Életét a tudás gyarapításának, nemzedékek oktatásának és szakterülete fejlődésének szentelte. Kivételes szellemi ragyogását szerénység, nagylelkűség, jó humor és mások iránti őszinte törődés kísérte.

1930. December 11-én született Budapesten. 14 évesen túlélte a dachaui náci koncentrációs tábort. Tanulmányai középpontjában Európa gazdaság- és társadalomtörténete állt. 1953-tól a Marx Károly (ma Corvinus) Közgazdaságtudományi Egyetem professzora, 1973 és 1979 között rektora volt; tanítványai máig szeretettel és nagyrabecsüléssel emlékeznek rá. 1973-tól az MTA tagjává választották, majd 1985 és 1990 között az Akadémia elnöke volt. 1990-től 2015-ig diákok ezreit tanította mint a University of California, Los Angeles professzora. Ezalatt a Center for European and Eurasian Studies igazgatójaként is működött. Élete drámai fordulatokban bővelkedő történetét A történelem - ahogyan megéltem (angolul History in My Life: A Memoir in Three Eras) című önéletrajzában írta meg.

Tudományos eredményein túl legélénkebben talán jóságára, derűjére, optimizmusára és rendíthetetlen életerejére fogunk emlékezni. Élete legnehezebb megpróbáltatásai közepette is a remény, a bátorítás és az erő forrása maradt mindazok számára, akik körülvették. Töretlen lelkiereje és bizakodó életszemlélete számtalan magyar és amerikai diákját, kollégáját, barátját, valamint mindazokat inspirálta, akiknek megadatott, hogy ismerjék őt.

Öröksége túlmutat könyvein, tanulmányain, előadásain és ismeretterjesztő tevékenységén. Tovább él azok gondolkodásában, akiket formált, azok életében, akikre hatással volt, a diákokban, akiket ösztönzött, és mindazokban, akik az ő példája révén váltak jobb emberré.

Lányaival, Zsuzsával, Nórával és Dórával, valamint unokáival, Benjáminnal, Dániellel, Eszterrel és Rebekával együtt nemcsak a szerető férj, apa és nagyapa elvesztését gyászoljuk, hanem egy tartalmas, emberséggel és bátorsággal teli életre is emlékezünk. Emléke maradandó ihlet és erőforrás lesz mindannyiunk számára.

Nyugodjék békében.

Los Angeles, 2026, augusztus 31.

Radics Katalin

Most, hogy 96-ik életévemet taposom, már régen nem utazom. Jó érzés azonban visszagondolni a sok, különlegesen érdekes utazásra, melyek gyönyörű színeket hoztak életembe. Történetem az utazásokkal azonban meglehetősen sajátos. Életem első harminc évében ugyanis egyáltalán nem utazhattam. Kilenc éves voltam, amikor Európát beborították a háború lángjai, majd utána hamarosan a sztálinista bezárt Magyarországon éltem, ahol a határokat aknamezők vették körül. Azután 1960-tól megnyíltak a határok. Első, feledhetetlen utam Svédországba vezetett a Nemzetközi Történész Társaság kongresszusára. Soha nem felejtem el az izgalmat, amikor életem első, mintegy ötperces felszólalását tartottam nemzetközi szakmai fórumon. Hogyan is gondolhattam volna akkor, hogy ezek a szakmai fórumok természetes közegei lesznek életemnek és ennek az először meglátogatott Társaságnak majd elnökévé is választanak.

De hadd térjek itt rá két nagy utazásomra. Az elsőre 1944 december végén került sor, s távolságra nézve nem is volt olyan nagy, kereken 600 kilométer Komárom és a München mellett fekvő Dachau között. Ezt az utat azonban lezárt marhavagonba zsúfolva hat nap alatt tettem meg egy buci-kenyérrel és egy darab marmaládéval ellátva az egész útra. Semprun “nagy utazása” a buchenwaldi koncentrációs táborba vitt, s ő ezt négy nap alatt tette meg hasonló körülmények között. Ezt az utat nagy utazásként éltem át és emlékszem vissza rá, hiszen úgyszólván egész életemet befolyásolta, egyéniségemet és nézeteimet is formálta ez a 14 évesen megtett út.

A második nagy utazásomra 46 évvel később, 1990-ben, már 60 évesen került sor. Ez 10.000 kilométeres út volt Budapest és Los Angeles között. Ilyen távolságokat nem egyszer utaztam korábban is, de ez mégis gyökeresen eltérő, nagy utazás volt. Egy konténerbe csomagolva bútoraink és könyveink 37 dobozba zárt töredéke is elkísért életünk új színterére, Amerikába.

Van azonban még egy, harmadik, előttem álló nagy utazás és ezzel kapcsolatosan ideje orientálódni jövőmet illetően. Az eddigi értesüléseim nem valami kedvezőek. Egyrészt kevés a forrás, ahonnan megbízható információt lehetne nyerni. Igaz könyvespolcainkon egész sorozat útikönyv is sorakozik, de erre azok egyike sem ad útmutatást. A Biblia tűnik erre igazán alkalmasnak, de meglepő módon az is rendkívül szűkszavú. A legmegalapozottabb tájékoztatást az autentikus Jheronimus van Aken-től kaptam, aki a XV. században Hieronymus Bosch néven a világ első szürrealista festményein adott alapos tájékoztatást. Képei előtt hosszan álldogáltam a madridi Prado múzeumban, valamint a szerencsémre kifogott, a világ minden részéből kölcsönvett 35-40 neki tulajdonított képet bemutató kiállításon szülővárosában a hollandiai Hertogenbosch-ban.

Ezek alapján úgy tűnik, hogy a mennyország, ha egyáltalán alkalmasnak találnak rá, hogy bekerüljek, mindenki egybehangzó véleménye szerint pokolian unalmasnak tűnik eseménytelen napjaival, unalmas örökösen lapos zenéjével. Igaz, a Biblia úgy írja le a mennyországot, mint ideális helyet, ahol nem létezik fájdalom és szomorúság, ahol mindenkivel találkozhatunk, aki kedves volt nekünk életünkben. Jézus lelkesen azt hangsúlyozza, hogy ez a végső boldogság helye, csupa gyönyörűség, ahol az utcák aranyból vannak és a falakat drágakövek ékesítik. Hát nem tudom, nem vágyom aranyból épült utcákra, ez inkább Trumpnak való, ő királyi allűrjeit kielégítendő.

A pokol, ahova állítólag igen könnyű lenne bejutnom, kellemetlennek tűnik. Még hideg napokon sem hiszem, hogy szeretném, ha tűzben nyárson forgatnának. A kínzásokat pedig egyáltalán nem kedvelem. Meglehetősen undorító, hogy a Biblia még soha el nem tűnő férgeket is említ, s ezek rágják az embert. Ilyet már e földön is megéltem a háború alatt. Akkor sem szerettem. Egyébként leggyakrabban azt hangsúlyozzák, hogy a legmélyebb sötétség uralkodik ott. Ez ugyan már itt a földön is sok országban így van, mégsem kellemes.

Nem könnyű a döntés, de sokat várni már nem tudok vele. Beteg vagyok és gyenge, Súlyos betegségem és elgyengült állapotom nem engedi, hogy tovább folytassam az írást, ami – nem túlzok – az életet jelentette számomra ebben a pár elmúlt évben. Szeretettel búcsúzom Kedves Olvasóimtól, köszönöm, hogy velem voltak ezekben az utolsó években. Megígérem azonban, hogy amikor már ott vagyok, hírt fogok adni – vagy a mennyországról vagy a pokolról - egy rövid blog bejegyzésben.

János, a zsidó prédikátor az időszámítás első éveiben Zachariás és Erzsébet gyermekeként született. Lukács evangéliuma szerint a szülők “mindketten magas korban voltak már”, vagyis János születése már önmagában is csodának volt tekinthető. Amikor az angyal bejelentette Zachariásnak: “közlök egy jó hírt, fiad születik akit Yahyának hívnak”, akkor Zachariás felkiáltott: “Uram, hogyan lehet nekem fiam, amikor feleségem már nem fogant gyermeket én pedig nagyon öreg vagyok?” Az angyal azonban ezt nem vette figyelembe: “Márpedig így lesz. Az Úr azt mondta, hogy ez számára nem okoz nehézséget amint az sem amikor téged teremtett”.

János hat hónappal előbb született, mint Jézus, akinek ő készítette elő küldetését. Ezért nyerte el az “Előfutár” nevet. János keresztelte meg Jézust akiről a Szent Lélek üzenetéből tudta, hogy Isten Fia. János vezette be a szokást, hogy a Jordán folyóba merítette az embereket, hogy bűnüket lemossa, s ezzel az ő nevéhez fűződik a keresztelés ceremóniájának bevezetése. Róla mondta Jézus, hogy “Biztosíthatlak benneteket, hogy senki az emberek között nem emelkedett olyan magasra, mint Keresztelő Szent János”. Jánost egyaránt szentnek tekinti a katolikus, valamint a keleti orthodox, a drúz és a muszlim vallás is. Ez utóbbi vallásban Szent János neve Yahya ibn Zakariya, Isten küldötte és Isa Masih (Jézus) eljövetelének hírnöke.

Keresztelő Szent János úgyszólván egyszemélyes kapcsolat volt az Ó- és Új Testamentum között, mintha egyik lábával az egyikben, másikkal a másikban állt volna. Eredetileg a szélsőséges úgynevezett Holt Tengeri Szekta tagja volt, de szakított vele, mivel egyre inkább úgy hitte, hogy ő maga az a proféta, aki Isten Birodalmát bevezetheti a földön. Jézus is az ő hívő közösségéből emelkedett ki, de hamarosan ő is meg volt győződve saját küldetéséről.

Mint Máté evangéliumából tudjuk, Szent János aszketikus megszállott volt. A vadonban élt, nem ment emberek közé. Élesen bírálta az egyházat. Bírálta Heródes királyt is, mivel az testvérének feleségét vette feleségül. Heródes ezért börtönbe vetette Jánost. Salome csábítását elhárította, nem állt kötélnek, Salome híres táncával elnyerte Heródes király kegyeit, aki azt mondta neki, hogy bármit kérhet tőle, ő teljesíteni fogja. Ekkor kérte Salome a királyt, hogy adja neki egy ezüst tálcán Keresztelő Szent János fejét. Ezért rendelte el a király Szent János lefejezését.

Keresztelő Szent János bibliai története megragadó, egzotikus, egyszerre taszító és lenyűgöző. Nem csoda, hogy a irodalom és művészet kedvenc témájává vált. Martin Luther himnuszt írt róla. A Tudor-korabeli zeneszerző, Orlando Gibbons Gospelt komponált, Johann Sebastian Bach kantátával ünnepelte. A történet végtelen számú irodalmi műben jelenik meg. Ezek felsorolása is oldalakat igényelne. Egy tucatnyi újabb könyv, közöttük Doug Giles 2023-as regénye, mindenütt kapható.

Leonardo da Vinci és Caravaggio kétszer-kétszer is megfestette. De ugyancsak ő a témája Filippo Lippi, Lucas Cranach, Titian, Bellini, Duccio di Buoninsegna, Piero di Cosimo és Bronzinó festményeinek is. Az egyik első reliefet Andrea Pisano már 1336-ban elkészítette, szobrot – sok más mellett - Bertram Mackennal faragott Saloméról. Mi sem természetesebb, minthogy a születő filmművészet már 1896-ban majd 1918-ban, még a néma film korában felkapta a témát. Salome filmek készültek 1923-ban, 1986-ban, majd Al Pacino 2013-ben készített filmet Salome címmel.

Keresztelő Szent János és Salome története máig érdekfeszítően izgalmas, s nem csoda, hogy úgyszólván minden művészeti ágnak, zenének, festészetnek, irodalomnak és filmnek a Renaissance óta napjainkig fontos témája.

A Los Angeles Philharmonics a múlt évadban újra előadta a Walkürt félig concert, félig szinrevitt módon, a világhírű építész, Frank Gehry diszleteivel a félig szinházzá alakított Walt Disney koncertteremben.

Amikor nagy művészről és lehetetlen fráterről beszélek nem két emberről van szó, hanem egyről. Több ilyen volt. E jelenség klasszikus példája a barokk festészetet megteremtő, kiemelkedő művész, a 16. és 17. századok fordulóján élt Caravaggio, aki nemcsak lehetetlen fráter volt, de gyilkos is. Kevésbé közismert név, de híres detektívregények írója, az angol Anne Perry aki tizenéves korában megölte barátnője anyját, majd börtönbüntetésének letöltése utan 50 sikeres könyvet publikált. Muszorgszkij súlyos alkoholista volt, kiszámíthatatlan és durva volt a viselkedése, ha részeg volt.

Bár közel sem ennyire szélsőséges módon, de ebbe a kategóriába sorolható Richard Wagner is, a zeneművészet kiemelkedő óriása, a Walkür zeneszerzője. Tizennégy operája, nyolc kötetnyi esszéje, egy önéletrajza és tízezer levele önmagában is hatalmas művészi teljesítmény és hagyaték. De ennél jóval többről van szó: korszakos újításairól, melyek ma is meghatározóak. Wagner Liszt Ferenccel együtt a zenetörténetben a “Romantikusok harca” néven ismert művészeti vitában a modernisták megtestesítője volt, szemben álltak Johannes Brahmsszal, aki – bár sohasem vágyott vezéri babérokra – a tradicionalisták táborának vezéralakja volt. Wagner művészete a hangzás újdonságain kívül más újításokat is tartalmazott. Talán a legismertebb ezek közül a wagneri “Gesamtkunstwerk”, a kompex művészet, melyben a költői szöveget, a zenét, és a vizuális élményt együttesen akotja meg ugyanaz a művész. Ő álmodta meg a bayreuthi új operaház koncepcióját és formáját, az épület minden részlete az ő elképzeléseit tükrözi. Ha ma operába megyünk természetes számunkra, hogy a zenekar egy úgynevezett zenekari árokban ül. Wagner építtette így az új operaházat, őelőtte a zenekar az operában ugyanazon a szinten helyezkedett el, ahol most a nézőtér első, legelegánsabb része van. A régi elrendezés emlékét őrzi ennek a nézőtéri résznek a francia (fauteuils d’orchestre) és angol (orchestra) neve is. Wagner kikísérletezte, hogy milyen módon tudja úgy besűllyeszteni a zenekart, hogy a hangzás és a szinházi vizuális élmény ne sérüljön. Az ő nevéhez fűződik a nézőtér elsötítése az előadás alatt, ami a nézők figyelmét a színpadra koncentrálja. Őelőtte az operaházi nézőtér találkahely volt, ahol a nézők csevegtek, egymást látogatták páholyaikban, nevetgéltek, miközben az előadás folyt. Wagner vitte győzelemre, hogy a hallgatóság tiszteletben tartsa, hogy a többtételes zene egyetlen egész mű, vagyis az ünneplés, tapsolás csak a mű legvégén ildomos.

Ezen kívül még új hangszert is tervezett, a “Wagner tubát”.

Wagner 1813-ban Lipcsében született. Hat hónappal születése után apja tifuszban meghalt. Ezt követően anyja együtt élt, feltehetően férjhez is ment Ludwig Geyerhez. 14 éves koráig Wagnert Wilhelm Richard Geyer-nek nevezték. Részt vett a drezdai felkelésben 1849-ben, ami miatt, a letartóztatást elkerülendő, emigrációba ment Párizsba, majd Zürichbe és 12 évet töltött emigrációban.

A fiatal Wagner antikapitalista baloldali nézeteket vallott, az anarchista Bakunyin nézetei hatottak rá. Később azonban szésőséges nacionalistává vált. A német kultúra fölényének hívője lett, és szélsőségesen antiszemita nézeteket vallott. 1850-ben publikálta hírhedt antiszemita esszéjét, Das Judenthum in der Musik (A zsidók a zenében), melyben azzal ítélte el a zsidó zenészeket – kortársai közül elsősorban Mendelssohnt és Meyerbeert - , hogy nem európai kultúrát képviselnek, csak ismételgetik, amit mások szereztek, hogy nyereségért korrumpálják a művészi színvonalat. Így vált Wagner Hitler és a náci rezsim legnagyobb kedvencévé. A bayreuthi fesztiválokon Hitler és vezérkara ott ült (közülük többen aludtak) a nézőtér első sorában.

Izrael az egyetlen ország, ahol nem játsszák a darabjait. Nem tiltja semmiféle törvény vagy szabály, de a közfelháborodás olyan nagy, ha műsorra akarják tűzni, hogy az előadás meghiúsul. Daniel Barenboim kétszer akarta ezt a gátat áttörni. 1991-ben müsorra akart egy Wagner darabot tűzni, de a népharag nem engedte. Másodszor, 2001-ben egy fesztiválon valóban előadta a Walkürt, de nem az Izraeli Filharmonikusokkal, hanem vendégszereplő német együttesekkel.

Wagnert azonban nem lehetett sem kitiltani, sem kisajátítani. 2025-ben Európában közel 1,500, az USA-ban 10, Magyarországon 8, Japánban 13 és Kínában 3 Wagner opera előadás volt. A lehetetlen frater – Muszorgszkij és Caravaggio esetében is - háttérbe szorul a nagy művész mögött.

Az irodalom azonban szegényes a valósághoz képest.

Ki tudna elképzelni különlegesebb történetet, mint ami egy esős decemberi napon 1938-ban történt a náci Németországban? Max Immanuel egy ilyen napon érkezett autójával Dachauba. Csakhogy a náci Harmadik Birodalomnak ezt a katonatisztjét eredetileg Imanuel Rosenfeldnek hívták, és maga is zsidó volt. Kalandos körülmények között kiszabadított és megszöktetett egy zsidó rabot. Sikeres akciója úgyszólván egyedülálló. De ugorjunk egy nagyot az időben: 1983-ban Észak-Írországban 38 fogoly szökött meg a biztonsági Maze börtönből, túszul ejtve fegyőröket és áttörve a biztonsági kapukat. Az amerikai újságok 2025 májusában adtak számot egy káprázatos szökésről: tíz rab egy toalett mögött vájt lyukat a falon és menekült el a New Orleans-i börtönből.

Az Egyesült Államok statisztikái szerint évente több mint 2000 rab szökik meg szigorúan őrzött börtöncellájából. John Dillinger, korának, a két világháború közötti évtizedeknek egyik leghírhedtebb amerikai bűnözője volt. Ő kétszer is megszökött börtönéből. Még vadregényesebb volt Frank Lee Morris, John Anglin és Clarence Anglin szökése. Ők a legendás börtönszigetről, a katonai erődítménynek épült Alcatrazból szöktek el. A San Francisco partjainál lévő börtönből egy kanál segítségével fél év alatt alagutat ástak a betonfalon keresztül. Papírmasé bábukat készítettek, melyeket az ágyukba fektettek. A rabok ezt követően 50 lopott esőkabátból eszkábált felfújható csónakon hagyták el a szigetet. A hihetetlen szökések között is kiemelkedik Siegfried Lederer szökése az auschwitzi börtön lágerból. Úgy menekült ugyanis meg, hogy egy Holocaust ellenes SS tiszt, Viktor Pestek egy SS egyenruhát adott neki, ami lehetővé tette, hogy egyszerűen kisétáljon a táborból. A szökések világrekordját az amerikai Forrest Silva “Woody” Tucker tartja, aki 18-szor szökött sikeresen meg börtönökből, míg 12 kisérlete sikertelen maradt. Mark DeFriestnek hétszer sikerült megszöknie.

Nem kell mondanom, hogy az én szökéseim történetei nem versenyezhetnek ezekkel a híres szökésekkel. Mindig evidens volt számomra, hogy nem vagyok olyan, mint a zeneszerző Gustav Mahler akitől amikor gyermekkorában megkérdezték, hogy mi akar majd lenni, ha felnő, azt válaszolta, hogy mártír. Én nem pályáztam erre a szerepre. Életem forgatagában, ha valahol nem volt számomra jó, nem hezitáltam, elszöktem onnan. Ez életemben három és félszer fordult elő. “Oly korban éltem én”, mondhatom a költővel, amikor az életben maradásért bizony gyakorta szökni kellett.

Az első szökésem négy éves koromban történt. Ez esetben nem az életben maradás volt a tét. Szüleim beadtak egy óvodába az Akácfa utca 32-ben, amit nem szerettem és az első napon egyszerűen kisétáltam a házból és – szüleimnek még utólagosan is hatalmas ijedelmére - hazagyalogoltam. Erre azóta is büszke vagyok.

A második szökésem 1944 novemberében lett volna aktuális. Akkor feltűzött szuronyú csendőrök között meneteltem a Dunántúlon. Előkészítettem a szökést, de abból nem lett semmi, pontosabban amikor felfedezték, a komáromi nyilasházban jól összevertek. Erre nem vagyok büszke.

Ha lehet, még ennél is izgalmasabb körülmények között került sor harmadik szökésemre 1945 áprilisának vége felé. A hitleri Németország utolsó napjait élte, de arról még ekkor sem feledkezett meg, hogy engem, jónéhányad magammal még kivégezzenek. Felvittek a német Alpok egy Isar folyó által lezárt völgyébe, gépfegyveres SS katonák vettek körül és vártuk a véget. Szerencsére az SS katonák tudták, amit mi nem, hogy Hitler már öngyilkos lett és az összeomlás napok vagy órák kérdése. Ezért lemészárlásunk helyett kereket oldottak. Ezúttal ők szöktek meg. Én meg menekültem vagy öt napon át az erdőkben, míg május 1-én amerikai katonákba nem botlottam.

A negyedik szökésem a legegyszerűbb módon zajlott le. Az 1990-es rendszerváltás után az Antall kormány kikezdett a nemzetközi sajtóban megjelent cikkeimért, s rágalmazással vádolva bíróság elé rángattak. Feljelentőmből belügyminiszter lett a kormányban. Nem jó előjel. Részben ennek hatására elfogadtam a Kaliforniai Egyetem megismételt, mert 1988-ban először lemondott meghívását, felültünk a Pan American óriás gépére és 60-ik életévemben átrepültünk Los Angelesbe új életet kezdeni. Ha büszke talán nem is lehetek erre, máig örülök, hogy így történt.

Bár a Gregorian naptár szerint minden negyedik év szökőév, az én életem mintha időnként “szökőévekben” zajlott volna. Szöktem négy évesen, tizennégyévesen, tizenötévesen és hatvan évesen. Első szökésem egy házból, a negyedik egy országból vezetett egy új világba. Mivel most már elmúltam 95 éves, aktuális ötödik szökésem egy világból egy másik világba, pontosabban a másvilágba vezethet már csak. Ezzel azonban még egy kicsit talán várok.

Napilapok végnapjai

Polgár Juditra és a hozzá hasonló kiemelkedő nemzetközi eredményeket produkáló magyar polgárokra büszke lehet a magyar nép. Az államelnöki poszton ez nem akármilyen előny.

Polgár Judit azonban nem vállalta a kinevezést. Hadd idézzem ennek kapcsán lemondó nyilatkozatát: „Életem megtiszteltetésének tartom a kezdeményezők felkérését a köztársasági elnöki pozícióra, rendkívül hálás vagyok érte. Nagyra tartom a miniszterelnök gesztusát, hogy pártjának meghatározó parlamenti súlya ellenére is független, pártok felett álló jelöltet kért fel köztársasági elnöknek. Ugyanakkor nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy magamra vállaljam egy megosztott nemzet egyesítésének történelmi felelősségét, így a felkérésnek nem tudok eleget tenni. Egy új, független és elismert köztársasági elnököt minden tőlem telhető módon támogatok majd e célok elérésében”.

Ha ennyi lenne a történet, nem kellene sokat beszélni róla. De a felkérés bejelentése kapcsán felkavarodott a magyar politikai élet, s amint az ilyenkor gyakori, a szenny tört a felszínre. A közösségi médiát durva támadások és gyűlölködő reakciók lepték el a jelölést követően. Ezek tartalmaztak érdemi, megfontolandó szempontokat (képzettség, tapasztalat, kettős állampolgárság), viszont jelentős részük Polgár Judit zsidó származására irányuló antiszemita megnyilvánulásokat tartalmazott. A nemzetközi sajtó beszámolóiban úgy fogalmáztak, hogy a lemondásban nagy szerepet játszott a durva, gyűlölködő és antiszemita támadások áradata.

Hát ennek már soha nem lesz vége?

Az Anti-Defamation League tíz európai országra kiterjedő közvéleménykutatása 2017-ben meglehetősen megdöbbentő eredményeket tartalmazott a magyar lakosság zsidókérdéssel kapcsolatos attitüdjéről. Nem direkt, közvetlen kérdéseket tettek fel, hanem sztereotipiákkal, klisékkel, szóképekkel kapcsolatos viselkedést vizsgáltak.

A megkérdezetteknek olyan kérdésekre kellett válaszolni, hogy egyetért-e azzal, hogy a zsidóknak túl nagy hatalma van az üzleti életben, hogy a zsidók hűségesebbek Izraelhez, mint a hazájukhoz. Tizenegy ilyen közkeletű antiszemita klisét, sztereotípiát tartalmazó kérdésre kellett válaszolni, s ha a 11-ből legalább 6-tal a válaszadó egyetértett, akkor az antiszemita nézetet vallók közé sorolták. A felmérés alapján az antiszemitizmus elterjedtségét a lakosság következő százalékaiban állapították meg: Magyarországon 37, Lengyelországban 35, Ukrajnában 29, Oroszországban és Spanyolországban 26, míg Belgiumban 24, Franciaországban 17, Németországban 12, az Egyesült Királyságban 10 százalék az antiszemita nézeteket vallók aránya. Az előítélet Hollandiában a legalacsonyabb, csupán 8 százalék. Az Anti-Defamation League azt is vizsgálta, hogy milyen mértékbem minimalizálják az emberek a Holocaustot, illetve milyen mértékben vallják, hogy a zsidók maguk is felelősek voltak az eseményekben.

Az antiszemitizmus kifejezést a német Wilhelm Marr vezette be 1879-ben, amikor “Antiszemita Ligáját” megalapította, és publikálta “A zsidók győzelme a németség felett” című könyvét. Ennek a gyilkos előítéletnek legbrutálisabb és legvéresebb betetőzése éppen az én életem első évtizedeire esett. 1930-ban születtem, három évvel később került hatalomra Németországban Hitler. Mire 14 éves lettem, hat millió zsidót gyilkoltak meg Európában. Gettók, koncentrációs táborok, gázkamrák szegélyezték ezt az utat.

Az antiszemitizus története azonban évezredekre nyúlik vissza. A Római Birodalomra, amikor Tiberius kitiltotta a zsidókat Rómából és Cicero azt mondta róluk, hogy “rabszolgának születtek”. Időszámítás után 38-ban Alexandriaban pogrom volt. 70-ben, a második templom lerobolásakor egy millió zsidót öltek meg illetve tettek rabszolgává. 94-ben jelent meg a később oly nagy gyakorisággal alkalmazott vérvád Alexandriában. A 4-ik évszázadban zsidók és keresztények házasságát betiltotta az Elvirai Szinódus. Peri Pasha 167-ben tette először kollektívan felelőssé a zsidóságot Jézus haláláért. Az első zsidóellenes törvényhozás, ami egy egész országot érintett, a 7-ik század Spanyolországában történt. Németföldön az első ismert zsidó ellenes akcióra Mainzban a 11-ik században került sor, amikor kitiltották őket a városból. A középkort vérvádak és kötelező áttérítések kisérték végig. Az első keresztesháború idején 1096-ban a Rajna és Duna folyók menti zsidó közösségeket rombolták le. A második keresztesháború évében 1147-ben Franciaországban került sor mészárlásokra. A keresztes hadjáratok idején zsidókat mészároltak le Wormsban. Mainzban 1.200-an öngyilkosok lettek a kötelező kikeresztelkedés elkerülésére. Ezt követően számos országból kitiltották a zsidókat. Ez történt 1290-ben Angliában, 1421-ben Ausztriában. Nagy Lajos király kitiltotta a zsidókat Magyarországról. A mohácsi csata elvesztése után pedig Budáról, Esztergomból, Pozsonyból és Sopronból tiltották ki a zsidókat. A kitiltások felsorolása oldalakat követelne. A 17. században az ukrán kozákok 100 ezer zsidót (és ugyanennyi lengyelt) öltek meg.

Franciaországban Philip Augustus 1182-ben kitiltotta a zsidókat Párisból, IX. Lajos 1254-ben az egész országból, amit azután IV. Fülöp 1306-ban, IV. Károly 1322-ben és VI. Károly 1394-ben megismételt. Angliában Burry St.Edmundsból 1190-ben, Newcastleból 1234-ben, Southhamptonból 1236-ban és Newburyből 1244-ben utasították ki a zsidókat. A 18. század végén Napoleon vetett véget a zsidók elkülönítésének, a gettóknak és az egyenlő jog megtagadásának.

Amikor a pusztító fekete halál, a pestis az európai lakosság közel felét megölte, szélsebesen terjedtek a rémhírek, hogy ez zsidó kútmérgezések következménye volt. Ugyanúgy, mint az 1321-es súlyos lepra járvány idején, a zsidó közösségek százait gyilkolták le. Megsemmisítették a zürichi, wormsi és berlini zsidó közösségeket. Zsidókat gettókba kényszerítettek, és a negyedik Lateráni Zsinat 1215-ben megkülönböztető ruhák viselésére kötelezte őket. Gyakorivá váltak a vérvádak, melyek szerint zsidó vallási szertartásokon keresztény gyerekek vérét isszák. Az inkvizció 30 ezer zsidót végzett ki.

A Közel-Keleten, Egyiptomban, Sziriában, Irakban és Jemenben zsinagógákat égettek, és a muszlim vallásra való kötelező áttérés elmulasztását vagy megtagadását halállal büntették. 1033-ban, 1232-ben, 1276-ban és 1465-ben muszlimok gyilkoltak le ezrével zsidókat Jemenben, Marokkóban, Bagdadban, Fezben és Marrakeshben.

Az új szellemiséget hozó reformáció ebből a szempontból nem hozott újat. Martin Luther 1543-ban “A zsidókról és hazugságaikról” írt pamfletet és pogromokat javasolt. “Hibásak vagyunk, hogy nem öljük meg őket”… A felvilágosodás olyan gondolkodója, mint Voltaire, különösen idősebb korában ugyancsak gyűlölködő magatartást tanusított, s 118 esszéjéből 30-ban elítélő nézeteket hangoztatott a zsidókról. Az Osztrák Birodalomban Mária Terézia trónörökösnő kitiltotta a zsidókat Csehországból, majd egy gyermekre redukálta az engedélyezett gyermekek számát. Ennek végül II. József tolerancia rendelete vetett véget 1782-ben.

Pogromokban nem volt hiány az Orosz Birodalomban. II. Sándor cár meggyilkolását követően 1881-től három éven át pogrom pogromot követett. A cár minisztere, Konstantin Pobedonostsev, kijelentette, hogy a kormány céja, hogy a “zsidók egy-harmada meghaljon, egy-harmada elhagyja az országot, és egyharmada fololvadjon a környező lakosságban”. Valóban a zsidók tömegesen, közel három millióan hagyták el Oroszországot. Ennek ellenére az antiszemitizmus a Szovjetunióban is a legsúlyosabban jelen volt. Ez úgyszólván csúcspontjára ért az úgynevezett “orvosi összeesküvést” követően 1948 és 1953 között. Ez csak Sztalin halálával ért véget, de a diszkrimináció folytatódott. ami az 1970-es évektől, majd a Szovjetunió széthullása után tömeges emigrációra vezetett. Négy évtized alatt egymillió zsidó hagyta el Oroszországot. Hasonló volt a helyzet a kommunista Lengyelországban is melyet a háború után a Kielce és a Krakow pogromok, Magyarországon pedig a kúnmadarasi pogrom világosan jeleztek. Az izraeli–Hamas háború, az utóbbi szervezet gyilkos merénylete izraeliek ellen, s az ezt követő, Gazát teljesen rombadöntő, 75 ezer embert meggyilkoló izraeli katonai válasz óta az antiszemita incidensek Európa több országában négyszeresére ugrottak.

A gyűlölködés mintha nem akarna kihalni. Az évezredes előítélet nem könnyen mosódik a feledésbe. És amit a magyar népnek szégyellnie kell: ebben Magyarország Európában az élen jár.

A modern demokratikus rendszerek a késő 18. században születtek. Ennek első nagy jelentőségű lépése az amerikai forradalom volt 1776-ban, melyet a francia forradalom követett 1789-ben. Az 1820-as évektől a női egyenjogúság indult hódító útjára. A demokratizálódás folyamata a két világháború között visszájára fordult. 1945 után azonban új lendületet nyert, nem utolsó sorban a gyarmati rendszer felszámolása nyomán. Az 1970-es évektől ezután egymást követően omlottak össze a dél-európai diktatúrák, majd a Szovjetunió is felbomlott, és ezt követően a demokráciák jelentős térhódításáról beszélhetünk.

Ugyancsak meglepő lehet ezek után Kedves Olvasóimnak, hogy a világ kereken 200 országa közül ma is mindössze 25 országban uralkodik maradéktalanul demokratikus rend. Ezek között találjuk Európában Norvégiát, Izlandot, Svédországot, Finnországot, Dániát, Svájcot és Németországot; Oceániában Új Zélandot és Ausztráliát, az amerikai kontinensen pedig Kanadát, Uruguayt és Costa Ricát; Ázsiában Japánt, Tajvant és Mauriciust.

Vannak továbbá demokráciák, melyeket gyengít valamilyen strukturális vonás, az alacsony lakossági részvétel, a media bizonyos korlátozottsága és a polarizált politikai kultúra. Ilyen országok az Amerikai Egyesült Államok, Nagy Britannia, Franciaország, India, Olaszország és Dél Korea. Talán meglepőnek látszik az USÁ-t ezek közé sorolni, de rengeteg tudományos publikáció kifogásolja az elektorok rendszerét, mely lehetővé teszi, hogy egy országosan összesített kisebbségi szavazattal valaki elnök legyen (pl. Trump), és az államonkénti két szenátor rendszerét – tekintet nélkül az adott állam lakóinak számára. Ez utóbbi megsérti az “egy személy, egy szavazat” demokratikus elvét, mert a kis államokban a szavazatok súlya sokkal nagyobb. Wyoming állam politikai súlya például vezető jogászok szerint ezért 68-szor nagyobb, mint Kaliforniáé.

Összességében 87 országban dominál valamilyen fokon a demokratikus rend, míg 92 országban autokrata hatalom van uralmon. A világ lakosságának több mint 70 százaléka autokratikus rezsimek állampolgára. A rezsimek azonban nem ritkán változnak és napjainkban 62 országban regisztrálhatunk valamilyen irányú átalakulást.

Napjainkban, 2026--ban a demokrácia veszélybe került. Egyre többet hallhatunk a demokrácia eróziójáról. Ennek olyan megnyilvánulásai vannak, mint a választási eredmények elutasítása, a választójog korlátozása és a hatalom egyre nagyobb koncentrációja. A politikai ellenfél ebben a helyzetben ellenséggé válik és megjelenik az erőszak alkalmazása. Veszedelmes új jelenség a választásos autokrácia, amikor a vezetőket demokratikus úton választják, de azok azután félresöprik a demokrácia intézményeit.

Ez a folyamat jellemezte Orbán Viktor Magyarországát. Az ezévi választások előtti tömegmozgalom kikényszerítette a változást a demokrácia irányába. A jogrend helyreállóban van, az igazságosság teret nyer, az autokrácia felé torzított intézmények (pl. média) visszaállnak a normális működés irányába.

A demokrácia eróziója jellemzi Donald Trump Egyesült Államokbeli elnökségét. Trump módszeresen gyengíti az alkotmányos biztosítékokat, és nem kis részben rendeleti úton kormányoz. Akkor sem kéri ki vagy várja meg a kongresszus döntését, ha az jogszerűen kötelező lenne. Az erre hivatott nemzetközi intézmények leértékelték, s 179 ország között a korábbi 20. helyről az 51. helyre rangsorolták az amerikai demokráciát. Az Economist Intelligence Unit 167 országot hasonlít össze és megítélése szerint az USA legalább 6 helyet csúszott lefelé a ranglétrán.

Demokrácia és diktatúra birkózása kiséri végig a világ modern történetét. Kivételes történelmi pillanat, becsüljük meg, hogy Magyarország jó példát mutat a világnak.

https://www.es.hu/cikk/2026-07-10/berend-t-ivan/ha-majd-a-boseg-kosarabol.html

Közismert, hogy az indiánok nem indiaiak, hanem amerikaiak, mégpedig ős-amerikaiak. Annak idején tévedésből nevezték őket indiánnak mivel Colombus Kristof Spanyolországból nyugat felé indulva azt hitte,hogy Indiában van. Csak később, az ő halála után, Amerigo Vespucci felfedező utazásait követően deklarálta egy német térképrajzoló, Martin Waldseemüller 1507-ben, hogy az utazó egy addig nem ismert kontinenshez érkezett.

A legkorábbi eurázsiai bevándorlás Amerikába – a hosszú télen befagyott és járhatóvá vált Bering-szoroson át Szibéria és Alaszka között - 25 ezer évvel ezelőtt kezdődött és nagyjából 12 ezer évvel ezelőtt zárult le. Az amerikai indiánok tehát Ázsiából, Szibériából származnak. A kezdeti nomád gyűjtögető halászó-vadászó életmód után a kukorica, babféleségek és tök háziasítása megalapozta számukra a mezőgazdaság kezdeteit. Sokezer éves történelmük egy sor fejlett civilizáció (Maya, Mississippi, Anasazi stb.) és birodalom (Irokéz, Inka, Azték) kifejlődésére és eltűnésére vezetett.

A földrész felfedezése utáni évszázadban az indiánok 90-95 százaléka kihalt, részben az európaiak által oda behurcolt, ott ismeretlen betegségekben (himlő, kanyaró, influenza stb.), részben a brutális támadások és leigázás következtében. A mai Egyesült Államokban közel 6 millió, 574 federálisan elismert törzshöz tartozó őslakos él, Kanadában 1.8 millió. Ők teszik ki ma az USA lakosságának 1.8, Kanada lakosságának 5 százalékát. Az 1924-ben törvénybe iktatott Indián Álampolgársági Törvény amerikai állampolgárságot biztosított minden USA-ban született indiánnak. Mondjam azt, hogy még szép? Ez közel 150 évvel a függetlenné válás után történt…

Az amerikai indiánok története az USÁ-ban meglehetősen tragikus volt, semmiben nem hasonlított May Károly romantikus történeteire. A modern Amerika számos katonai akciót vezetett az indiánok ellen. Ennek mérföldkövei a Dakota háború 1862-ben, a Nagy Siooux háború 1876-ban, a Coloradó-beli és a Texas-i indián háborúk, majd az 1890-es mészárlás voltak. 1830-ban, Andrew Jackson elnöksége idején iktatták törvénybe az indiánok eltávolításának törvényét amivel tömeges áttelepítésük vette kezdetét a keleti országrészből a Mississippi folyótól nyugatra. A törvény felhatalmazta az elnököt, hogy kössön megállapodásokat a törzsekkel, és telepítse át őket a keleti országrészből a nyugati országrész federális területeire.. A rezervátumok hálózatának kiépítése 1758-ban kezdődött. 1851-re egész hálózatuk készen volt, és az indiánokat erőszakkal oda telepítették. Úgy tettek, mintha a megállapodás és áttelepülés önkéntes volna, de persze erőszakkal ment 60 ezer ember megfosztása eredeti lakóhelyétől. Utazászink során láttunk néhányat a kapott nyugati területek közül, véletlenül se voltak jól termő, ásványkincsekben gazdag, jól lakható területek.

Az indián népesség létszáma 1880-ban 346 ezer főre rúgott, 1890-ben azonban már csak 274 ezerre, hogy azután ismét nekirugaszkodjon: 1930-ban létszámuk elérte a 366 ezer főt, de 1960-ban már megközelítette a 552 ezret és 1970-re meghaladta a 827 ezret. A legnagyobb indián törzsek a másfél millió főt számláló Csiroki, a közel félmilliós Navaho, a 220 ezret meghaladó Sziú és a kereken 200-200 ezres Apacs és Alaszkai indiánok törzse.

Az indián lakosság egy része – nagyjából egy-negyede - 567 indián rezervátumban él.. Ma azonban az indián őslakosság háromnegyede már rezervátumokon kívül lakik. Legnagyobb részük építkezéseken és a szállításban dolgozik, átlagban jóval alacsonyabb bérű munkát végez, mint az átlag amerikai, esélyük a munkanélküliségre és szegénységre jóval nagyobb, mint az átlag amerikaiaké.

Közép-Amerikában kb. 8 millió, Dél-Amerikában mintegy 40-50 millió őslakó él. Sorsuk valamivel kedvezőbb volt észak-amerikai társaiknál abban az értelemben, hogy nem különítették el őket rezervátumokba és nagy tömegben keveredtek vagy asszimilálódtak a bejövő spanyol és portugál gyarmatosítókkal. Számos csoportjuk ma is tradicionális életét éli eredeti lakóhelyén. Mikor kedves magyar barátainkkal Mexikóban jártunk, Chiapas tartományban láttunk ilyen, tradicionális életet élő Maya Indián falut, San Christobal de las Casast – az út egyik legnagyobb élménye volt.

A romantika azonban nem kopott le teljesen az indián történetekről, amit jól tanusít Miloš Forman 1975-ben készült filmje, a ‘Száll a kakukk fészkére’ a benne szereplő Chief Bromden-nel, a hatalmas erejű, nem beszélő, közel két és fél méter magas indián óriással aki kiszabadítja magát és társát az elzárt elmegyógyintézetből, és akit az azóta elhúnyt indián szinész, Will Sampson alakít.

Romantika, legenda és valóság igen távol van egymástól.

Milliárdosok demokráciája

A válaszhoz kicsit messzebbre, az amerikai sportokhoz kell visszanyúlni. Vannak különösen brutális sportok, és az Amerikai Egyesült Államokban ezek rendkívül népszerűek. Közöttük találjuk az amerikai futballt, a rugbyt és a boxot.

Azonban talán egyik sport sem olyan durva, embertelen és életveszélyes, mint az úgynevezett “ketrec küzdelem.” Ez valóban egy ketrecben zajlik, Ebben úgyszólván mindent szabad: ütni, rúgni, fojtogatni, Néhány tilalom azonban ez esetben is a szabályok közé tartozik: nem lehet harapni, a szemet kinyomni, vagy a földön fekvő ellenfél fejét rúgni.

Ez a ”sport” mai formájában az 1990-es években terjedt el Amerikában. Az első ilyen rendezvényre a ‘világok háborúja’ néven 1993-ban a Colorado állambeli Denverben került sor. Az USA mellett népszerű a “ketrec küzdelem” Braziliában, Oroszországban, Angliában és Ausztráliában is.

A vad brutalitást kedvelő nézők imádják ezt a látványt és ordítva biztatják a küzdőket. Mély meggyőződésem, hogy normális, humánus ember ezt nem kívánja, nem is tudja nézni, sőt nem is tartja sportnak.. Annál is kevésbé, mivel e “sport” művelőinek egyötöde-egynegyede előbb-utóbb agysérüléseket szenved. (Van olyan gyanúm, hogy e sport résztvevői eleve valamilyen agy-problémában szenvednek, s lelkes nézői is zömükben a normális elmeállapottól valamelyest különböző világban élnek.)

Nos, mi sem természetesebb, mint hogy Donald Trump 80. születésnapját ünnepelve ebben a “ketrec küzdelemben” akart gyönyörködni a Fehér Ház parkjában. Fel is építették a nézőteret, közepén a ketreccel körülvett ringgel. Trump ott ült felesége mellett 4.300 meghívottal együtt, és élvezettel nézte, ahogy a küzdelmekben tizennégy versenyző véresre verte egymást.

És még valami más is történt ekkor. Josh Hokit-tal, az egyik ketrec-verekedővel fellépése után interjút készítettek a Fehér Ház kertjében. A pankrátor Trump jelenlétében kijelentette, hogy Obama volt elnök felesége, Michelle Obama, férfi. Amikor ez napvilágra került, két demokrata politikus súlyosan elmarasztalta a megjegyzést, egy republikánus politikus viszont igazán mulatságosnak minősítette. A vendéglátó és a pankrációs szórakoztató műsort megrendelő és vegignéző házigazda Trump elnök azonban egy szót se szólt. Ha semmi mást nem tudnánk Trumpról, ez is elég lenne a megismerésére.

De jóval több mindent tudunk róla: nem utolsó sorban azt, hogy 60 ezer amerikai pszichológus, pszichiáter és mentálhigiénés szakember írt alá egy “Duty to Warn” (Kötelességünk figyelmeztetni) című petíciót, a leváltását kezdeményezve az elnök súlyos mentális betegségére hivatkozva.

De Trump még csak 80 éves, és a jövőben feltehetően még több születésnapi szórakozási programon kell gondolkodnia. Hadd adjak ehhez néhány ötletet. Egyik következő születésnapját a vágóhídon tölthetné, ahol leölik és feldarabolják az állatokat. Egy másik alkalommal egy börtönudvaron kivégzéseket nézhetne, ugyanis sok amerikai államban még mindig nem tilos a halálbűntetés.

Azonban az amerikai állampolgároknak nemcsak a születésnapon, hanem még két és fél évig folyamatosan kell elszenvedniük a Trump elnökségéből származó szörnyűségeket.

A televízióban minden másnap van egy interjú valamilyen földrengés-geológussal, aki elmondja, hogy az USA nyugati részén végighúzódó Szent András-árok feszültsége olyan nagyra nőtt, mint az elmúlt ezer évben soha. Még ha leszámítjuk a televízió szenzációhajhászását, ez akkor is sok. Ha rápillantok az interneten a percenként változtatott térképre, amely a kaliforniai és nevadai földrengéseket rögzíti, a földtani törésvonalak mentén rengeteg földrengést látok csak a legutóbbi rövid idő alatt.

Már számtalanszor történt: felállok, hirtelen zaj keletkezik, mintha az egész falat borító könyvszekrény rám akarna borulni. Vajon mit teszek rosszul ezzel a felállással? Semmit. Kiderül ugyanis, hogy nem én, hanem egy erősebb földrengés rázza meg a várost. Érdekes, 60 évig éltem Magyarországon, de ott csak egyetlen földrengést éltem át 1956 januárjában, ami nyilvánvalóan isteni figyelmeztetés volt, hogy jön majd valami más is. Egy-harmad évszázados kaliforniai életem során azonban nagyon sok földrengést éltem át.

A magyar olvasó nyilvánvalóan elképed, de megvallom, magam is, hiszen amikor e sorokat írom, Kaliforniában az előző egy hónapban 1500-2500 földrengést számláltak, bár ezeknek zöme érezhetetlen. Ezek közül 643 volt 1.5 erősség fölötti, s csak az elmúlt 24 órában 26 volt ilyen. Ennek oka az, hogy Kalifornia két tektonikus lemez határain fekszik, s amikor ezek a mélyen fekvő lemezek elmozdulnak, egymásra csúsznak, ez megrázza a felettük elterülő világot.

A természet figyelmeztet, hogy ő az úr. Az előző napok-hetek hihetetlen hőhulláma Európában és az Egyesült Államok északi területein, az egymás után sújtó hurrikánok, máskor meg az özönvíz mennyiségű esőzés után, amikor száz méterre előttünk leszakadt a domboldal és a közelünkben egy ház csúszott le a dombról, amiből kigurult egy nagy fekete zongora. Abszurd kép, mintha egy avantgarde filmrendező pihent agyában fogant volna. De nem! Ez itt és most valóság. Az elmúlt öt évben az Egyesült Államokban évente átlagosan 23 természeti csapást számláltak, évente 20 milliárd dollár kárt okozva, ami majdnem kétszerese volt a természeti csapások által a megelőző öt évben okozott károknak. A jelenben – ez a legnagyobb csapás - egy második Trump elnöki turnusra is sor került. Ez utóbbi azonos a bibliai tíz csapás egyikével, azzal, ami sötétségbe borítja a földet. A bibliai időkben három napra, az újabb Trump elnökség ezt négy évre nyújtja.

A tíz csapás története közismert. Ötezer évvel ezelőtt Isten megharagudott Egyiptomra és tíz csapást mért az országra. Ha Isten emlékszik erre és néha belehallgat Trump szónoklataiba, érthető, hogy most is jó okot lát a haragvásra. De hát azt is nagyon megértem, ha az egészből elege van és erejét meghaladja, hogy mindenhol rázza a világot ahol erre okot adnak. Mert hát oka bőven lenne. Mindenesetre jelzést küldött minden kontinensre. Csak 2025-ben Európában a hőhullám 24 ezer ember életét követelte, a burmai 7.7-es földrengés 3700 embert ölt meg, és a los angelesi nagy tüzek 61.2 milliárd dollár kárt okoztak.

Afrikában azonban a természeti csapásoknál is nagyobb csapás az Isten adta nép örök háborúskodása. Etiopiában a polgárháborúnak 100 ezer halálos áldozata volt. A többi konflitusokkal együtt 238 ezer ember esett áldozatul a háborúskodásoknak. Mellbevágó számítást tettek közzé az elmúlt év háborúskodásairól: az emberáldozatok mellett ezek közel 1821,8 trillió dollárt, a világ össznemzeti jövedelmének 10,53 százalékát emésztették fel.

Számos országban az Isten adta nép diktátorok mögé sorakozik fel. Ezt jól ismerjük a Római Birodalomtól máig zajló történelemből. Mert a diktátorok a nép nagy részére, gyakorta többségére támaszkodva nyomják el a népet. A két világháború közötti évtizedek példái jól ismertek. De mai példákban sincs hiány. Ázsiában és Afrikában ez mindennapos jelenség, de Putyin és Erdogan példája azt mutatja, hogy Európa, főként annak keleti fele sem védett ez ellen. Putyin véres háborút vezethet Ukrajna ellen.

Izland igazán derék, rendes ország, rendes néppel és rendes kormánnyal, mégis, többedszer hatalmas vulkánkitörés figyelmeztetését élte meg, a legutóbbit 2025 augusztusában. A tüzes láva 80 méter magasságba lövelt fel a megnyílt földből, és megolvadt sziklák folyója zárta le a híres Blue Lagoon csodás természetes termálfürdőjéhez vezető utat.

Ezt Isten tavalyig nyilván figyelmeztetésnek szánta Magyarország diktatórikus kormányzatát építő Orbán rezsimje számára. Hogy miért Izlandon? Ez nyilvánvaló. Mert erre Magyarországon nem volt lehetősége, mivel ott nincsenek vulkánok. És ha korábban lettek volna, azokat úgyis elcsatolták volna az országtól.

A nép azonban megértette a figyelmeztetést, leszavazta a Fideszt, és elzavarta az Orbán kormányt. Ez kiengesztelőleg kellett, hogy hasson Istenre is.

Megrázó élményekből tehát nincs hiány, sőt, nem túlzás azt állítani, hogy ezek közül a földrengés még a legkevésbé megrázó.

„Mire a falevelek lehullanak”

Kanada és az Egyesült Államok között mégis a vadonatúj, Detroit-nál induló Gordie Howe híddal kapcsolatban robbant ki a legutóbbi konfliktus. Trump nagy zajjal teljes anyagi visszatérítést követelt a szomszédos országtól, az USÁ-nak legalább felerészben tulajdonjogot és egy sor egyéb kikötése is volt. A bökkenő csupán az volt, hogy a híd építését közel 6 milliárd dollárért az utolsó fillérig Kanada fizette, viszont a tulajdonjog felét az előzetes megegyezésnek megfelelően nagyvonalúan Michigan államnak adta át. A híd üzemeltetése mindkét félnek érdekében állt, mert egyebek mellett a kooperáción alapuló autógyártás miatt a készülő kocsik hatszor át kell, hogy menjenek oda-vissza a határon mig elkészülnek. Erről az egészről persze Trump mit sem tudott, s vissza kellett vonulnia követeléseitől. Persze kiderült, hogy az egész hajcihő mögött a lobbizó Moroun milliárdos család állt, akik egy régi hídnak a tulajdonosai, nagyon közel az újhoz, amely már ugyan nem volt képes a forgalmat kielégíteni, de a hídpénz miatt hatalmas jövedelmet biztosított a családnak. Arrogancia, tudatlanság és korrupció volt az egész botrány mögött, amire hamar fény derült, és az új, gyonyorű híd azóta is ragyogóan működik

A hidak fontos szerepet játszottak és játszanak az emberiség történetében.. Mi budapestiek büszkék vagyunk a város hídjaira. Méltán. A város első hídján, a Széchenyi Lánchídon, mely a város jelképe lett, 1849-ben indult meg a forgalom. 1864-ben nyilt meg az Erzsébet híd, 1876-ban a Margit híd, 1896-ban a Szabadság híd, 1937-ben a Petőfi híd, 1995-ben a Rákóczi híd és 2008-ban a gyönyörű új kábelhíd, a Megyeri híd. 1944-ben a visszavonuló német csapatok az összes budapesti hidat felrobbantották. Újjáépítésük a háborút követően úgyszólván azonnal megindult és zömük az 1950-es évekre elkészült, az utolsóként újjáépített Erzsébet hidat pedig 1964-ben nyitották meg.

Bár ez a hét híd igazán nem kevés egy kürülbelül 40 kilométeres távon, messze nem Budapestnek van a legtöbb hídja. Ebből a szempontból Hamburg viszi el a pálmát 2500 (!) hídjával, ami több, mint Amszterdam, Velence és London hídjai együttesen. Az amerikai Pittsburgh városa is 446 híddal dicsekedhet.

A hidak története a prehistorikus időkbe nyúlik vissza. Természetesen nem Lánchíd jellegű hidakról van szó. Azokban az évezredekben köveket és kivágott, kidőlt fákat helyeztek a kisebb folyókba, hogy azokon átlépkedjenek a másik partra. Az angliai Sweet Track és Post Track hidak mintegy 6.000 évesek. A Peloponnészoszon időszámítás előtt a 13. században épített görög Arkadiko híd ma is áll. A zürichi tavon időszámítás előtt 1523-ban építették a Holzbrücke Rapperswil-Hurden fahidat. A római időszakban ezt hat méter széles híddá alakították. IV. Rudolf osztrák herceg 1358 és 1360 között épített egy kereken 1.500 méter hosszú fahidat a tavon, amit 1878-ig használtak, majd 2001-ben rekonstruálták. Az ókor legkiválóbb hídépítői a rómaiak voltak 1770-ben Angliában felépült az első vashíd.

A Kedves Olvasó nyilván meglepődik, hogy a legtöbb híddal rendelkező terület a világon nem Európa, vagy Amerika, hanem az 1 millió híddal rendelkező Kína. Az Amerikai Egyesült Államok második helyen áll kb. 600 ezer hiddal. A világ leghosszabb, 150 kilométeres hídja a kínai Danyang–Kunshan Grand. A világ első acélkábeles függőhídját a new-yorki Brooklyn hídat 1883-ban adták át. Seattle-ben a Washington-tó felett több híd ível át, különlegességük, hogy mindegyik ponton hid, vagyis ezek a beton és vas kolosszusok a víz felszínén lebegnek. A tóban ugyanis mélysége és puha, iszapos talaja miatt nem lehet pilléreket állítani.

Felsorolni sem lehet az irodalmi művek tömegét, melyek hidakról szólnak. Arany János Híd-avatás című balladája arra a hiedelemre épül, hogy öngyilkosok avatják fel az új hidakat. Thornton Wilder Pulitzer-díjat kapott 1927-ben Szent Lajos király hídja című regényéért, mely egy 18. századi perui inka kötélhídról lezuhantak sorsáról kérdezi, hogy isteni elrendelés vagy a véletlen játszott-e szerepet benne. Sokan ismerik a világháborús témájú Híd a Kwai folyón című könyvet vagy a belőle készült filmet, mely egy hidon, illetve híd körul játszódik.

Lehetetlen megmondani, hogy melyik a világ leghíresebb hídja, mivel a különböző hidak más-és-más miatt híresek. Ha mégis szavazni kellene erről, akkor én mégis a Ponte Vecchiora voksolnék. Ez ugyanis feltehetően az egyetlen olyan híd, melyet emeletes épületek szegélyeznek, melyekben ékszer- és aranyműves műhelyek üzemelnek. A Ponte Vecchio jelentése az ‘Öreg híd’ ami jogos, hiszen 1218-ig ez volt az egyetlen híd az Arno folyón. A hidat 1345-ben renoválták és ez volt az egyetlen híd, melyet a II. világháborúban a visszavonuló német csapatok nem robbantottak fel.

A hidak folyók felett ívelnek, városnegyedeket, szigeteket kötnek össze a szárazfölddel, s az emberiséget egész múltjával. A két hídfő körül lakók konfliktusa ellenére is – mint a Gordie Howe-híd esetében történt – megmaradnak embercsoportokat összekötő, békés köteléknek.

A legsikeresebb lemaradás

A “The Nation” című magazin vizsgálati eredményeket közölt arról, hogyan “alakította át Trump az elnöki posztot üzleti nyereséget produkáló mechanizmussá”. Azonnal előre szeretném azonban bocsátani, hogy ez nem egyedülálló. Ismert tény, hogy Sierra Leone elnöke, Ernest Bai Koroma hasonlóan járt el. Mi több, Trump szerint ennek hagyománya van az USA-ban, hiszen “Nem tudom, tudják-e - világosított fel – de üzleti vállalkozását akkor is George Washington vezette, amikor elnök volt”. Ez igaz, de soha senki nem gyanúsította korrupt lépésekkel, sőt, az összeférhetetlenséget elkerülendő egyes részvényeit odaajándékozta egyebek között egy anyagilag küszködő Virginia állambeli iskolának.

Az amerikai alkotmány elnöki járandóságokról szóló cikkelye megtiltja, hogy az elnökök vagyonukat a kormányzat vagy egyes államok segítségével növeljék. Trump mindenesetre vagyonát sikeresen 2.5 milliárdról 5 milliárd dollárra növelte elnöksége évei alatt. A New Yorker becslése szerint még nagyobb összeggel, 4 milliárd dollárral gazdagodott. Szakértők rámutattak, hogy fonódtak össze az elnök üzleti vállalkozásai a hivatalos politikával, s milyen külföldi cégek és hivatalosságok fektettek be vagyonokat az ő vállalkozásaiba.

Diktátorok vagyonosodása jól ismert a történelemben. Csak néhányukat említve: a líbiai Muammar Gaddafi mintegy 250 milliárdos vagyont halmozott fel. Az indonéziai Suharto 30 milliárd körüli vagyonra tett szert. A fülöp-szigeti Ferdinand Marcos 10 milliárdot, a zairei Mobutu országa egy évi nemzeti jövedelmével azonos 5 milliárdot söpört be széfjébe.

Jól illeszkedik ide Orbán Viktor családjának hihetetlen vagyonosodása is. Míg tíz-tizenöt évvel ezelőtt a miniszterelnök családtagjai legfeljebb néhány tízmillió forintnyi céges jövedelemre tettek szert, addig most évi 2-3 milliárd forint bevételük van, és a család vagyona a 100 milliárd forintot is meghaladja. Hogy ezt a vagyont értelmezni tudjuk, összehasonlításként ide kell illeszteni, hogy a magyar háztartások médián vagyona a Magyar Nemzeti Bank adatai szerint 31 millió forint.

Visszakanyarodva Donald Trump vagyonosodásához, ebben közrejátszottak azok az ijesztően nagy ajándékok is, melyeket elnökként külföldi országoktól kapott. A quatari királyi család például egy 400 millió dollar értékű luxus repülőgéppel kedveskedett neki. A jól tájékozott Olvasó nyilván felkapja a fejét és emlékeztet az amerikai alkotmány első cikkének kilencedik szakaszára, mely megtiltja az elnöknek és minden föderális tisztségviselőnek, hogy külföldi kormányoktól ajándékot fogadjon el a Kongresszus jóváhagyása nélkül. E mellett még azt is kimondja az idézett passzus, hogy bizonyos alacsony értékhatár felett, az ajándékot az elnök nem tarthatja meg személyes tulajdonként, mivel az ajándék az USA lakosságát illeti. Az ilyen ajándékokat a Nemzeti Archívumban őrzik. De persze a repülőgép nem fér be az Archívumba. Hivatalos elnöki repülőgépként használják (Air Force One) – mintha az országnak nem lenne pénze a régi helyett újat venni.

Trump szemet szúróan kirívó nyerészkedése az elnöki poszton a polgárok többségét, a közvéleményt végre Trump ellen fordította. Míg a 2024 évi választások során a szavazatok 50 százalékát nyerte el, 2026 májusában már csak a szavazók 37 százalékának volt jó véleménye róla, míg közel két-harmad elmarasztalóan vélekedett elnöki tevékenységéről. A minap, amikor kiment a kosárlabda bajnokság egyik meccsére, a közönség kifütyülte.

Az elnök a következő két-és-fél-három évben még sok kárt tehet az országnak, sőt a világnak is.

Az ember ösztönösen hajlik következtetések levonására embertársai külseje alapján. Hányszor mondjuk emberekre, hogy “jó arcú,” vagy “rossz arcú.” Van akinek már a tekintete sem kelt bizalmat, amire azt monjuk, hogy “a szeme sem áll jól”. Egy ember teintetéből ösztönösen következtetünk arra, hogy mire számíthatunk tőle. A fiziognómia alapja az a feltevés, hogy a test és a lélek szoros kapcsolatban áll és az ember külsõ megjelenése - elsõsorban az arckifejezése, arcvonásai – rávilágítanak belsõ jellemzõire, személyiségére, jellemére és karakterére.

A fiziognómia tudományának első kiemelkedő reneszánsz kori művelői, a nürnbergi Joannes de Indagine és a bolognai Bartolommeo della Rocca voltak Később Bartolommeo Cocle és a francia Michel Lescot is publikáltak fiziognómiáról. Indagine könyve 1531-ben jelent meg Strasbourgban, melyben szép számmal mutat be csalókat, hazugokat, züllötteket, akiknek jellemző módon “a szájuk nyitva, az ajkuk pedig széles”. Lescot “Fiziognómia” című munkája 1540-ben Párizsban látott napvilágot. A 18. században Johann Kaspar Lavater írt négy kötetes munkát a témáról (Pysiognomische Fragmente zur Beförderung der Menschenkenntnis und der Menschenliebe), melyet főként személyes benyomásaira épített. Darwin “Expression of Emotions” (1872) című könyvében megfigyeléseire alapozva ugyancsak tárgyalja ezt a témát.

A 19. században Cesare Lombroso olasz kriminológus valóságos tudományt alapozott meg munkájával. Négyezer bűnöző arcát vizsgálta és ismerte fel bennük a bűnözők fizikai karakter vonásait. Figyelembe vette az arcvonásokat, a testmagasságot, súlyt, kar hosszúságot, kéz és láb, a nyak és lábfej nagyságát. Ezek alapján határozta meg 1876-os munkájában “A bűnöző” (L’Uomo delinquente) fizikai karakterisztikumait, a bűnözés biológiai teoriáját. Nézete szerint a bűnözők primitivebb vonásai arról árulkodnak, hogy az illető öröklődés következtében az emberi fejlődés alacsonyabb fokán rekedt meg, ami vadabbá teszi az illetőt. Mig Lombroso műveiben az utókor pozitivumként tartotta számon, hogy empirikus adatokra építette a bűnözőkről írott tanulmányait, munkásságának utóéletében a kritika dominált. Egész embercsoportokat kategorizált mint lényegükben kevésbé fejlett lényeket, tápot adva a későbbi rasszizmusnak és nőgyűlöletnek.

Az arcisme mint téma azonban nem csak a múltban volt divatos. Csak 2022 és 2024 között is tíz újabb könyv jelent meg e tárgyról.

Igy aztán máig van szakirodalom, melynek alapján szakértők vagy talán inkább “szakértők” ítéletet mondanak emberekről arcuk jellegzetességei alapján. Sőt, rész-tudományai is vannak az arcismének. Morfo-pszichológusok (ez az egyik rész-tudomány) például, akik az arc-struktúra és személyiség összefüggéseit kutatják, megállapították, hogy Trump éles közép arcéle és erős állkapcsa erősen számító és dominanciára törekvő jellemre utal. Szájának gyakori vízszintes elhúzása (nem mosoly!, a mosoly ritka az arcán) aggodalmat, megvetést, semmibe vevést fejez ki. Igaz, persze, hogy a személy karakterének ismerete nagyban befolyásolhatja a róla alkotott “arctudományos” véleményt és képet.

Az arc-geometriát “szakértők” összekötötték a személy politikai állásfoglalásával is. A konzervativizmus és jobboldal felé hajló embereknek állítólag sokszor hatalmat, erőt sugárzó arcuk van, gyakran szélesebb az alsó arcrészük és állkapcsuk. Ezek az emberek általában jobban is szeretik az ilyen, biztonságot és védelmet sugárzó arcokat.

Balfelé húzó embereknek viszont ezek szerint a “szakértők” szerint nem olyan erős általában az alsó arcuk, állkapcsuk, benyomásunk általaban melegebb, puhább az ő arcukról.

Hát ezek azért erősen vitatható megitélések, nem sorolnám őket a tudomány kategóriájába.

De hozott-e valamit arcisme tekintetében a legújabb, DNS-ekről szóló tudomány? Annyi bizonyos, hogy gének százai határozzák meg az alapvető arc-struktúrát, mint például az orr formáját, a járomcsontok elhelyezkedését, a szemek közötti távolságot stb. De sok nem örökletes dolog is formálja az arcot: mit eszünk, milyen klimában élünk stb. És főként milyen érzések, indulatok kísérik életünk során beszédünket, cselekvésünket.

Többeknek, így Abraham Lincolnnak, George Orwellnek és Albert Camusnek is tulajdonították azt a meglátást, hogy ahogy idősödünk, jellemünk, szokásaink, élettapasztalataink fizikailag beíródnak arcunkba, vagyis hogy egy ember mire felnőtt lesz, felelős lesz az arcáert. Nyilván ez sem kivétel nélküli szabály, de sokszor igazat adunk neki.

Családot alapított s ebbe beletartozott édesanyám csak “Mutter”-nek szólított anyja, nagymamám, aki a háztartást vezette, valamint anyám velünk lakó két testvére, Andor és Jenő is. Ketten voltunk fiú testvérek. A nálam négy évvel idősebb bátyám, Ervin apám fia volt, hiszen vele politikáról, mindenről partnerként tudott beszélgetni. Én inkább anyám fia voltam. Ő követelmények nélkül szeretett, míg apám eltiltott léhaságaimtól és a cowboy regények olvasásától. Mindig tartottam tőle, bár soha nem bántott, de rám nehezedtek követelményei melyeknek nem tudtam eleget tenni. Mintha most is hallanám édesanyám nevetését, amikor elmondtam neki, hogy ijesztő, félelmetes álmom volt: beléptem elemi iskolai osztálytermembe és apám volt a tanító. Azt hiszem Apám véleménye csak akkor változott meg rólam, amikor Kossuth-díjat kaptam.

Mi-mindenhez értett apám! Egyik bátyjával a Pestszentlőrincen vásárolt 200 négyszögöles telken vályogtéglákat készítve kis, szoba-konyhás nyaralót épített, amit kátránypapírral takart tetővel fedett le. Vagy harminc gyümölcsfával ültette be a kertet. Nagymamánkkal Ervin bátyám és én ott töltöttük a nyarakat.

Élete kényszerpályára sodorta. Családja ellátására kis festéküzletet nyitott. Mi több, édesanyám két testvére számára is megnyitott egy-egy festéküzletet. Írói ambícióit ekkor egy szakmai ujság, a “Festékes” létrehozásával élte ki. Ez azonban örök küzdelem volt, mivel a kisegzisztenciákat védte és ezért a nagyvállalatok és üzletláncok a sajtóperek tömegét zúdították rá. A II. világháború éveiben munkaszolgálat és a mauthauseni náci koncentrációs tábor várt rá. Édesanyját, elsőszülött fiat, bátyámat, és szélesebb családjának – öt testvére volt – 30 tagját, beleértve testvéreit is, megölték.

A háború után azt hitte, hogy eljött a kor amit annyira várt. Lelkesen állt be az ország újjáépítőinek táborába. Valóban, kinevezték vállalati igazgatónak a lerombolt Riegler Papírgyárba, aminek újjáépítését vezette. Mindez rövid életű volt. A sztálinista 1950-es években minden indok és magyarázat nélkül meghurcolták, állásából elbocsátották és elhelyezkedni sem engedték. Megkeseredve ült otthon. Barátjával sakkozva töltötte a napokat. Anyám elment színházi öltöztetőnőnek, hogy legyen mit ennünk.

Valamelyes elégtétel volt számára az én életutam, egyetemi pályafutásom, korán elnyert Kossuth Díjam. Néhány évtizedet ugorva a történelemben, amikor felesége, édesanyám meghalt, még új életet akart kezdeni, de akkor amputálni kellett az egyik lábát. Bár az orvosok kora és cukorbaja miatt nem hittek ennek lehetőségében, nagy akaraterővel megtanult járni. Kapcsolatunk meghitt részévé vált, hogy felkötve műlábát, belémkarolt és lementünk az utcára sétálni.

Élete – amint a címben is kifejeztem – engem Az ember tragédiája széklábat faragó Michelangelojára emlékeztet. Madách Tragédiájának 12. színében, az emlékezetes Falanszter jelenetben jelenik meg Michelangelo – a reneszánsz zseni – aki a falanszterben arra kényszerül, hogy kreativitása helyett csupán tömegtermelésre szánt széklábakat faragjon. Keserűen mondja: „...a nagy eszme, melyet / A márványba lehelék, nem kell többé, / Csak a csinos forma, a hatásvadász.”

Élete korán lezárult, majd 84, zömében keserves év után véget ért.

A jégmezők világa: Izland | ÉLET ÉS IRODALOM