És itt teljesen váratlanul, azt hiszem, el is érkezünk ennek a cikknek talán a legfontosabb mondatához. Ma, 16 évvel és sok tízmilliárd forinttal később ugyanitt tartunk, az előző mondat még mindig áll:

Teniszező ma is csak abból lesz, akinek a szülei ezt megengedhetik maguknak.

Magyarul azokból, akik legalább a felső középosztályból származnak, vagy inkább – legyünk őszinték – rohadtgazdagok. Ugyanott tartunk, mint 16 éve, csak közben elköltöttünk sok milliárd forintot. És rengeteg pénzből rossznak lenni nagyon nem ugyanaz, mint kevés pénzből rossznak lenni, ahogyan arról már a sorozat korábbi írásaiban is szó volt:

• szg#147 – A magyar sport elmúlt 16 éve – Elköltöttük a Jóisten pénzét is, de jutottunk-e előbbre?
• szg#148 – A magyar sport elmúlt 16 éve – Innen hova? Tovább?
• szg#149 – A magyar sportmédia elmúlt 16 éve – Semmi sem volt drága
• szg#151 – A magyar atlétika 16 éve. – A jó nem ilyen

Ha mondjuk ma Mezőkövesden születik egy kisfiú, akinek a kezében benne van mindaz, ami benne volt mondjuk Roger Federerében, akkor abból nemhogy nem lehet profi teniszező, de arra sincsen semmiféle sansz, hogy egyáltalán kiderüljön, hogy az ő kezében, lábában, fejében mi van. Hiszen továbbra sincsen semmiféle esélye arra, hogy egyáltalán megismerkedjen a sportág alapjaival. Egy kultúrállamban az, hogy valaki vezet egy teniszszövetséget kilenc éven keresztül, elkölt ennyi pénzt, ám ebben a rettenetesen fontos kérdésben egy apró lépést sem tesz előre, az is bőven elegendő lett volna ahhoz, hogy leváltsák, ám jól jelzi az országban 2020-ban uralkodó viszonyokat, hogy Szűcs Lajosnak mégsem ezért kellett mennie. Sőt, ha jól rémlik, ez a probléma még csak fel sem merült.

Szűcs 2011-ben az elnöki címmel együtt megkapta a kasszakulcsot is. Olyan büdzséből működtethette a sportágat, amilyen büdzséről soha, senki még csak álmodni sem mert. Szemben a 2010-es 100 millióval, a szövetség éves költségvetése 2017-ben már több mint 4 milliárd forint volt. Ennek ellenére 2020-ban, amikor leváltották, több mint 3 és fél milliárd forinttal nem tudott elszámolni, és gyakorlatilag csődközeli állapotban adta át az irányítást.

Azt azonban nem lehetett mondani, ne látszott volna, hogy hova folyt el ez a rengeteg pénz.

A szövetségnek ekkor már több mint 30 alkalmazottja volt (2011-ben még csak 7), rendeztünk WTA- és ATP 250-es versenyeket, utóbbira és a Davis-kupa-meccsekre is több ezres mobillelátókat húztunk fel, évente többször, mindig más helyszínen, nyilvánvalóan csilliárdokért. Fizettünk mindenért, ami látszott, ami fénylett, ami csillogott. Az ATP- és a WTA-versenyek rendezési jogát konkrétan béreltük, évente több száz millióért, pedig Márky Jenőnek még WTA-versenyrendezési joga is volt (van), csak mivel az ő beágyazottsága a jobboldalon finoman szólva is hiányosnak volt mondható, ezért mi inkább fizettünk ugyanazért – másnak.

Ő pedig Bukarestbe szorult a versenyével együtt, hiába van Teniszakadémiája a Római-parton.

Egy teniszszövetségnek egyébként nem az a dolga, hogy ATP- vagy WTA-tornákat rendezzen, pláne nem adóforintokból. Nyilván történelmileg úgy alakult, hogy a Roland Garrost a Francia Tenisz Szövetség rendezi, és a hasznából pedig finanszírozzák szinte az egész sportágat Franciaországban, de azért nem ez a jellemző. A profi teniszversenyek jellemzően magántulajdonban vannak, konkrétan üzleti vállalkozások, az adófizetők pedig legfeljebb néhány turisztikai ügynökségen keresztül tesznek bele némi pénzt, imitt-amott.

Ezzel szemben Magyarországon az adófizetők pénzét arra fordították, hogy a busás pénzdíjakon felül még fellépti díjat fizettünk dollármilliomosoknak (hiszen szinte minden top teniszező az), ráadásul azt sem közvetlenül, hanem ügynökökön keresztül. (Stefan Cvetkov évente 570 000 eurót számlázott a Szövetségnek, most 1 millióra pereli azt.) Így sikerült elérni például, hogy 2017-ben a Budapest Openen az egyik szabadkártyát Fabio Fognini kapta Balázs Attila helyett, a főtáblán pedig egyetlen magyarként Fucsovics Marci indulhatott. Ami azért, valljuk be, finoman szólva is visszatetsző, egy olyan verseny esetében, amit szinte kizárólag az adófizetők finanszíroznak.

Abból a pénzből, ami a magyar teniszbe megérkezett 2011 és 19 között, meg lehetett volna erősíteni a klubrendszert, szélesíteni lehetett volna a bázist, javítani lehetett volna az edzőképzés színvonalát, fejleszteni lehetett volna az ovis és iskolai teniszt, többek között. El lehetett volna költeni olyan dolgokra is, melyek a jövőbe mutatnak, melyek jellemzően egy teniszszövetség feladatai közé tartoznak a világban.

Ám ezekre a feladatokra, a már emlegetett látványberuházások mellett, már nem sok maradt. Effektív az volt a vezetés hozzáállása az utánpótlásteniszhez, hogy 16 éves korig finanszírozza a gyerek játékát a szülő, és ha tehetségesnek bizonyul, teljesíti a „mérföldkőprogram követelményeit”, akkor ezután segít majd a szövetség is. Marozsán Fábiánnak, Udvardy Pannának ez jelentett némi segítséget nyilván, de azt sem szabad elfelejteni, hogy ebben a sportágban eljutni 16 éves korig, az majd’ tíz év finanszírozást jelent: ezalatt egy gyerek teniszoktatására el lehet verni egy lakás árát, ami azért – valljuk be – aligha elvárható mindenkitől.

Ettől még persze nem szabad elhallgatni azt sem, hogy a profi tenisz terén előreléptünk ez alatt az időszak alatt némiképp. Nem szabad elhallgatni, hogy Fucsovics Marci bejött a százba a világranglistán, hogy Babos Tímea Grand Slameket nyert párosban, hogy Piros Zsombor, Gálfi Dalma, Stollár Fanni szép eredményeket ért el a junioroknál. Ám azt is ki kell mondani, hogy ezek közül az eredményekhez a szövetségnek talán annyi köze volt, hogy felkarolták a kétszázadik hely környékén stagnáló Fucsovicsot és odatették mellé (értsd: fizették) Sávolt Attilát edzőnek.

A többiek – és javarészt Marci is – a sikereiket leginkább maguknak és a családjuknak, támogatóiknak köszönhetik.

Ráadásul a szövetség és a profi játékosok viszonyát is a transzparencia teljes hiánya jellemezte, mint ahogyan az MTSZ működését más területeken is. Részben ennek köszönhetően Richter Attila főtitkár összeveszett előbb Fucsoviccsal, majd Sávolttal is majd Babos Tímea is fellázadt, így a végén már nemhogy a budapesti ATP- és WTA-tornákon nem játszott egyikük sem, de a Davis- és Fed-kupában sem.

Mindezek ellenére, ha egyetlenegy okot kell mondani, hogy a Szűcs Lajos-féle vezetés miért bukott meg, akkor azt mondanám, hogy azért, mert megromlott a viszonya Szabó Tündével, aki akkoriban az EMMI-nél sportért felelős államtitkár volt. Pedig volt itt még NAV-vizsgálat és büntetőfeljelentés is hűtlen kezelés gyanúja miatt.

2020 júliusában aztán megérkezett Lázár János a szövetség élére, aki tényleg csődközeli állapotban vette át az irányítást, ráadásul jelentős kötelezettségvállalásokkal együtt, hiszen Szűcsék még – szintén euromilliókért – leszerződtek a Fed-kupa döntőjének megrendezésére és bérbe vették a mallorcai füves pályás (!!!) verseny rendezési jogát is. Lázár azonban nemcsak konszolidációt ígért, és nagyívű terveket vázolt fel a sportág fejlesztését illetően is , hanem felelősségre vonásról is beszélt, ami már csak azért is volt figyelemre méltó, mert a NER idején ilyesmi azért nem túl gyakran történt. Ha egyáltalán történt. Ma már azonban szinte mindenki úgy látja a sportág környékén, hogy mindez nem volt több, mint

abszolút filmszínház.

Lázár hiába indította perek sorozatát az előző vezetés ellen, a sportágon belül ma az az általános nézet, hogy valójában egyetlen feladata volt: eltakarítani Szűcs után a nyomokat és bevédeni a Fidesz egykori képviselőjét. Az az általános vélemény, hogy kifelé hiába követelt példás büntetést Szűcsnek és Richternek, hiába válaszolta az előző elnök felelősségét firtató kérdésre azt, hogy: „ne vicceljen, ő volt az elnök, hogyne lenne”, az egyetlen valós motivációja a szövetség elnökeként mégis a takarítás volt. Az, hogy végül nehogy valakit felelősségre vonjanak.

A Magyar Tenisz Szövetség elveszítette gyakorlatilag az összes polgári pert, amit indított. A 24.hu információi szerint a szövetség

„nemhogy nem jutott hozzá a követeléseihez, de mivel Richter ellenkeresetet, míg az A-Z Produkció végrehajtást nyújtott be, és ezeket hosszas jogi csatározások végén megnyerték, a szövetség még fizethetett is. Richter Attila három, összesen 100 milliós keresetéből kettőt is megnyert. A szövetségnek a jogerős verdikt értelmében a volt főtitkárának a 16 havi munkabérét, annak kamatát, továbbá egy, a bíróság szerint az MTSZ „rosszhírkeltése” miatt meghiúsult szerződése elmaradt honoráriumát kellett megtéríteni mintegy 62 millió forintos összegben. A bíróság egyedül Richter állítólagos túlórái után követelt 20 milliós munkabértételét nem találta bizonyítottnak, ezért azt elutasította.

Az A-Z Kft. a Juhász Gábor által kiadott tartozáselismerő alapján Lázár megválasztása után azonnal több mint félmilliárd forintot inkasszált a szövetség számlájáról, majd a cég végrehajtással további 181 millió forinthoz is hozzájutott 2025-ben az MTSZ kimutatása alapján.

A Szűcs-érában megkötött főbb nemzetközi szerződések kapcsán a szövetség 2020 decemberében peren kívül egyezett meg a világ egyik legnagyobb teniszverseny-jogtulajdonosával, az IMG-vel. Lázárék felmondták a 2020–2022-re megkötött WTA-versenyek közül a 2021-es és a 2022-es megrendezését. Emiatt az IMG 365 ezer amerikai dollárt és 440 ezer eurót követelt az MTSZ-től. A peren kívüli megállapodás értelmében Lázárék végül 253 millió forintnyi valutát fizettek ki” – írják.

Bár ezt kívülről nyilván nehéz eldönteni, de egy iratanyagot ismerő, neve elhallgatását kérő informátorunk szerint a magyar ügyeket nehezebb volt elveszíteni, mint megnyerni. Lehet, maga Lázár János is erre gondolt, amikor úgy nyilatkozott, hogy „Magyarországon nem igazságszolgáltatás van, hanem jogszolgáltatás” (a cikk 2024 májusi – a félreértések elkerülése végett). Nyilván más jellegű ügyek voltak azok, melyeket nem magyar, hanem külföldi szereplőkkel „vívott” az MTSZ, néha külföldi bíróságokon: Ion Tiriac 80,6 millió forintot kapott végül a szövetségtől a 2020-as lemondott ATP-torna miatt, Szeles Mónika 100 000 eurót, az ITF pedig 12 millió dollárt a Nemzetközi Sportdöntőbíróság ítéletét követően.

Így a soha meg nem rendezett Fed-kupa- (ma már Billie Jean King-kupa-) döntő összesen mintegy 20 millió dollárjába, azaz mintegy 6 milliárd forintjába fájt az adófizetőknek. A polgári perek már lezárultak, volt, akikkel peren kívül egyeztek meg (a mallorcai füves pályás torna jogtulajdonosai így 111 millió forintot kaptak, nagyjából a semmire, ám jogszerűen), egyetlenegy kérdés van már csak nyitva: mi lesz a Lázár János által 2021-ben indított büntetőfeljelentéssel?

Az MTSZ nevében ismeretlen tettes ellen csalás, gazdasági csalás, sikkasztás és hűtlen kezelés gyanúja miatt tett feljelentést egy hazai gazdasági társaság és az MTSZ közötti jogviszonyokhoz kapcsolódóan, ám a Nemzeti Adó- és Vámhivatal az ügy állásával kapcsolatban a 24.hu-nak azt a választ küldte, hogy a feltett kérdéseikkel kapcsolatban nincs nyilvánosságra hozható információ.

Az, hogy öt év alatt az ügyben semmi nem történt, és a nyilvánosság azt sem tudhatja, sor került-e tanú- vagy gyanúsítotti kihallgatásra, az ilyen esetekben remek táptalajt jelent a különböző összeesküvés-elméleteknek. Mint ahogyan az is, hogy Lázár János látványosan sehol nem jelent meg, ahol egy szövetségi elnöknek meg illett volna jelennie. Nem találkozott a francia, a német és az amerikai kollégájával sem, amikor azok a Davis-kupa-találkozókon itt jártak. És az is azt a nézetet erősíti, hogy Lázárt valójában csak a perek és az ügyek elsikálása érdekelte, hogy az új szakmai vezetés által kidolgozott Körmöczy Zsuzsa-programból sem lett semmi. Az meg pláne, hogy a magyar tenisz most már öt éve nagyjából csak vegetál. Pedig milliárdos állami támogatásból kellene működnie elvileg, csakhogy a pénz java része elmegy az elbukott perek után fizetendő kártérítésekre.

A nagy kérdés nyilván a hogyan tovább. Május 28-án közgyűlést tart az MTSZ, bár tisztújítás nem szerepel a napirenden, hiszen Lázár mandátuma 2028-ig tart. Persze ettől még akár le is mondhatna, vagy a küldöttek is visszahívhatnák, ha a tagság kétharmada így döntene, ám pillanatnyilag egyikről sem hallani. Az viszont biztos, hogy a helyzet alapjaiban változott meg. És itt nem pusztán arra gondolok, hogy egyetlen sportági szakszövetségnek sincsen semmiféle szüksége fideszes politikusra az elnöki székben, olyanra pedig pláne, aki látványosan nem foglalkozik azzal a sportággal, ahol elnökké választották, hanem arra, hogy felmerülhet a kérdés:

érdeke-e még Lázár Jánosnak, hogy védje Szűcs Lajost?

Ha lenne is még bármiféle ráhatása arra a büntetőfeljelentésre, amit egyébként maga tett 2021-ben, akkor akarna-e vele foglalkozni? Egyengetné-e az útját? Vagy úgy gondolja, az ő feladata eddig terjedt. Akármi is volt az.

Most pedig jöjjön, aminek jönnie kell.

Magyari Péter, a Válasz Online újságírója a Partizán: Büntetés vagy megbékélés című adásának vendége volt a múlt héten. Arra a kérdésére, hogy a rendszerváltást követő elszámoltatás miként tudna produktív lenni, azt felelte, hogy szerinte nekünk, újságíróknak is van feladatunk ebben a helyzetben. Mégpedig az, hogy történeteket jegyzünk fel. Igazolható, dokumentálható és jól előadható történeteket.

„Történeteket arról, hogy hogyan ment szép lassan tönkre a magyar demokrácia, 1990 álma. (...) Ennek a lerohasztásnak, az informális hatalomgyakorlásnak, a zsarolásoknak és akár a konkrét bűncselekményeknek a minél alaposabb leírása, feltárása (a feladatunk). Hogy történt? Hogyan és kiknek kellett ehhez asszisztálniuk, részt venniük? Mit jelentett a félelem az egyes szereplők motivációjában, és mit jelentett a kapzsiság? Azt le kell írni. Most kell leírni, ki kell raknunk magunk elé, hogy vigyázni tudjunk magunkra.” – mondta.

Ezért írunk most immáron hétről hétre arról, hogy mi történt a magyar sportban az elmúlt 16 évben. Az első két részben a magyar sport általános helyzetéről volt szó, a harmadikban pedig a sportmédiáéról.

· szg#147 – A magyar sport elmúlt 16 éve – Elköltöttük a Jóisten pénzét is, de jutottunk-e előbbre?

· szg#148 – A magyar sport elmúlt 16 éve – Innen hova? Tovább?

· szg#149 – A magyar sportmédia elmúlt 16 éve – Semmi sem volt drága

A negyedikben pedig az atlétika következik, mégpedig azért, mert az informális hatalomgyakorlásnak talán kevés pontosabb példája volt annál, mint ami ebben a sportágban történt. Ám ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az alcímmel, mely ezúttal sem lényegtelen. Leginkább azért nem, mert aki csak távolról, messziről vagy éppen a Facebookon követte a magyar atlétikát, esetleg a Magyar Atlétikai Szövetséget, akár azt is gondolhatta, hogy minden rendben van. Hogy jók vagyunk. Hogy a világ élvonalához tartozunk.

Elég csak elolvasni azt a nyilatkozatot, amit Scheidler Géza szövetségi kapitány adott nemrégiben a Távirati Irodának a toruni fedett pályás világbajnokságot követően (ahol egyébként nem szerepeltünk rosszul). Ez a fajta kommunikáció jellemezte a magyar atlétika elmúlt 16 évét, függetlenül attól, hogy az adott világversenyen éppen milyen eredményt értünk el. Előtte mindig elmondta valaki, hogy az adott verseny miért nem fontos, hogy mi valójában nem is erre a versenyre készülünk, hanem a négy év múlva következőre, utána pedig jött a hozsanna, az eredményektől gyakorlatilag teljesen függetlenül. Pedig az atlétikára is érvényes az elmúlt 16 év legfontosabb tételmondata: semmi olyat nem értünk el, amit az azt megelőző 50 évben ne érhettünk volna el bármikor.

Csak közben elköltöttük a Jóisten pénzét is.

Amikor Gyulai Miklós 2009-ben átvette a szövetség vezetését, még korántsem ment ennyire jól. Pénz ugye akkoriban ab ovo a sportra nem nagyon volt, az atlétika pedig éppen csak túl volt talán legsötétebb időszakán, Rábold Gusztáv vezetésével ugyanis olyan mélyre süllyedt, amilyen mélyre addig még sohasem. Hogy mást ne mondjak, Rábold konkrétan megtiltotta a Gyulai testvéreknek, hogy 2006-ban elhunyt édesapjuk emlékére versenyt rendezzenek.

Az elnök nem kívülről érkezett. Édesapja, Gyulai István a magyar atlétika egyik legfontosabb alakja volt, a sportág magyar hangja (azt hiszem, mind a mai napig), később a nemzetközi szövetség főtitkára, de facto vezetője volt. Fia, Miklós többszörös magyar bajnok, 60 méteren egy ideig csúcstartó, a 4x100-as váltóval Sevillában világbajnoki döntős (bár a döntőben sérülés miatt nem ő futott). Amikor az elmúlt 16 évet értékeljük, akkor azt is le kell írni, hogy ő nem az NER milliárdjaival együtt érkezett. Ő már akkor ott volt, amikor még senki nem gondolt arra, hogy a magyar atlétikával akár csak 47 forintot is keresni lehet.

Ugyanezt azonban nem mondhatjuk el a magyar atlétika elmúlt 16 évének másik két megkerülhetetlen alakjáról, Deutsch Péterről és Spiriev Attiláról. Ők már akkor érkeztek, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a sportág mekkora pénzek felett diszponálhat majd. Viszont ők sem kívülről jöttek. Gyulaihoz hasonlóan ők is válogatott atléták voltak egykoron, sőt Deutsch – fedett pályán – mind a mai napig tartja a magasugró csúcsot. Persze ettől még – bátyja Tamás révén – nyugodtan tekinthető ugyanolyan politikai kinevezettnek, mint azok a fideszes politikusok, akik a többi szövetséget elnökölték, ám egyetlen fontos dolgot azért nem árt rögzíteni:

Deutsch úgy irányította 2010 óta szinte teljhatalommal a magyar atlétikát, hogy 2023-ig a szövetségben semmiféle hivatalos tisztséget nem viselt.

Eleinte azonban ez nem sok mindenkit zavart. Gyulait – ekkor még – a legtöbben kedvelték, Spiriev, mielőtt szövetségi kapitány lett volna, a világ egyik legismertebb, legelismertebb menedzsere volt, akinek hozzáértését nem nagyon vonta kétségbe senki, Deutsch néha (mindig) érdes stílusát pedig legtöbben elintézték annyival, hogy ez az ára annak, hogy az atlétika hosszú idő után először jelentős költségvetésből gazdálkodhat.
2011-ben – még a régi Népstadionban – megrendezték az első Gyulai Memorialt, így az 1998-as Európa-bajnokság és az egykor volt Budapest Nagydíjak után ismét világszínvonalú atlétikai versenyt láthatott a közönség Magyarországon, Pars Krisztián londoni aranyérme pedig egy jó darabig tartotta az esernyőt a sportág fölé. Pályák épültek, fejlesztették a létesítményeket, a szövetség szakmai programokat hirdetett, melyeknek köszönhetően neves külföldi szakemberek érkeztek Magyarországra. Úgy tűnt, beindul valami. Ha nem is öles léptekkel, de szépen lassan fejlődni kezdett a sportág, ha nagyon picivel is, de szinte minden világversenyen előreléptünk. Ennek a folyamatnak a csúcspontjaként 2017-ben Baji Balázs világbajnoki bronzérmet szerzett 110 méteres gátfutásban.
Ez volt egyébként az egyetlen olyan eredmény ebben a 16 évben, ami miatt el kellett gondolkodnom azon, hogy érvényes-e rá az alapvetésem, tudniillik, hogy semmi olyat nem értünk el, amit korábban ne érhettünk volna el. De aztán eszembe jutott Kovács Attila (1987, Róma, 100 méter, 4. hely) és Siska Xénia neve (1986, fedett pályás világjátékok, 60 gát, 1. hely), és rájöttem, hogy még egy világbajnoki futóbronz sem elég ahhoz, hogy a fenti mondat ne legyen igaz.

2018-ban elnyertük (vagy inkább megvásároltuk) a 2023-as szabadtéri világbajnokság rendezési jogát, és ma már tudjuk, hogy mindez fordulópontnak bizonyult. Kézenfekvő lenne azt mondani, hogy mindent az a pénz tett tönkre, ami a vb rendezéséhez kellett, ám ez aligha volna igaz. A magyar atlétika forrásaira már a 2010 és 2018 közötti időszakban sem lehetett panasz, ám a szövetség vezetése már akkoriban sem a demokratikus vezetési elveivel és a prudens gazdálkodásával tűnt ki. Egy darabig mégis mindenki szemet hunyt. Annak ellenére hunyt szemet, hogy már ebben az időszakban is előfordult, hogy Deutsch a szövetség elnökségi ülésén rendreutasított egy elnökségi tagot, mondván: „ez nem az a hely, ahol kérdezhetsz, itt szavaznod kell!”. De előfordult az is, hogy simán ellehetetleníttette egy-egy edző vagy sportoló átigazolását, ha az neki valamiért nem tetszett és Spirievvel együtt gond nélkül beleszóltak, bármelyik edző munkájába, pedig ebben a sportágban, azért aligha érthet valaki egyszerre a kalapácsvetéshez és a hosszútávfutáshoz is.

Azt lehet mondani, hogy a magyar atlétikát már a 2018 előtti időszakban is a félelem vezérelte, ám azt is látni kell, hogy egy megfélemlített közeg első számú reakciója az, hogy

kussol.

És a sportág környékén 2022. szeptember 1-ig nagyjából mindenki kussolt. Kussolt annak ellenére, hogy a tokiói olimpián már olyan rosszul szerepeltünk, hogy azt még maga Schmitt Pál is szóvá tette a MOB közgyűlésén, pedig ő aztán sosem arról volt híres, hogy nyilvánosan felvállaljon egy konfliktust egy fideszes EP-képviselő öccsével. 2022. szeptember 1-jén azonban – egy évvel a budapesti világbajnokság előtt – Deutsch Pétert eltávolították a világbajnokság szervező bizottságának éléről. A miértre hivatalos választ azóta nem adott senki, illetve ha teljesen pontosak akarunk lenni, azt mondhatjuk, hogy a miértre csak hivatalos válasz érkezett. Azt, hogy valójában mi történt, nem igazán tudja senki, azóta sem.

Vagy akik tudják, azoknak többnyire Orbán, Rogán vagy Deutsch a vezetéknevük.

Hihető magyarázat híján a legkülönfélébb pletykák keltek lábra, melyek közül a sportág környékén leginkább az tartja magát, hogy Deutsch nem igazán akarta megfutni azokat a kötelező köröket (Lounge-média és hasonlók, kell-e ragoznom?), melyeket a NER ilyen volumenű beruházásoknál és rendezvényeknél elvárt. (Ne feledjük, csak a stadion felépítése a világbajnokságra majd 250 milliárd forintba került, nem aprópénzről volt tehát szó.)

Ennek a sorozatnak az első írása (szg#1 – Az atlétika vb előtt, már magyar a magyarnak is farkasa) pont Deutsch eltávolításáról, illetve a szövetség és a szervező bizottság elmérgesedett viszonyáról szólt, azóta azonban még egy dolog kiderült, azon túl, hogy a sportág szinte végérvényesen megosztottá vált.

Ez pedig az, hogy Deutsch elvesztette sérthetetlenségét.

Ez nem pusztán azt jelentette, hogy felszínre kerültek olyan dolgok, melyekről korábban is mindenki tudott, melyeket korábban is mindenki érzett, hanem azt is jelentette, hogy az atlétika és a világbajnokság körüli történtek elérték a független sajtó ingerküszöbét is. Sőt, azt sem tartom kizártnak, hogy azok a botrányok, melyek 2022 után a magyar atlétikát megrázták, nem csak a Telex oknyomozásának voltak köszönhetőek, hanem annak is, hogy a kormányzat vagy éppen a sportirányítás környékéről néhányan Deutschra nézve terhelő információkat szivárogtattak.

Mindenesetre kiderült, hogy Deutsch még a szervező bizottság elnökeként, utolsó munkanapján 260 millió forintot utalt a MASZ számlájára, versenybíróképzés címszóval , és a Telex közérdekű adatigénylésének köszönhetően megtudhattuk azt is, hogy a vb szervezőbizottsága 664 millió forintot költött az MTK Lantos Mihály Sportközpontjára, melyet alig három évvel korábban adtak át.

Az MTK elnöke akkoriban – és ma is – Deutsch bátyja, Tamás volt, Péter pedig azóta, hogy eltávolították a szervező bizottság éléről, a klub ügyvezető elnöke. Az MTK és a szövetség közötti összefonódások egyébként általánosak voltak már azelőtt is, hogy Deutsch 2023-ban végül hivatalosan is – értsd: névvel, vezérigazgatóként – szerepet vállalt a MASZ irányításában. Korábban is jó néhányan dolgoztak egyszerre mindkét helyen, sőt a szövetség elnökségében is szinte mindig ott voltak Deutsch MTK-s beosztottai. Mindennapos volt az is, hogy a szövetség fizetett az MTK-nak egy-egy bajnokság vagy verseny megrendezéséért, a munka javarészét azonban mégis a MASZ-iroda munkatársai végezték el.

Később kiderült, hogy gondok akadtak a Gyulai Memorial és a szövetség bronz kategóriás versenyeinek finanszírozásával is. Nem csak olyanok, melyekről több, a versenyen induló atléta is beszámolt, hogy a versenyzőknek zsebbe fizették ki a fellépti díjukat, hanem annál sokkal súlyosabbak is. Itt is a Telex fordult közérdekű adatigényléssel a bírósághoz, mert szerették volna megtudni, hogy a szövetség pontosan mire költötte a Zsivotzky program 2,7 milliárd forintját. Ekkor derült ki, hogy a Track and Race Kft., melynek fő tulajdonosa Deutsch fia, Balázs illetve egy másik cégén keresztül ő maga volt, összesen 366 millió forintért rendezett két bronz kategóriás versenyt 2021-ben és 2023-ban. Egy újabb adatigénylési körben kiderült az is, hogy a Track and Race Kft. 2022-ben is rendezett versenyt, ekkor 190 millió forintért, továbbá, hogy részt vállalt a Gyulai Memorial körüli szervezési, rendezési feladatokban is további 260 millió forintért. Végül a cég az Opten cégadatbázis szerint ez alatt a három év alatt a cég 758 millió forintos árbevétel mellett 290 millió forintos adózott nyereséget realizált.

Kiderült az is, hogy Deutsch a Sport & Event Kft.-n keresztül, melynek szintén tulajdonosa, 2022-ben 480 milliós szerződést kötött a szövetséggel így ebben az évben a Memorial teljes évi állami támogatásának jelentős része (801 millió forintból 731,5) az érdekeltségi körében landolt. Ezek után talán már nem is meglepő, hogy 2023-ban a Sport & Event Kft. 1 milliárd forintos forgalom mellett 823 millió forintos adózás utáni eredményt produkált.

A Telex cikkeit Polt Péter legfőbb ügyész feljelentésként értékelte, ezért azokat a Nemzeti Nyomozó Irodához irányította, azóta azonban mindössze annyit tudni, hogy a versenybíróképzéses ügyben először megtorpant a nyomozás, így a Nemzeti Integritás Hatóságnak kellett nyomást gyakorolnia 2024 őszén, a rendőrségre, hogy folytassa azt. Az ügyekről azóta többet nem tudni. Nem lehet tudni, hogy az eljárások folyamatban vannak-e még vagy megszüntetésre kerültek, gyanúsítotti kihallgatásra, illetve vádemelésre sor került-e.

Mindezek ellenére (vagy éppen ezért) Deutsch – Gyulai Miklóssal együtt – mind a mai napig irányítja a szövetség munkáját, még ha egyre nehezebben is. A 2024-es közgyűlésen az egykori vb 6. hétpróbázót, Zsivoczky-Farkas Györgyit és Halász Bence edzőjét, Németh Zsoltot alelnökké választották, míg Tölgyesi Előd és Horváth Gergely szintén ellenzékiként bekerült az elnökségbe.

Horváth azonban fél év után lemondott, mivel munkahelye, a Generali megkérte őt, hogy adja vissza a mandátumát. Hogy ez miért történt, gyakorlatilag pártállástól függően mindenki másként látja. Akad, aki úgy hiszi, Horváth lemondása mögött is valamelyik Deutsch testvér kavarása áll, akadnak azonban olyanok, akik elhiszik, hogy pusztán a Generali munkahelyi policy-ja változott meg. A lényeg azonban az, hogy egy évvel ezelőtt elveszett az ellenzéki többség az elnökségben, ahol jelenleg így mindkét fél három-három taggal van jelen. Ez finoman szólva sem könnyíti meg a munkát. Mint ahogyan az sem, hogy Gyulai, hivatalos jegyzőkönyvezett anyagokban, ’puccsistaként, rebellis elnökségi tagokként’ hivatkozik azokra, akik nem értenek vele egyet, akik nem fogadják el a javaslatait.

A tavaly májusi küldöttgyűlésen rettenetesen eldurvult a helyzet. A Gyulai–Deutsch duó csak óriási kavarások árán tudta megtartani a hatalmat. A közgyűlésen Németh Zsolt, a jelenkor legsikeresebb edzője konkrétan bemutatkozott a küldötteknek, mivel nem atléták, hanem többnyire a egyesületi képviselők voltak jelen. Jó néhány szakember, szakosztályigazgató, azok akik általában képviselni szokták az egyesületüket egy-egy közgyűlésen, ezúttal távolmaradni voltak kénytelenek. Ők arról számoltak be, hogy klubjukat megkeresték a Sportegyesületek Országos Szövetségétől – melynek elnöke Deutsch Tamás –, és felszólították őket a jelenlegi vezetés támogatására. Úgy mesélik, hogy különböző szövetségi és állami források megvonásával fenyegették meg őket, és azért érkeztek a klubelnökök a közgyűlésre, hogy biztosak legyenek abban, hogy megfelelően szavaznak.

Most is valami hasonló készül. Idén május 30-án lesz az éves közgyűlés, és a háttérben hasonló kavarások tapasztalhatók. Egyetlen dolog azonban biztosan megváltozott: az idei szavazások már nem arról szólnak, hogy meg tudják-e tartani a hatalmukat, hogy át tudják-e menteni a következő ciklusra.

Az idei szavazás már a felelősségre vonás elkerüléséről szól. Arról, hogy meg tudják-e úszni azt, amit az elmúlt 16 évben a magyar atlétikával tettek.

Azt hiszem, talán ezek a napok azok, amikor a független média fontosságát nem kell különösebben hangsúlyozni. Egyfelől pontosan tudjuk, milyen az, ha a sajtó egy része nem szabad, nem független (tehát propaganda), másfelől azt is tudjuk, hogy abban, hogy itt vagyunk, hogy ebben az országban ébredhetünk, abban a szabad sajtónak mekkora szerepe van.

Mekkora szerepe van az Átlátszónak, a Direkt36-nak, a HVG-nek, a 24.hu-nak, a Magyar Narancsnak, a Magyar Hangnak, a Partizánnak, a Telexnek, a 444-nek, mekkora szerepe van Panyi Szabolcsnak, Kaufmann Balázsnak, Gulyás Mártonnak és a többieknek. Akik nem csak feltártak, hanem végig is vittek komoly ügyeket. Úgy, ahogyan azt fel szokták tárni és végig szokták vinni az ügyeket egy magára valamit is adó demokráciában, pedig mi az utóbbi időben nem voltunk magára valamit is adó demokrácia.

Azt, hogy ezt a cikket például meg tudom most írni, azt nekik is köszönhetjük.

Mint ahogyan a sorozat két korábbi részét is azért tudtam megírni, mert ők taposták előttünk az utat. (szg#147 – a magyar sport elmúlt 16 éve – Elköltöttük a Jóisten pénzét is, de jutottunk-e előbbre? és szg#148 – Innen hova? tovább?).

És ezért hatalmas köszönet.

Rettenetes érzés volt éveken keresztül azon gondolkodni, bármiféle kényesebb téma jutott eszembe, hogy ez a cikk még belefér-e, hogy ezt a cikket még meg lehet írni, vagy ez már nem, ezzel már veszélybe sodrom a csatornát, a szerkesztőséget. Pedig egy újságírónak, egy kommentátornak sosem szabadna, hogy ilyesmi eszébe jusson, csak tennie kellene a dolgát tisztességgel. Ám mégis az, hogy veszélybe sodorhatom mondjuk 50 ember munkáját, azért az mindig ott lebegett a fejem felett.

Így aztán nagyon tudom értékelni azt, hogy most nem kell gondolni ilyesmire, hogy leírhatok bármit, ami az eszembe jut.

2014-ben indultunk, akkor alapítottuk mi, eurosportos kommentátorok a hosszabbitas.hu-t, amiből később az eurosport.hu lett, és arra még határozottan emlékszem, hogy amikor Lőrincék kitalálták a 2Rule-t (2018), akkor még teljesen gátlástalanul leírtam bármit. Ám az elmúlt évekből már csak olyan emlékeim vannak, hogy bármilyen komolyabb infóhoz jutottunk, az volt az első gondolatom, hogy: ebből most akkor mi lesz?

Megpróbálják visszavonatni mondjuk az akkreditációnkat, mint az atlétika-vb idején? Vagy csak parasztosan nem engednek be, mint a Gyulai Memorialra? Eljönnek értünk, és akarják vinni az egész kócerájt, mint ahogyan egyszer eljöttek értünk, és el akarták vinni az egész kócerájt? Vagy csak rástartolnak olyan jogokra, melyeket mi birtokolunk évtizedek óta?

A sportmédiának alapvetően nem egy túlontúl fontos dolog.

Persze fontos valamilyen szinten, hogy melyik csatornán tudom megnézni a Real–Barcát, de azért nem olyan bonyolult dolog belátni, hogy akadnak ennél fontosabb dolgok is az életben. Egy normális társadalomban vannak sportcsatornák, ha történelmileg úgy alakul, akkor van esetleg egy sportnapilap is, vannak honlapok, melyek kizárólag sporttal foglalkoznak, és vannak honlapok, melyek foglalkoznak sporttal is. Az elmúlt másfél évtizedben mindezek mellé felzárkóztak a különböző podcastek, és fontos tényezővé vált a streaming is, de nagyjából ennyi.

Nem egy rocket science, ahogyan manapság mondani szokták. Ha békén hagyod a piacot, akkor nagyjából elketyeg magától. Persze a világon szinte mindenütt megjelennek időről időre olyan piaci szereplők, melyeknél felmerülnek kétségek a saját tőkéjük tisztaságát illetően, indulnak olyan tévécsatornák, honlapok, amikor nem lehetünk biztosak abban, hogy van-e a történet végén valahol egy Excel-tábla, hogy számít-e a bevétel és a kiadás egyáltalán, ám minél fejlettebb egy társadalom, annál kevesebb az ilyen történet, másfelől annál hamarabb kimozogja a piac az ilyesmit.

Ha csak ilyen gondok lettek volna nálunk is az elmúlt 16 évben, az aligha ért volna meg egy egész cikket. Néhányan persze puffogtak volna akkor is, hogy minek van ennyi sportcsatorna, miért ilyen fragmentált a piac (szg#34 – Sporttelevíziózás Magyarországon – Ingyen, mindent azonnal) , ám ha nem így lett volna, ha nem ilyen lett volna, akkor pedig az lett volna a probléma, hogy a hétvégén miért nem lehet megnézni a Bielefeld–Bochumot, miért a nyomorult női teniszt adják már megint.

Egy piac el tudja rendezni magától azt, hogy hány sportcsatornára, hány sporttal foglalkozó honlapra van szüksége, mint ahogyan el tudja rendezni azt is, hogy mekkora szükség van streaming csatornákra. Pár év alatt el tud dőlni, hogy van-e kereslet arra, hogy megmutassuk mondjuk egy Grand Slam-tornán valamennyi pálya valamennyi meccsét, van-e igény arra, hogy leadjuk a világ létező összes kerékpárversenyét. Ha nincs rá igény, ha ezek a csatornák, honlapok nem tudnak profitábilisan működni, akkor előbb-utóbb bezárnak, mert a tulajdonosok nem igazán szeretik égetni a pénzüket.

A piac ítélete, ha így nézzük, néha kegyetlen.

Persze évtizedek óta tudjuk, hogy vannak olyan sportágak, melyek – ha minden a piacon múlna – talán már nem is léteznének. Ha a kereskedelmi sportcsatornákon múlna, a birkózást, a vívást vagy az öttusát már be kellett volna szántani, hiszen többe kerül egy-egy tévéközvetítésük, mint amekkora hasznot tud hajtani. Ám hála az égnek nem csak kereskedelmi televíziók vannak a világon, hanem közszolgálatiak is, az ő feladatuk pedig az, hogy olyan koncerteket, hangversenyeket, filmeket, sporteseményeket is műsorra tűzzenek, melyek műsorra tűzése üzletileg esetleg nem érné meg. Nem volna rentábilis. Azért ez a feladatuk, mert ezek az események értéket képviselnek. És ha értéket képviselnek, támogatásra szorulnak a társadalom részéről.

Teljesen mindegy, hogy a sportesemények esetében ezt hogyan teszi a Közmédia, hogy létrehoz-e egy dedikált sportcsatornát, vagy műsorra tűzi az úszó-vb-t valamelyik meglévő csatornáján, az a lényeg, hogy ezeket a nem igazán piackompatibilis eseményeket valahol megmutassa.

Ez volna a közszolgálatiság.

Az nem az, hogy olyan események jogáért száll harcba a közmédia, melyeket egyébként más kereskedelmi csatornák is megmutatnának, anélkül, hogy az az adófizetőknek egy fillérjébe is kerülne, az meg pláne nem az, hogy adóforintok százmillióit veri el olyan jogokra, melyek egyébként más sportcsatornákon már láthatók. Egyszer már írtam erről a témáról (szg#16 – Az adófizetők azzal járnak jól, ha nem az M4 közvetíti a foci BL-t) , asszem ezután a cikk után lettem kitiltva a Közmédiából (vagy csak a Nemzeti Sportrádióból? – ezt máig nem tudom pontosan, de talán már nem is lényeges).

A lényeg az, hogy az alapötlet, hogy legyen M4, legyen egy közszolgálati sportcsatorna, teljesen jó volt, csak a megvalósításba csúszott egy kis hiba. Persze ma már tudjuk, hogy nem véletlen szállt be az MTVA a nézettségi versenybe, nem azért vette el annak idején a közmédia – konkrétan előlünk – a BL-közvetítési jogát, mert volt még egy pici megmaradt pénz a költségvetésben, hanem azért, mert döntésük Origójában (he-he-he) az a bizonyos Egy perc állt, amely az elmúlt több mint tíz évben gyakorlatilag minden egyes sportközvetítés szünetében lement, egészen tegnapig.

Ha az Egy percről volt szó, semmi sem számított, semmi sem volt drága. Nem számított, hogy egy jog mennyibe kerül, nem számított az sem, hogy egy-egy ilyen döntés milyen szinten nyúl bele a piaci folyamatokba, hogy milyen szinten nyomorítja meg azt, egyetlen dolog számított:

hogy az Egy percet minél többen lássák.

Ezért licitáltak olyan jogokra, melyeknek semmiféle keresnivalója nem lenne egy közszolgálati sportcsatornán, ezért verték el adóforintok százmillióit olyan jogokra, melyek nem oda valók.

Akarnám mondani, hogy mindezek mellett eltörpül, hogy a Nemzeti Sportot és a Nemzeti Sportrádiót bevitték a Közmédia (MTVA) égisze alá, de ez nem lenne igaz. Nem törpül el. Nagyon nem törpül el. Az adófizetők finanszírozták évekig Szöllősi György alighanem hamvába holt ötletét, a Nemzeti Sportrádiót, és az adófizetők finanszírozták évekig az ő általa tönkretett sportnapilapot is. Azt, hogy tönkretett, azt onnan lehet tudni egyébként, hogy a Közmédiának kellett üzemeltetnie, adóforintokból. Ha nyereséges lett volna, mint ahogyan az volt egykoron évekig, akkor maradt volna a Mediaworks tulajdonában, hiszen ki akarna megválni egy jól prosperáló napilaptól, ki akarná rásózni azt az adófizetőkre?

Ami pedig a végén történt, az volt a legnagyobb szégyen maga. Ahogyan a NER végnapjaiban a Nemzeti Sport – amit hangsúlyozom az adófizetők finanszíroztak – beállt a rendszer egyik legszánalmasabb petíciója mögé, melyben többek között a futballisták évi 500 millió forintos adókedvezményét próbálták védeni, arra már tényleg nem voltak szavak. Annál lejjebb tényleg nem volt semmi sem.

Persze lehetne folytatni órákig kisebb honlapokkal, melyek ahelyett, hogy a piacról próbáltak volna megélni, NER-es pénzeket égettek rendületlenül, vagy a Spíler TV-vel, melynek pillanatnyilag az a Vida József a tulajdonosa, aki – mondjuk így – Mészáros Lőrinchez köthető, de talán nem érdemes. Egy teljesen kusza, zavaros, kiszámíthatatlan világban próbáltunk az utóbbi években valahogy a felszínen maradni, és őszintén nem tudom megmondani, hogy miként sikerült. De sikerült, és most joggal lehetünk talán picit optimisták. Már az is hatalmas előrelépés lenne, ha békén hagynának minket. Ha foglalkozhatnánk pusztán azzal, amihez értünk. A reklámpénzek pedig csak áramlanának normálisan, a piaci folyamatoknak megfelelően azokhoz, akik tényleg megérdemlik.

Nem pedig zúdulnának azokra, akik fejet hajtanak

Aztán felborult minden. Valamikor az adás fele tájékán előkerült Kele János momentumos múltja, ami – nyilvánvalóan – nem szerepelt az előzetes adásmenetben. Hiszen, ha szerepelt volna, mi nyilvánvalóan oda sem megyünk. Amikorra végre, nagy nehezen sikerült pontot tennünk ennek a témának a végére, már csak percek maradtak a műsoridőből, pedig a focin és a Momentumon kívül addig másról még szó sem esett. Futottunk még egy rövid kört a TAO kapcsán, Szöllősi felmondta a kötelezőt arról, hogy egy esetleges kormányváltás mekkora veszélyt jelentene a magyar sportra, én megnyugtattam, hogy ez aligha van így, hiszen beszéltem Kulcsár Krisztiánnal, a Tisza-párt sportprogramjának egyik szerzőjével, és ő biztosított, hogy ilyesmiről szó nincs.

Válaszul Szöllősi még bekiabálta a végén, hogy Krisztiánnak egy szavát sem hiszi, és vége is lett a műsornak.

Az eredetileg tervezett témák közül a versenysportra alig, az utánpótlássportra egyáltalán nem jutott idő, így aztán rögtön felvetődött egy második adás lehetősége. Én magam ott helyben erre rábólintottam, noha az első pillanattól éreztem a döntésem veszélyeit, János azonban gondolkodási időt kért. Tekintve, hogy ő volt az, akit Szöllősi és Szabó személyében támadtak meg, akkor, amikor normális érveik már nem nagyon maradtak, én ezt a hezitálást megértettem. Tudtam azt is én miért mondtam igent, később aztán ezt egy Facebook-posztban később meg is írtam , ám amikor végül nem János vállalta a második fordulót, azt is meg kellett értenem.

Ami utána következett, az azonban némiképp meglepett.

Szöllősi, aki János visszalépéséig gyakorlatilag hallgatott arról, hogy ez a vita akárcsak megtörtént volna, elérkezettnek látta az időt, hogy ellentámadásba lendüljön. Megfutamodással vádolt minket, engem pedig azzal, hogy egyeztettem a Tisza Párt vezetőivel. Picit furcsáltam, hogy a Magyar Sportújságíró Szövetség elnökének szemében az, ha egy újságíró úgy készül fel egy nyilvános vitára, hogy felhívja az érintett feleket az egyeztetés – mert én valahol ezt hívom újságírásnak –, de valahol meg is értettem őt:

Pozíciójánál fogva mégsem vádolhatott meg újságírással.

Viszont itt lett elegem az egészből. Itt éreztem azt, hogy tényleg jó, hogy nem lett folytatás. Itt éreztem azt, hogy Kele Jánosnak igaza volt, és hogy semmi értelme nem lett volna egy második fordulónak. Ez azonban nem azt jelentette, hogy a téma ne érdekelt volna továbbra is, nem azt jelentette, hogy ne lett volna ott még egy csomó érdekes infó a jegyzeteim között, amit az adásra való felkészüléskor gyűjtöttem, és amit nem volt alkalmam elmondani.

Az, hogy elegem lett, annyit jelentett, hogy kellett egy pici szünet, egy picit távol kellett kerüljek ettől a témától, mert nem akartam, hogy rám égjen ez az egész. Azt viszont tudtam, hogy meg szeretném valamikor írni, hogy mégis mit jelentett az elmúlt 16 év a magyar sportban, hogy mi volt a jó, hogy mi volt a rossz, még akkor is, ha egyáltalán nem biztos, hogy ez a 16 év csak 16 év lesz, nem pedig 20 vagy 24, vagy mit tudom én, mennyi.

Csak kellett egy kis idő, egy kis távolság.

Nem várom el senkitől, hogy megnézze a vitát magát, ha még nem látta, nem is tudom, érdemes-e egyáltalán, de azt igen, hogy leírok majd néhány olyan dolgot, ami az adásban is elhangzott. Ismétlem magam, egyszerűen azért, mert az elmúlt 16 év története csak így lehet teljes. Lesz szó tehát a fociról is, annak ellenére, hogy ha valamit kiveséztünk – a Momentum olimpiai népszavazás kezdeményezésén túl –, az a foci volt.

Sőt, most is ezzel kezdem, pedig sokat – sőt, talán mindent – elmondott erről a 16 évről magának a vitának az adásmenete is:

1, labdarúgás támogatása és a hozzá tartozó fejlesztések
2, versenysport támogatása és a hozzá tartozó fejlesztések
3, utánpótlássport támogatása és a hozzá tartozó fejlesztések

Nehéz ebbe nem belelátni valamiféle fontossági sorrendet, nehéz nem belelátni valamiféle értékválasztást. Nem a szerkesztőkét, hanem az országét, vagy legalábbis az annak kormányáét. Tegyük gyorsan hozzá, hogy nem arról készültünk vitázni, hogy melyik a legnépszerűbb sportág, melyik vonzza a legtöbb nézőt, mert akkor tudnám érteni a sorrendet, hanem arról akartunk beszélgetni, hogy az adófizetők adóforintjai hol és miként hasznosultak.

Onnan indulok, ahonnan három hete is indultam, Lázár Jánost idézem: „A professzionális futballban vagy a professzionális sportban az állami pénznek nincs, vagy rendkívül szabályozott és mérsékelt mértékben volna helye.” . Ami persze nem azt jelenti, hogy ne lenne szerepe az államnak a létesítményfejlesztésben, hogy ne lenne egyenesen feladata 40–50 évente felhúzni egy Nemzeti Stadiont, nem azt jelenti, hogy ne lenne teendője az utánpótlás-nevelés terén, hanem pusztán annyit jelent, hogy a professzionális futballban nincsen szerepe.

Azt jelenti, hogy az nem lehet normális, hogy egy pék, egy tanár vagy egy ápolónő azért fizessen adót, hogy abból azután profi labdarúgók fizetést kapjanak. Ráadásul

évi 500 millió forintos összeghatárig, kedvezményesen adózva.

Lehet azon vitatkozni, hogy van-e értelme az adófizetők pénzéből ilyen-olyan akadémiákat építeni, lehet azon vitatkozni, hogy mennyi pénzt kell/érdemes áldozni az öttusázók utánpótlás-nevelésére, ám az, hogy adóforintoknak semmiféle helye nincsen középkategóriás szerb balhátvédek fizetésében, az vitán felül áll. Nem közfeladat, azt hiszem, ezt párthovatartozás nélkül mindenki belátja. Mint ahogyan azt is, hogy a profi labdarúgók adókedvezménye is vérlázító. 43 forintig is az lenne, de 500 millió forintig pedig pláne az.

Magyarországon ez alatt a 16 év alatt sok milliárd adóforint áramlott a professzionális felnőtt labdarúgásba. Egy kisebb része nyíltan, az adófizetők tudtával, egy nagyobb része bújtatott formában, kvázi „megkerülve” őket. Mindenki hallott a hivatalosan csak utánpótlás-nevelésre fordítható TAO-pénzek átcsatornázásáról, vagy arról, hogy miként támogatnak állami vállalatok „önként, dalolva” profi labdarúgó csapatokat. Mint ahogyan az sem titok, hogy a Magyar Labdarúgó Bajnokság közvetítési jogaiért az MTVA nem pusztán annyit fizet, amivel az üzleti alapon működő sporttelevíziók elől még el tudná happolni az NB I-es közvetítési jogokat, hanem jóval többet annál, kvázi állami többlettámogatást nyújtva a kluboknak.

Pedig a labdarúgás finanszírozásának nemzetközi szinten nincsenek különösebben rigorózus szabályai. Semmiképpen nem merném azt sem mondani, hogy a fociban nemzetközi szinten megforduló pénzek 100%-ban tiszták lennének, hiszen a sportág mindig tele volt kétes elemekkel, sőt, ne legyünk szemérmesek, szélhámosokkal is. Bármennyire is próbálkozik az UEFA a Financial Fair Play (régi nevén) megkövetelésével, túlzás lenne azt állítani, hogy óriási sikerrel járna. Mi azonban még arra sem vettük a fáradtságot, hogy ezeket az egyébként meglehetősen laza standardokat betartsuk az elmúlt 16 évben, azt gondoltuk, hogy mi kereshetünk magunknak egy másik utat is, kitalálhatunk egy alternatív finanszírozási formát, egy olyat, ami kultúrállamokban nemhogy tilos, hanem egyáltalán fel sem merül, hogy létezhet.

És az, hogy mi így működünk, csak részben azért baj, mert az adófizetők pénze nem úgy hasznosul, ahogyan egy demokráciában illendő, nem úgy hasznosul, hogy az adófizetők javát szolgálja, hanem azért is baj, mert ez a fajta működés a sport alapvető szellemiségével is szembemegy.

Beszéltem erről a vitán is, és tudom, hogy ezt a gondolatomat sokan akkor sem értették meg, ezért leírom most is, hátha így – írásban – picit jobban átjön:

Meggyőződésem, hogy a sport alapvetően igazságos.

Megbüntet, ha nem a szabályok szerint játszol, megbüntet, ha nem a közösség által elfogadott normák szerint viselkedsz. Nem biztos, hogy aznap, nem biztos, hogy azon a meccsen, de közép-, hosszú távon egészen biztosan. Kifelé fog pattanni a labda a kapufáról, gólt fogsz kapni a 95. percben az írektől, és hasonlók. Mondhatod, hogy a kutyafáját, hivatkozhatsz a turáni átokra, brüsszelre, sorosra, bárkire, de valójában annyi történt, hogy nem a szabályok, a normák szerint játszottál.

Ha viszont betartod a szabályokat, a normák szerint élsz, és rengeteget dolgozol, akkor előbb-utóbb sikeres leszel. Vesd még össze Benedek Tibor híres mondásával: Mindig én akartam jobban, ebben állt a tehetségem.

Nem hiszem, hogy ragoznom kéne a két felfogás közötti kulturális különbséget.

Ha azt akarjuk, hogy a magyar futball ismételten sikeres legyen, nem fogjuk tudni megkerülni, hogy tisztességesek legyünk. Nem fogjuk tudni megkerülni, hogy legalább ezeket a meglehetősen laza nemzetközi normákat betartsuk, és azoknak megfelelően finanszírozzuk a sportágat. (Persze tudom, hogy ott van az Abramovics-féle Chelsea, vagy ott van a City és a PSG, és ők nyertek azért ezt-azt, de azt is tudom, hogy amit írtam, az ezekre a klubokra is igaz. Nyertek valamit persze, de korántsem annyit, amennyibe kerültek, és amennyit nyerniük kellett volna, mondjuk a kereteik erőssége alapján.)

Szóval szerintem nem fogjuk tudni megkerülni, hogy tisztességesek legyünk ahhoz, hogy mondjuk kijussunk egy vb-re. Susmusokkal, kiskapukat keresgélve ugyanígy nem fog sikerülni négy év múlva sem. 2010-ben ugyanis nem az történt, hogy beszántottunk egy velejéig romlott közeget, és elkezdtünk felkészült szakemberek vezetésével, az alapoktól építkezni, hanem az történt, hogy nyakon öntöttük ezt a velejéig romlott közeget nagyon sok milliárd forinttal, és azt hittük, most majd minden jobb lesz.

Nem túl meglepő, hogy ezek a pénzek elég alacsony hatékonysággal hasznosultak.

Az biztos, hogy a 2026-os magyar válogatott erősebb, mint amilyen mondjuk a 2010-es volt. Nem azért erősebb, hogy kinn volt három Eb-n, a korábbi csapatok meg nem, hiszen ilyen szempontból az Eb teljesen irreleváns. Erősen kérdéses ugyanis, hogy ez a csapat kijutott volna-e egy 16 csapatos Európa-bajnokságra, mint ahogy az is előfordulhat, hogy a korábbi is kijutott volna egy 24 csapatosra.

Azért jobb ez a mostani válogatott, mert van egy Szoboszlaink (akihez ennek a rendszernek, ezt szögezzük le gyorsan, nem sok köze van), és rajta kívül is összességében némiképp jobb játékosok alkotják. Van egy olyan kapitányunk, aki tisztában van a csapat lehetőségeivel, képességeivel, ezért már nem kapunk 3-4 gólt minden második meccsen, így pedig a csapat szerethetőbb, jobb nézni.

De azt nem tudom, hogy annyival erősebb-e, jobb-e, szerethetőbb-e, amennyivel több adóforintunkba került. Az ilyesmit nehéz mérni, ha lehet egyáltalán. És ez egy kulcsmondat lesz a továbbiakban is.

Magyarország az elmúlt 16 évben európai viszonylatban is elképesztő mennyiségű pénzt fordított sportra, és a

sportfinanszírozás fókuszában egyértelműen a versenysport állt.

Ilyen szempontból mondhatnánk, szerencsés helyzetben vagyunk, ha értékelni akarunk, hiszen a versenysport egy mérhető valami: az, hogy hány arany-, ezüst- és bronzérmet nyertünk, nagyjából mindent elmond. Elég összevetni két különböző periódus érmeit, és máris megtudunk mindent. A helyzet azonban sajnos nem ilyen egyszerű. Nem lenne szerencsés azt mondani, hogy a 2010 előtti világot a 2008-as olimpiai érmei (3 arany, 5 ezüst, 2 bronz) jellemezték (Szabó László oldaláról a vitán ez elhangzott), mint ahogyan azt sem lenne igaz, hogy a londoni sikerek már egyértelműen a NER érdemei volnának. A sportban ennél lassabban történnek a dolgok, mindennek van egy tehetetlensége. Ha valamit jól csinálsz, az nem azt jelenti, hogy két év múlva már le is arathatod a babérokat, és ha valamit elrontasz, akkor sem biztos, hogy már a következő világbajnokság meg is büntet. Lehet, hogy van egy, esetleg két klasszis, akinek a lendülete kitart még pár évig, aki akkor is hozza még az eredményeket, amikor a szakemberek látják, hogy előbb-utóbb baj lesz, és olyan is előfordulhat, hogy mindent jól csinálsz, de akkor, egyszer nem úgy állnak a csillagok és nem sikerül semmi.

A 88-as szöuli olimpia eufóriája után mindenkit meglepett, hogy Barcelonában még annál is jobban szerepeltünk. A két olimpia között váltottunk egy rendszert, melynek középpontjában aligha a sportfinanszírozás állt, némi túlzással szinte minden fontosabb volt annál, mintsem hogy miként szereplünk majd az olimpián. Mégis nyertünk ugyanúgy 11 aranyat, és számottevően több érmet, mint négy évvel korábban. És nem azért nyertünk, mert jobb lett a struktúra, mert bőkezűbb volt a finanszírozás, vagy mert hirtelen jobban működött minden, mint négy évvel korábban, hanem azért szerepeltünk jobban, mert volt a rendszerben még ennyi tehetetlenség.

Nehéz tehát azt pontosan megmondani a sportban, hogy melyik arany hova tartozik, melyik arany melyik rendszernek az érdeme, az azonban biztos, hogy 16 év már a sportban is nagy idő. Magyarországon pedig 16 éve stratégiai ágazat a sport, versenysport-fókusszal és fejedelminek mondható finanszírozással.

Mégsem érezhető, hogy Magyarország élsportjában bármi szokatlan dolog történt volna ez alatt az idő alatt. Bármi olyan, amire felkaptuk volna a fejünket. Nem tudjuk azt mondani, hogy ez alatt a másfél évtized alatt bármi olyat elértünk volna, amit korábban ne érhettünk volna el. Talán Valter Attila rózsaszín trikója volt az egyetlen ilyen (ideértve Vas Blanka és Valter olimpiai negyedik helyét is), ám pont ez az a két eredmény, amihez a magyar államnak, a magyar sportfinanszírozásnak vajmi kevés köze volt. Ha volt egyáltalán.

És ez azért különösen fájó, hogy miközben eredményekben semmi extrát, semmi különlegeset nem tudunk felmutatni a korábbi évtizedekhez képest, miközben semmi olyasmit nem értünk el, amit annak előtte ne tudtunk volna elérni, aközben elképesztő mennyiségű adóforintot égettünk el arra, hogy különböző világversenyeket rendezzünk. Rendeztünk atlétikai vb-t, Giro-rajtot, jövőre harmadjára rendezünk úszó vb-t, pályáztunk szinte mindenre, amire csak lehetett, és nyertünk is általában. De ezek a világversenyek nem azért kerültek hozzánk, mert nekünk lettek volna a legjobb sportdiplomatáink, akik kijárták volna ezeket, vagy azért, mert mi olyan jól tudnánk világversenyt rendezni, ahogyan senki más nem tud, hanem azért kerültek ide, mert mi fizettük a legtöbbet értük.

Mi fizettük a legmagasabb licenszdíjat. Mi, magyar adófizetők.

Félreértés ne essék, az, hogy rendezünk néhány világversenyt, az nem lenne önmagában baj. A nézők a helyszínen például kivétel nélkül szinte mindig remekül szórakoznak, és azok a másodvonalbeli sportolók is óriási örömmel gondolnak vissza rájuk, akiknek pályafutásuk csúcspontja volt, hogy hazai pályán indulhattak egy világ- vagy Európa-bajnokságon. Ám a legjobbjaink esetében már más volt a helyzet. Őket többnyire inkább gúzsba kötötte egy-egy hazai rendezésű világverseny, mintsem hogy felszabadította volna. Még maga Szilágyi Áron sem tudta lezárni a kardcsapat döntőt a 2019-es budapesti vb-n, a női kosárlabdázók pedig 20 pontos előnyről kaptak ki az olimpiai selejtező mindent eldöntő meccsén. Persze Hosszú Katinka és Milák Kristóf lubickolt a maga hazai rendezésű úszó vb-jén (2-2 arany, 2015-ben és 2022-ben), mint ahogyan a női kézilabda-válogatott is kijutott a párizsi olimpiára a hazai rendezésű selejtezőn, ám a top-eredmények szempontjából azt lehet mondani, hogy az összkép legalábbis vegyes.

Jobban, rendezőként nem igazán szerepeltünk, mint szerepeltünk volna bárhol a világban ugyanezeken a világversenyeken.

Értelmet adna nyilván még egy-egy ilyen világverseny rendezésének, ha fellendülnének ezek a sportágak a világversenyt követően Magyarországon, ha például több gyerek kezdett volna el úszni a 2015-ös vb-t követően, vagy többen jelentkeztek volna atlétának a 2023-as vb után, de egyelőre ebből semmi nem látszik. A 2015-ös úszó vb generációjának gyakorlatilag már az élvonalban kellene lennie, hiszen abban a sportágban 12 év némi túlzással egy egész pályafutás, de semmi ilyesmi nem tapasztalható. Nincsen semmi gond a magyar úszósport minőségével, de semmivel sem jár előrébb pillanatnyilag, mint ahol járt mondjuk 10 vagy 20 évvel ezelőtt.

Az, hogy rendezünk egy világversenyt, az nem eredmény.

Az pont annyira az, mint venni fél kiló karajt a boltban. Ha megengedheted magadnak, és úgy van kedved, akkor veszel. Persze lehet, hogy meggratulálnak a szomszédok, hogy de szépen vetted azt a parizert, Gábor, vagy, de szép karajt talált Margitka, de normális esetben az ember ilyenkor furcsán néz vissza a szomszédra. Igen, persze, köszönöm.

Egy világverseny megrendezése nem helyettesíti a megfelelő utánpótlásnevelést, nem helyettesíti az eredményességet. Tehát olyan mondat, hogy „már, hogy ne lenne sikeres a magyar sport, hiszen most rendezünk BL-döntőt”, olyan mondat nem létezik. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne lenne jó mulatság egy atlétika-vb vagy egy olimpia, sőt, még csak a karajhoz sem akarom őket hasonlítani, hiszen sokkal valószínűbb, hogy az atlétika-vb a bélszín, az olimpia meg a homár, de a végeredmény mégiscsak az, hogy bemész a boltba, megveszed, ha ki tudod, és ki akarod fizetni, utána pedig már csak elrontani tudod.

Ott tartottunk tehát, hogy hiába a fejedelmi sportfinanszírozás, hiába költöttek a magyar adófizetők annyit a sportra, amennyit az ország történetében eddig még sohasem, ez a bőkezűség eredményekben nem igazán mutatkozott meg. Semmi olyasmi nem történt ugyanis, ami ne történhetett volna meg az elmúlt hetven évben bármikor. Ugyanennek a pénznek a töredékéből is.

Nagyjából ugyanazokat az eredményeket hozzuk, mint eddig – csak sokkal több pénzből. Ez alapjáraton sem tűnik egy jó dealnek, hát még akkor, ha valamiért rosszul sikerül egy-egy világverseny. És rosszul sikerülni mindig fog, ez nem kérdés, nem jöhet ki mindig mindenkinek a lépés. Viszont nagyon más rosszul szerepelni úgy, hogy 10-20 ezer forintjával gereblyézed össze a felkészülésre valót, és nagyon más akkor, ha tejben-vajban fürösztetnek. Ugyanannak az eredménynek nagyon más ma az optikája, mint volt mondjuk a kilencvenes évek végén.

Legyünk őszinték, a magyar élsportolók, a magyar edzők fizetése az elmúlt 16 évben sokszorosára nőtt. Sportágtól függetlenül. És ami még nagyobb baj: gyakran függetlenül az eredményességtől is. Ami nem lenne olyan óriási probléma (sőt!), ha ezeket a fizetéseket a piac termelte volna ki, és organikusan kerültek volna be a rendszerbe, ám itt erről szó nincsen. Itt többnyire az állam által biztosított pénzekről, az adóforintok újraelosztásáról van szó. (És még mielőtt: a TAO a Kúria 2017.10.25-i döntése értelmében közpénz, hiszen az állam adóbevételről mond le.)

Ennek egy része persze indokolható. A magyar sportolók, edzők, annak előtte nem voltak az élet császárai (vagy nem mind voltak az élet császárai), és sokan annak ellenére sem éltek jól, hogy világszínvonalon teljesítettek egy-két nem túl piacképes sportágban. Azt tudomásul kell venni, hogy nem minden sportág tud piaci alapon működni, nem mindegyik sportág eladható. A szponzorok soha nem fognak tömött sorokban állni az öttusa-, vagy a birkózó- vagy vívószövetség előtt. Tekintve, hogy ezeknek a sportágaknak komoly hagyománya van nálunk, komoly kulturális értékkel bírnak egyes versenyeik, az állami szerepvállalás itt indokolható.

Ám azt nem igazán tudom átlátni, hogy milyen adófizetői érdek fűződik ahhoz, hogy mondjuk Szolnokon vagy a Fradiban állami pénzekből, csiliárdokért vízilabdázzanak a világ legjobb külföldi játékosai?

2010 óta olyan mennyiségű közpénz öntötte el a sportot, hogy vannak szövetségek, melyek egyszerűen nem tudnak vele mit kezdeni. Tudok olyan sportági szakszövetségről, melynek számláján jelenleg is több mint 10 milliárd forint parkol, és ez még messze a legjobb eset, mert ők legalább példásan gazdálkodtak, és nem pedig fölélték a rájuk zúduló közpénzt. De nem mindegyik szövetség volt ezzel így. Akadtak olyanok, melyek ész nélkül költekeztek, ami nem is csoda, hiszen egészen egyszerűen az apparátusnak sem a tudása, sem pedig a képessége nem volt meg ahhoz, hogy ekkora összegek felett diszponáljon. 2010 után egy jó darabig maga a NER is keresgélte a megfelelő sportirányítási struktúrát. 2016-ig a sportra szánt pénzek java fölött a Magyar Olimpiai Bizottság diszponált, melynek elnökét akkoriban Borkai Zsoltnak hívták.

Borkai Győr megyei jogú város polgármestereként – fogalmazzunk így – nem a magyar sportirányítás apró-cseprő dolgaival volt elfoglalva.

Tekintve, hogy a szövetségek élén ekkoriban szinte kivétel nélkül Fideszes pártpolitikusok álltak, nem tudom megmondani, hogy mekkora lehetett volna a mozgástere akkor, ha a homlokával tolja a csillét, de legyen elég annyi, hogy: nem tolta. A pénzeket leginkább politikai alkuk keretében osztották, nyilván nem függetlenül attól, hogy melyik elnök hol helyezkedett el a párthierarchiában. Ez pedig egy olyan közegben, mint a sport, mely alapvetően a teljesítményre fókuszál, legalábbis kontraproduktív.

2016-ban került át a sportfinanszírozás a MOB-tól a Honvédelmi Minisztériumhoz, egészen pontosan annak Sportért Felelős Államtitkárságához. Azt, hogy ez jó döntés volt, igazolja, hogy Kulcsár Krisztián, a MOB Borkai utáni elnöke, a Tisza-párt jelenlegi sportszakértője is egyetértett ezzel a felállással, a 24.hu-nak adott nagyinterjújában. A Sportállamtitkárságot kezdetben Szabó Tünde irányította, akit 2022-től Schmidt Ádám váltott.

Az pedig, hogy ő felhatalmazást kapott a miniszterelnöktől a Fideszes politikusok eltávolítására a különböző szövetségek elnöki székéből, nyílt beismerése volt annak, hogy a pénz önmagában nem old meg mindent. Vagy ahogyan Lázár János fogalmazott:

mindennaposak voltak a közpénzkezelési problémák.

Komoly pénzügyi botrányok rázták meg a tenisz-, az atlétikai- és az ökölvívószövetséget (hogy csak a közvetlen szakterületemről csemegézzek), gyakorlatilag oda jutottunk, hogy amikor a síszövetség egykori elnökén nagyjából százmillió forintot kerestek, az már a mínuszos hírek közé sem került be. A történeteknek egyetlen közös szála volt: hiába a rendőrségi nyomozás, hiába a büntetőfeljelentés, a felelősöket valahogy sehol sem sikerült megtalálni.

Az elmúlt négy évben, amióta Schmidt Ádám irányítja a Sportért Felelős Államtitkárságot, némiképp nagyobb szakmaiság figyelhető meg, mint a korábbi időszakban (még akkor is, ha az LA10 program finoman szólva is ambiciózusnak tűnik), a TAO-pénzek felhasználását is talán szigorúbban ellenőrzik, ám ettől még az elmúlt 16 év összképe a versenysport tekintetében legalábbis elgondolkodtató.

Legfőképp azért, mert rákerült a versenysport egyfajta kényszerpályára, amiről nem lesz könnyű leszállnia. Ezalatt a 16 év alatt a magyar sportban legtöbben úgy éltek, mintha nem lenne holnap. Mintha az idők végezetéig egészen biztosan ilyen állami források állnának majd rendelkezésre. A jóhoz, a sok pénzhez könnyű hozzászokni, márpedig a sportolók (aktívak és korábbi nagy bajnokok egyaránt), továbbá az edzők sokkal jobban kerestek, mint a társadalom olyan tagjai (orvosok, ápolónők, tanárok), akik legalább olyan fontos, ha nem sokkal fontosabb munkát végeztek mint ők.

És itt most ne arra gondoljunk, hogy egy napon majd jön egy Gazember, aki gyűlöli a sportot, és visszavágja a büdzsét a felére, probléma lehet már abból is, hogy valaki azonos költségvetési támogatás mellett másként képzeli el a súlypontokat. Hogy úgy érzi, az eddigi x helyett menjen mondjuk 2x az utánpótlás- vagy a tömegsportra, viszont mivel ennél sokkal több pénz már nincs a sportra, mindez történjen az üvegfúvósport támogatásának a kárára.
Úgy látja, hogy néhányszáz görkorcsolyázó gyerek fontosabb, mint egy üvegfúvó világbajnoki arany. Aki így látja, az nem feltétlen egy haramia, ez egy teljesen legitim álláspont, csak az is biztos, hogy az üvegfúvó élvonal nem fog felállva tapsolni.

Ezt használta ki a kormányzat az elmúlt hónapokban, ezért turnézta végig a Sportállamtitkárság gyakorlatilag az egész országot, Sportinfókat tartva mindenütt.

Mondjuk így: Benyújtották a számlát.

Szögezzük le gyorsan: egyáltalán nem probléma az, hogy a sport környékén az emberek jól élnek! Fontos azonban az, hogy egy állam az adófizetők pénzével prudensen, átláthatóan és igazságosan gazdálkodjon. Annak adjon, aki megérdemli, annak adjon, aki rászorul, ne pedig annak, aki amúgy is meg tudná szerezni azt a piacról, mert olyan sportágat űz. A magyar sport az elmúlt 16 évben teljesen elszokott a piaci alapú működéstől. Senki nem tudja, hogy miként fog tudni becsatornázni szponzori pénzeket, ha majd egyszer rá lesz szorulva, már csak azért, mert a piac is úgy gondolta ebben az időszakban, hogy a sporttámogatást le van tudva azzal, hogy szétosztják a TAO-pénzeket a haverjaik között.

Egyszer majd valamikor vissza kell találni legalább a látványsportágaknál a piaci alapú finanszírozáshoz, ami nem lesz fájdalommentes. Mert – innen indultam az első részben – az államnak nincsen szerepe a professzionális látványsportok finanszírozásában.

Az állam szerepe az utánpótlássport finanszírozásában, a tömegsport támogatásában és a létesítményfejlesztés területén van. És korlátozott mértékben még azoknál a – többnyire olimpiai - sportágaknál, melyek üzletileg nem igazán finanszírozhatók – de erről már szó volt.

Arról, hogy mi történt az utánpótlás terén az elmúlt 16 évben, nem könnyű nyilatkozni. Az utánpótlássportot nem a nemzetközi versenyeken aratott sikerek minősítik, hanem az, hogy hány tehetséges sportoló kerül fel a „felnőttbe”, illetve hogy hány egészségesen élő felnőtt kerül ki a társadalomba. Egyik sem egy 16 éves projekt. A számokból sem tudunk messzemenő következtetést levonni azzal, hogy most ennyi gyerek igazolt sportoló, 2010-ben pedig csak annyi volt, azzal nem nagyon tudunk mit kezdeni, mivel maga a TAO-rendszer úgy van felépítve, hogy a klubok, az egyesületek abban érdekeltek, hogy minél több gyerek sportoljon.

Papíron.

Az viszont biztos, és ebben vitathatatlan az előrelépés, hogy ezeknek a gyerekeknek van hol sportolnia. Hogy jobb körülmények között sportolhatnak a mai fiatalok, mint amilyen körülmény között mondjuk mi vagy a mi szüleink sportoltak. És itt nem arról van szó, hogy egyébként szinte tökéletes sportpályákon végeztek egy apró-pici ráncfelvarrást, hanem arról, hogy egy gyakorlatilag teljesen lerohadt infrastruktúrát építettek újjá. Országszerte rengeteg sportpark, foci, kézi- és kosárpálya épült, nem is rossz minőségben.

Ha valamiért meg kell adni a kreditet ennek a rendszernek, akkor ez az. (A másik a mindennapos testnevelés)

Ezek a sportparkok, sportpályák persze nem azonosak a stadionokkal. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy az országban ne lett volna szükség új stadionokra, mert ez nyilván nincs így. A stadionok pontosan olyan vállalhatatlan állapotban voltak a NER hatalomra kerülésekor, mint a sportpályák. Biztosan szükség volt egy új Nemzeti Stadionra, és még azzal is egyet tudok érteni (atlétaként is), hogy az új Puskásban nem volt helye futópályának. Hogy jobb, hasznosabb így. Jobb koncepció, hogy legyen egy külön létesítmény a fővárosban az atlétáknak. Ám innentől fogva azért stadiontémában jön egy jó nagy DE:

Például az, hogy az bármennyire is szépek, igényesek, jó minőségűek ezek a létesítmények, legtöbbször az építkezések centrumában mintha nem maga a stadion megépítése állt volna, hanem inkább a felhasználható beton, kő és egyéb építőanyag mennyisége, és a kiállítható számla nagysága.

Nyilván a legegyszerűbb azokat a futballstadionokat támadni, melyek ugyan elkészültek, működnek is, ám gazdaságos fenntartásuk, állagmegóvásuk a jövőben nem lesz egyszerű feladat, hiszen a szombathelyi stadion működtetésével már most is gondok vannak, nyilván előbb-utóbb jön majd Mezőkövesd, Kisvárda és még jónéhány, miközben továbbra sem lehet körbetekerni országúti bringával a Balatont, Budapestről kijutni kerékpárral Esztergomig pedig gyakorlatilag életveszélyes.

Egészen egyszerűen túl sok futballstadion épült, miközben más, fontosabb fejlesztésre nem jutott pénz. (nem vittem el a témát a kórházak irányába, pedig ezen a ponton nem lenne nehéz nyilván.)

És lehet persze támadni azokat a stadionokat, ahol valamit nagyon elrontottunk. A Duna-arénával nem az a gond, hogy nem olyan lett, mint amilyenek az előzetes látványtervek voltak, még csak nem is az, hogy rendeztünk benne egy vb-t 2017-ben, és egy covidosat 2022-ben, ám 2027-ben már nem fogunk tudni ott vb-t rendezni, mert időközben visszabontották.

A gond az, hogy akkor mire jó?

Mire fogjuk akkor használni a jövőben? Gyerekek tanulnak úszni ötezer üres szék előtt? Vagy amatőrök tempóznak?

Ugyanez az átgondolatlanság jellemzi a Zsivótzky-Stadiont is, ahol az atlétika-világbajnokságot rendezték. Itt is elbontották a mobillelátókat, a helyükön most egy gyönyörű fedett utókör van, erősítőgépekkel. Ám a lelátó, ahol egyébként 15 ezer néző fér el, az csak részben fedett. De nem ez a legnagyobb baj, 238 milliárdért, hanem az, hogy ez a 15 ezres nézőszám értelmezhetetlen.
Tavaly, amikor eljött Duplantis, tele volt a stadion, és ez így lesz egy évben egy nap mindig, amíg a világ aktuálisan legjobb atlétáját meg tudjuk hívni, (Előtte az utolsó alkalom 1984-ben volt egyébként, amikor Carl Lewis megtöltötte a Népstadiont.) ám egy hétköznapi atlétikai versenyt nincs igazán értelme bevinni egy ekkora stadionba, hiszen azon pár százan lézengenek csak.
Viszont az idén nálunk debütáló Ultimate Championshipre meg gyaníthatóan pici lesz. Mint ahogyan kicsi lenne akkor is, ha esetleg egy Európa-bajnokságra is, ha valamikor pályáznánk esetleg.

Persze azt esetleg el lehetne vinni az MVM dómba, mint ahogyan az úszó-vb-t. (vicc, nevetés)

Hivatalosan, bár nyíltan talán soha nem kimondva, a létesítményfejlesztések középpontjában egy esetleges budapesti olimpia megrendezése állt volna. Hogy legyen meg minél több létesítményünk, ha majd rendezünk. Egy dolog azonban biztos: sem a Duna-Aréna, sem a Zsivotzky-stadion nem lenne alkalmas semmiféle fontos olimpiai verseny megrendezésére.

Ellenben a futballtornával tényleg nem lenne gondunk.

There’s an old joke about a stubborn little pig learning to ride a bike. He crashes for the eighth time, and when someone laughs, he snaps back: “Shut up — that’s how I get off.” There’s another one about a horse that runs straight into a wall. The buyer yells, “This horse is blind!” The seller shrugs: “He’s not blind. He’s brave.”

It would probably be inappropriate to begin an article about Lindsey Vonn with jokes like these. I have no interest in mocking her. But they illustrate something important: the same story can be told in radically different ways.

Right now, half the world sees Vonn as one of the greatest figures in modern sport — a symbol of resilience, proof that willpower can bend time. Others see recklessness. Hubris. Inevitability.

The truth is simpler.

This is Lindsey Vonn’s life. Lindsey Vonn’s body. And what she does with it is her decision.

She competes for herself. Not for Team USA. Not as a moral example. Not for history. Those may be byproducts. They are not the driving force. At this level, elite athletes are propelled almost entirely by personal ambition. That isn’t a flaw. It’s the job description.

Which is why the argument that she should have “given her spot” to a healthy teammate never made much sense. She earned that place. It wasn’t assigned by lottery. If she believes she still has a chance, then she has the right to take it.

“I know what my chances were before the accident, and I know they’re not the same today,” she said before the race. “But I know I still have a chance. And as long as I do, I’ll keep trying.”

There’s nothing illogical about that.

Had it been a team event, the calculus would have changed. Management would have had a say. Risk becomes collective in those moments. If an injured skier cannot finish, she doesn’t just lose her own race — she takes her teammates down with her.

That is why the idea of pairing Vonn with Mikaela Shiffrin in a team format after Crans-Montana raised legitimate questions. But the American coaches ultimately didn’t have to make that call.

The broader issue isn’t whether Vonn was allowed to compete without an ACL. That is permitted. Skiers have done it before. Breezy Johnson has competed in that condition. Carlo Janka postponed surgery late in his career and nearly captured another Olympic medal. Pierre Vaultier famously won gold in Sochi two months after tearing his cruciate ligament.

There is precedent.

The more complicated question is the brace.

From the moment Vonn addressed the media last Tuesday, she made clear she would race with a metal knee brace. These devices vary — some extend from ankle to thigh and restrict flexion; others provide lateral stability in a more compact form. When Vonn lay on the snow after her crash, a strip of metal was visible beneath her suit.

Skiers already wear layers of protection. Back protectors have been standard for decades. Airbags are now mandatory. Cut-resistant suits are coming next.

So why should a knee brace be controversial?

Because a ligament tears. Metal does not.

A brace can temporarily provide the stability that an absent ligament cannot. But when something goes wrong, the stress transfers elsewhere. And bone does not fail the same way soft tissue does. Sometimes it shatters.

We saw something similar last season when male racers used reinforced shin guards. They bore load in ways the body normally would. The FIS eventually banned them after a surge in injuries.

Artificial structures redistribute force. They don’t eliminate it.

Vonn insists that her ACL injury had nothing to do with this latest crash. Technically, she is right. Her knee didn’t visibly collapse. But when she landed the jump before the fall, she did not distribute weight evenly. In the decisive left-footer turn that followed, the braced left leg bore the load — and the ski did not track as intended.

Her explanation was tactical: she stayed high because a flat section followed. That may be true. But there was a noticeable difference — roughly 40 to 50 degrees — between her line and the others’. It’s difficult to believe that gap was about courage or creativity.

She has made thousands of right turns in her career without a brace. Only a handful with one.

A healthy Lindsey Vonn does not usually dive into a gate from that distance.

That is why I’m not convinced knee braces belong in competition. Ski without an ACL if you choose. That is a legitimate decision. But ski without it — not with a metal substitute altering load patterns in ways we may not fully understand.

And that is where the conversation becomes uncomfortable.

Because skiing with a knee prosthesis — or competing in any elite sport with any artificial joint — raises questions that go beyond rules and regulations.

Andy Murray played the final stretch of his tennis career with a metal hip. Bob Bryan did the same. Vonn has shown that you can win World Cup races with a titanium knee. Murray won in Antwerp. The issue is not competitiveness. The issue is not whether it “works.”

The issue is what happens when it doesn’t.

Knee and hip replacements were not designed so that a 40-year-old skier could return to the Alpine World Cup. They were developed to restore quality of life — to allow people in severe pain to walk, to sit, to sleep without agony. That is one of modern medicine’s great achievements.

I saw what a new hip did for my father. I watched the lines of pain disappear from his face. I understand exactly what these operations mean.

But what happens if the next generation of elite athletes begins to see joint replacement not as a last resort — but as an option?

It is no secret that professional sport destroys joints. Alpine skiing does. So does tennis. So do countless others. Until now, prostheses have largely belonged to retired athletes trying to reclaim normal life. Vonn received hers for precisely that reason. And of course she did. Why wouldn’t she?

It is also natural that, once pain disappears and mobility returns, an athlete wonders: what if I come back?

But now Vonn has demonstrated that returning is not symbolic. It can be competitive.

So what happens if a team doctor, faced with a 32-year-old skier battling chronic knee pain, begins to frame replacement surgery as a viable path back to the podium?

What happens when an athlete walks into a medical office and says, “Give me titanium. This one isn’t good enough anymore.”

The risks of such surgery are real. So are the risks of racing with a prosthesis. But compared to what elite skiers endure daily, those risks may not look extraordinary.

And I don’t believe Vonn’s latest crash will change that calculation.

Right now, she is a hero again. A warrior. A symbol of defiance. The narrative writes itself: she turned back the clock, she defied biology, she was denied only by cruel fate when the race in Crans-Montana was stopped shortly after her fall.

Lost in that narrative is Breezy Johnson’s Olympic gold — news many first heard because Vonn congratulated her from a rescue helicopter. Lost, too, is the quiet magnitude of Federica Brignone’s comeback from last season’s devastating injury. Even Mikaela Shiffrin — usually the gravitational center of any event — drifted into the background.

Vonn dominated the story.

And yet none of this truly concerns her. Nor should it. She is entitled to see the world through her own lens. As I wrote before last season, Lindsey Vonn does not live in the gray. She has never competed cautiously. She competes at full velocity — physically, emotionally, publicly.

She will finish once. Twice. Maybe five times without incident.

But if she pushes an entire season the way she always has, then at some point she will fall. And from there, her fate is out of human hands.

It is tempting to interpret what happened next as destiny drawing a line.

This far.
And no further.

It’s been more than a year and a half since marathon world record holder Kelvin Kiptum and his coach, Gervais Hakizimana, died in a car accident. Kiptum had been preparing for the Rotterdam Marathon, hoping to become the first person in history to run 42.195 kilometers in under two hours in official race conditions.

His death didn’t just end a career—it froze an era. The dream of the sub-two-hour marathon suddenly felt distant again. Even his world record, 2:00:35, began to look untouchable, something that might stand for years.

During the brief, electrifying stretch when he ran his three marathons, Kiptum stood so far above everyone else that the gap felt unbridgeable. In 2023—his only full season among the elite—he ran an entire minute faster than the second-best man in the world, Sisay Lemma, and more than two minutes faster than Eliud Kipchoge, the greatest marathoner of all time.

In that one short year, he managed what no one imagined possible: he made Kipchoge look mortal. He didn’t just break Kipchoge’s record; he shifted the hierarchy of the sport. He showed that when someone finally broke two hours in a real race, it wouldn’t be Kipchoge doing it.

Then life intervened. Kipchoge couldn’t turn back the clock, and the rest of the field—quick, polished, but largely anonymous Kenyans and Ethiopians—failed to fill the void.

Even so, 2024 brought surprises. Five men ran under 2:03, and another five went under 2:04, despite the absence of Kipchoge and Olympic champion Tamirat Tola. Impressive numbers, yes—but the difference between a 2:02 marathon and Kiptum’s 2:00:35 is enormous. At that level, ninety seconds is an eternity.

We remembered names like Sebastian Sawe and John Korir, but there was no real sense that they could reach that next dimension. Marathon history is full of one-hit wonders—runners who caught lightning once and then disappeared. Belayneh Dinsamo, who held the record at 2:06:50 for over a decade. Ronaldo da Costa, who ran 2:06:05 in Berlin in 1999 and never came close again.

That was another era. Back then, you could stumble into greatness. Not anymore.

Modern marathoning doesn’t hand out miracles. You can run a good race, even a great one—but to break 2:00:35, you need to live on another plane. You need to do something no one has even imagined yet.

The Rise of Jacob Kiplimo

The first real sign that Kelvin Kiptum’s world record might not stand forever came in February, when Jacob Kiplimo broke the half marathon world record in Barcelona.

Kiplimo’s 56:42 didn’t just reclaim the record from Ethiopia’s Yomif Kejelcha—it obliterated it. Kejelcha had only shaved a single second off Kiplimo’s previous mark; Kiplimo responded by taking forty-eight.

To put that in perspective: he ran 13.1 miles at a 2:41 per kilometer pace—ten seconds per kilometer faster than the pace needed to break the marathon world record. That kind of speed doesn’t guarantee anything over 26.2 miles, but it was enough to make the sport stop and take notice.

Everyone knew what would come next: Kiplimo’s marathon debut. At just twenty-four, with a world title on the roads and a bronze on the track, he looked built for the distance.

Of course, a first marathon is never a sure thing. Just ask his more decorated countryman, Joshua Cheptegei, whose debut in Valencia in 2023 ended with him being carried off the course, completely spent. Cheptegei, for all his brilliance on the track, never seemed a natural road runner. Kiplimo did.

The transition from 10,000 meters to 42,195 isn’t as straightforward as it seems. The greatest track runners—Cheptegei, Farah, Bekele, Gebrselassie—were never quite the same once they moved up. They were legends on the oval, mortals on the road.

But from the start, Kiplimo felt different. His stride, his strength, his rhythm—all of it looked made for the marathon. Which is why everyone circled his London debut on the calendar.

It didn’t disappoint. He finished second in 2:03:37—an extraordinary debut by any measure. And yet, because of that 56:42 in Barcelona, some were underwhelmed. They expected more.

The winner in London was Sebastian Sawe, clocking 2:02:27. It was his second major victory in just a few months, after winning Valencia the previous autumn. Around the same time, John Korir won Boston, adding to his triumph in Chicago the year before.

So as the 2025 fall marathon season approached, the picture was clear. Three men—Sawe, Korir, and Kiplimo—had separated themselves from the pack. They weren’t just fast; they were consistent. For the first time since Kiptum’s death, the world record didn’t feel unreachable.

The question was no longer if someone could break it.
The question was who.

The New Season—and the Sense That Something Big Is Coming

By the time the fall marathon season rolled around, there was a sense of anticipation the sport hadn’t felt in years.

Sawe and Korir each had two major wins within six months, and Kiplimo—young, fearless, still learning—looked ready to take another step. For the first time, the marathon had a clear trio of contenders, and a whisper began to spread: maybe Kiptum’s record wasn’t so out of reach after all. Maybe even the two-hour barrier could be back in play.

Sawe chose Berlin. Korir and Kiplimo went to Chicago. None of them said outright that they were chasing a world record, but their early splits made the intent obvious.

Berlin was brutal that year. Temperatures hit 22°C at the start and rose to 27°C later on—hardly ideal for fast running. Even so, Sawe went out aggressively, hitting halfway in 1:00:16, a split so bold it bordered on reckless. But he held on, finishing in 2:02:16—a time that, under those conditions, bordered on miraculous.

In Chicago, Kiplimo and Korir started at exactly the same pace: 1:00:16 at halfway. The weather was cooler, perfect for speed. Around 25 kilometers in, Korir surged, maybe too early. It looked brilliant for a few miles—until it didn’t. He couldn’t finish.

Kiplimo kept his rhythm. At 35K, he was still under world-record pace. But the final seven kilometers took everything out of him. His legs gave way, and the dream slipped with them. He didn’t get Kiptum’s record, and he didn’t beat Sawe’s Berlin time either. But he still crossed the line in 2:02:23—his first major victory, and another step closer to the impossible.

By the end of the season, the pattern was clear. Three names—Sawe, Kiplimo, Korir—stood alone. And maybe Sisay Lemma, who was already targeting Valencia in December.

The numbers made it feel real again: the idea that Kiptum’s 2:00:35 could actually fall in 2026. That the next leap forward was coming.

But maybe the bigger question wasn’t who could do it.
It was how.

The Question That Matters Most: How?

Because the truth is, no one ran a marathon quite like Kelvin Kiptum.

His races were anything but conventional. They were controlled chaos—part science, part instinct, part rebellion. “Rock ’n’ roll marathons,” as some called them. The label might sound strange, but it fits.

There has never been another marathoner who ran negative splits in all three of his races—faster in the second half than the first. No one else has ever made their final 10K their fastest 10K every single time. Kiptum took the old cliché—the marathon starts at 30 kilometers—and made it literal. That’s when he actually started.

In London and Chicago, he ran second halves under an hour, covering the stretch between 30 and 40 kilometers in less than 28 minutes.

When I wrote about his death, I said he had reinvented what we thought possible in the marathon. That still feels true.

Even when you break his performances down—split by split, 5K by 5K—they look different. Kipchoge’s famous 1:59 in Vienna was perfectly engineered: laser guides, rotating pacers, the rhythm of a metronome. His fastest and slowest 5K differed by just four seconds. Kiptum’s were separated by thirty-nine. But his final 10K? It was 27:52. He ran the fourth quarter of a marathon like a man possessed.

That’s what made him unique. His races weren’t about control. They were about detonation.

When John Korir tried to mimic that approach in Chicago, he closed with a 28:09 final 10K—stunning, but still seventeen seconds slower than Kiptum. And in this game, seventeen seconds might as well be a lifetime. It’s like spotting someone 140 meters on the track.

Kiptum’s blueprint can’t be copied. You can’t recreate the rhythm, the ferocity, the sense that he was racing himself as much as the clock. To break his record, someone will have to find a different way.

That’s why Sawe, Kiplimo, and Korir all started faster this fall. Much faster. They built an early cushion—thirty, even sixty seconds ahead of world-record pace—hoping it would buy them survival later. Kiplimo, especially, showed what’s possible between 20 and 30 kilometers: that’s the window where the next record might be made.

Because the key isn’t the first half—it’s that third 10K. That’s where Kiptum turned the marathon inside out.

None of this guarantees success, of course. Kiplimo’s pacing in Chicago was erratic—brilliant one moment, ragged the next—and that chaos likely cost him the record. But what’s clear now, more than a year after Kiptum’s death, is that the path forward finally exists.

We can see the outlines. We can name the runners. We can imagine the moment.

Right now, my money would be on Sawe or Kiplimo. I think the world record will fall next year. And maybe—just maybe—the sub-two-hour marathon won’t feel like science fiction anymore.

It’ll feel like the next chapter.

Subscribe now