a mostani hírlevélnek rendhagyó felütése van, mert hétfőn került bejelentésre, hogy a Deathwish Inc. újra kiadja Resolution címmel a Killing The Dream első két nagylemezét, egyetlen formátumba csomagolva. Semmi cicoma, semmi újrakeverés, viszont hosszú évek után válik újra hozzáférhetővé két olyan kiadvány, amelyek nélkül sem az ezredforduló hardcore/punkja, sem általánosságban a melodikus hardcore története nem lenne elmesélhető.

Emiatt a mostani hírlevél erről a nosztalgikus felütésről szól. Ugyanakkor az új Underworld magazin is ma jelenik meg, abban pedig találtok tőlem aktuális kritikákat (156/Silence, Loathe, Rezn, Fuming Mouth, Aenigmatum, stb.), sőt, még az Overkill Horrorscope-járól is írtam benne.

KILLING THE DREAM: Resolution
2026, Deathwish Inc. // Bandcamp
FFO: The Carrier, Unbroken, Carry On

A sacramentói Killing The Dreamet hajlamosak vagyunk úgy kezelni, mintha az Embrace The End oldalhajtásaként lett volna megalapítva (róluk még a NuSkullon írtam), de a valóság ennél árnyaltabb. Joel Adams, az Embrace The End gitárosa szeretett volna egy másik zenekart is, amiben őszinte, érzelmes, de a hardcore/punk kereteibe jobban illeszkedő, direkt dalokat szeretett volna írni, ehhez pedig Isaac Fratini dobost kereste meg 2002-ben.

Ő ekkor már a Youngblood által leigazolt youth crew zenekarban, az Our Turnben játszott, de a személye garancia volt arra, hogy tempóban és karakterben is kimozdítsa Adams gitárdallamait a metalcore formanyelvéből. A közös inspiráción túl abban voltak biztosak, hogy megnyerő frontembert szeretnének maguk mellé, választásuk pedig közös barátjukra, Eli Hornerre esett, akivel az egész színtér egy valódi frontembert nyert.

Ugyanakkor Horner megpróbáltatásai és hangszálproblémái egyszerre határozták meg és determinálták is azt, hogy a Killing The Dream végül mindig is megmaradhasson egy zárt szubkultúra egyik titkos kedvenceként – és valószínűleg ezzel egyik tagnak sincs semmi problémája.

Az első demót Eli büszkén mutatta meg barátainak, Kyle Whitlow-nak és Zach Harlannak, akik az akkor még friss Rivalry Records alapjait rakták le, a felvétel pedig – amit egy autóban játszott le koncertre menet – kellően meggyőző volt ahhoz, hogy a közös út ne is legyen kérdés. Sőt, a demót hallva szállt be második gitárosnak Bart Mullis – hiszen dobosa már volt a KTD-nek –, így 2003 áprilisára már mindkét Embrace The End-tag a zenekarban volt, eddigre pedig úgy tűnt, Eli mégis bírni fogja azt a terhelést, amit a zenekar működtetése megkövetel. A két produkció egyébként sokáig működött testvérzenekarként. Ugyan a Killing The Dream eleve szívesen turnézott kortárs hardcore (Life Long Tragedy, Verse, Outbreak, Blue Monday) zenekarokkal, a kötelék adta magát, hogy szélesebb pályán is kipróbálhassák magukat – például még az Animosityval is volt, hogy játszottak együtt –, másfelől pedig amikor a cím nélküli Rivalry-debütálás megjelenhetett 7”-en, betegség miatt a Killing The Dream végül nem is tudott színpadra állni, így a közönség meglepetésből egy Embrace The End-bulin találta magát.

A cím nélküli kislemez egyenes út volt a Deathwishhez is, akik továbbra is a Rivalryval közösen tervezték megjelentetni a zenekar bemutatkozó albumát, az In Place Apart című nagylemezt, valamint az azt megelőző I Rewrote It kislemezt. A Rivalry intézte a bakeliteket, a Deathwish pedig a CD-ket és a promóciót. Maga a nagylemez eleve Kurt Ballou produceri és hangmérnöki jelenlétével készülhetett el, az album pedig azon bemutatkozó nagylemezek sorát erősíti, amikor egy érett, kifejezésvágyában céltudatos zenekar már megtalálta a saját hangzását, és készen áll arra, hogy nyomot hagyjon.

Az In Place Apart mindmáig a 2000-es évek egyik legnyomasztóbb és legerőszakosabb hardcore-megjelenése. Zenei kódjában benne van az ezredforduló metalos hardcore-ja, a Turning Point dallamérzékenysége, a Carry On kíméletlen személyessége, de közben az Unbrokentől megörökölt arányérzék is, ami arra vonatkozik, hogy a metalos feszességű riffeket mikor érdemes megbontani atmoszférikus dallamképletekkel. A Killing The Dream nem követett egyetlen iskolát ebben, így az In Place Apart már a dalok szintjén is kellően változatos, ugyanakkor erőszakos, fullasztóan tömény hangzásában a pumpáló dobok és a hirtelen váltások mellett legalább ekkora súlya van a jó dallamérzékenységű témáknak, valamint Horner fékevesztett, tébolyultan üvöltő orgánumának.

A tipikusan másfél és három perces dühbombákból felépülő album egyszerre veszélyes és sodróan felkavaró, hiszen a személyes tónusa mellett mégis úgy tud ízig-vérig hardcore lemezként működni, hogy ikergitáros dallamaiban és akkordbontásaiban egyszer sem válik giccsessé vagy erőltetetté. Sőt, épp ellenkezőleg: a Killing The Dream debütálása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy alapvetően a metalcore-ból érkező zenekarok hogyan tudták a korszellem részeként elsajátítani azokat az erőszakos power chordokat, valamint a metalos hardcore feszességét, hogy az összhatásban megjelenő dallamok sosem váljanak testidegenné vagy bazárivá.

Az In Place Apart időtlenségében a produkciós munkának így legalább akkora súlya van, mint a dalok fullasztóan telített örvénylésének, miközben a lemezen minden kórus és csordavokál ténylegesen azt szolgálja, hogy ebben a homogén atmoszférában ne legyen feloldozás.

Ilyen értelemben az In Place Apart végpontot is jelöl a Killing The Dream katalógusában, meghatározva az agresszió végpontját, amit nem lehet (és mint tudjuk, nem is kellett) felülmúlni,

miközben az albumot mára összekötjük a korszellem melodikus hardcore-jának esztétikájával, amiben a kortársak – The Carrier, Life Long Tragedy, Blacklisted stb. – is élen jártak azon felül, ahogy az internet terjedése hozzáférhetőbbé tette a hasonló produkciók megjelenéseit.

Azt pedig, hogy a lemez milyen sokat vett ki a tagokból, mi sem igazolja jobban, mint az, hogy a felvételt követően Joel és Bart is kiszállt a zenekarból. A pontos okokat mindmáig nem tudni – bár a véleményem nehezen védhető, én el tudom képzelni, hogy volt annyira fajsúlyos az album, hogy joggal érezhette úgy Joel Adams, hogy ezzel a dalcsokorral ő elmondta, amit szeretett volna, és ezt követően az Embrace The End hangzásában is új korszak kezdődött, viszont a megjelenésre már stabilizálódott egy új, igaz, átmeneti felállás DJ Rogersszel és Phil Jonesszal. Mindkét gitáros ismerte közelről is a zenekart, korábban ki is segítettek már egy-egy koncerten, viszont ezzel létrejött egy olyan mesterséges állapot, amiben az új tagoknak egy meglévő katalógust kellett betanulniuk, és miközben megjelenés előtt állt a zenekar bemutatkozó lemeze, még a Crime In Stereóval és No Triggerrel közös turnézás is tompította azt a kérdést, hogy milyen irányba mehet majd tovább a Killing The Dream.

Az In Place Apart megjelenését és turnézását követően így a megszólított célközönségnek már lett egy kialakult képe arról, hogy mi is az a Killing The Dream, de elveszíteni egy dalszerzőt, és aztán újradefiniálni egy teljes alkotóközösséget tényleg embert próbáló feladat. Főleg, ha a zenekar frontemberének időről időre kiújulnak olyan hangszálproblémái, amik önmagukban is veszélyeztetik azt, hogy egyáltalán mikor jelenhet meg bármilyen folytatás.

A Fractures viszont pont az a kiadvány, ami ezt az újradefiniálást képes volt magasabb szintre helyezni, és miközben Eli Horner élete dalszövegeit írta meg, az oda vezető út kellően próbára is tette a zenekart ahhoz, hogy valódi tétje legyen a lemeznek.

A turnézást követően a Killing The Dream azzal próbálkozott, amit ilyenkor a legtöbb zenekar tenne: a nemrég csatlakozott tagok megpróbálták imitálni Joel Adams stílusát, ami viszont csak további konfliktusokhoz és görcsös helyzetekhez vezetett. 2006-ra Phil Jones gitáros már távozott is a zenekarból, a helyére kerülő Pat Guilddel azonban új látásmód is érkezett a zenekarba, és a Horner által még korábban megénekelt írói leblokkolás is úgy tűnt, hogy végleg feloldódik. Ami már az első hallgatás során is feltűnhet a Fractures kapcsán – azon túl, hogy a producerként bevont J. Robbins a lehető leghatásosabban bátorította a zenekart arra, hogy az atmoszférikus, tiszta kizengésű gitárdallamoknak valódi mélysége legyen –, az az, hogy a belső tagcserék ellenére a Killing The Dream továbbra is megőrizte klausztrofób, fojtogató atmoszféráját. A Fractures minden értelemben továbblépett azon a formanyelven, amit az In Place Apart képviselt, ezáltal pedig a metalos hardcore-tól megörökölt formanyelvi elemek is kissé háttérbe szorultak. Ugyanakkor a lemez zaklatott kisugárzása egyszerre végtelenül kiábrándult és vészjósló is: ha az In Place Apart volt az a végpont, amit dühkezelésben nem lehet megugrani, úgy a Fractures lett az a mélység, amivel a Killing The Dream kijutott a saját poklából.

Ebben a személyes megélés kérdése elválaszthatatlan az albumtól, ugyanis Horner hangszálproblémái miatt a felvételek is jelentősen csúsztak. Az In Place Aparthoz képest eleve újdonság volt, hogy a dalok úgy íródtak, hogy azokba Horner is bevonódott a megfelelő szöveghelyek közös kijelölésével, és az énektémáit hallgatva nemcsak arra figyelhetünk fel, hogy megváltozott a hangszíne, hanem arra is, hogy minden egyes érdes-rekedt, elhaló üvöltése mögött valódi keserűség van. Ez amiatt van, mert a stúdióban is voltak olyan napok, amikor Eli egyszerűen képtelen volt hozni azt a teljesítményt, amit elvárt magától, így a Fracturesnek minden egyes sora ténylegesen arról szól, hogy egy frontember hogyan feszegeti úgy a fizikai és egészségi határait, hogy közben a dalszövegeiben is arról ír, hogyan tanult meg együtt létezni a folyamatos fájdalommal, egyben megszokni az azt körülölelő, meg nem szűnő agyködöt.

A Fractures attól működik igazán, hogy keserűségében és kilátástalanságában nem válik sekélyessé vagy céltalanná, ebben pedig Robbinsnak, a bevont producernek elvitathatatlan szerepe van. A Killing The Dream dalszerkezetei úgy tudtak szellősebbé válni az In Place Aparthoz képest, hogy közben nem kellett kompromisszumot hozni a zene mélységében, és a kipengetett gitárdallamok néhol post-punkos tónusa úgy kelti életre a dalokat, hogy azok közben túlmutatnak minden műfaji határon vagy korláton. A Killing The Dream így – hasonlóan olyan kortársaihoz, mint a Blacklisted – egyszerre építkezik a nyolcvanas-kilencvenes évek alternatív gitárzenei kultúrájából, a hardcore/punk múltjából, a kilencvenes évek metalos hardcore-jából, és közben dallamhasználatát nem az vezérli, hogy egy dal minél megjegyezhetőbb legyen, hanem az, hogy az emlékezetes dallamokon keresztül váljanak hozzáférhetővé Horner szövegei.

A két nagylemezt egy harmadik album is követte: a Lucky Me hétszámos megjelenésként is felér egy teljesértékű albummal, megszólalásában pedig kellően letisztult ahhoz, hogy a Fractures valóban az átmenet albumának tűnhessen. Az újrakiadás ezt a felvételt nem tartalmazza, de figyelembe véve a Rivalry és a Deathwish közös együttműködését, így is elképesztő dolog, hogy ez a két album ismét elérhetővé válik fizikai formátumban, és nem pusztán azoknak, akik testközelből végigkövették ezt a végtelenül izgalmas időszakot.

Ennyi fért a mostani hírlevélbe, remélem, nem bántad meg, hogy elolvastad.

Vigyázzatok egymásra:
Dávid

bár még alig éltük túl az év legdurvább péntekét, ami tele volt pakolva csúcsmegjelenésekkel (a Quicksandről itt, a Boundariesről itt írtam, a Fuming Mouth-ról pedig még csak most fogok), én így is tartogattam nektek hat olyan albumot, ami nélkül szerintem a nyaratok sem lenne ugyanaz.

Ez alkalommal hoztam több hardcore/punk dühöngőt, okosan megírt újkori black metalt és meglepő műfaji keverékeket is, de igazából ha már egy olyan zenekart találsz itt a hírlevélben, ami megtetszik, akkor már az enyém az egész világ.

Jövő csütörtökön pedig eljutok a Fekete Zajra is, szóval ha ott találkoznánk, és észrevételed van, ne tartsd majd magadban! Ez csak ilyen belső mérőszám, de az előző hírlevélben a Quiet Fear lemeze volt már a 400. lemez, amiről itt írtam. Belegondolni is elképesztő, és pont emiatt vagyok hálás, hogy még mindig itt vagy.

De most már igazán jöjjenek a lemezek!

HALF MAN: I Can See God
2026, Last Ride / Burning Hammer // Bandcamp / Spotify
FFO: World I Hate, Ingrown, Nails

Ha a zenei formanyelvben a puritán agressziót keresi az ember, az idei év eddig is kegyes volt hozzánk (a World I Hate továbbra sem tud hibázni, a Killing Pace pedig elég magasra tette a lécet a súlyos témák jó arányérzékű összehangolásában), de a brisbane-i Half Man bemutatkozó nagylemeze így is a nyár egyik telitalálata. Az alig több mint negyedórás felvétel azon kiadványok sorát erősíti, amelyeknél minden egyes dal a lehető legagresszívebb, nyers témákat kapcsolja össze aljas lefelé pengetésekkel, a legjobbkor elhelyezett felezésekkel és a powerviolence-ből megörökölt felpörgetésekkel.

Az I Can See God egyszerre reflektál a metalos hardcore fenyegető, kilencvenes évekbeli múltjára, és arra,

hogy egy alapvetően minimalista, puritán eszköztár a nyers erőn keresztül egy pillanatig sem tűnik korlátozó tényezőnek a játékidő során.

A zajos, gerjedésekben gazdag, mégis jól elkülönülő hangszerelésű I Can See God nem kér sokat az életedből, viszont a határozott, feszes riffjeihez, dühös váltásaihoz és az ökölbe szoruló kezet garantáló atmoszférájához nagyon könnyű újra és újra visszatérnie az embernek.

MANSVARA: Sable Odes to Nihility
2026, Godz ov War // Bandcamp / Spotify
FFO: Hauntologist, Manbryne, Der Weg Einer Freiheit

Ha már régóta követed a hírlevelemet, pontosan tudod, hogy a lengyel black metal színtér egzisztencialista, a valóságtól elrugaszkodni vágyó, álomszerű, mégis törékeny hangzása nagyon közel áll hozzám. Belehallom ugyanis azt a kelet-európai szorongást, ami rendkívül könnyen rokonítható a magyar lélek önmarcangolásával. A lengyel extrémzene új hulláma ráadásul nemzetközi szinten is elképesztően magasra teszi a lécet, főleg abban az értelemben, hogy az egyes műfajok jellegzetes hangzásvilágát milyen könnyedén formálják át egységes, önmagukban is létező és hozzáférhető zenei világokká.

Így ami 2021-ben a Heilwseg, 2022-ben a Rzeki Goryczy, 2023-ban az Avodah Zarah, 2024-ben a Hollow, 2025-ben pedig a Towards Oblivion volt, az idén a Mansvara bemutatkozó lemeze lesz a lengyel színtéren. Ez az anyag alapvetően progresszív felfogásban tágítja ki a death metal kereteit a kortárs black metaltól megörökölt disszonáns, klausztrofób hangulatteremtő elemekkel. A Sable Odes to Nihility-t hétpróbás, az undergroundban jól ismert zenészek írták meg, a Mansvara pedig, mint egyfajta tiszta lap, hallhatóan felszabadító erejű, kreatív együttműködés eredménye, az alig negyvenperces lemez ugyanis bátran lép ki a megihlető produkciók árnyékából.

A zenekar sajátos világának legfőbb szervezőereje a műfaji elemek közötti átjárásban mutatott finom arányérzék. Az album hangulata mindvégig egységes, így

drámai kiugrásokat vagy érdemi katarzist nem feltétlenül érdemes várni tőle, viszont ha valaki ráérez az ízére, meglepően hamar a hatása alá kerül. 

A Sable Odes to Nihility egy tökéletes debütálás, ami okosan megírt, kifejezetten szerethető dalokkal feszegeti az extrémzene határait, én pedig csak remélni tudom, hogy a produkció hamarosan nagyobb színpadokon is bizonyíthat majd.

HAMMOK: When Does This Place Become Our Scene
2026, Sargent House // Bandcamp / Spotify
FFO: The Armed, At The Drive-In, Refused

Nándi jóvoltából ismerhettem meg az oslói Hammok zenéjét, akiket ő egy manchesteri lemezboltban hallott először. A norvég trió harmadik nagylemezét pörgetve abszolút megértem, hogy a Sargent House kiadványa hogyan tudta olyan könnyedén ledönteni a korlátokat, hogy még a Pitchfork is elismerően írjon róla. Miközben maga a produkció egyszerűen hardcore zenekarként hivatkozik magára,

zeneileg egy olyan olvasztótégellyel találjuk szembe magunkat, amelyben találkozik a kilencvenes évek noise rockja, valamint az ezredforduló screamo- és post-hardcore határfeszegetései.

A dalok szintjén annyira dekadens ez a hirtelen átmenet, hogy a ‘Place hallgatása közben néha tényleg az az érzése az embernek, mintha a szerzeményeket egyetlen hajszál választaná el a teljes széteséstől.

Az igazi bűvésztrükk azonban az, hogy ez a folyamatosan formálódó, műfaji és korszakhatárokra egyaránt fittyet hányó produkció egy pillanatra sem hullik darabjaira. Amikor az At the Drive-Int idéző, rendhagyó skálaváltásokat változatosan artikulált énektémák követik, miközben a ritmusképletek is folyamatosan alakulnak, a hallgatónak tényleg az a benyomása támad, hogy ezt a csapatot fel lehetne állítani a színpadra egy Enter Shikari, egy Birds In Row vagy akár egy Chat Pile előtt is, és közben sehol sem vallana szégyent. A ‘Place egyetlen hátulütője, hogy ebben a nagy változatosságban a létrejövő flow-élményből elmaradtak az igazán emlékezetes, önállóan is utat törő slágerek, amelyek képesek lennének túlmutatni a lemezkoncepció sűrű textúráján. Viszont ezzel együtt is az idei év egyik legizgalmasabb megjelenése ez. Tele van a fősodortól radikálisan eltérő ötletekkel, és annyira élettel teli az egész anyag, hogy nem is lehet felróni a számlájára, mennyire megköveteli a hallgató feltételek nélküli figyelmét.

TORTURE REALM: Altar of Punishment
2026, Altar of Punishment // Bandcamp / Spotify
FFO: All Out War, Cataract, Day of Suffering

Az indianai Torture Realm is azon kortárs produkciók közé tartozik, amelyek az All Out War-féle metalos hardcore hangzást próbálják elegyíteni death metalos áthallásokkal. Az Altar of Punishment pedig a maga négy dalával maradéktalanul teljesíti is ezt a küldetést.

A képletet akár hallgatás nélkül is el tudod képzelni, ám a Slayertől megörökölt, kromatikus harmóniákat megtörő, feszes duplázások mellett a svéd death metalból átemelt tekerések is szépen oldják a dalszerkezeteket, amikor épp nem a klasszikus hardcore minták dominálnak. A Torture Realm eszköztára nem mondható túlságosan változatosnak, a zenekar viszont pontosan tudja, mit és hogyan szeretne megszólaltatni.

Ennek jegyében az Altar of Punishment épp azért tud kifejezetten meggyőző anyaggá válni, mert nem akar túlmutatni önmagán: hallhatóan arra összpontosult minden kreatív energia, hogy a lehető leghatásosabb tételek szülessenek meg.

Ez a törekvés maradéktalanul sikerült is, ami azért különösen örömteli, mert az EP elképesztően jól szól. Jelen esetben kifejezetten értékes, hogy ahelyett, hogy a produkció a kilencvenes évek analóg megszólalását mímelné, ízig-vérig arányos, időtlen hangkaraktert adott a daloknak. Az Altar of Punishment valószínűleg nem fogja felforgatni az évvégi listákat, ám akik otthonosan mozognak ebben a világban, és szeretik az olyan gitárvezérelt metalos hardcore-t, amelynél a dalszerzők hallhatóan képben vannak a műfaj gyökereivel, könnyen új kedvencet avathatnak a személyében.

TAKE IT IN BLOOD: Exit From Life
2026, Borndead Collective / Hellride / Burning Water // YouTube / Spotify
FFO: Madball, Sworn Enemy, Cold As Life

A francia hardcore/punk színtér él és virul: bár számomra továbbra is a Sorcerer az aktuális nemzedék koronázatlan királya, az tagadhatatlan, hogy a Worst Doubt rengeteg produkciónak taposta ki az ösvényt. A párizsi Take It In Blood is ilyen formáció; már hét éve aktívak, de a debütalbumukra maradéktalanul megérte várni. Az Exit From Life ugyanis a kilencvenes évek NYHC-hangzásának egyik legemblematikusabb formanyelvét sajátítja ki – azt a világot, ahol a hangsúlyos középtempókat és a hatásos riffeket szó szerint kiviszik az utcára.

A párizsi skinhead-kultúrából kinőtt Take It In Blood játszi könnyedséggel tartja fenn a figyelmet alig félórás bemutatkozó nagylemezén, amelynek fotómanipulált borítója az első Trapped Under Ice demó vizualitását juttatta az eszembe. Az pedig különösen hízelgő lehet számukra, hogy attitűdben is ugyanez az éhes, bizonyításvágytól feszített hozzáállás dominál ezen a kissé analóg bájjal megáldott, tompán megszólaló anyagon. Zenei szövetét a korai Madball cizellálatlansága, a Cold As Life fenyegető atmoszférája, valamint a Dmize vagy a korai Merauder tekintélyt parancsoló, egységes dalszerkezetei biztosítják.

A Take It In Blood együtt lélegzik azzal a hagyatékkal, amelynek lángját továbbviszi saját szerzeményeivel.

Bár az Exit From Life-ból valóban hiányzik az egyedi hang, a lemez hangkaraktere és a dalok természete annyira szerethető, hogy a műfaj rajongójaként az ember újra és újra vissza akar térni hozzá.

HOT LOAD: Realized
2026, Going Underground / Drunken Sailor // Bandcamp / Spotify
FFO: Zeke, korai Ceremony, Motörhead, Discharge

Miközben az underground produkciók többségénél a bizonyításvágy kéz a kézben jár egyfajta feszengő merevséggel is, a Los Angeles-i Hot Load a második nagylemezén is fittyet hány minden lehetséges elvárásra. A Realized egy kifejezetten változatos, az utolsó hangjáig módfelett szórakoztató lemez lett a Discharge-féle punk rock, a korai Ceremony-féle hardcore és a Motörhead sodró önfeledtségének háromszögében, miközben a dalok rock and roll-os lendülete szellemiségében a Zeke lezserségét idézi meg.

A Realized a maga tömörségében is azzal fogja elhódítani a szívedet, hogy mennyire magától értetődően felszabadult. Itt nincs semmilyen kötöttség vagy olyan belső közlésvágy, amit gondolatként továbbvinnél magaddal, viszont bármelyik dalt is indítod el a lemezről, garantálom, hogy megköveteli majd a hangerőt. A minimalista hangszerelés, a kitekert basszusgitár és a kellően visszhangosított ének mellett minden egyes gitárszóló és ritmusváltás képes fenntartani az album energiaszintjét. A nyár egyik legüdítőbb megjelenése.

Szolgálati közleményem csak egy van zárásként: szeptember 26-án a pozsonyi Pink Whale ad otthont az év legkeményebb death metal minifesztiváljának, ahova már meg is van a jegyem, és amire az augusztusi Evoken, Todomal kettőst kellett beáldoznom, de igazából minden nap úgy gondolom, hogy helyesen döntöttem.

Gyakorlatilag minden fellépő zenéjét szeretem, kifejezett kedvenceim is lesznek majd, a mi színterünket pedig a Vér képviseli majd, szóval minden adott egy tökéletes szombat estéhez.

Vigyázzatok egymásra:
Dávid

a kánikula mellett is elképesztően intenzív hetek ezek, és megjelenések szempontjából a legjobb értelemben gondolom ezt. De tényleg, szerintem kamaszkorom óta nem írtam annyi számottevő kedvencemről az aktuális Underworld magazinba, mint most - bivalyerős az új Quicksand album, a Genghis Tron is az egyik legjobb lemezét adta ki, miközben még mindig a Death To All koncert hatása alatt vagyok. Hát tényleg nincs bírás senkivel.

De én azért itt is tartogattam nektek pár olyan megjelenést, ami közel áll a szívemhez, illetve egy anekdotát is szerettem volna elmesélni nektek.

Bár az elmúlt hetek jobbára a Metallica-koncertektől visszhangoztak, én sajnos nem tudtam megengedni magamnak azt, hogy elmenjek bármelyikre is - gondolom, a helyzetet nem kell bemutatnom senkinek, főleg, aki családos életet él. Ugyanakkor a feleségem és a lányom megleptek (az általam amúgy nem ünnepelt) apák napja alkalmából a Ride the Lightninggal bakeliten, és teljesen elérzékenyültem ettől. Így végre itthon van a kedvenc Metallica-lemezem a számomra legkedvesebb formátumban, és értitek, a családomtól, gesztusként. Nem is bánkódom már a koncertek után.

Ennyi talán elég is belőlem, jöjjenek a lemezek!

ANXIOUS ARMS: In the Shadow of the Cross
2026, Sunday Drive // Bandcamp / Spotify
FFO: Crowbar, Only Living Witness, Twitching Tongues, Deftones

Négy évvel ezelőtti bemutatkozásával az Anxious Arms az egyik legnagyobb titkos befutója lett annak a niche rétegnek, ahol a kilencvenes évek olajosan folyó, keserédes hangzása találkozik a hardcore/punk szubkultúrával és a doom metallal. A Crimes of Despair tételeiben egyaránt ott volt a Life Of Agony, az Only Living Witness vagy épp az Alice In Chains hatása, miközben a baljós, shoegaze-jellegű kikacsintások okkal juttathatták az ember eszébe a Deftonest vagy a Humot. A folytatásra megérte várni, és a sacramentói trió dühösebb, mint valaha. Kyle Bolla frontember hangja továbbra is a hátán viszi a produkciót. Regisztereiben benne van a sludge dühe, a hardcore nyers ereje, énekdallamaiban pedig megvan az a hátborzongató él, ami a Twitching Tonguest is tényezővé tette.

Mindeközben a zenekarban sosem volt még ennyire erős a sludge és a doom szövete, az In the Shadow of the Cross dalai alapvetően erre a hagyományra építenek. A szerzemények így is megőrizték a maguk változatosságát, a formáció apokaliptikus víziója pedig továbbra is teljesen egyedi, időtlen élmény. A csapat második nagylemeze nehezebben adja meg magát a debütnél, viszont nemcsak érdemes, hanem katartikus is elveszni a zenei textúráiban. Nagyon jól áll nekik, hogy megannyi párhuzamos zenei tradíciót kovácsolnak összefüggő egységgé anélkül, hogy a végeredmény mesterkéltnek hatna. Csak remélni tudom, hogy ez a letisztulás végre meghozza nekik a rég megérdemelt rivaldafényt.

GOETIA: Mortuary Cult
2026, Carbonized // Bandcamp / Spotify
FFO: Absu, Morbid Angel, Converge

A New York-i Goetia bemutatkozó nagylemeze az idei év egyik legüdítőbb extrém zenei kiadványa, ami azért is válhat könnyen beszédtémává, mert annyiféle tradícióból merít, hogy végül a saját kiforratlanságából kovácsol sajátos, borzongató atmoszférát. A Mortuary Cult nagyban épít arra az átmeneti korszakra a kilencvenes évek hajnalán, amikor a death metal hajnalán a különböző extrém irányzatok még játszi könnyedséggel formálták egymást. A dalokban így egyszerre van jelen a korai Kreator vagy Sodom felől érkező thrash metalos feszültség és szólózás, a korai Morbid Angel vagy az Incantation sodrása, a svéd death metal dalszerkesztési fegyelme, valamint a korai Absut és Infestert idéző, fenyegető témák. Ezt a sűrű elegyet a Goetia esetében mindvégig magas regiszterű, Jacob Bannont idéző károgás kíséri.

A Mortuary Cultra a legjobb értelemben véve igaz, hogy egy végtelenül patkány megjelenés lett. Tele van aljas dalokkal, a maga nemében egydimenziós, mégis rendkívül hatásos dalszerzői megoldásokkal operál. A lemez sajátos, kényelmetlen aurát teremt azzal, hogy a különböző extrém zenei hagyatékok nyers kiforratlanságába kapaszkodik. Ha nem is feltétlenül év végi toplistás teljesítmény, mindenképp a szezon azon kellemes meglepetései közé tartozik, amikhez időről időre jólesik visszatérni.

FORSMÁN: Brenndar Rústir og Fuðrandi Fjörur
2026, Vesperian // Bandcamp / Spotify
FFO: Sinmara, Svartidauði, Misþyrming

Azt szeretem a legjobban az izlandi black metalban, hogy pontosan azt váltja ki belőlem, mint Jón Kalman Stefánsson egyik karaktere, Oddur, a nagyapa, aki az érzelmek kifejezése helyett szimbolikusan is ökölbe szorítja a kezét – ez a szótlan, kifejező konokság pedig végigvonul a teljes vérvonalán. Ugyanezt a tartást érzem a műfaj helyi képviselőinél is: ahelyett, hogy teátrális kinyilatkoztatásokat tennének vagy túlmagyaráznák a lényeget, inkább némán teszik a dolgukat, és olyan elánnal szabadítják ránk sajátosan keserű, sodró, mégis grandiózus világukat, amivel egyszerűen nem lehet tévedni. Ugyanez igaz a Forsmán rég várt, első nagylemezére is, amely már Magnús Skúlason (Misþyrming) dobossal készült el. A nyolctételes anyag azt a baljós, rítusszerűen ismétlődő szerkezetet viszi tovább, amelyben a black metal az extrém zene végpontjaként egyszerre fenyeget, és olyan energiákat képes mozgósítani, mint semmi más. Emiatt a Forsmán is akkor a leghatásosabb, amikor féktelen tempó mellett sulykol monolitikus témákat, ám a Brennar Rústir dalai így is jóval árnyaltabbak, rétegzettebbek. A játékidők gyakran elérik a hat-hét percet, a zene utaztató jellege pedig éppúgy köthető a Bathory természetközeli hagyatékához – főleg, amikor felzúgnak a tiszta kórusok –, mint az újkori, kortárs színtér dallam- és arányérzékenységéhez.

A Forsmán az év egyik legfajsúlyosabb lemezét tette le az asztalra. Rituális jellegével úgy illeszkedik ebbe az önfenntartó underground kultúrába, hogy közben pedig teljesen kiforrott karakterről tesz tanúbizonyságot. Még korai év végi jóslatokba bocsátkozni, de az az érzésem, hogy amíg a disszonáns death metalban idén az Ordh az év kreatív csúcsteljesítménye, az a black metalban a Forsmán debütálása lesz.

PHANTOM: Not Midnight Yet
2026, HR-Digital // Bandcamp / Spotify
FFO: Slayer, Razor, Sarcófago, Tormentor

Még alig vettük ki a lejátszóból a mexikói Phantom előző anyagát, a guadalajarai négyes már el is készült a legújabb, szám szerint negyedik nagylemezével. A zenekart a Redditnek köszönhetően ismertem meg, és az elmúlt egy évben rengetegszer tértem vissza a dalaikhoz: olyan borzongató elánnal és rettentő szórakoztató módon játsszák a maguk speed/thrash/heavy metal egyvelegét, hogy egy pillanatig sem zavaró az átütő saját karakter hiánya. Épp ellenkezőleg: a Phantom esetében maradéktalanul teljesül az a bravúr, hogy a szerzemények kellően szerethetők ahhoz, hogy az ember ne akarjon egyből visszanyúlni a stílust megihlető alapművekhez. A Not Midnight Yet az elődjéhez képest a legjobb arányérzékkel szűkítette a korábbi repertoárt: a NWOBHM-hatások és az azzal járó, néhol biccenő kísérletek kissé visszaszorultak, a Manilla Road-jellegű kikacsintások helyét pedig a Mercyful Fate megidézése vette át. Az összhatás továbbra is kellően sötét és szögletes ahhoz, hogy a lemez egy pillanatra se fásuljon el.

A mexikóiak a maguk nemében továbbra is egydimenziós, néhol talán túl is írt produkciót visznek, viszont a zene szeretete úgy hajtja őket, hogy ez sosem válik igazán zavaró korláttá. A Not Midnight Yet egy olyan szerelmeslevél a speed/thrash metal okkulttal kacérkodó örökségéhez, amellyel nagyon könnyű célba találni a hozzám hasonlóan rajongó közönségnél. Őszintén remélem, hogy a banda a jövőben sem veszít a lendületéből és a színvonalából – bármikor megnézném őket élőben, de ha nem is jutnak el Európába, ezt a korongot akkor is rongyosra fogom hallgatni.

BLEACH TO DEATH: Sacrificing Your Beliefs
2026, Retribute / Disaster / Holding On Records // Bandcamp / Spotify
FFO: Congress, Poison The Well, All Out War

A tavalyi Cursed Life Fades EP feltette a nemzetközi térképre az indonéz Bleach-et, akik úgy szabták saját képükre a klasszikus H8000-iskolát, hogy az messze túlmutatott a görcsös imitáláson. A formációnak aztán nevet kellett váltania, a Sacrificing Your Beliefs pedig az immáron Bleach To Death néven futó produkció első teljes értékű nagylemeze. A kissé tompa – bár kétségkívül autentikus, főleg a pergőben – megszólalás ellenére a korong tíz rendkívül szerethető, feszes riffelésre építő metalos hardcore tételt tartalmaz. A Bleach To Death legnagyobb erőssége továbbra is a gitárvezérelt dalszerzésben rejlik: a hol thrashes, hol doomosabb kikacsintású, de alapvetően az európai iskola sodró pengetéseire és duplázóira épülő szerkezeteket a legjobb arányérzékkel bontják meg effektezett kipengetések és helyenként elszórt, tiszta énekdallamok.

A borító, az arculat és a dalok megszólalása is olyan atmoszférát teremt, ami megállta volna a helyét 1997-ben, 2007-ben, és most is működik. Ha egy igazán hiteles zenei élményre vágysz, amiben úgy keverednek a hagyományok, hogy a zenekar közben a saját határait feszegetve teremt egyedi karaktert, akkor megtaláltad az idei év egyik titkos befutóját a metalos hardcore megjelenések között.

QUIET FEAR: La Tierra Arriba / El Abismo Abajo
2026, Iodine // Bandcamp / Spotify
FFO: Saetia, Jeromes Dream, La Quiéte

Öt évvel a bemutatkozó nagylemez megjelenése után eddigi legtudatosabb és legjobb albumával rukkolt elő a chicagói Quiet Fear. Az Iodine gondozásában megjelent, döntően továbbra is spanyol nyelvű dalokat tartalmazó kiadványra igazán megérte várni. A zenekar sosem hangzott ennyire eltökélten, és a szerzeményekben végre sikerült kilépniük a formációt megihlető nagy elődök árnyékából. A kilencvenes évek screamo-hullámának sodrása, az ezredforduló melodikus hardcore-jának szenvedélye és az emo violence tömörsége továbbra is átjárja a La Tierra Arriba tételeit, ám a korongon jobbnál jobb témák váltják egymást, az előadásmód kellően magával ragadó, a megszólalás pedig önmagáért beszél. Alex Estrada a középidőszakos Touché Amoréhoz hasonló hangképet adott a daloknak, amiben Jack Shirley végső masztere igazán lubickol, különösen a tiszta gitáros pengetéseknél.

A Quiet Fear eddig is ígéretes formáció volt, de a La Tierra Arriba mind az üzenetét, mind a zeneiségét tekintve pontosan azt a kifejezésmódot teremti meg, ahová ez a banda mindig is szeretett volna megérkezni. Az év egyik legjobb műfaji lemeze, csalódás kizárva.

Ennyi fért a mostani hírlevélbe, remélem, találtok olyan lemezt, ami elnyeri a tetszéseteket!

Vigyázzatok egymásra:
Dávid

a mostani hírlevélben feltűnően sok a lila lemezborító, de ez egyáltalán nem volt tudatos döntés a részemről. Viszont minden album, amiről írok, szerintem nagyban hozzátesz az idei évhez, és remélem, nektek is akad majd közöttük olyan, ami tetszik.

Az elmúlt hónapban ismét írtam az Underworld számára is, az új lapszámban olvashatsz tőlem az új Time X Heist lemezről, a This Is Hell visszatérő EP-jéről, az új Periphery albumról és a Nedgravd pokolkeltő debütálásáról is, de most mással készültem nektek.

VOW: Death Will Be My Bridge EP
2026, Iron Bonehead // Bandcamp / Spotify
FFO: korai Darkest Hour, Undying, Drawing Last Breath

Az utóbbi években már mindannyiunknak megszokottá vált, hogy a metalcore újrafelfedezése kitermeli azokat a zenekarokat és hangzásokat, amik az adott korszak ismeretében válnak igazán hozzáférhetővé. Ez pedig a nagy számok törvénye alapján azzal jár, hogy az ilyen felvételek többségének igazából csak múltja és ihletettsége van, jelene és jövője pedig kizárólag akkor tud lenni, ha a zenekar vagy képes csavarni egyet a recepten, vagy olyan dalokat tud írni, amik kellően megjegyezhetőek és szerethetőek ahhoz, hogy utána veled éljenek.

Szerencsére a chicagói Vow az utóbbit járatja csúcsra bemutatkozó EP-jén, mert a Death Will Be My Bridge olyan egyvelege a svéd melodikus death metalnak és az ezredforduló metalcore-jának, ami túlmutat azon, hogy csak a felszínt kapargassa.

A hatszámos, közel félórás felvétel sűrű dalszerkezetei és izgalmas ritmusváltásai mindenből a legjobbat mentették át. A metalcore-ból a feszültség fenntartását és a nyers agressziót, míg a svéd death metalból az ikergitáros szólamok mellett megjelennek azok a lefelé örvénylő dallamszerkezetek is, amiknek a baljós színezete a kilencvenes évek közepén még átjárást biztosított a black metal irányába is. És bár a Vow saját magát melodikus death metalként határozza meg, a dalok metalcore-os színezete inkább egy olyan motivált zenekart ír le, akik azért sajátították ki a Gates of Ishtar, a Sacrilege és akár az Unanimated világát is, hogy aztán saját képükre formálva tudjanak kitűnni a mostani revival-dömpingből.

A Death Will Be My Bridge így már csak az inspirációi miatt is izgalmas kiadvány: a dalok elég sűrűek, de mindig van egy-egy kapaszkodó vagy dallamív, ami újra előveteti az albumot, miközben a végeredmény kellően karakteres ahhoz, hogy már most borítékolhassuk azt, hogy a Vow nem fog feltenni egy karriert arra, hogy mások árnyékában maradjon. Az idei év egyik legüdítőbb bemutatkozása, amit ha teljes nagylemez követ majd, akkor én is új kedvencet avatok az A Mourning Star mellett.

TYRANNUS: Mournhold
2026, Munitions Audio // Bandcamp / Spotify
FFO: Chapel of Disease, Svoid, Devil Master

A skót Tyrannus az egyik legizgalmasabb európai extrémzenei produkció az undergroundban, legalábbis a banda mindenképp azok közé tartozik, akik nem érzik jól magukat egyetlen dobozban. Ez már a bemutatkozó albumon is egyértelművé vált (Unslayable, 2022), de a Mournhold úgy lesz az idei év egyik legfontosabb megjelenése, hogy közben a Tyrannus hallhatóan amellett emelt kardot az antifasiszta értékrend mellett, hogy mindenből azt vegye el, ami neki a legfontosabb, és ebben a sokszínűségben közben sosem történik sem aránytévesztés, sem utóérzet-gyártás.

A Mournhold legnagyobb erőssége a melankolikus dallamkezelésen és az albumot átható atmoszférán túl az, hogy az extrémzene-felfogásában is hallhatóan azt a nézetet vallja, hogy a műfaji hatások szüntelen átmenetben is képesek egymást erősíteni. A Tyrannus zenéjében hallhatóan jelen van a klasszikus black metal, a thrash metal legördögibb – de azon belül is szigorúan európai – formája, a kilencvenes évek death metaljának fenyegető természete, de közben a gitárdallamok lüktetése gyakran alkalmaz crust punkosan pumpáló taktusokat, valamint a gótikus színezetű dallamos kipengetések is néha post-punkos színezetet öltenek. Soknak hangzik? Pedig nem az, amikor hallgatod az albumot, mert

a Mournhold egyik legnagyobb erőssége, hogy úgy marad meg önazonosnak, hogy közben nem esik abba a csapdába, hogy a végeredmény egy sima Tribulation-utózöngének tűnjön.

Épp ellenkezőleg, a Tyrannusnál annyira hallhatóan jelen vannak az extrémzene alapjai, hogy a Mournhold kifejezőereje is abból fakad a leginkább, hogy mennyire autentikus a megszólalása és a hangképe. Mindettől függetlenül az albumon vannak kevésbé erős pillanatok, de ezzel együtt is üdítő és szerethető hallgatnivaló a Tyrannus második nagylemeze, ami nem adja meg magát gyorsan, de ha ráérzel az ízére, utána nagyon nehéz lesz elkapcsolni róla.

PALACES: Sunhunting
2026, Palaces // Bandcamp / Spotify
FFO: korai Mastodon, Helmet, Unwound

Azzal, hogy a kétezres években a georgiai színtérnek köszönhettük azt, hogy az extrémzenében a sludge, a noise-rock és a post-hardcore nemzetközi hódítóútra indult, új időszámítás vehette kezdetét. És ha mindennek a központját a Savannah-színtérrel is kötjük össze, azért az atlantai Mastodon jutott minden más produkció közül a legmesszebbre. Ezért is örömteli, hogy a tagok a saját idejükben is törekednek arra, hogy a helyi közösségüknek visszaadhassanak valamit, így valószínűleg a Palaces is meglepődött azon, amikor Bill Kelliher, a Mastodon gitárosa elfogadta a felkérésüket, hogy producerként bábáskodjon az új lemezük felett.

A Palacesnek eddig két nagylemeze jelent meg tizennégy év alatt, így azzal senki sem vádolhatja a négyest, hogy sürgetné az alkotófolyamatokat, de mentségükre szóljon, hogy az eddigi kiadványaik is stabilan szembementek mindenféle megfelelési kényszerrel. A zenekar hallhatóan a noise rock keretrendszerében érzi magát a legotthonosabban, ugyanakkor zenéjük kisajátít megannyi más műfajt: hallhatóak post-hardcore-os gitárbontások, sludge-os bólogatások is, és ebben a metszetben valahol magától értetődőnek is tűnik, hogy a régóta várt szintlépést Kelliher hozza el a Palaces életébe.

A Sunhunting már első hallásra is leteríti a lapjait: persze, hallod a The Melvinstől és a Helmettől megörökölt dalszerkezetekben az irányokat, de azért mégis a korai Mastodon sodrása és szenvedélye az, ami igazán fvisszaköszön ezekben a dalokban.

Ezzel pedig épp azért nincs semmi baj, mert pont ettől a zaklatott, széles skálán mozgó, sok vokalizálást megkövetelő, mozgásában formálódó dalszerzésmódtól már épp annyira távolodott el a Mastodon, hogy amíg tőlük nem várhatunk új Crusher Destroyert, szerencsére mindig akadnak újabb zenekarok, akik arra törekednek, hogy megírják a saját olvasataikat. Emiatt persze jogos észrevétel lehet, hogy a Palaces ezzel a lemezzel bemegy egy másik zenekar árnyékába, de az a helyzet, hogy a dalok hallhatóan élvezetből, a zene szeretetéből formálódtak, és olyan magas színvonalú, és annyira megjegyezhető zenei momentumok váltják egymást, hogy nemhogy nem zavaróak ezek a párhuzamok, hanem szerethetővé is teszik a végeredményt. Főleg, hogy Kelliher elérhetővé tette a Palaces számára Tom Tapley-t (Mastodon, Pearl Jam) és Billy Joe Bowerst (Audioslave, Temple of the Dog) is, így a keverés is lélegzik. A Palaces ezzel a lemezzel már nem magának zenél, hanem a világ összes Mastodon-rajongójának, de azt hiszem, ez senkinek sem lesz majd ellenére.

EYES OF SALT: Collapse of the Infinite
2026, WAR // Bandcamp / Spotify
FFO: Carpathian, Comeback Kid, Killing The Dream

A denveri Eyes of Salt azon zenekarok közé tartozik, akik az undergroundon belül is szorgos munkával előzik meg az első igazi életjelet, így a Collapse of the Infinite-hez vezető út is demókkal és EP-kkel volt kikövezve. Viszont ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a zenekar a bemutatkozó nagylemezén csak megerősítse azt, hogy egy konkrét irányzat művelése helyett az Eyes of Salt igazi komfortzónáját az jelenti, hogy a hardcore/punk különböző korszakait és megszólalásait eltérő arányokkal elegyítse, miközben a végeredmény egyszerre épít a kilencvenes évek riffelős, metalos hardcore-jára, valamint az ezredforduló utáni melodikus hardcore bontásaira és szenvedélyére is.

Ennek köszönhetően a tizenegy dalos felvétel is arra az időszakra megy vissza, amikor az alapvetően dallamos, szenvedélyes dalok mertek felelősséget vállalni, és volt valódi tétjük: az Eyes of Salt nem személyes problémákkal foglalkozik, hanem társadalmi kérdésekben foglal állást, legyen szó a kapitalizmus elleni kiállásról, a munkásosztály védelméről vagy épp az LMBT-közösségek elleni elnyomásról és jogkorlátozásokról. Ez azért is örömteli, mert az elmúlt öt-tíz évet jellemzően felhígították azok a melodikus hardcore produkciók, amik csak nagyot akartak mondani a személyes kételyek megélésén keresztül, de

ezt a hangzást azért mégis a valahova tartozás, a valami mellett való kiállás tartja igazán életben, és az Eyes of Salt ezt sosem veszíti szem elől. 

A Collapse of the Infinite ugyan lemezborítójában a legutóbbi Incendiary-albumra emlékeztet, hangzásában arra a kettősségre épít, amire a Killing The Dream, a Carpathian, a Miles Away vagy a Comeback Kid karrierje épült. A feszes, a kilencvenes évek formanyelvére épülő dalokat gyakran törik meg csordavokálok és jó dallamérzékenységgel kiválogatott bontások vagy felpörgetések, miközben a lemez a dinamikáját tekintve is elég változatos. Az egyetlen szegmens, amiben ez visszaüt, valójában az, hogy mindemellett a lemez egészének fogóssága nem végig azonosan magas színvonalú. A csúcspontok szerencsére gyakran váltják egymást, de az Eyes of Salt azt még nem tudja maradéktalanul megugrani, hogy végig fenntartsa a figyelmet egy tökéletes arányérzékű albummal. Viszont ebben a változatosságban is az a helyzet, hogy a Collapse of the Infinite eléggé hiánypótló ahhoz, hogy az idei év egyik legszerethetőbb hardcore-megjelenéseként tekintsünk rá, mert olyan, mára kikopott szólamot üt meg, amilyenen sajnos már nem nagyon szólal meg senki.

Két szolgálati közleményem van még zárásul: az egyik, hogy alig két hét múlva Budapestre látogat a frissen az Iodine szárnyai alá szerződő Dosser, és ezen a koncerten a To Defy Collective következő bulijaira lehet 10.000 Forintért bérletet venni, amivel bemehetsz az Excide-ra és a Speedway-re is. Ha teheted, és budapesti vagy, ez elég király lehetőség, így mindenképp szerettem volna, hogy tudjatok róla. Én a három közül az Excide-on leszek ott.

A másik pedig, hogy remélem, láttátok, hogy az Of Feather and Bone és a Civerous A38-as koncertdátuma kibővült a Fossilizationnel és a Phobocosmmal, így jó eséllyel ez lesz az év legfontosabb death metal klubkoncertje. Ennél jobb nyártemető eseményt nem tudok elképzelni, és bár továbbra is a Civeroust várom a leginkább, igazából mind a négy zenekar koncertje kötelezőnek ígérkezik.

Ennyi fért a mostani hírlevélbe: a következő hetekben a következő Underworld magazinhoz fogok főleg cikkeket készíteni, de hamarosan újra jelentkezem!

Vigyázzatok egymásra:
Dávid

az aktuális hírlevélben három olyan albumról írok, amiket régóta vártam, és egy olyan újabb felfedezésről, amit sajnáltam volna kihagyni. Tudom, hogy ilyen turbulens időszakban a lemezkritikák és általában a megjelenések nem mindig képesek menedéket adni, de én olyan ember vagyok, akinek szüksége van erre, és ha csak egy olyan dalt is találsz itt, ami tetszik, az nekem a legnagyobb sikerélmény.

Ezekről a lemezekről nem fogok írni az Underworldben - viszont a Hrob-lemezkritikámat oda vittem, abban bízva, hogy a zenekar ott több embert érhet el -, szóval tényleg szeretném úgy üzemeltetni a kistermet, mint a leginkább kiszámítható formátumát annak, hogy mi érdekel engem igazán. De elég is belőlem, jöjjenek a lemezek, és köszönöm, hogy itt vagy!

SPELL: Wretched Heart
2026, Bad Omen // Bandcamp / Spotify
FFO: Blue Öyster Cult, Rush, Tribulation

A kanadai Spell előző lemezéről a második kisterem-hírlevélben írtam, és azóta is gyakran visszatértem a Tragic Magic végtelenül szerethető, progresszív rockzenei dalszerkezeteihez. Az új albumra közel négy évet kellett várni, de a Wretched Heart minden szempontból egy merész és szerethető vállalás, ahol a zenekar hallhatóan nem akarta megismételni magát, miközben nem is fordult ki magából. A Wretched Heart az előző albumról nyomokban megtartotta a Rush-ra emlékeztető énekdallamokat, valamint a Blue Öyster Cult baljós hangulatteremtését és proto-gótikus keserédességét, de minden korábbinál határozottabban mozdult el egy nyolcvanas évekbeli, tipikusan brit heavy metal– és hard rock-hangzás felé, amelyet a szintetizátoros közjátékok tovább árnyalnak gótikus színezetűvé.

Az a leginkább megdöbbentő a Wretched Heart hatásosságában, hogy a maga nemében tényleg minden dala sláger. A fogós énekdallamok és az okos arányérzékkel megírt dalok kompaktabbá sűrítették, és mégis befogadhatóbbá tették a Spell zenéjét, amely így a legerősebb témák természetes átmenetű összekapcsolására koncentrál. Ebben az értelemben már jóval kevesebb az a játékosság a moduláris váltásokkal, ami az előző lemezt meghatározta, miközben a fogós gitár- és billentyűtémák, valamint a szinkópiára építő, hipnotikusan ismétlődő ritmusok garantálják, hogy a Spell nem megidézni szeretne egy hangzást, hanem a saját formanyelvébe integrálja a korszak sajátosságait. Ez pedig mit sem érne ilyen kiemelkedő dallamérzék nélkül: a Wretched Heart-ot több kritika is (szerintem tévesen) a Ghost debütálásához hasonlítja, holott a Spell tudatosan az ősforráshoz megy vissza, nem igényel bazári grandiózusságot, és úgy tisztult le, hogy soha nem hangzott ennyire hatásosan és baljósan. Az év egyik legszerethetőbb albuma, ami méltó módon találhatja majd magát a toplista felső soraiban.

XORSIST: Aberrations
2026, Hammerheart // Bandcamp / Spotify
FFO: Dismember, Entombed, A Canorous Quintet

A stockholmi Xorsist eddig is az egyik legnagyobb reménysége volt a hagyományőrző svéd death metalnak, de az Aberrations az az album, ami eddig is bennük volt, és amivel megírták a csúcsmunkájukat. Ehhez az kellett, hogy a formanyelv hűséges követésén felül merjenek csavarni egyet a képleten - és félreértés ne essék, a korábbi megjelenések sem voltak rosszak, csak annyira nem mertek kilépni az árnyékból, hogy az összhatás is inkább csak arra volt elég, hogy a zenekar direkt hatásaihoz visszatérj, semmint hogy hónapokig elvessz a dalokban. Ezen merőben változtat az Aberrations, folytatva azt a sormintát, amiben Stockholm másodvirágzását láthatjuk. Legalábbis tavaly az Impurity és a LIK lemezeiben is az volt a közös, hogy az új nemzedéket belülről hajtja, hogy saját hangképre tehessenek szert, és most a Xorsist is bátor lépést tett ebbe az irányba.

Az Aberrations egyszerre fogja melengetni a szívét a kicsavart HM-pedálos hangzás szerelmeseinek, valamint az At The Gates vagy A Canorous Quintet világát idéző ikergitáros dallamok híveinek, miközben a dalok között nem egyszer a korai In Flames atmoszféráját felidéző akusztikus átkötések jelennek meg. A Xorsist így nemcsak dallamosabb, mint korábban bármikor, de az eszköztárát is hatásosan bővítette úgy, hogy közben az örvénylő, svédelt riffek - amik továbbra sem ódzkodnak a doomos belassításoktól, vagy az Entombed-féle death and roll sodrástól sem - nem veszítenek a hatásosságukból. És ez azért fontos, mert az Aberrations dalaiban tényleg érdemes, és el is lehet veszni. A lemez is kellően sokszínű a dalok szintjén is, miközben a gitár- és dobjáték végig fenntartja a figyelmet. Ha valamiben kicsit kilóg néha a lóláb, az egyedül a vokalizálás: a svéd death metalba belefér a szűk hangtartomány, de azzal, hogy a ritmusgitáros Gustav Ryderfelt és a basszusgitáros Birk Castenmalm vállalják magukra az énektémák oroszlánrészét, kicsit kiütközik egy igazi frontember kiállása, főleg a magasabb hangtartományokban. Viszont ezzel együtt is a dalok hangulata és általában a magas színvonalú dalszerzés feledteti ezt, és a Xorsist így is a másodvonal tetejére tud kerülni ezekkel a dalokkal - mi több, az idei év egyik legszerethetőbb svédelt lemezét biztosan nekik köszönhetjük, és csak remélni tudom, hogy egyszer Budapestet is célba veszik majd.

COGNIZANCE: In Light, No Shape
2026, Willowtip // Bandcamp / Spotify
FFO: The Faceless, kései Pestilence és Death, Opeth

A közvetlen környezetemben minden hozzátartozóm évek óta kénytelen elviselni, hogy a Cognizance-szel fárasztom őket, de képtelen vagyok tagadni, hogy az öt évvel ezelőtt megjelent Upheaval engem azonnal maga mellé állított. Az a lemez még a Prosthetic gondozásában jelent meg, de már tűzijátékokkal is megmutatta, mennyire különleges utat választott a brit-osztrák koprodukció, amely hangzásában a kilencvenes évek technikás death metal kísérleteihez és riffszerkezeteihez tér vissza, miközben a harmóniaszerkezetei az Opeth-tel, és általában a skandináv melankóliával rokonítható átmenetekre építenek, és a dalok hangképe és megszólalása pedig a The Faceless vagy a Revocation modernitásával mutat rokoni jegyeket. Katyvasznak hangzik? Amikor élesben hallod, elszáll minden kérdésed, elég csak belehallgatnod ebbe a dalba, hogy két lépésben hogyan juss el a Deliverance-től a The Sound of Perseverance-en keresztül a Planetary Duality-ig úgy, hogy közben ez ne járjon arcvesztéssel.

Az In Light, No Shape a zenekar negyedik nagylemeze, és az első, amely a tagság változásával jár. A korábbi frontember, Henry Price elköszönt a zenekartól, a mikrofon mögé pedig a gitáros-dalszerző Alex Baillie lépett, az ő hangtartománya pedig kevésbé mély és szélsőséges, de a zenei szerkezetek finomodásával még jól is áll ez a változás a produkciónak. Baillie orgánuma és középerős hörgései szűkebb mezsgyén mozognak, de ez legalább nem is vonja el a figyelmet a folyamatosan formálódó dalszerkezetekről, amelyekben az elképesztő dallamérzékenységek mellett megírt témákon felül megkérdőjelezhetetlen szerepe van David Diepold (ex-Obscura) dobosnak, aki szó szerint végigbrillírozza az alig negyvenperces albumot. Nem tudnám megszámolni, hányféle cint hallunk a dalokban, de ha úgy hallgatod az In Light-ot, hogy csak a dobokra figyelsz, akkor is lesz mindig, amin éppen meglepődsz, miközben a végeredmény egyáltalán nem öncélú vagy felvágós. A Cognizance mindemellett továbbra is nagyon fókuszált és megbízható képet fest magáról: az album egésze a megszokott módon nagyon okosan van megírva, a hatások pedig úgy vannak összegyúrva, hogy sosem érzed, hogy valami utánérzését hallgatnád. Mivel a Cognizance egy nagyon szűk niche-ben találta meg a saját hangzását, nem lenne jogos elvárni, hogy megújítsák magukat, vagy hogy megugorják a már megszokott színvonalat. Itt inkább az lehet racionális mérce, hogy a zenekar továbbra is képes legyen utaztatni, miközben olyan hangot üt meg, mint senki más a színtéren. Az In Light, No Shape az előző Cognizance-megjelenésekhez hasonlóan lemezként működik a legjobban, és így is hálálja meg a figyelmet. Nem lesz mindenki kedvence, de a technikás, progresszív death metal rajongói ezúttal is az év egyik csúcsalkotását kapták a zenekartól.

THE PRESTIGE: Isthmos
2026, Banshies // Bandcamp / Spotify
FFO: The Ocean, Birds In Row, Cult of Luna, The Psyke Project

A párizsi The Prestige harmadik nagylemeze az a fajta megjelenés, amikor egy produkció már pontosan tudja, mit szeretne elérni, és azt is, hogy ehhez szüksége van segítségre egy harmadik féltől, aki kimozdítja őket a komfortzónájukból. Ez a személy - a zenekar előző albumához hasonlóan - Amary Sauvé volt, akinek a neve sokaknak lehet ismerős, hiszen megannyi francia zenekarnál jelenik meg akár producerként is (ide értve a Birds In Row-t, ahol testvére, Quentin játszik), és aki most nem érte be a sima jelenléttel, így egy térbe zavarta a zenekart, és élőben játszatta velük a dalokat.

Az Isthmos energiájából pedig árad a feszültség, ami az énekes-gitáros Alex Diaz elképesztő teljesítményének köszönhető, aki a felvételek alapján egy kicsit biztosan belehalt ezekbe a dalokba. Az a szenvedély és előadásmód, ahogy a kétnyelvű dalokat megszólaltatja, ráerősít a zenekar post-hardcore-ban definiálható hangképére, hiszen a kései Poison The Well vagy az újabb Birds In Row hatásain felül joggal juthat a hallgató eszébe a mewithoutYou-féle szenvedélyes, leállíthatatlan vokalizálás, félúton az üvöltés és a spoken word között, de így is magabiztosan és szenvedélyes átéléssel játszik a hangjával. Mindemellett a gitárok mély tónusa és kitartása a Cult of Luna vagy épp a kései Norma Jean post-metalos feszültségkeltési eszközeivel is előszeretettel játszik, és a gyakori felpörgetések, valamint az énektémák változatossága miatt sokaknak a The Ocean letisztultabb lemezei is jogos referenciaként merülhetnek fel. Viszont amiért így is igazán szerethető az Isthmos, az, hogy önálló világot és formanyelvet igyekszik teremteni, ami nem sikerül maradéktalanul, de maga a szándék és az üdítően sajátos hangkép mégis felülírja a biccenő pillanatokat. Az album egésze egyszerre változatos és koherens, a gitárok mögött szóló hangminták felerősítik a lemez klausztrofób hangulatát, és a sok váltással megtört dalszerkezetek, a csenddel és gerjedésekkel való játék valódi hangsúlyt ad a témák monolitikus sodrásának. Az Isthmos hallhatóan az átmenet lemeze: üdítő megoldásokkal van tele, jól szól, minden dalnak tétje van, és kijelöli valami nagyobb lehetőségét. Viszont ezzel együtt is az idei év egyik legkellemesebb meglepetése, amely remélhetőleg Európa-szerte kivívja majd a célközönség figyelmét.

Illetve fontos szolgálati közlemény, hogy nem kisebbíteni szeretném a Soilent Green és a Black Tusk bejelentés erejét (amire nagyon szerettem volna menni, őszintén, hiszen mindkét zenekart elképesztően szeretem), de aznap Budapestre jön az utóbbi évek egyik legizgalmasabb és legszerethetőbb post-hardcore zenekara, az Excide, amit vétek lenne kihagyni.

Az Excide-ról már sokszor lelkesedtem, zenéjének alapját a Snapcase-féle kilencvenes évekbeli post-hardcore hangzás adja, míg legutóbbi lemezükön, a tavaly megjelent Bastard Hymns dalain már olyan dallamos énektémák is megjelennek, amiket korábban a One Step Closertől vagy a Higher Powertől kaphattunk meg ilyen színvonalon. Párját ritkító esemény lesz, félek, hogy ennyire kurrens zenekar többet nem jön Budapestre, így én mindenképp ide jövök aznap.

És azt is fontosnak tartom megemlíteni, hogy jövő csütörtökön egy elképesztő death metal klubkoncert lesz az A38 fedélzetén: a finn Galvanizer elképesztő aljas módon hozza a skandináv tekeréseket, a szintén finn Malformed a tavalyi év egyik legmegbízhatóbb anyagát hozta ki, a Vért pedig aligha kell bemutatnom bárkinek. Aki teheti, mindenképp menjen.

Vigyázzatok egymásra:
Dávid

bár rég volt módom hírlevelet küldeni, megint van pár olyan megjelenés, amiről itt, nektek szerettem volna külön is írni.

Az Underworld honlapján van saját szerzői fül is a nevemhez rendelve, így ott is láthatjátok pár újabb írásomat, és bár magamat külön nem hirdetném öncélú szándékkal, de azt muszáj itt is leírnom nektek, hogy az idei, pazar felhozatalban nálam eddig a Cruel Force adta ki az év albumát.

A Hanedáról ezen a linken írtam, az elődjéről pedig itt, a hírlevélben, és nézzétek el nekem, de ahogy egyre jobban öregszem, annál több nyugalmat találok a thrash metalban. És ha a Hanedára azt mondom, hogy a By Inheritance unokaöccse, az sokkal inkább bók, mintsem stigmatizálás a részemről. De ennyi elég belőlem, jöjjenek a lemezek.

ESCALATE: The Cry of Nature EP
2026, New Age // Bandcamp / Előrendelés
FFO: xRepentancex, Times of Desperation, Congress, Sorcerer

Korábban a Touch esetében írtam, hogy egy egész színtér álmát élték, de mindez ugyanennyire igaz a legkeményebben dolgozó itthoni hardcore zenekarra, a veszprémi székhelyű Escalate-re. A 2022-es The Damage is Done EP kiadása óta a zenekar nemcsak jelen van az európai és a nemzetközi vegan straight edge körforgásban, hanem formálja is azt. Ezt igazolja a 2024-es, a patinás amerikai kiadó, a New Age gondozásában megjelent bemutatkozó nagylemez, a Consequences is, amely szerintem még sokkal inkább szólt a “hogyanról”, arról, hogy az Escalate a saját önmegvalósításához milyen formanyelvet szeretne elsajátítani, miközben Scott Crouse (Earth Crisis) támogatására sem alaptalanul szolgáltak rá.

Ehhez képest - köszönhetően a megannyi turnénak és az összecsiszolódásnak is - a The Cry of Nature-ön már nincsen nyoma ennek a belső megfelelési kényszernek. És épp emiatt azt gondolom, hogy ez az a hangzás, és ezek azok a dalok, amelyek miatt az Escalate-et már oda is tudjuk tenni bármikor a Sorcerer vagy a Times of Desperation mellé, ami a kilencvenes évek disszonáns, zaklatott újragondolását illeti.

Azt hiszem, megengedhetem magamnak azt az őszinteséget, hogy a Consequences-ben én sokkal inkább éreztem az életjel kiemelő, hiánypótló erejét a valóban kiemelkedő teljesítmény helyett. Azzal, hogy a vegan straight edge kultúra a másodvirágzását éli világszerte, és hogy a zenekarok az Earth Crisison már túl látnak a Raid, a Birthright vagy a Green Rage hagyatékáig is, elindult egy olyan nemzetközi újraszerveződés, amely az elsőgenerációs, disszonáns metalcore-t és az ezredforduló edge metal hangzását is új megvilágításba tudja helyezni. Ugyanakkor sokszor azt érzem, hogy ez a formanyelv eleve más, magasabb arányú elfogadottságban és lojalitásképző erőtérben képes hullámokat vetni a műfaj többi revival-hullámához képest, nyilván azért is, mert a társadalmi felelősségvállalás itt erősebb központi szervezőerő, mint bárhol máshol. Ez azonban néha tud kontraszelektív is lenni, feltéve a kérdést, hogy a tartalom vagy a forma az, ami igazán emlékezetessé teszi-e majd ezt a korszakot. Mindezt csak azért írom, mert a Consequences dalai a mai napig meghatározó elemei a koncertprogramnak, és élőben maradéktalanul működnek is, viszont felvételen annyira hallatszik a tett- és bizonyításvágy, hogy az számomra nem adja vissza azt az energiát és szenvedélyt, ami az Escalate igazi, élőben tetten érhető mozgatórugója.

Ezt a zenekar is érezhette, mert a The Cry of Nature az a kiadvány, amivel a legkönnyebb azonosítani az Escalate vehemenciáját, és ez azért fontos, mert az általuk játszott műfaj formai kötöttségei végre nem jelentenek korlátot (és ami még fontosabb, szórendben is: nem korlátot jelentenek) a dalok energiaszintjében. Az ötszámos felvétel nemcsak megszólalásában nyers és erőszakos, hanem a dalok is jobban rezonálnak az élő koncertek energiaszintjével.

Itt nincs helye sem túlírásnak, sem középszerű megoldásoknak, az Escalate végre pontosan tudja, mit és hogyan szeretne kifejezni, hogy bekopogjon az A-listás előadók közé.

Ebben az értelemben szerencsés is, hogy a stúdiós rögzítés helyett a ‘Cry dalai a próbateremben nyerték el végső formájukat, mert ez az erőszakosság a Taylor Young (Twitching Tongues, God’s Hate, Disgrace) által készített mixben is csúcsra van járatva, Brad Boatright (From Ashes Rise) végső masztere pedig hallhatóan az analóg arányok megtartására helyezte a hangsúlyt, amivel a kiadvány is kortalanná válik.

A megszólaláson és a külalakon túl az is az Escalate mellett szól, hogy ezek a letisztult dalok egyszerre sugároznak egy összeszokott és tettre kész zenekart. Közben pedig azok a zenei elemek, amelyek néha még biccentek a Consequences dalainál - mint például a spoken word részek vagy a breakdownok felezései - sokkal magabiztosabban és természetesen vesznek részt a hangulatteremtésben. Zeneileg számomra a csúcspontot a 1080 zenei megoldásai jelentik, különösen az, hogy egy ennyire ritmusvezérelt keretben a gitártémák színesítései mennyire képesek irányítani a figyelmet. De mindemellett a The Cry of Nature lemezszinten is kellően változatos, és ami még fontosabb, sosem áll fenn az a helyzet, hogy minden egyszerre szólna, agyonnyomva a témák erejét. Sőt, még a kiadótárs Alex Morales (Moral Law) vendégszereplése is hozzátesz az összhatáshoz, pedig általában a hasonló vendégszereplések néha megölik a hangulatot.

A The Cry of Nature igazi mérföldkő, nem pusztán a hazai hardcore undergroundban, hanem nemzetközi értelemben is, mert az Escalate felnőtt ahhoz a feladathoz, hogy a vegan straight edge kultúráján belül az állásfoglalása és értékrendje mellett a dalok szintjén is megcélozza az élbolyt. Azt pedig csak őszintén remélni tudom, hogy a kiadvány meghozza a megérdemelt szintlépést a zenekar életében, na meg azt is, hogy lesz majd még olyan nagylemez, ami ilyen színvonalú dalokkal végig fenntartja majd a figyelmet és a mozgáskényszert.

Lemezbemutató május 15-én, a Kriptában. A zenekarral interjút is készítettem, amit itt találtok.

KNUMEARS: Directions
2026, Run For Cover // Bandcamp / Spotify
FFO: Saetia, Orchid, Loma Prieta

Azok közé tartozom, akik nagyon örülnek a Run For Cover újkori szerepvállalásának a screamóban. Bár mára lábjegyzetnek tűnhet, ez a kiadó a 2000-es évek végén a Suis La Lunéban is hitt, mostanra pedig a Portrayal of Guilt mellett az utóbbi évek egyik legnagyobb műfaji szenzációját, a Knumears első, teljes hosszúságú nagylemezét gondozza. A Honeywellre utaló nevet választó trió zenéjében a klasszikus screamo-hangzás esszenciája elevenedik fel, a kilencvenes évek disszonáns post-hardcore útkeresésével, az emoviolence szenvedélyes érzelmi kitöréseivel, valamint a kétezres évek utáni, matekosabb, gitárnyakon lépkedős megoldások integrálásával.

A Directions olyan album, amely magától értetődően jó, holott elképesztő munka van benne, és ami még fontosabb, a Knumears egy pillanatra sem veszít a fókuszból. Bár zenéjében hallható a pageninetynine, az Orchid, a Last City időszakos Loma Prieta vagy akár a Kidcrash lenyomata is, az összhatás egyszerre hat hiánypótlónak és eredetinek. Ebben közrejátszik az elképesztően erős hangzás is, amely Jack Shirley (Comadre, Punch, Loma Prieta) vízióját dicséri, hiszen a Directions dalainak dinamikáját párját ritkító stúdiómunka kelti életre, amitől a hangfelvétel is kiemelkedik a kortárs felvételek közül. Mindez azonban semmit sem érne a dalokat átható szenvedély nélkül, amely az oldás és kötés jegyében játszik a félakusztikus csendekkel, a katartikus, erőszakos felpörgetésekkel és a kettő közötti átmenetekkel, amelyek valóban a műfaj legszebb hagyományait idézik. Nem is beszélve arról, hogy a lemezen Jeff Smith (Jeromes Dream) is közreműködik, aminél nagyobb hitelesítésre aligha van szükség. Ami már biztos: a Knumears képes egy új, tipikusan digitális nemzedék megszólítására, hiszen a zenekar Amerikában idejekorán áttörte azt az üvegplafont, amely a feledés homályával fenyegetne, így jó eséllyel edukatív szerepe is lesz ezeknek a daloknak abban, hogy az új hallgatók felfedezhessék a műfaj legfontosabb mérföldköveit. A Knumears debütalbuma pedig nekik épp annyira tökéletes kezdőpont, mint azoknak a harmincasoknak, akik pontosan tudják, hogy ilyen lemezből jó, ha öt évente születik egy.

CONCEALER. - This Room Could Be Heaven.
2026, Zegema Beach // Bandcamp / Spotify
FFO: korai Hopesfall, The Bled, korai Thrice, Static Dress, Deftones

A floridai metalcore-színtéren is régóta érett az a fajta generációváltás, amely nemcsak felveszi a versenyt az elmúlt harminc év hagyatékával, hanem egyszerre hat frissnek és őszintének. A Memento mellett pedig itt az ideje annak is, hogy megjegyezzünk egy új nevet. A Zegema Beach 400. kiadványa, a concealer. bemutatkozó nagylemeze azon üdítő megjelenések sorát erősíti, amelyek évtizedes tradíciókat elegyítenek, miközben egy laza szövetű konceptalbummal olyan élményben részesítenek, amely ha nem is teljesen kiforrott, de jól körvonalazható karaktert társít a Thursday-dalról elnevezett zenekar teljesítményéhez.

Az alig félórás, tízdalos anyag szervezőerejét az ezredforduló disszonáns, feszültségre építő metalcore-hangzása adja, miközben a zenei textúrában megjelennek a korabeli post-hardcore-ból megörökölt dallamfoszlányok is, amelyeket Deftones-jellegű énekdallamok tesznek különlegessé. A concealer. ráérzett arra a szűk határterületre, ahol a vonatkozó műfajok legjavát igyekszik integrálni. Emlékszel arra, amikor a korai Thrice-lemezeken még bontásos riffek domináltak, amikor a Hopesfall közelebb állt a melodikus hardcore-hoz, mint az artisztikus dalszerzéshez, vagy amikor a The Bled szenvedélyesen kísérletezett dalszerkezeti törésekkel? Az a jó hír, hogy a concealer. nemcsak emlékszik minderre, hanem el is sajátítja, miközben dalaival végig igyekszik fenntartani a zaklatott, feszült atmoszférát. Ez annyiban válik a lemez hátulütőjévé, hogy az erőszakosabb, zajosabb megoldások mellett az igazán emlékezetes ének- és gitárdallamok több teret igényelnének. Bár igazán kiemelkedő pillanatok szinte minden dalban vannak, Nagybetűs Húzódalból egyelőre kevesebb akad. Ettől még nem kérdés, hogy élőben ezek a számok nagyon működhetnek, és az is, hogy a lemez egészéhez öröm visszatérni, mert hallhatóan egy tudatosan megírt szerelemprojekttel van dolgunk. Ha azonban a szívemre teszem a kezem nagyjából ötven hallgatás után, a This Room Could Be Heaven. még mindig inkább egy bitang erős kezdőpont, semmint a megérkezés élménye. Ahhoz viszont így is elég, hogy az idei év egyik legüdítőbb, műfajspecifikus lemezeként gondoljunk rá.

NUCTEMERON: Demonic Sceptre
2026, I Hate // Bandcamp / Spotify
FFO: Tormentor, Nifelheim, Nocturnal, Venom

A német Nuctemeron már tizenkét éve aktív, de mostanra jutott el oda, hogy egy összefüggő bemutatkozó albummal rukkoljon elő. A zenekar azt az időszakot érzi leginkább magáénak, amikor a speed metal, a thrash és a black metal elválaszthatatlan volt a hatásteremtésben: az extrémzene legyen gyors, hangos, fenyegető, a Nuctemeron hangzásában pedig mindhárom feltétel maradéktalanul teljesül. A Demonic Sceptre azonban nem ettől különleges igazán. Persze, lehetne írni a rototamos pörgetésekről, az énekhangról vagy a produkcióról, de sokkal fontosabb, hogy milyen ritka az, amikor a Tormentor és a Venom hagyatéka ilyen nyilvánvalóan (de ami még fontosabb: hatásosan) találkozik egy lemezen.

Ha az album egészét vesszük alapul, borzongató körítésként ott vannak a dungeon-szintis hangtémák, valamint a Hammer horrorfilmjeiből megörökölt hangminták (a kongó harangokat például lehetetlen megunni), de a dalok lényegét mégis a sebesség, a gitártémák karaktere és az enyhén visszhangos, károgó ének összhatása adja, amely le sem tagadhatná az Anno Domini inspirációját. Legutóbb a Malokarpatan kapcsán írtam hasonlót, de a Nuctemeron itt mesterkurzust tart abból, hogyan érdemes ezt az időszakot újragondolni egy alapvetően analóg hangképpel, olyan autentikus megszólalással, amely másolt kazettán éppúgy működik, mint streamingről hallgatva. A Nuctemeron számomra azon zenekarok sorát erősíti, ahol a teljesítmény és a dalok minősége felülírja az eredetiség hiányát, mert minden pillanatban hallatszik, hogy ez egy önazonos szerelemprojekt, amelyben mindenki azt csinálja, amit szeretne, így pedig nehéz is belekötni a végeredménybe. Valószínűleg a zenekar is tudja, hogy a Demonic Sceptre nem fogja felforgatni az évzáró toplistákat, de azt, hogy az idei év egyik legszerethetőbb és legkellemesebb megjelenése, különösen ebben a műfajban, aligha érdemes vitatni.

ORDH: Blind in Abyssal Realms
2026, Pulverised // Bandcamp / Spotify
FFO: Blood Incantation, Demilich, Tomb Mold, Opeth

Őszintén azt gondolom, hogy a progresszív death metal hangzás újkori reneszánszát éljük: egy olyan korszakot, amikor zenekarok meggyőződésből hallgattak Demilich-, Atheist- és Cynic-dalokat a felnövésük részeként. Azzal pedig, hogy a Blood Incantation legutóbbi lemeze minden korábbi üvegplafont áttört, mintha általánosságban is nagyobb lenne a nyitottság a hasonló, formabontó kiadványok iránt. Ugyanezt a felhajtóerőt érzem a Cryptic Shift nem kevésbé szenzációs új lemeze mögött, és az Ordh bemutatkozó nagylemezét hallgatva is azt gondolom, hogy ezt a lemezborítót még sokszor fogjuk látni év végi összegzésekben, korántsem alaptalanul.

A Pulverised Records kiadásában megjelent, ötszámos felvétel közel háromnegyed órás, az Ordh zenéjében azonban megvan az az elemi, utaztató erő, amely mellett ez jóformán fel sem tűnik. A zenei szövet alapját a death metal adja, azon belül is olyan kikacsintásokkal a Dream Unending vagy a korai Opeth hagyatékát megidéző death/doom irányába, amelyek fátyolszerűen hagynak lenyomatot a dalfolyamok egészén, miközben sosem zökkentenek ki utánérzésre hajazó hangközökkel. A death metalos témák közül a középtempós, lassan kibontakozó, tipikusan gitárdallam-vezérelt futamok állnak a legjobban az Ordh-nak, amelyek joggal juttathatják eszünkbe a Demilich mellett akár a kései Death-et is, miközben a gyorsabb témák az Immolation szellemiségét emelik teljesen más síkra. A Blind in Abyssal Realms ugyanakkor olyan magabiztos, zárt rendszerként képes önálló világot teremteni, hogy ezek tényleg csak pillanatnyi benyomások, mindenféle utánérzés nélkül. A mázsás, rétegzett album sosem vág fel a technikai tudásával, komplexitását következetesen a nyugtalanító atmoszféra építésére használja. Azért is tartom elképesztő teljesítménynek ezt a lemezt, mert a fentebb említett ‘Overspace és Absolute Elsewhere lemezekhez hasonlóan analóg élményként követeli meg a figyelmet az első perctől az utolsóig, és ezt azzal hálálja meg, hogy nemcsak utaztat és elgondolkodtat, hanem tényleg képes kiszakítani a mindennapokból. Az Ordh bemutatkozó albumát nem lehet mindig elővenni, de amikor szól, nehéz bármi másra figyelni. Az idei év egyik olyan extrémzenei teljesítménye, amelyre évek múltán is jó szívvel fogunk visszagondolni.

Merő lelkesedésből, de szerettem volna a figyelmetekbe ajánlani, hogy a szlovák HROB bemutatkozó nagylemeze jövő héten érkezik, és számomra az egyik leginkább várt megjelenés lesz. A zenekar a kilencvenes évek death/doomjában érzi otthon magát, a zenei textúra nagyon hasonló ahhoz, amit a magyar undergroundnak megad a Rothadás, és a banda korábban már játszott a Vérrel is Pozsonyban, szóval remélem, hogy csak idő kérdése, hogy hazai színpadon is bemutatkozhassanak. A Fekete Zajra visszatérő Hecatoncheir mellett így ez a másik kedvenc szlovák zenekarom, és ha belehallgattok a lenti linkbe, valószínűleg érteni is fogtok mindent - eléggé kiszámítható vagyok.

Ennyi fért a mai hírlevélbe, én pedig nagyon köszönöm, hogy elolvastátok, és hogy még mindig itt vagytok.

Vigyázzatok egymásra:
Dávid

bár régen volt hírlevél, mentségemre szóljon, hogy az utóbbi évek egyik legsúlyosabb megbetegedésén mentem keresztül, de már kezdem visszanyerni a ritmusomat három hét lábadozást követően.

Közben azok a lemezkritikák, amiket vagy ízlésformáló szándékkal (World I Hate, Propagandhi), vagy a vélt olvasótábor növelésére alkalmas tartalomként (In Flames, Poison The Well, Converge, stb.) elviszek az Underworldbe, nyilván lassítják a hírlevél gyakoriságát, de így ezt a csatornát meg tudom tartani pont olyannak, ahogy megszoktátok, vagy legalábbis ami tényleg a saját komfortzónám marad. Talán itt másképp is írok.

Mindenesetre beszéljenek is helyettem a lemezek, én pedig nagyon köszönöm, hogy továbbra is kitartóan itt vagytok!

KILLING PACE: HCPM
2026, Triple B // Bandcamp / Spotify
FFO: Nails, Pulling Teeth, Fuming Mouth

A múltidéző, metalos hardcore/punk szubkultúra aktuális zenekarai sokkal szabadabban állnak a death metalhoz, és általában az extrénzenei műfajok elegyítéséhez, mint az őket megelőző generáció. Legalábbis az olyan zenekarok, mint az Invoke vagy a Tribal Gaze (azért őket említem, mert tavaly írtam mindkettőről a linkek alatt) esetében is látszik, hogy tíz évvel ezelőtt ezek a produkciók a Closed Casket szárnyai alatt játszottak volna láncfűrész riffeket szűkebb célközönségnek, míg mostanra a korszellem részévé vált a hardcore/punk és a metal elegyítése, túlmutatva azon az ösvényen, amit az Integrity, a Gehenna vagy a Cursed taposott ki.

Nézz csak rá a Killing Pace bemutatkozásának borítójára: a Corrosion of Conformity hangulatát megidéző koponya a Reign Supreme klasszikus lemezborítójának letisztultságát idézi meg, miközben a mozaikszó az előbb említett műfajokat rendezi össze. Ennél nagyobb nomen est omen gesztust pedig nem is lehetne várni a zenekartól.

A HCPM-en nincsen semmilyen nyomás vagy megfelelési kényszer. A Killing Pace első hallásra is az a zenekar, amelyik a mostani nemzedéknek adja át a Nails vagy a Harms Way energiáját, de a HCPM dalaiban a nyomasztó, olykor lefelezett témák mellett jóval nagyobb hangsúlyt kapnak a crustos felütések is - megidézve még azt az időszakot, amikor a Trap Them vagy a Young and in the Way formálták a Deathwish arculatát -, de ami még fontosabb, hogy a lemez pulzálása, tremolós kikacsintásai mind folyamatosan fenntartják az album kaotikus, agresszív megszólalását. Ehhez szerencsére a zenekar is olyan szakemberekkel vette körül magát, mint Andy Nelson (Weekend Nachos) vagy az Escalate-tel is dolgozó Brad Boatright, és az ő jóvoltukból a Killing Pace tényleg kellően hatásos ahhoz, hogy komolyan számolni kelljen vele.

A HCPM-en meglepő módon a dalok is elkülönülnek egymástól, így nem áll fenn az a veszély, hogy a dalok egyetlen rövid dühbombává mosódnának össze. 

Épp ellenkezőleg: annyira tökéletes arányérzékkel lett kigyúrva ez a lemez, hogy a maga kategóriájában valószínűleg azoknak is üdítően fog hatni, akik számára nem lesz ismeretlen ez a műfaji keret.

A Killing Pace mindent megtett azért, hogy komolyan legyen véve, és a HCPM túlmutat azon, amit egy bemutatkozó hangfelvételtől érdemes elvárni. És amíg a World I Hate új lemeze a powerviolence felől, a No/Más albuma pedig a deathgrind irányából definiálja idén az agresszió szélsőértékeit, úgy a Killing Pace a lemezcímben jelzett szubkultúrák felől igazolja, hogy az általuk követett zenei hagyományhoz még mindig érdemes új gondolatokat hozzátenni.

TRESPASSER: יְהִי אוֹר (“Let There Be Light”)
2026, Pest Production // Bandcamp / Spotify
FFO: Marduk, Behemoth, Nile

Három évvel ezelőtt a svéd Trespasser kivívta a nemzetközi figyelmet második nagylemezével, mert a kapitalizmust baloldali gondolatisággal kritizáló, vállaltan antifasiszta zenekar úgy elegyítette a Marduk, a ‘Zos Kia-időszakos Behemoth és a Bathory hagyatékát lüktető crustos átkötésekkel, hogy annak mindmáig nincs kihívója. A Trespasser mindig lemezkoncepciókban gondolkodik, és a Let There Be Light nemcsak következetes, hanem érett folytatása is az Apokalypsisnek.

A Trespasser már első hallásra is biztosra ment abban, hogy zenei értelemben is törekedjen az önismétlés elkerülésére. Az eleve tömény, mégis rövid albumnak végig olyan dinamikus lüktetése van, amiben a crust/punk szellemisége átjárja a dalok jelentős részét (különösen az egymásra válaszolgató énektémák tekintetében), miközben a zenei textúrák továbbra is a Marduk fenyegető, tremolós témáit elevenítik fel. Ugyanakkor nagy újdonság az album egészét illetően a közel-keleti zenei motívumok hangsúlya, ami lényegében zenei eszköztárrá teszi a Trespasser már megismert hangzását, alárendelve mindent a folklórtól megörökölt dallamíveknek. A zenekar bevallása alapján az új lemez az Apokalypsis kiegészítése, és valóban igaz, hogy a dalszövegek baljós vízióként készítenek a végnapokra, miközben a sorokban alkalmazott képekben visszaköszönnek a már megismert értékrend és gondolatiság alapjai, de mégis hátrébb húzódva az előző lemez direktebb megfogalmazásához képest.

Valószínűleg a Trespasser kiteljesedéséhez is szükség volt erre a gesztusra, hogy a hallgatóra bízzák a befogadást, és ne tűnjön didaktikusnak az a vendégszövegektől sem idegen világ, amit felépítenek.

Ugyanakkor a Let There Be Light, mint bátor vállalás, néha a koncepció oltárán áldozza fel a dalok hatásosságát. Például az olyan szerzemények, mint a dal felétől berobbanó Strong Wind Blows, vagy a kórusokkal keretezett With Fear and Great Joy, azt gondolom, hogy igényelték volna egy producer jelenlétét, de azt így sem tudom elvenni ezektől a tételektől sem, hogy amikor beindulnak, semmi sem állhat az útjukba. És ez továbbra is igaz a Trespasserre is: a Let There Be Light egy bátor és őszinte, artisztikus lemez, amit valószínűleg nem fogok annyiszor hallgatni, mint az Apokalypsist, de azt gondolom, hogy ezzel válik teljessé az a megjelenés is.

EXXÚL: Sealed Into None
2026, The Stygian Oath // Bandcamp / Spotify
FFO: Candlemass, Queensryche, Solitude Aeternus

Ha egy nevet szinte mindenki megismert az elmúlt években a québeci underground színtérről, az valószínűleg a gitáros Phil Tougasé. Az örökmozgó dalszerző többek között a First Fragmenttel és a Chthe’ilisttel vívott ki magának ismertséget, bár tavaly a Zeicrydeus bemutatkozásával is szinte minden fanzine cikkezett róla, idén pedig az új Worm album lőtte őt egy jóval magasabb röppályára. Az Exxúl is egy újabb, ám kifejezetten aktív projektje, amit Nari barátom ajánlott a figyelmembe, hiszen ő is tudja, hogy a jó arányérzékkel megírt, epikus doom lemezekért mindig könnyen lelkesedem, és ha emlékeztek, a Crypt Sermon legutóbbi albumáról sem tudtam rosszat mondani.

Az Exxúl komfortzónája a baljós, borzongató heavy metal, a nyolcvanas évek Fates Warningja előtt tisztelgő power metal, és természetesen az epikus doom keresztmetszetében helyezkedik el. Az egy dalra jutó harangkongatásokban legalább annyira nincs kihívója a lemeznek, mint a vokális teljesítményben. A Stargazer művésznéven éneklő Thomas Karam orgánuma a korai Geoff Tate magas hangfekvésű dallamíveit és történetmesélő erejét, valamint az első két Crimson Glory album szólamváltásait eleveníti fel, miközben az Exxúl zenéje végig borongós és magával ragadó tud maradni. A Sealed Into None nem elégszik meg azzal, hogy imitálja a nyolcvanas éveket, és valóban lemezként, dalról-dalra követel magának figyelmet. A kifejezetten hosszú, de korántsem unalmas dalok így a virtuóz szólók, a feszesen pengetett átvezetések között is feltételezik egymást, a játékidő pedig nem megy nyolc perc alá.

Az Exxúlban azt becsülöm a legjobban ennyi hallgatás után, hogy nem vállalja túl magát. A Sealed Into None zárt világa elsőre hozzáférhető, pontosan dekódolható, honnan érkeznek az inspirációk, miközben a lemez megőrzi szerelemprojekt jellegét, és vélt megfelelés nélkül tud emlékezetes teljesítmény maradni. Ez a niche hangzás, amiben a zenekar megtalálta önmagát, alapvetően is egy szűk körhöz szól, de abban biztos vagyok, hogy a célközönség az év egyik csúcsteljesítményét köszöntheti ezekben a dalokban.

SPEGLAS: Endarkenment, Being & Death
2026, TNO // Bandcamp / Spotify
FFO: Tribulation, Chapel of Disease, Venenum, In Solitude

A stockholmi Speglas már tizenegy éve aktív, de most érkezett el az idő ahhoz, hogy a progresszív death metalt játszó Sweven két tagja által életre hívott projekt valódi debütalbummal állhasson elő. A négyes a keverést sem bízta a véletlenre: a Ghost korai felállásából ismerős Simon Söderberg szerencsére pontosan tudta, hogy a Speglas hangzásához hogyan tehet hozzá, és az ‘Endarkenment valószínűleg sokak számára lesz idén kellemes meglepetés.

A zenekar a Tribulation első korszakhatárának bátorságára építi saját atmoszférateremtését, amiben a black metal ridegségét a heavy metal letisztult szerkezetei váltják fel, baljós, gótikus hangulatú dallamívekkel. A Speglas szerencsére nem éri be azzal, hogy felmondja a leckét, és dalaiban visszaköszönnek a korai Alcest rétegről-rétegre épülő dallamvezetései, valamint a Chapel of Disease letisztult megszólalása is. Általánosságban az ‘Endarkenment azonban végig sajátos, olykor doomos elemektől sem idegen hangon szólal meg, miközben végig megőrzi saját tisztaságát és kifejezőerejét. A Speglas erénye nemcsak a kiforrottság, hanem a hangsúlyozás felismerése is:

itt minden blastbeatnek és váltásnak valódi tétje van, a lemez nincs túlírva, és a zenekar belső arányérzéke végig fenn is tartja a figyelmet. 

Az album egyetlen gyengesége az, hogy a zenei kimunkáltsággal a vokáltémák monotonitása nem mindig veszi fel a versenyt, de ez csak néha biccen. A játékidő túlnyomó többségében a Speglas teljesítménye kellően meggyőző ahhoz, hogy az idei év egyik legszerethetőbb lemezét láthassuk benne, egy olyan hangot megütve, ahol eleve ritkán születik ilyen magas színvonalú megjelenés, hát még debütálás.

BURNING PATH: Burning Path
2026, Dying Victims // Bandcamp / Spotify
FFO: Dokken, Virgin Steele, Cirith Ungol, Diamond Head

Még 2026-ban is örömteli, amikor egy kiadó képes előzetesen is igazolni egy albummal kapcsolatban, hogy érdemes legyen a figyelmedre, és a Dying Victims abszolút élenjáró abban a múltidéző szegmensben, ahol a zenekarok sosem érik be a maníros közhelyekkel. A chilei Burning Path esetében sem tévedtek, bár a produkció sem első bálozó: a Lucifer’s Hammer utódzenekaráról van szó, amit a korábbi tagok vittek tovább, miután az alapító Andre Adasme életét vesztette egy támadásban. A Burning Path azonban büszke és méltóságteljes újrakezdés, egyben az egyik leghatásosabb NWOBHM megjelenés az utóbbi évekből.

Önmagában a külcsín, a borító és a hangzás karakterisztikája még csak félsiker lenne, ha a nyolcvanas évek megidézéséről beszélnénk. Nyilván elkerülhetetlen a visszhangos ének, az effektezett gitár, a tompán brummogó basszusgitár, és az üres aréna közepére bepakolt dobcucc, aminek a visszhangja minden szögből visszaverődik, de azért mégis dalok kellenek, amik megszólalnak, és ami még fontosabb, amik a minőségükkel túlmutatnak az utánérzésen.

És az a helyzet, hogy a hét teljes értékű felvétel, amik a Burning Path lemezén vannak, maradéktalanul megfelelnek mindennek, amit egy angolszász szellemiségű, tradicionális heavy metal lemeztől várnál. A gitártémák le vannak csupaszítva, de nagyon fogósak, a húzós középtempókban ritkán van fill, de akkor minden tam kap egy ütést, a gitárszólók pedig ténylegesen hozzátesznek a dalokhoz, miközben az énektémák a közönség énekeltetésére íródtak.

A legjobb értelemben véve epikus hangfelvétellel van dolgunk, aminek nemcsak analóg bája van, hanem dalok szintjén érződő fogóssága is. 

Természetesen a galoppozás mellett a balladisztikus pillanatok is megkapják a maguk rivaldafényét, de ez sem válik giccsessé. A Burning Path minden pillanatában eredeti és őszintén megélt élményekre épít, és épp emiatt működik újrahallgatva is. A zenekar debütalbuma így valódi újrakezdés, egyben az idei év egyik legszerethetőbb hagyományőrző megjelenése.

MIZERY: Mizery EP
2026, Flatspot // Bandcamp / Spotify
FFO: Incendiary, Supertouch, P.O.D.

Őszintén mondom, hogy nem gondoltam volna, hogy Cayle Sain dobos 2023-as halála után a Mizery-nek még lenne jövője vagy mondanivalója. A helyzet azonban úgy adódott, hogy Sain rögzített még pár dobtémát, amit felhasználva a zenekar hosszú évek munkájával felül tudott kerekedni a gyászon, sőt, lényegében újra tudta definiálni saját hangzását is, miközben Sain szellemisége előtt is tiszteleg. Így pedig, ha a zenekar nevét viselő album nem is azon a röppályán mozog, mint az idén tízéves debütálás, az Absolute Light, nemcsak jogszerűnek érzem a gesztust, hanem szükségesnek is, mert a Mizery fennállása során először nem valamihez képest határozza meg magát.

Ezt már a nyitó Renegade Rhythm is pillanatok alatt igazolja. A Supertouch-ot megidéző bontásra a Rage Against The Machine szellemiségét felelevenítve köszön be egy középidőszakos P.O.D-t idéző rapbetét, miközben a gitártémák a post-hardcore, a grunge és a crossover thrash háromszögében mozognak.

Ha a szívemre teszem a kezem, az utolsó Excel lemez ezt szerette volna elérni, de abból bukástörténet lett. Ezzel szemben a Mizery - hasonlóan a legutóbbi Incendiary nagylemezhez - újragondolta saját hangzását, miközben társadalmi kérdésekben aktiválja magát, dalszerzésben pedig hallhatóan cél volt a behatárolható hangzásból való kilépés. Azzal együtt is, hogy a rögzített dobtémák valamennyire determinálták is a dalszerkezeteket. Elsőre talán úgy fog tűnni, mintha a Mizery szánt szándékkal szélesebb közönségre lőne - a P.O.D. Satellite-jától a Gridironon át a grunge revivalig -, de számomra az utolsó dalként rögzített Eulogy is azt a példát mutatja, hogy valójában a Mizery már másra vágyik, mint tíz évvel ezelőtt. Ez a dal az egyetlen, ami új dobtémákkal született - David Stalsworth játszotta fel a Militaire Gunból -, és szerkezetét tekintve is arra rímel, hogy a Mizery érettebb felfogásban, zeneileg szélesebb spektrumon definiálja újra magát.

Elfogadom, hogy ez nem fog tetszeni mindenkinek (valószínűleg a zenekar is felkészült erre), de a fogós dallamszerkezetekkel és csodás hangzással megáldott új dalok nekem őszintébbnek tűnnek, mint korábban bármi a zenekartól. Azt pedig csak remélni tudom, hogy ez az EP nem egy hattyúdal, mert ebben a törékeny hangzásban szívesen meghallgatnék egy teljes albumot is.

Ennyi fért a mostani hírlevélbe, de előtte azért van egy elfogult szolgálati közleményem is: május 15-én a metal.hu gondozásában megjelenik bakeliten a Fényérzékeny c. Watch My Dying album is, aminek elképesztően örülök.

Számomra ez a lemez egyfajta korszakhatár a zenekar életművében, és bár mindig a Klausztrofónia marad az, ami a legnagyobb hatást gyakorolta rám, dalok szintjén valószínűleg ez az album él velem a legrégebb óta, ami az újrahallgatások gyakoriságát illeti. Jó szívvel gondolok vissza az időszakra, amikor megjelent ez a lemez - és a NuSkullos, végeláthatatlan fórumbeszélgetésekre is, amibe aztán a zenekar is becsatlakozott -, és őszintén örülök, hogy a 2019-es, CD-re tervezett, remaszterizált újrakiadás után ez a formátum is kipipálásra kerül.

Vigyázzatok egymásra:
Dávid

ezúton is köszöntök minden új feliratkozót! Meglepően indult számomra ez az év - Varga Máté Substack-jelenléte sokatokat vezetett ide -, és igyekszem ugyanazzal a szellemiséggel folytatni a hírlevelet, ahogy már megszoktátok. És pont emiatt akkor sem fogok megsértődni, ha ez leiratkozással jár.

Épp ennek jegyében kezdeném két szolgálati közleménnyel a mostani levelet:

- az Underworldben eddig minden lapszámban láthattatok tőlem valamit, és ez valószínűleg így is marad. Jól esik és őszinte lelkesedéssel tölt el, hogy hozzá tudok tenni egy ilyen laphoz, így 1-2 dolgot, amit eredetileg a hírlevélre terveztem, eleve oda formázok át én is, valamint egyre több interjút készítek, ami egyáltalán nem rám vall.

Így a mostani lapszámban is van egy Propagandhi-megemlékezés, és a következőhöz is leadtam már három cikket. Ez pedig akaratlanul is kihat valamennyire a hírlevélre, így megkövetem magam a korábbi álláspontom miatt.

- az viszont még inkább kihat az idei várható lassulásra, hogy nagyon jól haladok az idén öt éve megjelent kisterem könyv kibővítésével, ami régi vágyam volt, és amivel a kilencvenes évekre is kitérek végre.

A tervezett bővítés negyedével készen vagyok, mellette kijavítottam az első kiadás apróbb hibáit, szóval nagyon izgatott vagyok emiatt, mert őszintén mondom, hogy aggaszt a másodpiaci árazása a kötetnek, és szeretném, hogy hozzáférhető legyen, tartalomban és árban egyaránt, főleg azoknak, akik akkor lemaradtak. Ezzel kapcsolatban várhatóan nyár végén tudok majd többet mondani, de megígérhetem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt ebben.

De most a jelenre szeretnék figyelni, így itt van öt izgalmas megjelenés - remélem, találtok olyat, ami tetszeni fog! És tényleg köszönök minden észrevételt, visszajelzést.

URNE: Setting Fire to the Sky
2026, Spinefarm // YouTube / Spotify
FFO: Machine Head, Trivium, Mastodon, Gojira

A brit Urne a kedvenc kortárs metalzenekaraim egyike, de mindenképp a kedvencem abban az értelemben, amikor egy feltörekvő produkciónak folyamatosan szorítok azért, hogy egyre nagyobb legyen. A 2021-es Serpent & Spirit a legjobb értelemben véve volt egy meglepő bemutatkozás, ami úgy tudott közelíteni a Bay Area hagyatékához, hogy közben a végeredmény sosem volt maníros. Persze nem is meglepő, hogy az Urne már a kezdetektől fogva saját hangzásával volt elfoglalva ahelyett, hogy mások árnyékában keressen menedéket. A Hang the Bastard egykori tagjai által életre hívott zenekarra is érvényes az a sorminta, amikor sokat látott hardcore/punk zenészek szeretnék a gyermekkoruk zenéjét újraírni, viszont ez az őszinte rajongás át is járta már a bemutatkozást.

A két évvel későbbi A Feast on Sorrow dalaival egy artisztikusabb irányt vett a zenekar, igazolva, hogy nem pillanatnyi rivaldafényt hajszolnak. A lemezen már megjelentek monolitikusan ismétlődő, mélyen lefogott kipengetések is, rokonítva a post-metal és a Savannah-vonalas sludge képzetével, de a januárban megjelent Setting Fire to the Sky rá is világít ennek az egyvelegnek a belső esszenciájára. Az Urne-t ugyanis hajlamos a kritika leírni úgy, mint egy, a Mastodon és a Gojira örökségét kergető produkciót, de én azt gondolom, hogy a ‘Setting Fire kódja sokkal inkább a debütalbumra mutat vissza, csak az eszköztárban van már több minden, és azt bátrabban is használja a zenekar, mint valaha. Ezeket a dalokat meg tudod szólaltatni egy fülledt klubban és egy arénában is, miközben az egész lemez iszonyú változatos, és közben mégsem veszít arcot. Megjelenik benne a NWOAHM keserűsége - főleg a ‘Crusade-es Trivium, és a negyedik nagylemezes God Forbid grandiózus dalszerkesztési vágya -, a Metallica, de sokkal inkább a Machine Head progresszív, gitár- és ritmusközpontú dalszerzési szemlélete, és az izgalmas váltások miatt elkerülhetetlen megemlíteni a Gojira korai időszakát, az énekdallamok miatt pedig a kései Mastodon ihlető erejét. Viszont szükségesnek érzem annak a hangsúlyozását, hogy az Urne nem mások kabátját próbálgatja fel, hanem épp ellenkezőleg: a sálat veszi el ezektől a zenekaroktól, hogy saját maga ne fázzon. Emiatt külön üdítő, hogy a Troy Sanders-féle vendégszereplésből sem lesz behódolás, hanem az öreg tényleg képes hozzátenni a dalhoz, miközben a sajátos dallamvilág és a kórusok fogóssága egyaránt igazolja, hogy az Urne mintha mindvégig ennek a lemeznek a létrejöttére hajtott volna.

Ha felszínes lennék, azt mondanám, hogy ilyen az, ha egy brit újkori metalcore zenekar újragondolja a The Blackeninget, de ennél jóval többről van szó. A ‘Setting Fire egy valódi kitárulkozás, amiben a zenének egyszerre van mélysége és fogóssága is, és épp emiatt szerintem 20 és 60 között mindenki talál kapaszkodót ezekben a dalokban. Én pedig őszintén remélem, hogy az Urne nagyobb lesz, mint valaha, mert ez már most az év egyik legjobb, kommersz értelemben vett, de mégsem közhelyes metallemeze.

THE RUINS OF BEVERAST: Tempelschlaf
2026, Ván // Bandcamp / Spotify
FFO: Blut Aus Nord, Varathron, Monumentum, Tiamat

Alexander von Meilenwald tényleg akkor és úgy használja önkifejezési csatornaként a The Ruins of Beverastot, amikor valódi közlésvágya van. Nem véletlen, hogy a Tempelschlaf megjelenését öt év várakozás előzte meg, ugyanakkor a végeredmény hallatán elkönyvelhető, hogy folyamatos és aprólékos munka vezetett ide. Az nem igényel részletes elemzést, hogy a The Ruins of Beverast az újkori egyszemélyes black metal projektek egyik legizgalmasabbja, amelyik képes lemezről-lemezre módszeresen belenyúlni az arányokba, miközben az összhatás mindig elgondolkodtató és lebilincselő marad. Az ilyen egyszemélyes projektek egyik legnagyobb veszélye a külső kontroll hiánya, viszont a lemez megjelenése óta azt érzem, hogy ennyire tudatosan megírt és tökéletesre csiszolt lemeze nem volt még a ‘Ruinsnak. Az újdonságértéke nyilván nem vetekszik az ezt megelőző hat albummal, de a szerethetősége beárnyékolja a meglepetés erejét.

A Tempelschlaf az én olvasatomban egy szerelmeslevél a kilencvenes évek kísérteties, borongós gótikába és doomos örvénylésbe révedő black/death metaljához, miközben az egész kiadványt átjárja egy meditatív, utaztató pulzálás, amiben sokat segítenek a dalokban hallható oldás-kötések, valamint Meilenwald hangszínváltásai. Tiszta énekdallamai a Type O Negative és a Tiamat atmoszféráját idézik meg, míg az atmoszférateremtő zajkeltései a Dead Can Dance hagyatékára építenek. Eközben pedig zeneileg amikor nem a monolitikusan ismétlődő doomos középtempók dominálnak, a lehető legeurópaibb értelemben vett extrémzenei hatásfokozást hallhatod. Ennek hallatán joggal asszociálsz majd a Varathron-féle Valpurgisnacht hagyatékára, a Monumentum méltatlanul elfeledett remekművére, az In Absentia Christire, és hangulati azonosság tekintetében ide vehetjük azt a határfeszegetést is, ami akár az Enslaved vagy a Blut Aus Nord szüntelen keresésvágyában jelenik meg. Mindezek ellenére szükséges hangsúlyoznom, hogy a ‘Ruins nem utánérzet, és a Tempelschlaf is képes önálló lemezként elgondolkodtatni és fenntartani a figyelmet, viszont olyan európai hagyomány szólamait élteti tovább, amiből ritkán van hasonló színvonalú lemez. Szerencsére februárban még az új Worm-album is megérkezik, szóval a black/doom keresztmetszetben lesz muníciónk nyárig, viszont a Tempelschlaf tényleg a ‘Ruins-életmű egyik legszerethetőbb megjelenése lett.

HÉR: Monochrome
2026, Season of Mist // Bandcamp / Spotify
FFO: Morphine, Mark Lanegan, Radiohead

Nem tudom, hogy a lengyel Hér hogyan került a Season of Misthez, vagy hogy a kiadónak mi a célja egy ilyen produkcióval, de a Monochrome akkor is üdítő megjelenés volna, ha a zenekar csak a Bandcampre tette volna ki. A Hér meglepően sok, eltérő zenei hagyományt igyekszik alárendelni saját artisztikus elképzelésének. A Monochrome dalaiban vibrál a Southern Gothic melankóliája, a Morphine-féle apokaliptikus romantika és a Radioheadhez köthető, skálákon kívüli hangközhasználat, miközben a legizgalmasabb még így is az album hangszerelése marad. A hagyományos értelemben vett hangszeres jelenlét mellett a dalokban gyakori szervezőelem a vonós- és rézfúvós hangszerek egymással való, free jazzbe oltott kapcsolata, amitől még baljósabbá válik a megteremtett hangulat.

Viszont fontos leírni, hogy a Hér néha sokat markol, és keveset fog. A lemez, valójában egy hatalmas hangulatvezérelt ötlethalmaz, amiben elkerülhetetlen az utaztatás szándéka, viszont emiatt a dalok önmagukban néha megszűnnek létezni. Ettől függetlenül a Monochrome belső ritmusa, a már-már rituális ismétlődések és a filmzenére emlékeztető, legjobb értelemben véve teátrális építkezések azért játékban tartanak, és mindig van mire figyelni, viszont azon túl, hogy a zenekar több dalban is kockázatot vállal, ez nem mindig térül meg maradéktalanul. Például a Going Downban egyszerre van jelen egy szlávos dallamvezetés, kiegészülve egy nordikus kórussal, amit egy Balthazar-jellegű állóbasszusos téma fog közre: az ilyen elemek sokszorozódása pedig erősen kontraszelektív lesz a hallgatóknál is. Nem lehet mindig hallgatni a Monochrome dalait, de ha hangulatban vagy, biztosan végig fogod pörgetni különösebb elkapcsolás nélkül, és összességében én értékelem azt, hogy a Hér a bemutatkozóalbumán mert nagyot álmodni.

CHOPPING BLOCK: Nowhere to Run
2026, Indecision // Bandcamp / Spotify
FFO: No Tolerance, RZL DZL, Panic, The Rival Mob

A seattle-i hardcore/punk színtér tavaly óta elkerülhetetlenül az Indecision Recordsszal kerül összefüggésbe, mert ahogy az előző évben az Odd Man Out lemeze tette emlékezetessé a nyári időszak végét, úgy az idei évet a Chopping Block első igazi nagylemeze nyitja meg. A Nowhere to Run az a fajta megjelenés lett, ami meglévő zenei hagyományokat olvaszt össze, de mindezt a zene őszinte szeretetén keresztül teszi. Ahogy a zenekar tagjai is nyilatkozták, a 2024-es Seattle’s Hardcore EP felvételét követően egyből elindult a dalszerzés, és ez a flow-élmény alapjaiban határozza meg azt, hogy mennyire magától értetődően működik az egész album. Főleg, hogy három dalt már korábban is hallhattunk róla, és ezek a lemezkoncepció egészeként sem veszítenek a lendületükből.

A Chopping Block zenei karakterének két fő összetevője van: az egyik ebből a klasszikus Agnostic Front hangzás a gyors dalokkal, a feszes váltásokkal és az erőszakos témákkal, ami időtlen inspiráció a műfajban, és ez talán nem is igényel részletezést. A másik pedig az ezredforduló bostoni hangzása, de úgy, mintha a Lockin’ Out katalógus egészének dühe söpörne végig a dalokon. Talán azzal tudom a legpontosabban leírni, hogy miért ennyire szerethető a Nowhere to Run, hogy ezekből a csibészesen sodró dalokból pontosan lehet tudni, hogy ezek a srácok a mai napig meggyőződésből hallgatják a The Promise lemezeit és a Jaguarz demóját is, és általánosságban ritkán esik meg, hogy ilyen erőteljesen megszólaló és hatásos album szülessen meg ebben az együttállásban. A Nowhere to Run tempóiban és inspirációiban is kellően változatos: reflektál a tagok életére, a színtérre, a társadalmi igazságtalanságokra is, de közben megőrzi a méltóságát, nem hergel, nem okít, hanem korleíró erejét elsősorban a zeneiségében igyekszik megragadni. A Chopping Block eddig is az egyik csiszolatlan gyémántja volt az amerikai hardcore/punk színtérnek, de a Nowhere to Run tényleg óriási előrelépés. Ha a szívemre teszem a kezem, azt kétlem, hogy ebből lenne egy új Rohnert Park, de abban biztos vagyok, hogy ha sok helyre el tudja juttatni a zenekar ezeket a dalokat, az emberek sehol sem maradnak majd mozdulatlanok.

HIERON: From the Temple to the Grave
2026, Vendetta // Bandcamp / Spotify
FFO: Satyricon, Darkthrone, Manbryne

Az elmúlt években külön hullámmá vált a black metalban, amikor fiatal produkciók újra felfedezik maguknak a második hullámos tremolózás dallamíveit. Ám ahelyett, hogy ezt elvinnék akár a folklór (Enslaved), akár a formai kísérletezés irányába (Deathspell Omega), a végeredmény egyszerre marad monolitikus az ismétlődő témáktól, és fenyegető attól, hogy a gitárdallamok nem adnak feloldozást. Hogy profán legyek, nem irányuk van, hanem szinkronmetszetük az adott pillanatban, és ezt csatornázzák át a dalok is. Ebben a hangzásban jeleskedik a Manbryne és az Amalekim is, de ugyanez a megteremtett világ igaz a német Hieron bemutatkozó nagylemezére is, amely műfaji értelemben felmondja a leckét, ugyanakkor a dalok sodrása mégis szerethető lemezzé teszi a From the Temple to the Grave-et.

A hatszámos bemutatkozó nagylemezen néhol megjelennek fenyegető atmoszférájú szimfonikus betétek is, azonban a dalszerzés alapját a soha el nem csendesedő gitártémák jelentik. Ilyen értelemben a Hieron zenei szövete kissé túlírt, mert az igazi narrátor a le nem álló gitározás, viszont tölteléktémák így sincsenek a kifejezetten kompakt, alig félórás lemez dalaiban. A From the Temple to the Grave akkor a leghatásosabb, amikor nem nagyot akar mondani, hanem tét nélkül élvezi a Darkthrone hagyatékának felidézését. Az ilyen pillanatokban mutatkozik meg igazán, hogy a hatásosan eljátszott, jól megszólaló témák benn tartanak a megteremtett világban, és hogy a Hieron artisztikus állásfoglalása, bizonyításvágya sem igényel folyamatos törekvést egy alapvetően epikus, nagyívű keretrendszer létrehozására. A lemez egyetlen hátulütője is ez, hogy a lemez egészének nincs egyértelmű iránya, mert néha többet vállal, mint amennyit elbírna (ilyenkor üt vissza, hogy mennyire korlátolt a zenei formanyelv), de ezzel együtt is tele van emlékezetes, biztató pillanatokkal a lemez. A Hieron az évzáró listákat nem fogja felforgatni, de egyfelől semmi okuk szégyenkezni a produkció miatt, mert mind hangzásban, mind a borító tekintetében érett szemléletmódot tükröz a zenekar, másfelől pedig ha turnéznának, biztosan szeretném élőben is átélni ezt a sodrást. Ha vágysz egy, a legjobb értelemben véve kiszámítható, múltidéző black metal lemezre a főszezon előtt, nem tévedhetsz ezzel a bemutatkozással.

Ennyi fért a mostani hírlevélbe, remélem, találtok benne olyan lemezt, amit érdekesnek találtok. Hogy koncertre mikor jutok el legközelebb, azt nem tudom, de legkésőbb március 5-én találkozhattok velem a Magyar Zene Házában egy nagyon izgalmas beszélgetés keretein belül, amit nagyon várok már.

Vigyázzatok egymásra:
Dávid

bár tényleg nem gondoltam, hogy idén még írok hírlevelet az előző után, de az a helyzet, hogy van még tíz olyan album, amikről csak érintőlegesen szeretnék ajánlást tenni. A megszokotthoz képest még szűkszavúbb leszek, viszont ezek nélkül nem szeretnélek elengedni benneteket 2025-ben.

Ugyanakkor az Excide-ról nem írok külön. Úgyis tudjátok, mennyire vártam, nem is csalódtam benne, és ha szeretitek a Snapcase hagyatékát, a kilencvenes évek alternatív metal-hullámát, és általában a One Step Closer esztétikáját, akkor a Bastard Hymnst is értékelni fogjátok. A Your Flowers pedig számomra jó eséllyel az év dala, legalábbis mindent hoz, amit csak elvárhatok a zenekartól, és ettől a hangképtől:

De akkor jöjjenek is a lemezek, én pedig továbbra is köszönöm a támogatásotokat és az üzeneteiteket! De tényleg. Külön jól esik, hogy a könyvet mennyien keresitek. Hihetetlen számomra ezt megélni, főleg, hogy nektek és magamnak is tartozom egy javított-bővített változattal.

HÆRESIS: Si Vis Pacem Para Bellum
2025, Vendetta // Bandcamp / Spotify
FFO: Downfall of Gaia, Au Dessus, Ultha, Der Weg Einer Freiheit

A berlini Hæresis debütalbuma az idei év egyik, ha nem legszerethetőbb debütálása az extrémzenei hangzásokban. Különösen akkor, ha nem veted meg azt, amikor a tremolós post-black metal és az elidegenítő, rideg post-metal találkozását a hardcore/punk és a crust inspirációi is átjárják. A zenekarban az Ancst egykori koncertgitárosa, Daniel Ringl az alapító-dalszerző, míg a lemez utómunkáját Dave Otero (Nightbringer, Akhlys) végezte, aki pontosan tudta, milyen fenyegető hangkarakter illik négy ilyen epikus dalhoz.

És miközben a zenei textúrák egyszerre borzongatóak, sodróan teátrálisak és egy-egy dallamív több szólamon érvényesülő kibontására épülnek, a lemez valódi húzóereje azonban így is Christin Graunke éneke. Ez ebben a műfajban ritkaság, hiszen döntően - és szerintem lehetünk ebben őszinték - a hasonló zenekarok többségét a hangszeresen megteremtett atmoszféra miatt szoktuk igazán szeretni. Christin átszellemült, erőteljes orgánuma azonban nem simul bele a hangzásba, hanem vezeti azt. Kevés tiszta átkötést használ, de mindegyik funkcionális, és pontosan annyit emel a feszültségen, amennyit kell, ami szellemiségben nekem a Brutust idézte meg. A latin címmel és látványos lemezborítóval felvértezett lemezt hallhatóan tudatos szerzői munka alapozta meg: a Hæresis már a debütalbumán is kész van, én pedig szívből remélem, hogy széles közönségekhez fog eljutni a zenéjük.

SEPULCHRAL: Beneath the Shroud
2025, Soulseller // Bandcamp / Spotify
FFO: Autopsy, Entombed, korai Death, Asphyx

Nari barátom ajánlotta nekem korábban a bilbaói Sepulchral új, szám szerint második albumát, és ha hozzám hasonlóan te is a megbízhatóságot keresed az OSDM revival zenekaraiban, aligha csalódhatsz majd. A Luciana Nedela (Veilburner, Mare Cognitum, stb.) által készített borító tizenegy olyan dalt rejt, amelyek megbízhatóan idézik fel a klasszikus értelemben vett death metal legpuritánabb hangzásvilágát, miközben a megszólalás is kellően időtlennek hat. A pedálok ki vannak tekerve, a vokálon a visszhang soha vissza nem térő bumeráng, a hol csapkodós, hol blastekbe váltó dobolást pedig folyamatosan örvénylő gitártémák kísérik a kripták legmélyére. A Sepulchral nem azon zenekarok közé tartozik, akik szeretnék saját képükre formálni a műfaj hagyatékát, épp ellenkezőleg: minden témánál pontosan tudod, mi inspirálhatta, de közben a végeredmény van annyira szerethető, hogy az felülkerekedjen az utánérzés gesztusán.

CATSCLAW: Perfect Death
2025, Catsclaw // Bandcamp / Spotify
FFO: Architects, Darknet, Apostate, Mirar

A nebraskai Catsclaw is azon zenekarok sorát erősíti, amelyek a mélyre hangolt, sűrűn hangszerelt, djentes metalcore-t próbálják saját képükre formálni, és a Perfect Death olyan album lett, amely előnyére kovácsolja az élő dobos hiányát. A programozott dobok mellett ugyanis olyan sokrétű szőnyegben hallhatók ipari(nak szánt), vagy épp ködbe vesző billentyűs témák, amik végig fenntartják a klausztrofób érzést, miközben a dalokat elviszi a vokális teljesítmény. A Catsclaw pontosan tudja, hogy a Sam Carter-i iskolával mit vállal, és a tisztából üvöltésbe átmenő énektémák szinte kivétel nélkül ülnek is. Az album töredezett breakdownokra, a háttérből előtörő zörejekre és duplázott énektémákra épül, és ez a zenei keret ugyan még kicsit monoton ahhoz, hogy a játékidő teljes egészében kiugró lehessen, ahhoz bőven elégséges, hogy a Catsclaw nemzetközi figyelmet irányítson magára, mert jó arányérzékkel és többnyire jól megírt dalokkal céloznak egy olyan közegre, amely a thall-hullám óta árgus szemekkel vár minden megjelenést.

ED HARCOURT: Orphic
2025, Deathless // Bandcamp / Spotify
FFO: Elliott Smith, Jason Molina,

Ed Harcourt az a fajta énekes-dalszerző, aki nem szorul az én bemutatásomra, viszont a Mercury-nyertes előadó idén olyan albumot adott ki, aminek sötét, önvizsgálatra késztető atmoszférája minden bizonnyal túl fog mutatni a popzenei elérésen. Az Orphic az a fajta album, ami lassan nyílik fel, és a döntően gitár- és énekvezérelt dalok íve maradéktalanul eleveníti fel Elliott Smith hagyatékát: az okosan, jó arányérzékkel megírt, mégis sötét és esendő dalok jól szerkesztett ív mentén kapaszkodnak egymásba, és úgy visznek egyre mélyebbre. Szerencsére az Orphic nem öncélú, és végpontjában nem hagy olyan állapotban, hogy a villamos elé akarj majd lépni. Eközben pedig utazó társként képes veled maradni, mintha hiába ő mesélne, mégis a te gondolataid hallgatná meg. Ha csak egy dalt hallgatsz meg, az ez legyen, főleg a Damnation-időszakos Opeth áthallású refrén miatt:

DESINTERESSE: Onschuld
2025, Fabrika // Bandcamp / Spotify
FFO: The Cure, Joy Division

A holland Desinteresse bemutatkozó nagylemeze az a fajta kiadvány, ami képes igazolni, hogy jól hangszerelt, de ami talán fontosabb, igazán emlékezetes dalokkal el lehet feledtetni az eredetiség hiányát. Az Onschuld hallhatóan a The Cure és a Joy Division hangzására, esztétikájára és hagyatékára épít. Viszont a Molchat Domához hasonlóan itt is érvényesül, hogy a zenekar kisajátítja ezeket az inspirációkat ahelyett, hogy maradéktalanul csak vissza akarná mondani őket. A holland nyelvhasználat eleve izgalmassá teszi a végeredményt, miközben az analóg megszólalás, na meg a hangszerek és az énektémák közötti összhang a The Cure aranykorára (ami számomra a második és a negyedik nagylemez közötti időszak) támaszkodik. Az alapvetően minimalista dalszerkezeteket nagyban elviszi a megteremtett hangulaton felül az énekdallamok előadásmódja is, biztossá téve, hogy ha a Desinteresse célközönségébe tartozol, akkor egyből új kedvencet fogsz avatni az Onschuld dalainak köszönhetően.

GLOOMBOUND: Dreaming Delusion
2025, Gruesome // Bandcamp / Spotify
FFO: Dream Unending, Bell Witch, Esoteric

Az oslói Gloombound jó eséllyel meglepi a kilencvenes évek death/doomjának szerelmeseit, mert debütalbumuk, a Dreaming Delusion egy kiforrott zenekart tükröz, amely rácáfol tagjainak fiatal életkorára. A Dreaming Delusion az a fajta ködös, álomszerű, monolitikusan ismétlődő, és közben mégis gyönyörködtető album, ami lassan kibontakozó dalszerkezetekre, egymásra válaszoló énektémákra épít fel egy sajátos világot, és a Gloombound ennek köszönhetően pont olyan, mint a neve. A Dreaming Delusion engem leginkább a Dream Unendingre emlékeztetett, de jó eséllyel sejthető, hogy a zenekar szereti a Paradise Lost mellett a klasszikus értelemben vett shoegaze-t is, legalábbis ami a dallamérzékenységüket illeti, abba nehéz belekötni. A Dreaming Delusion egy minden pillanatában nagyon szerethető, ambiciózus kiadvány, amit a célközönség muszáj, hogy megismerjen. És azzal, hogy a zenekar jövőre már az Infernón is bemutatkozhat, jó eséllyel ez nemzetközileg is látható folytatást hozhat majd.

ENERVATE: My Own Peace of Mind
2025, Life and Death Brigade // Bandcamp / Spotify
FFO: Expire, Madball, E-Town Concrete

A milwaukee-i Enervate-ről korábban már írtam a hírlevélben, és akkor is a midwest hardcore új reménységeként tekintettem a zenekarra. Most végre egy új EP-vel törték meg a csendet, és a véleményem mit sem változott, sőt: iszonyú nagy szükségünk van olyan kiadványokra, mint a My Own Peace of Mind. Az alig 11 perces felvételt Andy Nelson (Weekend Nachos) keverte és Brad Boatright (From Ashes Rise) maszterelte. Aligha lehet meglepő, de mindketten pontosan tudták, hogyan érdemes újragondolni a kilencvenes évek hangképét, külön hangsúlyt fektetve a pergőhangzásra, ami már csak a groove-központúság miatt is a felvétel lelke. A szóköpködő, újabban néhol éneklős verzék mellett a gitártémák is tovább tisztultak, és ugyan az Enervate hallhatóan egyre jobban érzi magát az igazán kimért középtempókban, ez csak még inkább koncertképessé teszi őket. Nagyon várok tőlük egy nagylemezt, mert biztos vagyok benne, hogy a teljes színtérnek szüksége volna egy ilyen életjelre.

CEMENTO: Bad Dream Songs
2025, Iron Lung // Bandcamp / Spotify
FFO: Christian Death, The Chameleons, Rope Sect

Négy évet kellett várni a Los Angeles-i Cemento második nagylemezére, de bőven megérte. A gótikus színezetű post-punkot kortalan death rockba oltó négyes az évek során hallhatóan sokat dolgozott azon, hogy saját hangra tehessen szert, és a Bad Dream Songs olyan olvasztótégelye a nyolcvanas évek ellenkultúrájának, amely egyszerre üdítően mainak hat, és nem pusztán az ICE ügynökök túlkapásai elleni felszólalások miatt. A Cemento őserejében ott van a punk rock, de közben az állóbasszusos, effektezett gitártémák és a kísértetiesen torzított énekdallamok olyan keserédes tónust kölcsönöznek minden dalnak, hogy azért a lázadás közben is marad valami az elemi szomorúságból. A Cemento azonban a szűk, mégis nagyon magabiztosan használt eszköztár ellenére sem válik unalmassá: a Bad Dream Songs a lehető legjobb értelemben véve pont elég, és pontosan azt kapod tőle, pontosan olyan színvonalon, amit egy ilyen megszólalású lemeztől elvárhatsz.

WITNESS CHAMBER: Bronze Gates
2025, Brain Floss // YouTube / Spotify
FFO: Congress, Kickback, Merauder

Én is azok közé tartozom, akik két évvel ezelőtt a DAZE-nek köszönhetően ismerték meg az idahói metalos hardcore zenekart, és az új EP, a Bronze Gates hallatán továbbra is öröm azzal szembesülni, hogy ennek a kilencvenes évekbeli hangzásnak a tengerentúlon is van egy ennyire tudatos, koncertképes helytartója a Witness Chamber képében. A Bronze Gates hét dala a műfaji kötöttségekhez képest ritmikailag és hatások terén is változatos: a thrash-es pengetések, a NYHC-t megidéző kiállások és az All Out War hagyatékát megidéző, feszes témák váltakozását a sokszínű dobolás rendezi izgalmas egésszé, amitől abban is biztosak lehetünk, hogy a Witness Chamber kukafedős pergőhangú dalait koncertekre írták. Ezt az énektémák sokszínűsége is igazolja, legalábbis a Good Day To Die-ban hallható, a NWOAHM fénykorát megidéző refréndallamot szerintem sokan énekelnék majd teli torokból, küzdve a mikrofonért. Összességében a Bronze Gates hallhatóan szerelemprojekt, a szintlépés vágya hívta életre ezeket a dalokat, és nem is marad kérdés azzal kapcsolatban, hogy a műfaj egyik legszerethetőbb idei megjelenését tisztelhetjük ebben az EP-ben.

FADING SIGNAL: Only an Echo
2025, Indecision // Bandcamp / Spotify
FFO: Final Fight, With Honor, This is Hell, Have Heart

Elképesztően örülök annak, hogy az Indecision intézményként mindmáig kijelöli, hogy a klasszikus értelemben vett hardcore/punkban hol kezdődik a minőség, és ez nincs másképp a Fading Signal bemutatkozó lemezével sem, ami lényegében egy szerelmeslevél az ezredforduló melodikus hardcore-jához címezve. A Bane-től és Have Hearttól megörökölt feszes dalszerkezetek, a Final Fightra és Sinking Shipsre jellemző akkordbontások, a korai This Is Hell vagy a Comeback Kid sodrása alapjaiban hatja át a dallamérzékeny bemutatkozást, ami vendégekben is bővelkedik, hiszen a unity jegyében tíz dalból négyben van vendégénekes is. A Fading Signal esztétikájában (elképesztő szép a lemezborító), hangképében és hatásában is hallhatóan arra törekedett, hogy olyan hangot üthessen meg a lehető leginkább meggyőző módon, amelynek nagyon kevés érdemi kihívója akad már (sajnos), és akik ebben az időszakban nőttek fel, azok számára nagyon kellemes perceket fog okozni ez a felvétel. Ritka az, amikor tényleg olyan hardcore/punk lemezt hallhatunk manapság, ami szenvedélyes és dallamos, de az Only an Echo tökéletes példája ennek, és amit elvárhatsz tőle, azt maradéktalanul teljesíti is.

Zárásként azért nem tudom szó nélkül hagyni, hogy mennyire örülök az Isten Háta Mögött és a marionette ID koncertbejelentéseinek. Nagyon sok olyan emlék szakadt fel bennem, amiket még most rakok a helyükre, és miközben a lassan hároméves lányom rajzolgatás közben énekelgeti magának az Orionaranyadért refrénjét, az dolgozik bennem, hogy örülök annak, ha most olyanok láthatják majd ezeket a koncerteket, akiknek ez valós időben nem adatott meg. Én meg hálás vagyok, hogy most majd újra megélhetem.

Hogy megoszthassuk ezt az élményt, valószínűleg a februári kisterem lemezklub is reflektál erre a témára, de kilépőnek hadd álljon itt egy dal az Alluvionról, amiről ugyan nem írtam a könyvben, de keserédes hangzása mindmáig egyedülálló teljesítmény.

Vigyázzatok egymásra:
Dávid

nagy dolog, ez az ötvenedik hírlevél! Önreflexió helyett viszont arra jutottam, hogy az idei évből négy olyan határfeszegető post-metal lemezről írjak, amik beakadtak nálam, meg hát nem azért követitek ezt a hírlevelet, hogy megálljak szemlélni a múló időt, hanem hogy lemezkritikákat böngészhessetek.

Viszont én ezúton is köszönöm azt a sok támogatást és visszajelzést, amit az ide vezető úton kaptam tőletek, de tényleg. Emellett megerősíteném, hogy idén sem írok évzáró listát majd: az általam szeretett albumok többségéről magamra helyezett nyomás nélkül írtam korábban a hírlevélben, arra pedig nyilván nem vagytok kíváncsiak, ahogy az új Deftones albumról lelkesedem. Én legalábbis nem lennék magamra kíváncsi.

SUNDROWNED: Higanbana
2025, Diger // Bandcamp / Spotify
FFO: Rosetta, Cult of Luna, At the Soundawn

A norvég Sundrowned kapcsán ritka alkalom adódik, mert a sok, online térben fellelhető elmarasztaló kritika ellenében én most meg fogom védeni nemcsak a zenekart, hanem az új lemezüket is. A Higanbana, mint második album, nemcsak azért értékelendő, mert bátran elrugaszkodott a bemutatkozás blackgaze-es keretrendszerétől, hanem mert egy olyan ösvényen állt helyt, ahol nemhogy a kontinensen, hanem globálisan is nagyon kevés kihívója van. A post-metalt shoegaze-es textúraépítésekkel és post-rockos elcsendesedésekkel igazán kevesen játsszák ilyen szerethető, újrahallgatást követelő módon. Pont úgy, ahogy húsz évvel ezelőtt megszeretted a műfajnak ezt a szentimentálisabb, meditatívabb hangzását, amiben az oldás-kötés úgy jelenik meg, hogy a daloktól nem feloldó katarzist vársz, hanem magát a folyamatot szemléled.

A Higanbana terpeszkedő (de nem teátrális) dalaiban a wall-of-sound élmény a központi szervezőerő, mert a málházós, monolitikusan ismétlődő témákban mindig felsejlik valami reményteli, emelkedett váltás, miközben a maga nemében monoton, de jó arányérzékkel visszhangozott énektémák nem veszítenek a jelentőségükből a játékidő alatt sem. Két okból is becsülöm ezt az albumot: egyfelől azért, mert

az itt hallható teljesítményt nem az Alcest meg a Deafheaven felől kell értelmezni (ahogy azt egy csomó kritika tette az utóbbi hónapokban), mert az csak vakvágányra fog vinni. 

Ezek a srácok tudják és értik, mitől tudott saját hangra szert tenni a Cult of Luna. Tudják, mi munkált a Rosetta rétegekből felépülő örvénylésének mélyén, és azt is, hogyan volt képes az olasz At the Soundawn emlékezetessé tenni egy alapvetően komplex műfajt minimalista témák egybeolvasztásával.

Másfelől pedig azért, mert a Higanbana a legjobb értelemben vett időutazás, egyben olyan meghatározó albumok egyenes ágú fáklyavivője, mint az In the Absence of Truth vagy a The Galilean Satellites. Épp ezért itt nem fejtegetni kell, hogy ki-mit várhat el ettől, hanem élvezni, hogy a Sundrowned képes volt évtizedek után aktualizálni egy eleve niche megszólalást egy niche műfajon belül, és ami még fontosabb, mindezt a legszerethetőbb módon. Az idei év egyik legkevesebb meglepetése számomra.

OAKEN: From the Bonfire
2025, Fractions of Life // Bandcamp / Spotify
FFO: Old Man Gloom, Year of No Light, Breach, BORU

Lassan tíz év telt el a King Beast óta, és ha valamiben biztos voltam, az az, hogy az Oaken akármikor is szeretne újra nagylemezt kiadni, nem fogják beérni azzal, hogy megismételjék önmagukat. Az előző albumról a kisterem könyvben is írtam, és annak formanyelvi letisztultsága már előrevetítette azt, hogy a zenekar a dalformátumot a végletekig kitolja, viszont a From the Bonfire-rel megírták az eddigi legnehezebben hozzáférhető, mégis legértékesebb anyagukat.

Az Oaken saját magát post-hardcore zenekarként definiálja, és azok közé tartozom, akik megerősítik ezt az állítást. Szellemiségében és baljós, rituális ismétlődéseket alkalmazó hangzásuk szerintem is az ezredforduló határfeszegetéseinek hagyatékára épít. Arra az időszakra gondolok, amikor az Old Man Gloom albumai testen kívüli élményt jelentettek. Amikor a Cave In megelégelte a kommersz értelemben vett siker keresését, vagy amikor a Botch-nak már nem volt elég a feszültség megteremtése. Mindez pedig átjárja a From the Bonfire három dalát, és a King Beasthez képest itt az inspirációs határok is összemosódtak. A baljós sodrású, minden pillanatában levegőtlen és nyomasztó albumon a screamo, a black metal és a post-rock már jóformán eszközként sem sejlik fel, amit én annak tudok be, hogy a dalszerzésben a közös formanyelv túlmutatott azon, hogy a tagok a saját vágyaikat akarják érvényesíteni. Épp ezért adja magát nehezen. Viszont annál jobban működik utána lemezként a From the Bonfire vészjósló, felkavaró, mindvégig homogén atmoszférája, mert

egy olyan érett zenekart hallasz ki a dalokból, amelyik tudatos alkotómunkával alakította úgy a formanyelvét, hogy abban minden tag alárendelje magát a végeredménynek.

Egy háromszámos lemeznél nem fogok belemenni a dalok elemzésébe, ahogy eleve kerülöm az ilyen helyzeteket, de a World Eater második felében hallható, szinkópiára építő bontás a zenekar működésének egyik csúcspontja, főleg ahogy a kibontott témákat elnyelik a ‘Coronationbe áthajló billentyűhangok. Ez az átmenet pedig azt is mutatja számomra, hogy a From the Bonfire úgy van megkomponálva, hogy a dalok tudatosan, szánt szándékkal feltételezik egymást, és pont emiatt ez nem az a lemez, amit utazáshoz vagy háttértevékenységként hallgatsz. Ezért dolgozni kell, rá kell hangolódni, viszont ha megtalálod a hangulatát, nem fog már elengedni. Emellett pedig külön öröm számomra, hogy az Oaken jelenlegi megszólalásával és a BORU-val együtt talán joggal mondhatjuk, hogy a magyar extrémzenei határfeszegetésben van egy olyan sajátos formanyelvünk, amivel nagyon könnyű azonosulni. És amit hallva egyből rá tudod mondani a lehető legjobb értelemben, hogy ez egy jelenkori, abszolút kurrens, független magyar megjelenés.

IDLE HEIRS: Life is Violence
2025, Relapse // Bandcamp / Spotify
FFO: Cult of Luna, Norma Jean, Coalesce

Nagyon sokáig hezitáltam, hogy írjak-e erről a lemezről, mert az a helyzet, hogy valószínűleg a kedvenc idei független megjelenésemről van szó. Mármint, értitek, a Deftones lemeznek hiába van “indie változata”, mind tudjuk, hogy báránybőrbe bújt farkasról van szó. Én meg annyira megszerettem a Life is Violence dalait, hogy nem tudok nem elfogultan nyilatkozni róla, szóval ez inkább személyes olvasat lesz most, mintsem hagyományos értelemben vett kritika.

Az alaphelyzet nagyon egyszerű, és itt tudok a leginkább tárgyilagos lenni. Ha neked is feltűnt korábban, hogy Josh Barber producerként hogyan nyitotta ki a Norma Jean számára a post-metal lehetőségeit közel tíz éve, és ezt az együttállást inkább érdekesnek, mint igazán működőnek érezted, akkor itt a szerelemprojekt, amire mindig vágytál. A gitáros-dalszerző-szakember ezzel a szellemiséggel vette rá Sean Ingramot a Coalesce-ből, hogy újra zenéljen, a végeredmény pedig minden elvárásomat felülmúlja, mert továbbra is illeszkedik az életem legkényelmesebb ritmusához, ahol az ötvenes éveiket taposó emberek szorongásait hallgatva érzem magam igazán embernek.

A Life is Violence zenei sodrása a klausztrofób gitártémák és a lüktető szinkópiák keresztmetszetében íródott, miközben Ingram nemcsak kiüvölti a szívét, hanem esendő, törékeny énekdallamaival énekes-dalszerzői tartást is kölcsönöz a keserédesen örvénylő daloknak. A közel egyórás albumon nincs üresjárat. Külön értékelem, hogy nem direkt konceptlemezről van szó, mégis olyan zenei íve van, amelyből azonnal átjön a szerzői tudatosság. Emellett szeretném kiemelni azokat a zenei betéteket, amikor Barber félakusztikus, zengetett témáira Ingram már-már southern gothic színezetű kitartásokkal énekel. Mindezt azért is jegyezném meg, mert Ingram a lemez egészén sokszor, és mindig hatásosan vált regisztert. Ezek a törékeny elemek kivételes arányérzékkel oldják fel a súlyos, középtempós, mélyre hangolt témákat, és olyan kontrasztot teremtenek, amire aligha számíthatott bárki.

Én a Coalesce utolsó munkáit is nagyon szeretem, de az Idle Heirs tényleg azt a zenei szabadságot biztosítja Ingramnak, amit az általam továbbra is feltétel nélkül szeretett OX csak részlegesen adhatott meg, miközben most azt érzem, hogy

ez a két ember nemcsak egymásra talált, hanem a másikat inspirálva volt képes egy olyan csúcsmunkát megírni, ami időtlenné teszi a post-metal hangzását.

Ez a lemez 2005-ben, 2015-ben és 2025-ben is a kedvenc albumom lett volna. Nem tudom, lesz-e folytatása, de az biztos, hogy maradéktalanul hálás vagyok, amiért ez a projekt erőre kaphatott, és csak kívánni tudom, hogy a bevont zenészek is megkapták tőle, amit kerestek.

DIMSCUA: Dust Eater
2025, Dimscua // Bandcamp / Spotify
FFO: Amenra, Bossk, Devil Sold His Soul

A berkshire-i Dimscua bemutatkozó EP-je szerintem nagylemezként is megállja a helyét. Az viszont biztos, hogy a zenekar Damnation Festivalos fellépése felrakta őket a brit térképre, és jövőre már a We Lost The Sea vendégeként turnéznak majd a szigetországban. A siker pedig korántsem alaptalan, mert a Dust Eater a maga félórás játékidejével is annyira letaglózóan emberi, hogy még az első hallásra komfortosnak tűnő zenei megoldásokat is felülírják az őszinte, érzelemvezérelt dalszerkezetek.

A Dust Eater nemcsak azért szerethető, mert a keserű, befelé forgó dallamívei elől nagyon nehéz kitérni, hanem mert a hangzásában van egy olyan nyers, félamatőr-félprofi báj, amitől a lemez mély- és magas tartományai megszűnnek létezni. Bár ez adhatna okot arra, hogy kritizáljam a felvételt, de én inkább azt érzem, hogy ez kicsit lo-fi próbatermi hangulat igazából hozzá is tesz a Dimscua szorongó, merengő hangulatteremtési kísérleteihez. A lassan kibontakozó, izgalmasan hangszerelt dalokban nekem az imponál a leginkább, hogy a felvétel hallhatóan nem elégszik meg a mindenkori panelek felmondásával. Például a nyitó Elder Bairn katartikus dallamtémája a Paradise Lost hagyatékától sem idegen, az Existence (Futility) kipontozott, lefelé lépkedő pengetési rendje pedig méltán bizonyítja, hogy a Dimscua jó tanítványként gondolja tovább az Amenra rituális érzékenységét és a Cult of Luna elemi távolságtartását. A Dust Eater nem az a fajta kiadvány, ami felforgatja a műfajt, viszont a Dimscua annyira ígéretes a kiforratlan, mégis őszinte dalaival, hogy a zenekarra szerintem megérdemelten tekintünk úgy, mint egy következő nemzedék első igazán nagy ígéretére.

Joggal kérdezed, hogy miért nem írtam az új Conjurerről. Az Unselfet jobban kedvelem már most az elődjénél, viszont a Mire-t nálam aligha írja felül bármi, és emiatt úgy éreztem, nem tudnám úgy értékelni vagy megítélni az albumot, ahogy megérdemelné. Másfelől a kistermet tényleg olyan platformként szeretném kezelni, ahol én sem helyezek magamra nyomást vagy elvárást, csak ez még kikívánkozott belőlem.

Idén lehet, hogy több hírlevelet nem tudok majd írni, de az új Underworldben várható tőlem még interjú. Én pedig ezúton is köszönöm, hogy idén is olvastátok a gondolataimat, tényleg nagyon hálás vagyok nektek. A következő koncert, ahová szeretnék eljutni (a sajátjainkon kívül), az ez lesz:

A svéd Obstruktion továbbra is az egyik legaljasabb metalos hardcore zenekar Európában, az idei lemezük is azon megbízható felvételek sorát erősíti, amiket élőben kell bevizsgálni. Ennél kiválóbb alkalom pedig aligha adódhat majd, mikor január 13-án a Barhole-ba térnek vissza.

Vigyázzatok egymásra:
Dávid

a legutóbbi hírlevélhez képest ezúttal három (3) szolgálati közleménnyel szeretnék kezdeni:

i.) egyfelől kedden szeretettel várlak benneteket a következő, utolsó előtti kisterem lemezklubon, ahol a New Wave of American Heavy Metalról fogunk beszélgetni. A Facebook-eseményen megtaláltok minden részletet, a belépés természetesen ingyenes.

ii.) pénteken én is előadó leszek az I. Interdiszciplináris Metálkonferecián, ahol az extrémzene algoritmikus kiemeléseiről fogok beszélni a Spotify Discovery Mode-dal kapcsolatos méréseim alapján. Ez egy kicsit száraz téma, szorosan összefügg a munkámmal, de röviden arról fogok beszélni, hogy a magyar metálzenekarok hogyan teljesítenek az algoritmikus kiemelésekben, nemzetközi összehasonlításban, és ebből milyen következtetések vonhatók le.

iii.) az elmúlt napokban ti is láthattátok az Underworld bejelentését: én is társszerző leszek a lapban, de ez nem fogja befolyásolni a kisterem hírleveleket. Uzseka Norbinak, aki nélkül én sem írnék, nem lehet nemet mondani, izgatott is vagyok az egész lapindítás miatt, és olyan írásokat próbálok oda átcsatornázni, amik valószínűleg eleve jobban illenek egy sokszínű lapba.

Például a The Devil’s Trade esetében szerintem fontos volt számomra az is, hogy az egykori Hammer-olvasók felé bemutathassam a lemezt, hátha ezzel több emberhez jut el Dávid új munkája. Ezen felül az első lapszámban egy másik cikkem is lesz, amit hamarosan láthattok majd.

Ennyit szerettem volna indításként, én így is köszönöm, hogy ennyien velem tartotok, és akkor jöjjenek is a lemezek!

MALAKHIM: And In Our Hearts the Devil Sings
2025, Iron Bonehead // Spotify / Bandcamp
FFO: Dissection, Watain, Naglfar

Négy évvel ezelőtt a Theion megjelenésével a svéd Malakhim egyből kivívta a tiszteletem. Az a debütalbum nálam is az évzáró toplista felső részében találta magát, és őszintén bevallom, hogy meg is feledkeztem arról, hogy lehet-e szó folytatásról. A valósághoz hozzátartozik, hogy a zenekar dalszerző-gitárosa az az Andreas Nilsson, aki a Naglfar dalszerzőjeként is megannyiszor bizonyította már, hogy a dallamos, fenyegető atmoszférájú black metalban kevés nemzetközi kihívója van ezen a színvonalon, illetve ez okozott is bennem egyfajta kételyt, hogy két ennyire hasonló produkció hogyan tud párhuzamosan megférni egymás mellett. Még úgy is, hogy a Naglfar már korántsem annyira aktív, mint korábban, cserében nem is várnék tőlük már olyan anyagokat, mint amilyen a Vittra vagy a Sheol voltak.

Szerencsére az idő rám cáfolt, és a Malakhim továbbra sem tud hibázni. A zenekar egyszerre hallatszik frissnek, tettre késznek és tudatosnak a saját dalaiban. Az ‘In Our Hearts egy jó arányérzékkel megírt, egyszerre fenyegető atmoszférájú, rituális elemektől sem visszariadó melodikus black metal album, ami a kilencvenes évek zenei hagyományait emeli át napjaink produkciós hátterébe. Ha röviden kellene párhuzamot állítanom, akkor a ‘Storm-időszakos Dissectiont vagy a ‘Luciferi-időszakos Wataint mondanám előképnek, viszont Nilsson keserű dallamívei annyira sajátosan váltanak formanyelvet, hogy abban nincs helye egyszerű imitálásnak. A Malakhim atmoszférateremtésének legalább ennyire kulcseszköze, ahogy a dalok összeérnek, így a lemez is egy végtelen körforgás érzetét kelti, miközben az énektémák változatosak, és a stúdiómunka is annyira arányos, hogy semmit sem érzel hallgatás közben műanyagnak vagy mesterkéltnek. Külön érdekesség, hogy az a Vargher felügyelte a felvételeket és az utómunkát, aki Nilsson társa a Naglfarban, és akivel korábban az Ancient Wisdomot is együtt csinálták, szóval ennél több jóváhagyást aligha kaphat a Malakhim létjogosultsága.

Az ‘In Our Hearts nem az a lemez, amiről hosszan fogunk vitatkozni, viszont annyira magas színvonalon van megírva, és annyira magával ragadó az atmoszférája, hogy ahhoz nem férhet kétség, hogy évzáró toplistás teljesítményt hallunk. És ha a folytatáshoz megint négy év kell, akkor a legnagyobb türelemmel fogom kivárni a köztes időszakot, mert a Malakhim messze a leghitelesebb olyan produkció, amelyik a kilencvenes évek svéd black metaljának hagyatékát korszerűen ápolja.

LAMP OF MURMUUR: The Dreaming Prince in Ecstasy
2025, Wolves of Hades // Spotify / Bandcamp
FFO: Immortal, Limbonic Art, Obtain Enslavement

Harmadik nagylemezével sokakat meglephetett a Lamp of Murmuur, mert M. a Saturnian Bloodstorm zeneiségében olyan elánnal elevenítette fel az ezredforduló Immortaljának minden méltóságát és zord dalszerkesztését, amihez foghatót nagyon rég hallottunk. Az azt megelőző albumokhoz képest kicsit eltolódtak az arányok, és bár a Lamp of Murmuur hangzását mindig alapvetően határozta meg a klasszikus black metal hagyaték ápolása, azért a projekt hangzásában mindig meg-megjelentek olyan romanticizálható, post-punkos vagy gótikus áthallások is, amik hallhatóan megritkultak a két évvel ezelőtti anyagon. A ‘Dreaming Prince viszont bátor előrelépés abban az értelemben, hogy maradéktalanul summázza mindazt, amiért a Lamp of Murmuur nemcsak szerethető, hanem meghatározó szereplője is annak, amit ma a black metalról gondolhatunk, vagy amit attól elvárhatunk.

A ‘Bloodstormhoz képest a lemez szerkesztési elve is két nagy egységre bontható szét, amihez foghatót szerintem rég hallottunk sorlemezen. Az album első felén azok a legjobb értelemben vett teátrális, a kilencvenes évek közepi-végi szimfonikus black metal hatások találkoznak, amik joggal juttatják majd eszedbe az Obtain Enslavement, az Old Man’s Child vagy a Limbonic Art klasszicizált, billentyűközpontú hagyatékát, miközben a ‘Bloodstorm merev riffjei, minimalista dobtémái továbbra is szervezik a dalok hangulatát. Az album második felén viszont a címadó trilógia bátrabban visszakacsint a Lamp of Murmuur múltjába, mint az elmúlt években bármi. A lassan kibontakozó, hangszerelésében is szellősebb, és a neofolktól sem megriadó dalok méltó átmenetet biztosítanak mindabban, amit eddig megismertünk M-től. Ez a változatosság azonban nem jelent stagnálást, és nem is öncélú. Inkább az a benyomásom, hogy a Lamp of Murmuur ebben a sokszínűségben érzi magát a legjobban, és ami még fontosabb, a megszólaltatott-megidézett hangulatokat mindvégig képes uralni.

A ‘Dreaming Prince nem az a lemez lesz, ami szélesebb közönség számára tenné hozzáférhetőbbé a ‘Murmuur nagyságát, viszont akik szeretik a black metalt, nem kerülhetik meg sem a produkciót, sem az albumot, hiszen maradéktalanul azt kaptuk, amit csak elvárhattunk. Azt ugyan nem érzem az albumon, hogy a Lamp of Murmuur csúcsmunkája volna (meglepetésben legalábbis biztosan nem), de abban biztos vagyok, hogy ismerkedéshez ezt a lemezt ajánlanám a legszívesebben, mert ha az itt hallottak tetszenek, a korábbi három albumhoz egyenes út vezet majd. Az újrahallgatási faktor pedig az itt hallható dalokban is nagyon magas, mert a Lamp of Murmuurnak ezen a pályán egyszerűen nincs kihívója.

LINNEA HJERTÉN: Steg för steg
2025, Nordvis // Spotify / Bandcamp
FFO: Forndom, Dead Can Dance, Arcana

Többször, eltérő hangsúllyal írtam róla vagy mondtam, hogy a neofolknak nem én vagyok a célközönsége, és ezért mindig kezeljétek fenntartásokkal, mikor erre a területre tévedek. Viszont ahogy idén már írtam korábban a Siculus letaglózó albumáról, úgy ismét késztetést éreztem arra, hogy egy másik albumot ajánljak ebből a műfajból. A svéd Linne Hjertén második albuma az idei év egyik legnagyobb meglepetése számomra, főleg azért, mert a kilencvenes évek ambient/neofolk hatásainak érvényesítésén túl nagyon ritka az, amikor a Dead Can Dance szellemisége nem puszta átvételként jelenik meg a zenei szövetben, hanem a legszebb értelemben vett hatásról van szó, amit Linnea a saját önkifejezésének rendel alá.

A Steg för steg elnémító erejű, tisztán megszólaló album, amin Linnea versei adják a dalszövegeket, míg a hangszerelést, rögzítést és utómunkát is ő végezte. Zenéjében a minimalizmus szerencsére sosem válik giccsessé vagy erőltetetté, főleg, hogy vokális teljesítménye végig uralja az egyébként rövid játékidőt. Nehéz terep ez, mert ahol a kulturális emlékezet találkozik a személyes tragédiák megélésével, nagyon könnyű megoldás lenne hatásvadász dalokat írni, viszont a Steg för steg igazi szépségét épp az biztosítja, hogy Linnea mindvégig törekszik a saját hangjának megtartására, és ebben célt is ér. A lemezt átjárja egyfajta szakrális-meditatív lebegés, miközben a megteremtett zenei mélységben nagyban hozzátesznek a rituálészerű ütemek és természetben rögzített hangok. A Steg för steg a szó legjobb értelmében véve kísérteties, és utaztató ereje teljesen magával ragad. Azt nem merem mondani, hogy ritkán születik ilyen album, de azt igen, hogy ritkán jut el hozzám ilyen magas színvonalú lemez ebből a zenei közegből, és csak remélni tudom, hogy minél többen felfedezik majd őt maguknak a következő hónapokban.

RAW BRIGADE: 100%
2025, Flatspot // Spotify / Bandcamp
FFO: Outburst, Side By Side, No Tolerance

A kolumbiai Raw Brigade eddig is a dél-amerikai hardcore/punk színtér egyik legszerethetőbb zenekara volt, de a 100% az az album, ami eddig is bennük volt, és ami egyben az idei év egyik legfontosabb műfaji kiadványává is képes válni. A két nyelven, spanyolul és angolul rögzített nagylemez nemcsak szókimondó és inspiráló, hanem olyan határozottan elegyíti a műfaj nyolcvanas évekbeli energiáit a NYHC gitártémáival és a crossovertől megörökölt tremolós megoldásokkal, meg általában a youth crew hagyományaival, hogy a végeredmény a szubkultúra minden korosztályát képes lesz nemcsak megszólítani, hanem meg is tartani.

A 100% a dalok szintjén is érezhetően koncertekre íródott, vehemenciájához pedig analóg hangzás társul, amitől a Raw Brigade is hallhatóan megtalálta saját, időtlen hangképét. A csordavokálok és a jó arányérzékkel elhelyezett váltások a kilencvenes évek hajnalát elevenítik fel, miközben Carlos Chavarriaga szóköpkodó, jól artikulált soraiban egyaránt visszahallod Ray Cappót, Julest a Side By Side-ból de még akár a fiatal Freddie-t is a Madballból. Az album zenei szövete a rövid játékidő ellenére is nagyon változatos, viszont épp ettől iszonyú szórakoztató. A Raw Brigade azzal kerekedik felül a hangulatok és korszakok megidézésén, hogy előadásmódjában és dalszövegeiben a műfaj történelmét a kolumbiai társadalmi kihívásokra olvassa rá, és ettől a szenvedélytől másodlagossá válik, hogy mennyire eredeti a végeredmény, mert a dalok sodrása és szerethetősége túlmutat a másoláson. Emellett nem elhanyagolható tény, hogy az albumon közreműködött Connor Jones (Ekulu), Harry Corrigan (No Pressure), Mike Botti (Life’s Question), Seb Paga (Regulate) vagy Alex a Furyből, szóval a 100% azon felül, hogy a Raw Brigade kinyilatkoztatása, egyben korképe is napjaink hardcore/punk undergroundjának.

A Raw Brigade új albuma egyszerre tökéletes ahhoz, hogy a műfaj már meglévő közönségét megszólítsa, mert ilyen minőségben nagyon rég hallhattunk ennyire jól megírt, múltidéző anyagot, miközben a Flatspot munkájának (és a Speed nem várt sikerének) köszönhetően most talán olyan momentum is adódhat, amiben a zenekar szélesebb közönségekhez is eljuthat majd. A zenekart februárban mi is láthatjuk az Agnostic Front vendégeként a Dürer Kertben, és ennél jobb alkalom aligha kínálkozhat élőben letesztelni az idei év egyik legjobb hardcore/punk lemezének dalait.

INVOKE: Enemy of the Sound of Perception
2025, Streets of Hate // YouTube / Spotify
FFO: Scarab, Xibalba, Disgrace

Az elmúlt évtizedben, főleg a Harms Way és a Xibalba felbukkanását követően egyre gyakrabban láthattunk olyat, hogy új zenekarok az old school death metal hangzását igyekeznek behozni az ezredforduló metalcore-jába, a végeredmény pedig sokszor közel áll a beatdown hagyatékához is. Ebben a tipikusan gitár- és vokáltémák uralta keretben nagyon nehéz úgy rögzíteni egy albumot, hogy az ne pusztán élőben működjön, és hogy az életre hívott energia a felvételen is átható lehessen. Szerencsére az Invoke rég várt debütalbuma megfelel ezeknek a kívánalmaknak: okosabb nem leszel tőle, de a dühödet mindig fel fogja tekerni az őrlángról.

Az Észak-Karolinai színtér jelenlegi generációjának köszönhetjük a Magnitude-ot, a Fading Signalt, a Natural Endet és az Invoke-ot is, és üdítő azt látni, hogy mindegyik zenekar mennyire dolgozik a saját formanyelvének csiszolásán. Az Invoke már lassan tíz éve aktív, eddig azonban váratott magára egy teljes értékű nagylemez, és az ‘Enemy 23 perce elsőre ugyan kelthet olyan érzetet, hogy a korábbi dalokhoz képest valahogy hiányzik a következő szint, azonban a sokszori újrahallgatás rendet tett a fejemben. Az ‘Enemy nem az a lemez, amit az Invoke a rajongók vélt elvárásainak kielégítésére írt. Persze, a zenei keret továbbra is elképesztően aljas és agresszív, viszont a lemez megszólalása az analóg hagyományokat tiszteli, míg a gitártémák gyökerei nem pusztán az OSDM és a thrash metal aranykorát idézik meg, hanem át is fordítják azt a kilencvenes évek metalcore-hagyatékának tolmácsolására. Hogy profán legyek: mindig örömteli, amikor egy újkori zenekarnak nem kell külön bemutatni az All Out Wart. A zenei textúrákon felül a lényegi különbséget a frontember Lar enyhén visszhangos orgánuma szabja meg a zenei alapok intenzitásán felül, mert a riff- és ritmusközpontú dalszerzésnek jól áll egy ennyire mély és erőteljes hangszín, ezzel is megkülönböztetve az Invoke-ot az egyszeri követőktől.

Az ‘Enemy játékideje kellően tömör ahhoz, hogy ne tűnjön egysíkúnak a zenei megvalósítás, miközben annyi váltás és jó arányérzékkel elhelyezett breakdown váltja egymást, hogy a lemez intenzitása mindvégig fenntartja majd a figyelmed. És itt kulcsfontosságú, hogy ezek a dalok tényleg megugorják azt a szintet, hogy ne csak élőben akard megélni őket, hanem a lemezhez is könnyű visszatérni. Egy igazságos világban akkora hírverést kapna ez a megjelenés, mint amit tíz éve a ‘Closed Casket megjelenések vívhattak ki maguknak, de a zenekar láthatóan kerüli a nyilvánosságot - nincsenek interjúk, nincsen hozzáférhetőség, én pedig nagyon becsülöm ezt a hozzáállást, mert az Invoke-hoz hasonló produkciókat mindig megéri megtalálni.

Ennyi fért a mai hírlevélbe, remélem, találsz olyan lemezt, ami tetszeni fog. Én pedig továbbra is őszintén köszönöm, hogy követitek a hírlevelet!

Vigyázzatok egymásra:
Dávid

a mostani hírlevélben megint hoztam pár (számomra) aktuális megjelenést, nem csak szélsőséges hangzásokkal, dacára annak, hogy az elmúlt hetekben újra felfedeztem magamnak a Psychotic Waltz utolsó nagylemezét. Így tényleg csak egy hajszálon múlt, hogy csak arról a lemezről írjak, de ezt elrakom magamnak későbbre.

Viszont azt szeretném hirdetni, hogy november 25-én lesz a harmadik lemezklubunk a Dürer Kert fotelbárjában, ahol a New Wave of American Heavy Metal (NWOAHM) korszakáról beszélgethetünk majd kötetlenül. A Facebook-eseményt itt találjátok, én pedig mindenkit szeretettel várok!

A magam részéről tíz lemezzel készülök, de ti is hozzatok javaslatokat, észrevételeket, na és persze fém övcsatokat. A legutóbbi alkalom kapcsán pedig ezúton is köszönöm a részvételeteket (de tényleg!), és ezen a linken találjátok a playlistet, ami alapján haladtunk a beszélgetésben.

84 TIGERS: Nothing Ends
2025, Spartan // Bandcamp / Spotify
FFO: Baroness, Torche, Fugazi, Make Do And Mend

Második nagylemezén eddigi csúcsalkotását írta meg a michigani 84 Tigers, akik a kilencvenes évek post-hardcore-jának minden igazán szerethető összetevőjén csavarnak egy hatalmasat. A Nothing Ends dallamérzékeny hangzásában egyszerre megtalálod a Handsome törékenységét, a Quicksand fokozatosan kibontakozó dalírói vénáját, a Helmet sodró refrénjeit, miközben a 84 Tigersben ott visszhangzik néha a korai Baroness és a Torche elementáris ereje is, kiszakítva azt a savannah-i hangzás súlyosságából.

A Spartan gondozásában megjelent album így egy okosan szerkesztett olvasztótégelye egymástól látszólag távol álló hangzásoknak, de a végeredmény a power trió megszólalásának köszönhetően mégis annyira homogén, hogy a Nothing Endset nem fogod erőltetettnek érezni. A lemez egyetlen hátránya, hogy az igazán fogós pillanatok néha megváratják magukat, de közben az album egésze van annyira koherens, hogy ne akarj elkattintani. Ha nem is évzáró toplistás teljesítmény, de az idei év üde színfoltja ez a lemez.

DISTASTE: Agoniepositur
2025, FDA // Bandcamp / Spotify
FFO: Wake, Cephalic Carnage, Gravesend

Ötödik nagylemezén az osztrák Distaste ismét igazolja azt, ami az utóbbi időben számomra a legfontosabb felismerés lett: néha tényleg eltarthat egy évtizedig, mire egy zenekar nemcsak megtalálja a saját hangját, hanem megírja azt az albumot is, amivel aztán azonosítani fogod. Az Agoniepositur dalaiban a grindcore, a black metal, a crust és a death metal formanyelvi megoldásai találkoznak. A műfajok eltérő arányú jelenléte pedig egyszerre teszi változatossá és izgalmassá az alapvetően nyers, agresszív megszólalást, folyamatosan fenntartva a figyelmed.

A kétnyelvű Agoniepositur ebből a szempontból az ezredforduló Relapse-megjelenéseinek örökségét idézi, miközben messze nem elégszik meg azzal, hogy visszamondja a műfaji paneleket. Épp ellenkezőleg: a Distaste pontosan érti, hogy nem elég megidézni a Nasum vagy az Anaal Nathrakh szellemiségét, így a zenekar emlékezetes témákkal és sajátos átkötésekkel minden hasonló pillanatot maradéktalanul a magáévá is tesz. A Distaste ezzel a lemezzel nem válik a műfaj élvonalává, de egyrészt ez valószínűleg nem is volt cél, másrészt az Agoniepositur így is annyira megbízható és szerethető anyag, amihez fogható ritkán születik a régiónkban, és így egyként lehetünk rá büszkék.

HOODED MENACE: Lachrymose Monuments of Obscuration
2025, Season of Mist // Bandcamp / Spotify
FFO: Paradise Lost, Mercyful Fate, korai Amorphis

Kevés megbízhatóbb zenekar van a death/doomban a finn Hooded Menace-nál, de a zenekar új lemeze - hasonlóan a legutóbbi Gatecreeper-albumhoz - jó eséllyel még több emberhez fog elérni, mint korábban bármilyen megjelenésük. És ami a legjobb ebben, hogy ehhez egy percig sem kellett mesterségesen-erőszakosan hozzányúlni a már megismert hangzáshoz. A Peaceville aranyidőszakára, a finn death-doom hagyatékára eddig is maradéktalanul reagáltak a Hooded Menace megjelenései, viszont a ‘Lachrymose a lehető legtermészetesebb módon nyitja az ollót a nyolcvanas évek heavy metalja felé. Ennek köszönhetően a zenéjükben eddig is felfedezhető gótikus áthallások minden korábbinál hangsúlyosabbá váltak.

A hétszámos kiadvány szemléletében és megszólalásában is pont annyira analóg, amennyire elvárhatod, miközben a gitártémák végig irányítják a figyelmed. Tovább megyek: a Hooded Menace-t mindig is az különböztette meg a hasonló death/doom zenekaroktól, hogy nem elégedtek meg azzal, hogy a borzongató hangulatot monolitikus témaismétlésekkel érjék el, és a ‘Lachrymose dalai egyszerre megkövetelik a kibontakozást, és így a figyelemirányításod is garantálják. A Mercyful Fate hagyatéka fátyolszerűen lobogja be az albumot, miközben a korai Paradise Losttól megörökölt fenyegető atmoszféra továbbra is csúcsra van járatva. Ez a kitekintés pedig az Amorphis kezdeti időszakának tartását és történetmesélő erejét is okkal elevenítheti fel, ami eddig is megvolt a zenekarban, de talán sosem volt ennyire látványos és hozzáférhető. Szívből kívánom, hogy a ‘Lachrymose igazi sikere legyen a zenekarnak, és már most tudom, hogy az évzáró toplistámon is előkelő helyen fogja találni magát az album, ami, bár nem számítottam rá, de képes volt megugrani a ‘Tritonus Bellt is.

AN ABSTRACT ILLUSION: The Sleeping City
2025, Willowtip // Bandcamp / Spotify
FFO: Between the Buried and Me, In Vain, Disillusion

Mielőtt elolvasnád ezeket a sorokat, fontos kérdés, hogy a svéd zenekar bemutatkozó lemezét, a 2022-es Woe-t hallottad? Az nem kérdés, hogy szeretted-e, mert ha hallottad, és általában érdekel a progresszív metal, akkor nálad is az év legjobb lemezei között kellett szerepelnie annak az anyagnak. Megjelenésekor a Woe annyira üdítően hatott, és olyan szépen gyúrta össze a hatásait saját formanyelvvé, amihez fogható tényleg minden évtizedben csak egyszer akad. A zenekar második lemeze, a The Sleeping City szerencsére nem éri be önismétléssel. Bár a Woe meglepetéserejét lehetetlen lenne újra előidézni, ezekben a dalokban is érdemes elmerülni. Főleg, hogy egy minden részletében kimunkált, szerencsére nem túlírt albumról van szó.

Elsőre három, egymással szorosan összefüggő drasztikus változás fog feltűnni. A bemutatkozó album Opeth és korai Anathema áthallásai már csak nyomokban jelennek meg, ennek pedig két másik oka van. A lemezen domináns szerephez jutnak a billentyűtémák, és az album egésze rommá van dobolva, márpedig ha ennek van jó értelme, akkor mindenképp úgy értsd te is. De tényleg, végig ropog a tüzijáték, Portnoy-t idéző tamhalmozásokkal, gyönyörű blastekkel, okosan felépített ritmikai váltásokkal. Elfogadom, ha valakinek ez sok lesz, és a valósághoz hozzátartozik, hogy a gitártémák néha tényleg zavaróan a háttérbe szorulnak, de az énektémák sokszínűsége és a megteremtett hangulat ezt képes tompítani. Az An Abstract Illusion számomra leginkább a Disillusion fejlődési ívét idézi, elvégre itt egy zenekar, amely nemcsak megtalálta a saját hangját, hanem lemezről lemezre új kihívásokat keres, és képes is megugrani őket. Bár a Woe az újdonság ereje miatt különleges helyet foglal el a szívemben, a The Sleeping City ugyanolyan bátor, előremutató és szerethető. Évtizedes távlatban pedig már most biztosra veheted, hogy az An Abstract Illusion nemcsak a kontinensen, hanem globális értelemben is az egyik legnagyobb reménység a műfajban.

TRIBAL GAZE: Inveighing Brilliance
2025, Nuclear Blast // Bandcamp / Spotify
FFO: Xibalba, Morbid Angel, Obituary, Harms Way, All Out War

Teljesen megértek minden olyan fenntartást, ami azt vitatja, hogy a hardcore/punk szubkultúrából érkezve nem lehet maradéktalan megéléssel death metalt játszani. Ugyanakkor a Tribal Gaze (testvérzenekarához, a Frozen Soulhoz hasonlóan) mindig azon üdítő kivételek sorát erősítette, ahol a végeredmény nemcsak megélhető volt, hanem hitelesnek is hatott. És ha ránézel az Inveighing Brilliance csodálatos, minden ízében a kilencvenes éveket idéző borítójára (ami nálam az év lemezborítója így is, de tényleg, a Hypocrisy-nek kívánnék ilyen arculatot újra), akkor már sejtheted, hogy a texasi zenekar továbbra is abban érzi magát a legjobban, ami az OSDM, az amerikai death metal és az All Out War háromszögében találkozik. Ezt a tremolókaros virgákkal és örvénylő riffekkel uralt hangzást pedig csak azért nem hívhatok ostobának, mert a dobjáték önmagában is konzis feladvány lehetne.

A Tribal Gaze saját magát monolitikus death metalként aposztrofálja, és nem szoktam szeretni vagy elfogadni feltétel nélkül, mikor egy zenekar saját magát próbálja definiálni (profán okból: a kvantumfizikában is akkor bomlik fel egy egyensúlyi rendszer, ha kívülről elkezded nézni), de itt továbbra sem találok mellélövést. Az Inveighing Brilliance mélyre hangolt, önmagába visszatérő riffeket, lefogott, hipnotikusan ismétlődő breakeket, izgalmas cin- és tamjátékot tud ígérni neked, amiben nem nagyon van helye dallamoknak vagy oldásnak. Viszont az alig félórás lemez az a fajta gőzmozdony, amiről nem is szívesen kapcsolsz el, és amiben utólag is felfedezel apróbb színezéseket. Mindemellett a Tribal Gaze új lemeze bizonyosan koncertekre íródott, mert annyira lecsupaszított minden dalszerkezet, hogy a lemez lendülete is kitart az utolsó dal dobszólójáig (igen, tényleg azzal ér véget az album). A valósághoz hozzátartozik, hogy a korábbi anyagok újdonságértékével nem tudja felvenni a versenyt a lemez, és az azoktól való elrugaszkodás sem olyan mértékű, hogy legyen értelme artisztikus kiteljesedésről beszélni. De az biztos, hogy a Tribal Gaze továbbra is a saját ösvényét járja, a maga ura, és amit megszólaltat, abban nagyon kevés ilyen színvonalú kihívója van. Az idei év egyik legüdítőbb lemeze, aminél külön öröm, hogy a Nuclear Blast, hasonlóan a régi időkhöz, tényleges fantáziát látott, és nem is alaptalanul.

DEATHHAMMER: Crimson Dawn
2025, Hells Headbangers // Bandcamp / Spotify
FFO: korai Slayer, Hellripper, Nifelheim, Cruel Force

Jogos lenne a felvetés, hogy mit adhat még egy norvég duó, amelyik tizenöt éve járja a saját ösvényét azzal, hogy black metalos felhangokkal játszik speed/thrash metalt, és amelyik - mintegy célba érésként - még egy Darkthrone-lemezborítón is feltűnt utalásként, aminél feljebb tényleg nincsen. Én legalábbis, ha ilyenben részesülnék, abbahagynám a zenélést, és elmennék végre önkéntes tűzoltónak. De az a helyzet, hogy a Crimson Dawn, a Deathhammer hetedik nagylemeze hallhatóan ugyanolyan szerelemprojektként íródott, mint az ezt megelőző lemezek, és még egy ilyen szűk határokkal kijelölt formanyelvben is van mód arra, hogy egy kicsit változzon az egyébként évtizedek óta jól bevált recept.

A bongóra hangolt felsőtamok, a sodró riffelések, Sergeant Salsten jellegzetes sikításai és a dobos Sadomancer csapkodó, néhol késve cinekre érő játéka egyből a nyolcvanas évek analóg kazettáinak világába kalauzolnak vissza, amire csak rátesznek a dungeon synth átkötések, na meg a temérdek visszhang, amit ráraktak a felvételekre. A Deathhammer hangzásának ősforrása veszélyes, de a zenekar mégis inkább szórakoztató, és szerencsére anélkül, hogy manírosnak, kínosnak érezd az összhatást. Ez annak is köszönhető, hogy a Crimson Dawn dalaiból is visszaköszön a Destruction-féle germán thrash metal hátszele, és bár alapvetően a Deathhammer szerintem mindig is közelebb állt a speed metalhoz és a klasszikus heavy metal hagyatékához, az eszköztárukban mégis mindig jó arányérzékkel jelennek meg az ilyen megörökölt elemek. A Crimson Dawn, ha úgy tetszik, az a fajta album, ami egy egész karriert is képes lenne summázni. Ha eddig nem ismerted a zenekart, élvezni fogod, ha visszamész a korábbi megjelenésekhez, és ha ezt követően nem történne új megjelenés, aligha maradna hiányérzeted. Viszont amíg vannak a műfajnak ilyen fáklyaőrei, annál nagyobb az esélye, hogy az extrémzene múltjának ez a fontos átmeneti időszaka is időről-időre megelevenedjen.

ORIENT FALL: Catechism of Higher Chemistry
2025, Orient Fall // Bandcamp / Spotify
FFO: Vildhjarta, VOLA, Volumes

Mindig szomorú azzal szembesülni, amikor a hazai undergroundban egy zenekar befejezi a működését, viszont az Orient Fall esetében két dologban így is biztosak lehetünk. Egyfelől abban, hogy a ‘Catechism formájában méltóságteljesebb nem is lehetne az elköszönés, másfelől pedig abban, hogy ezzel a kiadvánnyal úgy zárul be a kör, hogy egyértelművé válik az is, hogy a progresszív metal(core) zenekar teljes karrierje mind szövegileg, mind zeneileg ennek a kiadványnak a megírása felé mutatott.

A ‘Catechismet is, mint elődeit, hosszú évek munkája előzte meg, de azt már megszokhattuk, hogy mire egy Orient Fall kiadvány megjelenik, addigra már jó eséllyel egy-másfél éve készre írt dalokkal találkozhatunk. Viszont itt már nem pusztán stabil hangzásról beszélhetünk (jól ismerve azt a formanyelvet, amiben a djent és a kortárs progresszív metal lenyomatai keverednek), hanem egy olyan belső indíttatású, szerzői kiteljesedésről, ami a dalszövegek mélysége mellett a zenei textúrákat is komplexebbé teszi a korábbi megjelenésekhez képest. Az Orient Fall persze eddig is a progresszív szemléletű modern extrémzenében érezte jól magát, de a ‘Catechism arculatához, videóihoz, megszólalásához is társul egyfajta bölcsesség, ami süt abból is, hogy a kamaszként indított zenekar mostanra tényleg felnőtt. Ez a méltóságteljes hangzás az itt hallható négy dalnak ad egy olyan olvasatot is, ami alapján biztosak lehetünk benne, hogy Krisztián a saját önvizsgálatában is olyan fordulóponthoz ért, amiben a belső fejlődés nem egy út lezárultát jelenti, hanem egy új kihívás kijelölését.

És talán ez a legnagyobb változás az Orient Fall egészét tekintve is: ami a debütalbumon még arról a vélt megfelelésről szólt, hogy mások hogyan határozhatják meg a zenekar értékeit (“Challenge of Excellence”), az mostanra a befelé fordulásban és megnyugvásban ölt testet. Ez a megtisztulás a zenei karakterre is rányomja a bélyegét: le merem írni, hogy sosem voltak ennyire jók a gitártémák az Orient Fallban, és az okosan megírt, változatos ritmikájú dalok mellett Krisztián is mostanra találta meg a tiszta, külső nyomásoktól mentes dallamos hangszínét, aminek egyértelműen a Heal a csúcspontja. Ha van értelme zenekarként elköszönni, egyben készre írni egy történetet, amiben mi is felnőttünk, az biztosan egy ilyen hangfelvétel. Az Orient Fall utolsó EP-je az idei év egyik legfontosabb, hiánypótló magyar megjelenése egy olyan szegmensben, ahol ritkán van dolgunk igazán versenyképes megjelenéssel.

Ennyi fért a mostani hírlevélbe, remélem, találtok olyan hallgatnivalót, amihez aztán visszatértek. A következő hírlevélben még nem tudom, hogy múltidéző lemez(ek)ről, vagy új megjelenésekről írjak-e, de novemberben ismét várhattok tőlem új levelet.

Vigyázzatok egymásra:
Dávid

a mostani hírlevelet hadd kezdjem szolgálati közleménnyel: október 15-én lesz a kisterem lemezklub következő, ha úgy tetszik, visszatérő eseménye, ahol a svéd death metal 1994-1996 közötti időszakából szemezgetünk majd.

A program természetesen ingyenes, én is hozok egy tucatnyi lemezt, és szívesen veszek minden észrevételt és javaslatot, hiszen minden ilyen alkalom egyben kötetlen beszélgeté iss. Felvételt nem tervezek belőle, szeretném, ha a lemezklubok a személyes interakcióról szólhatnának.

A Facebook-eseményt itt találjátok, és előre is köszönöm, ha megfontoljátok, hogy jöttök.

Most pedig következzenek az aktuális lemezek: bár nagyon sok időmet vitte el a nyár végén a thrash metal iránti lángoló, soha ki nem hűlő szeretetem (hallgass bele ebbe vagy ebbe), azért hoztam kilenc új megjelenést nektek.

TRUDGER: Void Quest
2025, Floodlit // Bandcamp / Spotify
FFO: korai Mastodon, Buried Inside, Conjurer

A brit Trudger saját öndefiníciója pont olyan, mint egy hangzatos szlogen, és a “neo-crust sci-fi death-sludge” a Void Quest hallatán néhol ugyan biccen, az elvitathatatlan, hogy az idei év egyik legüdítőbb megjelenésével rukkolt elő a zenekar.

Önmagában a sludge mára inkább az a műfaj, amiben az ember jó dalokat, semmint a megújítás igényét várná, és épp emiatt hatásos a Void Quest is, ami nagyon röviden a Remission-időszakos Mastodon cizellálatlanságát elegyíti az utóbbi évek brit sludge / post-metal zenekarainak Cult of Luna által inspirált hangulatkeltésével (pl. Conjurer, Dvne), és az alapvetően a Deathspell Omegától eltanult, folyamatosan örvénylő és változó gitártémákra, amik egyszerre nyugtalanítóak, zavart keltőek, és mégis magával ragadóak.

A lemezt Feri barátom ajánlotta, és a Void Quest lényegében egy hatalmas hangfolyam, egységes színvonalon megírva, igazi csúcspontok nélkül. A lemez egésze elképesztő koherens, és a megteremtett atmoszféra a Buried Inside-hoz hasonlóan sem enged szabadulni. Valószínűleg a Trudger tudatosságát dicséri az is, hogy egyetlen fókuszdal helyett a Void Quest az ezredforduló elmélyültségét idézi meg, amiben az elképesztően okos dobjáték és a szüntelenül akkordbontásokra építő gitárjátékot a hangzás mélyíti el igazán. A lemez a Pijn gitárosával lett rögzítve, a maszterért pedig a From Ashes Rise-ból ismerős Brad Boatright (Oathbreaker, Converge, Nails, stb.) felelt, aki egyszerre analóg, és mégis baljós fátylat biztosított az anyagnak a hangképpel. Nem gondolom, hogy széles közönségek kedvence lesz a Void Quest, de abban biztos vagyok, hogy rég hallhattunk ennyire magával ragadó lemezt egy ennyire szűk niche-ben, és hogy nálam is az évzáró listára fog kerülni az album.

VIOLATOR: Unholy Retribution
2025, Kill Again // Bandcamp / Spotify
FFO: Kreator, Slayer, Sepultura

A brazil Violatort semmiképp sem nevezhetjük elsőbálozónak a thrash metalban, de az Unholy Retribution az a fajta lemez, ami igazolja, hogy évtizedek munkája és összeszokása is eredményezhet olyan lemezt, ami aztán az egész életműnek mélyebb kontextust ad. Ha úgy tetszik, az Unholy Retribution úgy lett a Violator valószínűleg leghatásosabb albuma, hogy lényegében “csak” azt igazolja, hogy a speed metalos témákkal átszőtt thrash múltidézésben a jól eltalált daloknál nincs szükség többre.

Ez a feltétel pedig maradéktalanul teljesül is a kissé terjengős, inkább negyvenpercesnek kinéző anyagon, aminek az eredetiség hiánya mellett egyedül a terjedelmével kapcsolatban lehet elsőre kifogás. De az a helyzet, hogy az Unholy Retribution nem ad lehetőséget a megpihenésre, így ezt sem feltétlenül veszed észre. A jó arányérzékkel eltalált, lefelé pengetett riffek, a csörgő-zörgő basszus, az elsikított verzevégek mind a korai Slayer és Sepultura, a Sodom és a Kreator hagyatékának különféle arányú keverékében teljesednek ki, amiben nincs helye meglepetésnek, de az összhatás annyira szerethető (főleg a Cult of Death vészjóslóan kongó harangjain túljutva), hogy onnantól csak abban reménykedsz te is, hogy egyszer eljut a zenekar Budapestre, és hogy valahol még megtalálod a magasszárú Pumádat. A nyolcszámos felvételen nem ritkák az öt perc feletti dalhosszok, de sodrásában is változatos az anyag, így a középtempók, na meg az azzal párosult baljós riffelések sem tűnnek fáradtnak vagy erőltetettnek. A Violator pontosan tudta, mit és hogyan szeretne kifejezni, az Unholy Retribution pedig ha nem is évtizedes csúcsteljesítmény, de egy minden ízében nagyon szerethető, a műfaj hagyatékához maximális tisztelettel és hozzáértéssel közelítő anyag, ami a minőségen keresztül képes kilépni a megihlető zenekarok árnyékából.

LOVE SICK: I Am No One Now
2025, 51st State // Bandcamp / Spotify
FFO: Have Heart, In My Eyes, Strife

Az alig tízperces I Am No One Now az idei évben az egyik kedvenc hardcore/punk megjelenésem, és valószínűleg sokan lesznek ezzel így, miután hallják a KOYO oldalhajtásának debütálását. Az itt hallható nyolc dal nagyon szűk, de annál nehezebben csúcsra járatható hangzásban jár élen, ugyanis a Love Sick tetten érhetően a korai Have Heart, és ezáltal az ezredforduló bostoni, youth crew ihlette hangzásának szenvedélyét és ritmikai megoldásait elegyíti a Strife feszességével, valamint a Trial szenvedélyes előadásmódjával.

Az I Am No One Now megszólalásában teljesen analóg, és ez is hozzátartozik a hatásosságához. Az egész lemez olyan, mintha egy iPodon találtad volna, viszont az biztos, hogy ha szereted a fent megnevezett zenekarokat, új kedvencet fogsz avatni. A kifejezetten rövid, mégis szenvedélyes dalok egyszerre pendülnek a NYHC örökségével, az ezredforduló melodikus hardcore-jának fordulataival, az újkori youth crew zenekarok mosh-érzékenységével, és közben a lemez egésze mégis túlmutat azon, hogy hatások között váltson sávot. Csak remélni tudom, hogy a Love Sick nem egy alkalmi szerelemprojekt marad, és hogy aktívan működő zenekarként még hallunk mást is a srácoktól.

HERUVIM: Mercator
2025, Redefining Darkness // Bandcamp / Spotify
FFO: Pestilence, Bolt Thrower, Gorguts

Ha Nari barátom nem szól, könnyen elsiklottam volna az idei év egyik legszerethetőbb, ténylegesen toplista-esélyes death metal anyaga felett, amiben mellékesen a cseh Cancer Void dobosa gitározik. És nem is akárhogy: a Mercator a kilencvenes évek agyas-technikás death metaljának legjavából tesz szert saját karakterre, miközben az ukrán zenekar hitelesen sajátít ki olyan szólamokat, amiben nagyon rég lehetett hallani ennyire meggyőző teljesítményt.

A Heruvim közösségi finanszírozással lett rögzítve, miközben az ukrán zenekar fele más országban élte az életét, viszont az odesszai négyes így is olyan mérföldkövet tudott életre hívni, amiben hallatszik négy év kőkemény munkája. Az egyszerre technikás és baljós, lényegüket tekintve gitár- és ritmusközpontú témák analóg hangkaraktere abba az időszakba megy vissza, amikor a death metal a borzongatáson és elrettentésen felül szélesebb érzelmi skálát igyekezett megragadni, és erre a hangszerelés finom arányérzékű eltolásán túl a jó helyen elhelyezett, disszonáns kipengetésekbe csapó melankolikus dallamszerkezetek is rájátszanak. Az ilyen pillanatok viszont valódi csúcspontként kötik össze a fifikás, felpörgetésekben és duplázásokban is gazdag verzéket, ugyanakkor a párhuzamos zenei hagyományok egyesítésén túl is a Heruvim megszólalása abszolút aktuális és megélhető. Az album hét dala végig magas színvonalat képvisel, egyszerre epikus, baljós és végtelenül dühös, emiatt pedig az újrahallgatás is könnyen adja magát, mert mindig felfedezel benne valami újat. Csak remélni tudom, hogy a zenekar turnéképes állapotba juthat majd, mert a Heruvim jó eséllyel az európai death metal színtér egyik leginkább reményteli ígérete.

NO APOLOGIES: Life
2025, Last Ride // Bandcamp / Spotify
FFO: Reign Supreme, Grave Maker, 50 Lions

Szerintem kevesek bingólapján volt rajta, hogy 15 év után nemcsak új életjelet hallat magáról az ausztrál No Apologies, hanem egyenesen új albummal is tér majd vissza, viszont a Life messze túlmutat az öreges-méltóságteljes próbálkozásokon. Sőt, ha úgy tetszik, az ilyen lemezek mutatják meg a legjobban, milyen az, amikor korosodó zenészeket ténylegesen az önkifejezés iránti vágy hív újra össze.

A maga idejében a No Apologies abszolút megfelelt a korszellemnek, tehát NYHC-iskolás riffeket tálaltak hol metalosabb dalszerkezetekkel, hol riffelősebb témákkal. Hasonló zenekarokból a 2010-es években tényleg Dunát lehetett rekeszteni (a lehető legjobb értelemben véve), viszont mára jóformán alig maradt ilyen produkció, leszámítva azokat a hagyatékukból élő nagy öregeket, akik időről-időre végighaknizzák a kötelező európai és amerikai fesztiválokat. Ehhez képest a No Apologies egy okosan megírt, ha úgy tetszik, koncepcióra felhúzott anyaggal tér vissza, ami zeneiségében érett, arányérzékét tekintve a moshra szánt felezések is mindig ülnek, és ugyan eredeti vagy hidegrázós pillanata nincs a felvételnek, azért az elvehetetlen a lemeztől, hogy nem nagyon lehet elkapcsolni róla, és amikor elindul a lavina, te is szívesen mész vele. A Life dalai koncertekre íródtak, azt sugallva, hogy a No Apologiest az elmúlt 15 év sem tudta kizökkenteni, és így a Life is olyan album, amire nemcsak megérte várni, hanem valahol szerencsések is vagyunk, hogy egy ilyen lemez nem maradt a fiókban. Már csak az a kár, hogy nem a Flatspot adta ki: a Terror és Speed-közreműködések mellett az egykori Backtrack-alapító kiadója valószínűleg szélesebb körben tudná ismertebbé tenni ezt az egykor szebb napokat is megélt, ugyanakkor mindmáig aktuális zenekart.

GJENDØD: Svekkelse
2025, Osmose // Bandcamp / Spotify
FFO: Gorgoroth, Ulver, Borknagar

Ami a tavalyi évben számomra az Avmakt lemeze volt, az idén jó eséllyel az új Gjendød-album lesz, hiszen a Svekkelse a black metal második hullámának hagyatékára tekint vissza, formanyelvében egyaránt megidézve az epikus black metal folklórral szembeni kötődését, na meg a primitív black metal fenyegető, kiszámíthatatlan energiáit.

Hatodik lemezén a Gjendød nem sokat változtatott az eddig bevált recepten, viszont a Svekkelse épp azzal mutat túl a megbízható lemezek középszerén, hogy gitárjátékában nagyon széles skálából meríti az inspirációit. A korai Borknagar és Ulver hagyaték a folkos-epikus dallamvezetésű gitártémákban úgy kel szárnyra, ahogy mai megjelenéseken nagyon ritkán hallani hasonlót, miközben a lemezen nem egyszer olyan zörejek vagy hipnotikusan ismétlődő gitártémák jelennek meg, amitől a végeredménynek néha pszichedelikus hatása is van, kicsit úgy, mint amikor a Nachtmystium még elemében volt az Assassins-időszakban. Persze nem kell hasonlóan teátrális megborulásokra gondolni, viszont a Gjendød hallhatóan nem elégszik meg azzal, hogy a hagyományőrző black metalban “csak” regisztereket váltson, és emiatt sokszor felfedezhetsz a háttérben atmoszférateremtő mankógitárokat vagy zajszőnyegeket, amiktől a Svekkelse világa is hozzáférhetőbbé válik. Az Osmose által kiadott Gjendød-lemez nem fogja felforgatni az évzáró listákat, de a rossz idő eljövetelével jó szívvel ajánlom a műfaj szerelmeseinek, mert a csalódás ki van zárva.

JORDSJUK: Naglet Til Livet
2025, Indie // Bandcamp / Spotify
FFO: Vreid, Keep of Kalessin, Darkthrone

A Jordsjuk bemutatkozása számomra az idei év egyik legvártabb black metal megjelenése volt, és nem pusztán azért, mert hétpróbás zenészek szerelemprojektjéről van szó. A Naglet til livet az ezredforduló előtti norvég black metal primitív eszköztárát aktualizálja: zenéjében sokszor jelenik meg thrash metalos vagy punkos lüktetés, miközben a zenei keretrendszer végtelenül zárt marad, de az a helyzet, hogy a Jordsjuk így is kellően aljas és rideg ahhoz, hogy az idei év egyik jól titkolt nagy dobásaként tekintsünk rá.

Az egykori és jelenlegi Koldbrann, Djevel és Urgehal tagok által életre hívott trió egy tucatnyi dallal bizonyítja, hogy a Jordsjuknak van létjogosultsága, és a brutális hangzáson túl (a keverést Kurt Ballou végezte) úgy lehet a legpuritánabb módon leírni a ‘Nagletet, hogy ilyen lenne ma a Kvelertak debütalbuma a Turbonegro hatása nélkül. A Jordsjuk ténylegesen a black metal ősforrását formálja saját képére, nincs helye sem határfeszegetésnek, sem zenei kísérleteknek, miközben az összhatás végig megnyerő, sodró és kellően gonosz ahhoz, hogy újra és újra visszatérj a felvételhez. Őszintén bevallom, hogy a Marduk World Funeralja óta nem éreztem ilyet, hogy egy eleve elrendelten zárt zenei keretben megíródó felvétel ennyire hatásos legyen a dalaival, és ilyen átütő erővel szólaljon meg. Csak remélni tudom, hogy a Jordsjuk a zenekar tagjainak egyéb elfoglaltságai mellett turnézó produkcióvá válik majd, és hogy hallunk majd még róluk, mert a ‘Naglet többet érdemel annál, minthogy egyszeri alkalom maradjon.

VOID: Forbidden Morals
2025, Shadow Kingdom // Bandcamp / Spotify
FFO: King Diamond, Annihilator, Judas Priest

Második lemezén a louisianai Void folytatja saját útját, amivel a borzongató történetmesélés a heavy, a power és a thrash metal háromszögében alakít ki analóg bájú komfortzónát. A Forbidden Morals az a fajta szerethető lemez, amin a sikításban végződő énekdallamok egyaránt támaszkodnak a Judas Priest és a Forbidden hagyatékára, miközben a gitárjáték Andy LaRocque életműve előtt hajt fejet. Ez viszont elég szűken belövi azt is, hogy milyen (hozzám hasonló) mazochisták fogják újra és újra elővenni ezeket a dalokat.

Jogos elvárásod lenne felém, hogy egy, alapvetően a Mercyful Fate és King Diamond hagyatékára építő lemezen az énektémákat méltassam, de őszintén szólva a Void olyan csodabogár zenekar, ahol a hangszeres tudás és a dalszerzési minőség meghaladja az utánérzéseket, és épp emiatt az énektémák nem tudnak annyira kiemelkedni, mint a megihlető King Diamond esetében. Én ezt jelen esetben, ha furán is hangozhat, de erénynek érzem, mert a Void valódi zenekarként megteremti azt a törékeny egyensúlyt, még egy történetmesélő keretben is, ahol a változatos vokáltémák hangszerként simulnak bele a zenei szövetbe. Eközben pedig a hol pumpáló, hol baljós thrash/heavy témák váltakozásában olyan albumban veszhetünk el, ami igényli a többszöri, fókuszált meghallgatást. A Forbidden Morals nem az a fajta lemez, ami csúcspontról-csúcspontra dobál, és nem is feltétlenül minden pillanatában tudja megerősíteni benned az érzést, hogy szerzői csúcsteljesítményt hallgatsz, viszont a megteremtett hangulat olyan forrásokra tekint vissza, amivel a végeredmény mégis egyedülálló és felismerhető a maga nemében. Ha szereted a korai Annihilatort, mindig kíváncsi lettél volna, hogy milyen egy thrash-esebb Painkiller, és általában az ‘Eye-előtti King Diamond lemezekkel jó barátságot ápolsz, akkor a Forbidden Moralst neked írták, viszont a három feltételből mindnek teljesülnie kell a maradéktalan befogadáshoz.

Hadd zárjam a hírlevelet azzal, hogy a korábban általam is méltatott Juggler utódzenekara, a Gepárd SS kiadta bemutatkozó hangfelvételét. Bővebben nem írnék róla, meglepetés nem fog érni, viszont ha szeretted a Jugglert, ezt is hallanod kell.

Köszönöm, hogy elolvastad a hírlevelet, és remélem, találsz neked tetsző lemezt benne.

Vigyázzatok egymásra:
Dávid

mielőtt én is belemennék az őszi lemezdömpingbe, ígértem egy kisebb hazai áttekintést a tavaly novemberi különkiadás példáján.

Bár a mostani hírlevélből kimaradnak olyan anyagok, amikre joggal várunk hosszú ideje (mint például az új The Devil’s Trade lemez, vagy az Oaken visszatérő albuma), de remélem, így is tudtok majd miből szemezgetni, legalábbis széles merítést szerettem volna hozni.

Mielőtt elkezdeném, van még egy szolgálati közleményem is:

a következő kisterem lemezklub október 15-én lesz a Dürer Kert fotelbárjában, 

és ez alkalommal a svéd extrémzenei színtér 1994-1996 közötti időszakáról fogunk beszélgetni. Hamarosan jövök majd a részletekkel is, de a meghatározó kiadványok mellett elmerülünk majd az underground elfeledett lemezeiben.

TOUCH: Seasons EP
2025, Corbata / Passion Means Struggle // Bandcamp / Spotify
FFO: Burn, Supertouch, Bad Brains, Give

2019-ben, amikor kijött a The Darkness Reflects című nagylemez, a Touch egy egész színtér álmát élte. Ekkoriban nemcsak arról volt szó, hogy egy hétpróbás zenészekből álló projekt elért az első, artisztikus értelemben is meghatározó mérföldkövéhez, hanem a hardcore/punk szubkultúráján belül szinte minden olyan hitelesítő elemet - mondani sem kell, megérdemelten - megkapott a zenekar a külföldi koncertekkel és nemzetközi terjesztéssel, amivel a Touch egyértelműen a régió egyik legizgalmasabb produkciójává léphetett elő.

Ebben oroszlánszerepet vállalt az, hogy a zenekar jelenségként (hangzásban és vizualitásban) is mennyire üdítő volt, egyben mennyire elütött a hazai vagy regionális undergroundtól. Zenei karaktere egyszerre volt játékos én önfeledt, miközben a DC hardcore/punk hangzását nem adaptálták, hanem a saját képükre formálták, megfűszerezve némi kelet-európai dühvel. A COVID aztán sajnos a Touch számításait is sajnos keresztül húzta, viszont a Seasons az az életjel, amiben a zenekar már hallhatóan nem valamihez visszatérni próbál. És félreértés ne essék, a nagyon szerethető Deliverance dalai abszolút megerősítették, hogy a Touch hangzása mennyire karakteres, viszont az új EP minden értelemben előre tekint, és pont emiatt szórakoztatóbb és szerethetőbb, mint korábban bármikor.

A Seasons négy száma ugyan felkarolhatna évszakokat is, valójában a múló idő olyan summázása ez, amiben a legfontosabb szervezőerő az, hogy a pozitív tenni akarás hogyan képes alkotói szabadságot biztosítani. A harminc feletti underground zenészek visszatérő kérdése ez, hiszen ha egy alkotói közösség folyamatosan negatív energiából merít, az előbb-utóbb felemésztené a zenekart és a benne alkotókat is, létrehozva egy olyan spirált, amiből nem, vagy csak nagyon nehezen lehetne kijönni.

A Season legnagyobb erőssége emiatt, hogy minden kihívásból erőt merítve volt képes tovább lépni, és pont emiatt jól áll neki az is, hogy a négy dalt lényegében a Touch karaktere köti össze. A felvétel változatos, zeneisége pedig a már megismert alapokra épít. A jellegzetes DC hangzás ritmikája és szellős szerkezetei egyértelműen a Dischordos zenekarokat, na meg a Burn hagyatékát idézik meg, miközben a kipengetések helyét sok esetben a sodró lendületű, táncolható ritmusok vették át. Ugyanígy külön érdeme a felvételnek a duplázott ének: elsőre ha úgy is fog tűnni, mintha néhol biccenne, miután elfogadod, hogy itt nincs helye kozmetikázásnak, és minden pont olyan, ahogy élőben is meg kell szólalnia, már te is dúdolni fogod kórusban a vonatkozó sorokat. Ugyanígy megrázó és katartikus, hogy a Light Goes Outban Adamek Robi hangját is hallani. Ezzel a gesztussal a Touch nagyon sokunk nevében köszön el úgy, ahogy mi nem lettünk volna képesek rá.

Felesleges is tovább húznom az idődet: a Seasonben azt szeretem a legjobban, hogy mennyire tisztán szól, és hogy ez a felszabadultság mennyire jól áll a Touch-nak. Ezzel az EP-vel a zenekar újra bebizonyította, hogy mennyire üde színfoltja az egész európai színtérnek, és hogy méltán vagyunk büszkék arra az ösvényre, amit ezek a dalok nyitnak meg azzal, hogy a zenekar hallhatóan és végérvényesen búcsút vett bármilyen megfelelési kényszernek. Lemezbemutató szeptember 20-án a Turbinában.

SICULUS: I.
2025, Siculus // Bandcamp / Spotify
FFO: Wardruna, Vágtázó Halottkémek, Rúnfell

Bár KisG-t a legtöbben a Crippled Fox miatt ismerhetjük, saját szólóprojektje, a Siculus olyan személyes kitárulkozás, amire nagyon kevesek merészkednek, és olyan ösvényt is írnak le ezek a dalok, amin még kevesebben mernek végigmenni. A Siculus latinul székelyt jelent, a családi-történeti kereten túl pedig az itt hallható, éveken át rögzített és gyűjtött dalgyűjtemény, ha úgy tetszik,

évtizedes űrt tölt be a hazai undergroundban, 

mert felszínesen írva végre nekünk is van olyan pogány-folk produkciónk, amit a Fekete Zajtól a MüPáig bárhol színpadra tudnál rakni.

Ugyanakkor a Siculusnak hallhatóan nem ez a célja, nem olcsósítja el a folklór-hagyatékot, és nem azért sorakoztat fel minél több hangszert és vendéget, mert dagályos koncepció hajtaná, hanem mert minden vendég hozzátesz a projekt kifejezőerejéhez, és ami fontosabb, hihetőségéhez.

Az itt hallható 13 dal minden értelemben kötődik a természethez: az így rögzített folyóközeli, erdei vagy tűzkörüli hangok eleve olyan élménnyé teszik a lemezt, ami nem egy szoba négy fala között teljesedik ki. A Siculus lemeze ilyen értelemben tradíciókat és hagyományokat rendel alá saját formanyelvként, és ebben hallhatóan sok év önkifejezési próbálkozása köszön vissza. Bár felfedezhetsz benne északi hatású kórusokat, alapvetően a székely-magyar gyűjtések adják a gyökerét, és amiért igazán működik az album, hogy az elképesztően keserű dalokból süt egy olyan hipnotikus, a mindenség megértéséhez vonzó büszkeség, amivel a felvétel magától értetődően átélhető. Az idei év egyik legnagyobb meglepetése számomra az album, és belül remélem, hogy lesz folytatása. A Siculushoz hasonló produkciók segítenek mindannyiunknak közeledni nemcsak a saját gyökereinkhez, hanem valahol saját magunkhoz és a feldolgozatlan hagyatékunkhoz is.

RETORSION: Rosszabb, mint a halál… (négyszámos sampler)
2025, Septic Aroma Of Reeking Stench / Blastbeat Worship // Bandcamp / YouTube
FFO: Repulsion, Siege, Fatal, Necrovore

Ez még nem a rég várt Retorsion nagylemez, hanem a Gólyás lemezbemutatóval egyidejűleg megosztott négyszámos kedvcsináló, ami a zenekar Bandcamp-oldalán landolt. Az azonos című albumra még kicsit várni kell, de az már az itt hallható felvételen is egyértelmű, hogy a Rosszabb, mint a halál… a 2024-es demón kijelölt irány beteljesülése lesz, következő szintet képviselve a már megosztott felvételekhez képest.

Az itt hallható dalok háromnegyedét már a demón és a spliten is hallhattad korábbi változatukban, és maguk a szerzemények a nyolcvanas évek második felének azon korszakát elevenítik fel, amikor még a punkos húzású proto-grind nagyban támaszkodott az old-school death metalra, emiatt a sodró lendületű, nyers és agresszív daloknál nem pusztán a tempó, hanem a gitár- és vokálteljesítmény is meghatározó. Ez az átmeneti időszak is olyan extrémzenei sajátosság, mint a korszak thrash/black kiadványai, viszont a Retorsion nem elégszik meg azzal, hogy megidézze a nyolcvanas évek végét, hanem a magyar szövegekkel időtlenné és zavaróan nyomasztóvá merevíti ki ezt a szűk keresztmetszetű, mindmáig inspiráló hangást.

Emellett számomra az is üdítő, ahogy a Retorsion a gitárszólókhoz nyúl: engem ez a Siege hagyatékára emlékeztet, de alapvetően a Retorsion is azon zenekarok sorát erősíti,

akik szűk eszköztárral dolgoznak, de pontosan tudják, mit és hogyan szeretnének megszólaltatni, és nem is vallanak kudarcot. 

A most megosztott négy felvétel nemcsak magabiztos, hanem meggyőző is, és őszintén várom, hogy a 20 dalos bemutatkozó albumon a még nem hallott felvételek hogyan szólalnak majd meg. Remélhetőleg nem az én írásom kell ahhoz, hogy velem várd a nagylemezt, de az biztos, hogy az utóbbi évek egyik legüdítőbb megjelenése lesz.

WALL OF SLEEP: The Kingdom
2025, H-Music // Spotify / YouTube
FFO: Trouble, Solitude Aeternus, Candlemass

A kisterem könyvben azzal a mondattal zártam a Sun Faced Apostlesről írt gondolataimat, hogy az azt követő kiadványok hullámzó, útkereső teljesítménye nem mérhető az idén 20 éve megjelent (és gyönyörűen meg is ünnepelt) nagylemezhez, és ebben nem volt helye a részemről értékítéletnek. Inkább csak azt éreztem, hogy Füleki Sándor gitáros valahogy nem tud kiépíteni olyan mély, bizalmi alkotómunkát másokkal, mint ami a Sun Faced Apostlest ténylegesen minden idők egyik legjobb doom albumává tette. Viszont a The Kingdom annyira üdítő visszatérés az ősforráshoz, hogy már a megjelenés után is ki mertem mondani, amit azóta is gondolok: a szóban forgó lemez óta ez a legjobb albuma a zenekarnak.

A The Kingdom nem próbálja meg újraírni a Wall of Sleep múltját, épp ellenkezőleg: a hagyományőrző doom újraélése helyett az utóbbi évek veretes heavy metalos kikacsintásait volt képes olyan formába rendezni a meglévő eszköztárral,

ami eddig is benne volt az utóbbi időszak dalaiban, de mostanra ért össze igazán. 

A megannyi más produkcióban már bizonyí énekes, Bátky Zoltán is hallhatóan megtalálta saját hang- és előadói karakterét a Wall of Sleepben, így nem próbálja azt túlénekelni, hanem egy olyan történetmesélői-frontemberi pozíciót vesz fel, amiben ő is szólammá válik a zenében, ha úgy tetszik, alárendelve magát a csapatmunkának. A The Kingdom egy méltóságteljes, tradicionális keményzenei album kellően epikus énektémákkal, jó arányérzékkel megírt riffekkel, hangulatos szólókkal és változatos hangszereléssel. Számomra ez főleg azért öröm, mert az ehhez hasonló albumok mutatják azt, hogy a szerzői kitartás kifizetődik: nagyon sok év munkája van abban, hogy egy album ennyire magától értetődően magas színvonalú legyen tartalmában és megszólalásában is, és rég volt ennyire ereje teljében a Wall of Sleep, mint most. A zenekar október 18-án az Instantban játszik, szóval ha téged is eltántorított a gondolat, hogy a lemezbemutató a Barbában volt, itt az alkalom elcsípni őket élőben.

TÖRZS - Menedék
2025, Pelagic // Bandcamp / Spotify
FFO: We Lost The Sea, This Will Destroy You, Yndi Halda

Évtizedek munkája van abban, hogy mára nemzetközileg releváns, műfaji keretükben is önfenntartó kiadóknál jelenhetnek meg magyar zenekarok sorlemezei, és szerintem mind büszkék lehetünk arra, amivé a Törzs kinőtte magát. A Pelagic gondozásában megírt Menedék a maga törékenységében és tisztaságában az a lemez, amit a zenekar mindig is szeretett volna kiadni magából, és a lemez formanyelve nem elégszik meg azzal, hogy visszamondja a már létező iskolák katarzisteremtését. Közben pedig abba a komfortzónába sem helyezi bele magát, hogy kelet-európai gyökereket mutasson fel.

A Menedék a Törzs eddigi legtisztább és legkiforrottabb stúdióprodukciója, ahol a kevesebb képes többet is adni. Ebben az instrumentális keretben a post-rocknak nincs drámai mélysége, így

a katarzis nem az egyensúlyozásból hozza el a feloldozást, hanem a zenei tisztaságból. 

Ez akaratlanul is szűrheti a befogadók figyelmét, viszont annál nagyobb érték végigmenni azt az aknamezőt, hogy a végeredmény közben ne legyen se maníros, se unalmas. A Menedék alapvető lüktetését az ismétlődő szerkezetek, a csenddel és ritmusokkal való játék és a hipnotikus elemekből kibontott témák biztosítják. Ilyen értelemben a Menedék nem a mérleg-elv alapján működik, nem a hatalmas mélységből jönnek a hidegrázós pillanatok, hanem minden dal folyamatában fejlődik, és a felvétel így dalonként és lemezként is önálló röppályát jár be. Az ötszámos kiadvány csúcspontja számomra az Otthon: ebben a felvételben nemcsak az album, hanem valahol a Törzs célja is kibontakozik, legalábbis ha egy dalt kéne most mutatnom a zenekartól, az biztosan ez volna. A Menedékre méltán lehet büszke a zenekar és rajongótábora is: ennyire tiszta és hangvételében, üzenetében pozitív kiadvány valószínűleg még nem született az itthoni post-rockban.

Emellett engedjétek meg, hogy két másik kiadványra felhívjam a figyelmeteket. Egyfelől a veszprémi Carolines is kiadott egy új felvételt, amiről azért nem írtam bővebben, mert még nekem is feladja a leckét. Azt viszont nem tudom elvenni tőle, hogy a post-rock és a screamo határterületén kevesen alkotnak itthon ennyire jó arányérzékkel megírt dalokkal.

Másfelől Kátai Tamás mindmáig sokat emlegetett, alapvetően billentyűre írt szólólemeze, az Erika szobája végre megkapja a megérdemelt bakelit-kiadást, dupla lemezen, újragondolt lemezborítóval. Ez egy nagyon személyes hangvételű kiadvány, megannyi olyan hangzattal, amikben érdemes újra és újra elveszni, és ha nem Tamástól rendelnéd személyesen, akkor a metal.hu oldalán is leadhatod még az előrendelést.

Ennyi fért a mostani hírlevélbe, legközelebb ismét nemzetközi megjelenésekkel jövök majd, mert akkora a zsongás, hogy bőven van miből szemezgetni.

Vigyázzatok egymásra:
Dávid

a nyár lezárásaként még tartogattam nektek egy szűrt válogatást pár olyan albumról, amik nagyon hozzám nőttek az utóbbi hetekben. Remélem, találtok köztük olyat, ami nektek is tetszik! A következő hírlevél, ha minden jól megy, az éves magyar merítés lesz - megígérni nem tudom, de erre törekszem már most, hogy rá tudjak fordulni.

VICTIM OF FIRE: The Old Lie
2025, Human Future // Bandcamp / Spotify
FFO: Undying, Darkest Hour, Ekkaia

A denveri Victim of Fire új albuma a nyár egyik legkellemesebb meglepetése, ugyanis a feszes, riffközpontú crustot játszó négyes minden korábbinál nagyobb teret engedett a svédelt ikertémáknak. A The Old Lie így azon kiadványok sorát erősíti, amik nem igényelnek nagyon részletes megfejtést, viszont annál nagyobb élvezetet okoznak, mert a látszólag egyszerű (de közben nagyon is kimunkált) recept szerethető dalokat eredményezett.

A 2022-es Disembrace már hozta azt a megbízható szintet, ami világossá tette, hogy a Victim of Fire dalszerzését a műfaj szeretete mozgatja, de a The Old Lie minden szempontból szintlépés, és itt elsősorban nem pusztán a produkciós háttérmunkát szeretném méltatni, hanem a dalok minőségét. A The Old Lie dalaiból hallod, hogy ez a zenekar ismeri (és ami fontosabb: érti), hogy a Zao középidőszakát és vokalizálását mi tette különlegessé, hogy a korai Darkest Hour veszélyessége mennyire függött attól, hogy a svéd dallamos death metal adaptálhatóvá váljon, és közben a végeredmény egyszerre legyen változatos és méltóságteljes. A The Old Lie szerencsére nem az a lemez, ami után egyből az ihlető anyagokba menekülsz, hanem épp ellenkezőleg: az a szerelemprojekt, ami a szenvedélyénél és minőségénél fogva képes ott tartani téged anélkül, hogy lankadna a figyelmed. A Victim of Fire tényleg az idei év egyik legszerethetőbb nagylemezével rukkolt elő, és csak kívánni tudom, hogy az undergroundon belül minél többen ismerjék meg őket ezekben a hónapokban.

BLESSINGS: Blodsträngen
2025, Pelagic // Bandcamp / Spotify
FFO: Cult of Luna, Breach, Burst

A nyár másik üdítő meglepetése számomra a svéd Blessings új lemeze, ami olyan szólamot üt meg, amiben nagyon rég hallhattunk nemcsak hasonló színvonalú, hanem bátorságú kezdeményezést is. A Blodsträngen zeneisége a post-hardcore és a post-metal felségterülete között teljesedik ki, és a hipnotikusan ismétlődő, pszichedelikus megoldások mellett akkor a legszerethetőbb az album, amikor a határfeszegetésen túl megbizonyosodhatsz róla, hogy a Blessings pontosan tudja, mit akar kifejezni, és azt is, hogyan tegye ezt.

A svéd extrémzenei színtérben mindig meghatározó volt az oldás-kötés dallamérzékenysége, az, hogy a legsúlyosabb témákban is lehessen keserédes feloldás. Ehhez képest a Blessings az ezredforduló post-metalos kísérleteit oltja bele egy jóval szellősebb zenei formanyelvbe, profán módon leírva úgy, mintha a Cult of Luna befogadhatóbb lenne, mint valaha. A néhol noise rockba menő gitártémák, a meghökkentő hangszerváltások és a többszólamú énektémák egyvelege végig fenntartja a figyelmet, és a dalok nemcsak a lemezkoncepció egészeként, hanem önállóan is megállják a helyüket. Az utaztató atmoszféra mellett szerintem legalább ennyire kulcsfontosságú az érett hangszerelés is: a Blessings nagyon jó arányérzékkel hívta életre ezeket a dalokat, és a megtört dallamos kórusok és a lefelé lépegető riffek valahogy mindvégig fenntartják azt a fátyolszerű mélabút, ami átjárja az albumot, miközben a végeredmény mindvégig izgalmas marad. Remélem, a Pelagic lendít a karrierjükön, és egyszer Budapesten is elcsíphetjük őket élőben.

BIG LIFE: The Cost of Progress
2025, Setterwind // Bandcamp / Spotify
FFO: Hüsker Dü, Fugazi, Challenger

A nyár nem telhet el múltidéző punk rock megjelenés nélkül sem, és a detroiti Big Life új megjelenése a post-hardcore hőskorába megy vissza, felelevenítve azt a proto-hangzást, amiben az üzenet alakítja a formanyelvet. A The Cost of Progress dalszövegeiben a digitalizálódó, mesterséges intelligencia felé tolódó valóságunknak mutat görbe tükröt, zeneileg pedig a Fugazi, a kísérletező Minor Threat vagy a Hüsker Dü hagyatékából kísérli meg felépíteni saját hangzását, hol meggyőzőbb, hol megúszósabb (de így is értékelendő) módon.

A Pettibon-hatású lemezborító nyolc dalt rejt, aminek utómunkájáért a Death By Stereo sorait is megjárt Paul Miner felelt. A Big Life első ránézésre beleillhet abba a mintába, amit a Militaire Gun vagy a Drug Church képvisel, viszont a zenei formanyelve sokkal kötöttebb, és ha úgy tetszik, obskúrusabb is. Számomra a legüdítőbb a Big Life-ban a gitáreffektek kezelése: miközben a dalok jobbára középtempósak, és nagyban támaszkodnak az énektémákkal való összhangra, az egyes kipengetések és akkordbontások mindig hozzátesznek a megteremtett hangulathoz, aminek a legváratlanabb húzását így is a Killed Twice című dal tudhatja magáénak, mert éppen elringatna egy középtempós dalban, amikor hirtelen felráz a semmiből egy szaxofonbetét. A Big Life második nagylemeze nagyon stabil teljesítmény - nem az a fajta, ami felforgatja az évzáró listákat, de közben a Hot Water Music, a Touche Amore vagy a Drug Church rajongói éppúgy rajta tudnak majd maradni, mint akik a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának izgalmaira esküdnek.

CANCER VOID: First Metastasis
2025, Me Saco Un Ojo // Bandcamp / Spotify
FFO: Autopsy, Incantation, Undergang

Ha régóta követed a hírlevelet, pontosan tudod, hogy az újkori death metal múltidéző esztétikájával kapcsolatban elég alacsony az ingerküszöböm, így minden olyan megjelenést tárt karokkal várok, amelyik egy nyirkos-mohás sírkertből néz rám, és a kilencvenes évek Peaceville-aranykorából követel magának egy szeletet. A cseh Cancer Void a Snet gitárosának új projektje, a zenekar nemrég az általam is nagyon szeretett Vérrel turnézott, és már jóval azelőtt bemutatkozhatott a Kriptában, hogy a First Metastasis bezsebelhesse a zenekarnak járó elismeréseket.

A Me Saco idén már nagyon magasra rakta a lécet a death/doomban a szintén hazai kötődésű Rothadás új albumával, de a Cancer Void is jó eséllyel forgathat majd fel pár évzáró listát. A First Metastasis alapvetően az OSDM formanyelvét sajátítja ki, a hol örvénylő, hol monolitikusan ismétlődő, lefelé pengetett riffek egyaránt elevenítik fel az Autopsy primitív, de hatásos örökségét, az Incantation feszességét, és általában a jelenkor esztétikáját, amivel egy múltidéző death metal album egyszerre jelölhet ki kozmikus vagy gótikus távlatokat is a saját zenéjében. Emiatt a First Metastasis saját receptjében néha megjelenik a korai Amorphis, vagy épp az Entombed öröksége is, viszont ezektől a végeredmény nemhogy nem esik szét, hanem még izgalmasabbá teszi, hogy az alapvetően nyomasztó death/doom textúrákban ilyen rövid idő alatt is mennyi hangulat képes feltételezni egymást. A Cancer Void üde színfolt a régióban, és csak remélni tudom, hogy hamarosan visszatérnek Budapestre.

HEDONIST: Scapulimancy
2025, Southern Lord // Bandcamp / Spotify
FFO: Bolt Thrower, Entombed, Benediction

Két egykori Iskra-tag hívta életre a Hedonistot, és a Southern Lordnál megjelent album azon death metal kiadványok sorát erősíti, amikor egy új hangfelvétel a legtermészetesebb módon igazolja egy zenei hagyaték létjogosultságát. A Scapulimancy már az első pillanatban lefekteti az alapszabályokat: a lefelé pengetett, sok duplázós groove-val tarkított zenei keret alapvetéseit a Bolt Thrower ihlette, de azért a rétegek közé tekintve látszik, hogy a Hedonist törekszik a saját karakter megteremtésére.

A Scapulimancy nagyon meggyőző dalcsokor, legalábbis azoknak, akik szeretik a kilencvenes éveket mai produkciós keretben felidéző lemezeket. Mivel a Southern Lord állt be a lemez mögé, az összhatás engem arra emlékeztetett, amikor a kiadó ugyanígy hitt a Black Breath-ben már az első szárnycsapásoktól kezdve. Valószínűleg a szándék is megegyezett mindkét esetben: láthatóbbá tenni egy meggyőző, hiteles és zsigerien aljas hangfelvételt a lehető legszélesebb célközönséggel, egy alapvetően szűk, niche hangzásban. A Hedonist nehezített terepen arat sikert, mert önmagában sosem elég a Bolt Thrower házi feladatát felmondani, és a Scapulimancy olyan rutinos dalszerzéssel aktiválja a Mercenary dallamíveit, hogy azokat a párhuzamos death metal hatásokkal elegyítve kellően hatásos a végeredmény is. Azt nem mondom, hogy okosabb leszel ettől a lemeztől, de hogy ennél dühösebb és fenyegetőbb, hasonlóan kimagasló arányérzékkel megírt anyag kevés lesz még idén a műfajban, az szinte borítékolható.

ALIENATOR: Meat Locker
2025, Black Water // Bandcamp / Spotify
FFO: Agnostic Front, Outburst, Warzone

Ahogy öregszem, egyre szívesebben nyúlok vissza a nyolcvanas évek hardcore/punk demóihoz, mintha megvilágosodnék, vagy legalábbis azt érzem, hogy a stúdióalbumok mellé az utóbbi két évben tudtam őszinte rajongással odatenni sok esetben az oda vezető demók jelentőségét is. De tényleg, a teljesség igénye nélkül a Cause For Alarmtól a Show of Force-ig bezárólag is döbbenetes az, hogy a NYHC hogyan definiálta újra magát, és hogy a crossover hangzásban a riffelés és a tremolózás hogyan nyitott ki egy teljesen új ösvényt. Na, a Meat Locker pont ezt járatja csúcsra.

Aki csak legyintve hallgatja meg, az a Power Triphez, aki pedig metalosként közelít, az meg a Discharge-hoz fogja hasonlítani, holott a Meat Locker pont ezt a változó korszakot örökíti meg, iszonyú csibész, korokon átívelő megoldásokkal. A zenekart még én is a 2023-as EP-jével ismertem meg, és az egyik kedvenc titkos befutómmá váltak. A Meat Locker zeneisége a NYHC klasszikus hangképére, az Agnostic Frontra és a Warzone-ra épít a leginkább, miközben az Alienatorra hallhatóan hatott a klasszikus Corrosion of Conformity és a Raw Power-féle sodrás is (sajnos tehénkolomp nélkül). A korábbi kiadványokhoz képest mindenképp gitárközpontúbb lett a Meat Locker, de a sebessége és az agresszióhányadosa mellett szórakoztató és szerethető marad. Bár az Alienator nem az a fajta zenekar, amelyik szélesebb közönség elé tárva fogja újrateremteni a revivalt, az biztos, hogy a Meat Locker, mint teljesítmény, az idei év egyik legüdítőbb klasszikus értelemben vett hardcore/punk lemeze, és ezt nem veheti el tőlük senki. Egy igazságos világban egy No Regret buli társ-főzenekaraként jönnének Budapestre a Foreseennel.

ETERNAL DARKNESS: Eternal Darkness
2025, Pulverised // Bandcamp / Spotify
FFO: Thergothon, Winter, Disembowelment

A svéd Eternal Darkness első igazi nagylemezére 35 évet kellett várni, de a cím nélküli felvétel így is olyan, mint egy időkapszula, ami visszavisz a kilencvenes évek legelejére. A zenekar a death/doomnak azt a reménytelen, fojtogató hangzását szólaltatja meg, ami nélkülözi a gótikus tónust, vagy általában bármilyen ingert, így az Eternal Darkness 2025-ben is épp annyira monolitikus, rituálisan fenyegető és szorongó, mintha nem telt volna el közben három emberöltő.

Az eredetileg Necropsy néven indult formáció csak demókig és EP-kig jutott a kilencvenes évek elején, aztán a feloszlást követően gyilkosság áldozata lett a gitárosuk, míg a másik hangszeresük tizenegy éve hunyt el. A még élő tagok újraszerveződve valahol nekik is szerettek volna emléket állítani ezzel a kiadvánnyal, így a Svartsyn és Unpure tagokkal kiegészült felállás szándéka is egyértelmű volt: méltóságteljesen lezárni egy beteljesületlen történetet. Az Eternal Darkness zenei eszköztára meglehetősen szűk, de ez a koncepció részeként csak a felvétel hatásosságát növeli. Alapvetően az ilyen megszólalásban kapaszkodót az a hipnotikus élmény ad, amit a dalok egymásra utalva teremtenek meg, és szerencsére maga a dalcsokor is jól strukturált ahhoz, hogy a legkietlenebb pillanatokban se lankadjon a figyelmed. A Pulverised által gondozott kiadvány egyébként csodásan is szól, így az Eternal Darkness nemcsak megőrizhette analóg báját, hanem egy olyan death/doom anyaggal köszönhet el, ami nélkül az idei év is ténylegesen szegényebb volna.

Emellett ha ennyit megengedtek nekem, október 1-jén egy nagyon izgalmas turné jut el a Riffbe. A gallego Faced Out a The Coming Strife új üdvöskéjével mutatkozik majd be Budapesten, szóval ha szereted a hagyományos értelemben vett metalcore-t, jó eséllyel jól fogod érezni magad itt.

Vigyázzatok egymásra:
Dávid

mielőtt beköszöntene az alig várt ősz a hulló levelekkel és az avarcuppogtató esővel, na meg a végtelenített Katatonia és Type O Negative maratonokkal, még szerettem volna pár frissebb megjelenésről írni. Ugyanitt szeretném hozzátenni, hogy ha van kedvetek elfeledett gótikus lemezekről olvasni, írjatok nyugodtan, és betárazom: emellett most főleg egy magyar merítés lebeg a szemem előtt a közeljövőre vonatkozóan.

A kiszemelt lemezek előtt szerettem volna gyorsan a következők előtt is leróni a tiszteletemet:

- az Iodine gondozásában megjelent a Drought általam nagyon várt nagylemeze, a Souvenir. Ezt az albumot főleg a mewithoutYou és a La Dispute rajongói fogják szeretni, és bár kicsit elmaradt az elvárásaimtól, amit az előzetes single-ök túl magasra raktak, így is tökéletes nyári hallgatnivaló, csak sajnos nem ugorja meg az inspiráló zenekarok életművét.

- a Misery Whip debütalbuma a Harms Way és a Xibalba korai időszakát idézi meg, amikor a death metalra hangolt, lefelé pengetett riffelés kíméletlen duplázásokkal és beatdown elemekkel keveredik. Azt nem mondom, hogy elsőre tapadni fog (és azt sem, hogy okosabb leszel tőle), viszont ha jó hangulatban vagy, nem is lesz kedved elkapcsolni róla, mert ritkán születik ennyire ízes gitárjátékkal megírt (death) metalos hardcore album mostanában, ami még jól is szól.

- ahhoz pedig túl friss megjelenés, hogy bővebben írni tudjak róla, de megjelent a Boneflower új albuma is, ami már a Deathwish gondozásában látott napvilágot, és könnyen lehet, hogy tovább tisztult vele a screamo/post-rock keresztmetszetében íródott dalok megszólalása, de vétek lenne nem megpróbálni, főleg, hogy az előző lemezük, az Armour volt szerintem az eddigi legjobb munkájuk.

- végezetül pedig szerettem volna itt hagyni a Direct Measure lemezét is, amit még Feri ajánlott nekem, de mostanra ütött be igazán annyira, hogy évzáró toplistás teljesítménynek érezzem. Az alapvetően crossover thrash-t hardcore/punkkal keverő dalszerkezeteket úgy tudom a leghatásosabban leírni, mintha a Cruel Hand Trialon és Sinking Shipsen nőtt volna fel, így a gyönyörűen kibontott thrash-es riffek és atmoszférateremtő kipengetések mellett annyi üveghangot találsz az albumon, hogy két zsákba se tudnád beleszedni. Iszonyú hatásos lemez lett, aminek a maga módján limitált a kifejezésmódja, viszont az eszközhasználat annyira csúcsra van járatva, hogy mégsem érzed unalmasnak vagy önismétlőnek a végeredményt.

PATRISTIC: Catechesis
2025, Willowtip // Bandcamp / Spotify
FFO: Ulcerate, Svartidaudi, Suffering Hour

Az olasz Patristic túlzás nélkül az idei év egyik csúcsmunkáját tette le az asztalra az extrémzenében, és csak azért vágok a közepébe, mert a lelkesedésem tényleg nem hagy teret a felvezetésre. Az alapvetően oldalhajtásként indult zenekart Hideous Divinity, Frostmoon Eclipse és Nocturnal Depression tagok hívták életre, és ebből már biztosra veheted hallgatás nélkül is, hogy a végeredmény határfeszegető és zaklatott lesz, viszont a Cathechesis tényleg túlszárnyalta az elvárásaimat.

A Patristic alapvetően a disszonáns death metal és az atmoszférikus black metal határterületén találta meg saját hangját, amiben nemcsak a komplex dalszerkezeteknek, hanem a feloldó erejű dallamos témák sodrásának is kiemelt szerepe van, amit sok hasonló produkció nem tud (vagy csak nem szeretne) megugrani. A Catechesis azért nem válik sem unalmassá, sem taszítóan távolságtartóvá, mert a zenei textúrában mindig találsz olyan gesztusokat, amik közel tartanak, és nem engedik lankadni a figyelmed. Jó arányérzékkel vannak megírva a kiállások, a hangszerelés kellően izgalmas a vonósbetétekkel együtt, hogy az összhatás grandiózus legyen, és ne giccses, miközben a gitártémák annyira hatásosak, hogy minden árnyalatukba nagyon könnyű belefeledkezni. A Catechesis azon ritka lemezek egyike, ami albumként működik: nincs igazi csúcspont, nincs dalonkénti tónusváltás, az album mázsásan folyik, és méltóképp bizonyítja, hogy még 2025-ben is lehet ebben az alapvetően niche rétegműfajban olyan lemezt írni, ami magasan kiemelkedik a műfaji sztenderdek közül. Ha kíváncsi vagy egy látleletre, hogy idén mire képes az extrémzene, mindenképp hallgass bele ebbe a lemezbe.

WEEPING SORES: The Convalescence Agonies
2025, I, Voidhanger // Bandcamp / Spotify
FFO: Disembowelment, Dream Unending, My Dying Bride

Doug Moore az extrémzenei underground egyik legkevésbé megénekelt énekes-gitáros-dalszerző hőse, aki megérdemli, hogy addig adjunk neki rózsákat, amíg köztünk van, hiszen minden zenekarával képes formálni a death metal határfeszegetéseiről alkotott képünket. Alapvető projektjével, a Pyrrhonnal a következő hetekben járja majd végig Európát (az a kör sajnos bennünket elkerül, pedig az általam is magasztalt Replicant lesz a turné vendége), viszont most talán fontosabb, hogy saját terápiás lemeze, a Weeping Sores visszatérése mennyit ad nemcsak neki, hanem nekünk, hallgatóknak is.

Ha ránézel a Cathedral-hatású lemezborítóra, már sejtheted, hogy nem egy konvenciózus death/doom lemezzel lesz dolgod, de a ‘Convalescence dalai messze kizökkentik az összes lehetséges elvárásod az albummal szemben. A lemez alaptörténete, hogy Moore-nak egy sérülés miatt lényegében újra meg kellett tanulnia gitározni, és ez a kiadvány örökíti meg minden fájdalmát és küzdelmét, aminek ismeretében még nagyobb teljesítménynek hallatszódik, hogy mennyire komplex és sokszínű lemez született. Ha csak a bevont hangszerek listáját nézed (cselló, bendzsó, szintetizátor), könnyen gondolhatnád, hogy a végeredmény bazári hatást kelthetne ebben a hangzásban, viszont az a helyzet, hogy minden bevont szólista tökéletes arányérzékkel és tónussal tesz hozzá az adott dalokhoz. Így a végeredmény nemcsak változatos, hanem tényleg egyedülállóan magas színvonalú is. Kicsit olyan érzést kelt bennem ez a vívódásokkal teli lemez, hogy a bevont zenészek mind Moore-t segítik kiteljesedni, és ez a védőháló valahogy szeretetteljessé, pozitív kicsengésűvé képest tenni az amúgy nagyon megindító és sokszor meredek albumot. Azt nem mondom, hogy széles körben dicsért anyag lesz, de akik szerették a tavalyi Bedsore-t, biztosan könnyen találják majd meg a hangot ezzel a megjelenéssel is.

CROMLECH: Of Owls and Eeels
2025, Darkness Shall Rise // Bandcamp / Spotify
FFO: Emperor, Borknagar, Vinterland

Papíron már 31 éve létező produkcióról beszélünk a Cromlech esetében, azonban a német dalszerző-frontember Impurus szólóprojektje 2023-ig nem adott magáról életjelet, míg zenekara, a Dies Ater aktív volt. Ugyanakkor ennek a gesztusnak mind haszonélvezői vagyunk, ugyanis a Cromlech úgy csinál, mintha a köztes idő el sem telt volna, és így az Of Owls and Eels is a második hullámos black metal szimfonikus, dallamközpontú irányát eleveníti fel, amiből manapság már ritkán hallunk hasonló próbálkozást.

A Cromlech lemezében az a legszerethetőbb, hogy mennyire autentikusan bánik a korszak zenei palettájával. A szimfonikus-akusztikus hangszerelések kapcsán nem tudod majd nem kihallani az Ulver vagy a Windir hatását, miközben a zenei keretrendszert hallhatóan az Emperor, a Borknagar és a Vinterland korai remekművei inspirálták. Ugyanakkor azt sem lehet véka alá rejteni, hogy néha ez a grandiózusság mutatja, hogy Impurusnak nincs külső kontrollja. Az ilyen szólóprojektek esetében elkerülhetetlen, hogy a végeredmény hatásossága is azon áll vagy bukik, hogy a szerzőnek milyen önismerete és arányérzéke van, és emiatt néha kicsit több a hangulatteremtő elem, mint az érdemi zenei élmény. Viszont amikor a dalszerzésről van szó, Impurus elképzelései többnyire működnek: a sodró gitártémák, a pumpáló dobok és az alájuk kúszó szintiszőnyegek mind olyan nosztalgikus élményt adnak, amiből azért évente ritkán hallunk hasonló teljesítményt. Nem hibátlan munka az Of Owls and Eels, szerintem hiányol egy producert és szerzőtársakat, viszont amikor szerethető, akkor képes annyira párját ritkítani, hogy könnyű belefeledkezni, mert a maga helyén kezelve megbízható és önazonos album született.

THE FINAL AGONY: Depraved From Darkness
2025, Triple B // Bandcamp / Spotify
FFO: Integrity, Ringworm, Catharsis

Alakszai Laci barátom hívta fel a figyelmem erre a megjelenésre, és elképesztő hálás vagyok érte, mert Aaron Melnick gitárosról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, és a The Final Agony új EP-je is méltán bizonyítja, hogy az Integrity-ben (és persze az In Cold Bloodban) ki viselte a nadrágot. Melnick nélkül nemhogy Holy Terror nem lett volna, de a clevelandi metalos hardcore hangzás sem lett volna az, ahogyan ismerjük, és a The Final Agony hallatán könnyen legyinthetsz, hogy csinált magának egy új Integrity-t egy Dwid-imitátor énekessel, de egyfelől ezzel semmi baj sem volna, másfelől a végeredmény hallatán nem marad hiányérzeted sem.

Az itt hallható négy dal így nem pusztán Melnick dalszerzése miatt működik, hanem azért is, mert Connor Donegan (Genocide Pact, Red Death) énektémái, meg az azokra pakolt visszhang-effektek maradéktalanul elérik a hatásukat. Az akusztikus bontások, a lefelé pengetett, aljas riffek egyből megidézik az Integrity legnagyobb hatású aranykorát, és a hangzás is annyira telt, hogy igazából csak az a kérdés, hogy ilyen felvételekből mikor kaphatnánk egy nagylemezt, meg egy minden bokorba eljutó Európa-turnét, ahol az ‘Agony-dalok mellett régi Integrity klasszikusok is beférhetnének. Ne hagyd, hogy radar alatt maradjon ez a lemez, idén az egyik legüdítőbb megjelenés a hardcore/punk felségterületén.

NO SHELTER. - Remission/Resolve
2025, This Charming Man // Bandcamp / Spotify
FFO: Converge, Trap Them, Nails

Harmadik nagylemezével a német No Shelter. tényleg elért arra a pontra, amit valószínűleg mindig szeretett volna megtestesíteni, hiszen zenéjében a 2010-es évek Deathwish-kiadványainak karakterisztikáját, és persze az Entombed hagyatékát formálta annyira a saját képére, hogy a végeredmény egyszerre legyen kényelmetlen és sodró is. A Remission/Resolve-ról nem az eredetiség kérdése miatt érdemes beszélni, és ezt valószínűleg a zenekar is tudja, viszont azt nem lehet elvenni tőle, hogy kellően aljas és zavaró ahhoz, hogy könnyen adja magát.

Két dolgot becsülök a No Shelter. víziójában: az egyik, hogy nem szeretné beérni annyival, hogy pusztán utánérzés lehessen, a másik pedig, hogy hangzásban is teljes mértékben polírozatlan, nyers, ha úgy tetszik, demójellegű marad, amitől élő hatása van a végeredménynek. Emellett fontos értéke a Remission/Resolve-nak, hogy nem elcsalt disszonáns lefogások vannak rajta, hanem minden szögelős riff meg van írva a maga módján, emiatt pedig a végeredmény is a maga töménységében igazolja, hogy a német zenekar tisztában van azzal, mit és hogyan szeretne átadni. Ettől függetlenül a végeredmény nem azon lemezek sorát erősíti, amik felforgatnák majd az évzáró listádat, viszont azt nem tudom elvenni az albumtól, hogy nagyon könnyű ráhangolódni, és a záró Entombed-átirat is kellően alázatos ahhoz, hogy ne tűnjön bőrlehúzásnak. Azt nem mondom, hogy a nyár meghatározó kiadványait erősíti a lemez, de azt igen, hogy érdemes neki adnod egy esélyt, és az itt hallható teljesítmény alapján élőben is szívesen megnézném a zenekart.

Ennyi fért bele a mostani hírlevélbe, remélem, találtok olyan megjelenést, ami tetszeni fog. És ha észrevételetek, megjegyzésetek van, szívesen veszek minden iránymutatást!

Vigyázzatok egymásra:
Dávid

el tudom képzelni, hogy mindenki sokfelé van a nyári melegben, de én az előző évek sormintáját nem szerettem volna megtörni, így ismét egy olyan válogatással érkezem, ami főleg a screamo és az emo határterületéről érkezik.

Ha ez most annyira nem tetszik, teljesen megértem és elfogadom, egyben garantálom is, hogy a következő hírlevélben ismét visszaborul az arány a megszokottabb módon az extrémzenék felé. De tudjátok, a napsütéses-kánikulai órák növekedésével valahogy adja magát, hogy itt hagyjam nektek ezeket a lemezeket, közvetve is megidézve Jávorkúti Ádám szellemiségét. Azért egy tökéletes világban most az ő hírlevelét olvasnád ezekkel az albumokkal, a saját tollából.

És persze azt sem tagadom, hogy a keddi Love Letter koncert annyira visszahozta a régi Trafikos, Szabad az Á-s, fülledt klubkoncertek hangulatát, hogy engem is elkapott a nosztalgia, amikor hasonló zenekarok adták egymásnak a kulcsot néhány hetente a fővárosban. Jó érzés, hogy veletek öregedhetek meg.

OTHIEL: World’s Fastest Car
2025, Zegema Beach // Bandcamp / Spotify
FFO: State Faults, Crowning, Majority Rule

A pomonai Othiel az elmúlt két évben ismét aktiválta magát, ami elég nagy dolog a színtéren. A zenekar még a Mai romjain alakult, aminek a COVID legalább annyira keresztbe tett, mint általában a belső zenei ellentétek, viszont a World’s Fastest Car valószínűleg az a lemez, ami eddig is benne volt a zenekarban, és megérte mostanáig foglalkozni vele. Az Othiel hangzásában a screamo mellett a hagyományos értelemben vett post-hardcore hatások kimondottan erősek, emiatt a dalszerkezetek textúrája sokszor magát a screamót is hatásfokozás érdekében alkalmazza zenei elemként, semmint hogy minden erre építsen.

Ugyanakkor a World’s Fastest Car nemcsak kimunkált, hanem kellő természetességgel és érettséggel navigál a műfajok és a hangulatok között, annak ellenére is, hogy a zenei eszköztár viszonylag szűk, és ez megjegyezhetőségre is rányomja a bélyegét. Az Othiel új albumának megvan a maga hangkaraktere, izgalmasan szólal meg, és ritmikailag is elég változatos, viszont megköveteli a rá fordított időt, mert elsőre azt a látszatot kelti, hogy könnyű ellapozni felette. Ha kellő odafigyeléssel viszonyulsz a dalokhoz, meghálálják magukat, és te is érteni fogod, miért az idei év egyik legjobb dolga a műfajban, hogy ez az album megjelenhetett.

PYRE: This is How We Lose Fullness
2025, Pyre // Bandcamp / Spotify
FFO: Loma Prieta, New Forms, Kidcrash

A philadelphiai Pyre teljes értékű debütalbuma azon kiadványok sorát erősíti, amikor megérte dolgozni a próbateremben azon, hogy a zenekarnak saját hangzása, karaktere lehessen. A ‘This Is How dalai alapvetően az ezredforduló zaklatott, szenvedélyes screamóját elegyítik a midwest emo megtört, hamiskás, de szívből szóló énekdallamaival, miközben a dalok dinamikáját alapvetően az oldás-kötéssel való játék határozza meg a kipengetésekben és a brutális dobjátékban. Ilyen értelemben pontosan tudod, milyen hatás honnan érkezik, de a végeredmény mégis abszolút mai, és hallhatóan az volt a cél, hogy a zenekar a saját nyelvére fordítsa le a mintáit.

A Pyre albumán megjelennek a MySpace-korszak dalcímeivel való kacérkodások is, de az így hiányolható lírai mélység szerencsére megvan a dalszövegek őszinteségében, így inkább arról van szó, hogy maga a címadás a nyűg, és nem az önkifejezés. Ha szereted azt az időszakot, amikor a dallamos, szenvedélyes gitárjáték egyből meg fog venni, és könnyen lehet, hogy az idei év egyik csúcsteljesítmények fogod megélni ezt az albumot. Emellett nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy a camera obscura jellegű borító mennyire jól leírja a lemez hangulatát, nagyon jól esik elveszni benne, még ha a felhasznált betűtípus alulról is súrolja az istentelen büntetés definícióját.

FIRST DAY BACK: Forward
2025, First Day Back // Bandcamp / Spotify
FFO: Christie Front Drive, Mineral, Ethel Meserve

Nemcsak üdítő, hanem szerethető is a First Day Back bemutatkozó albuma: a Braid-dalról elnevezett, a Piebald klasszikus lemezborítóját újragondoló emo zenekar úgy hangzik, mintha a TWIABP&IANLATD visszament volna a kilencvenes évekbe, hogy a Cap’n Jazz vagy a ‘Promise Ring próbatermébe költözve találhassa meg önmagát.

A Forward így főleg amiatt működik lemezként, mert nemcsak tisztában van a klasszikus értelemben vett második hullámos emo-hangzás alapjaival, hanem mer is hozzátenni ahhoz, hiszen a nagyon koszos, analóg bájjal megszólaló albumon gyakran előkerülnek egymásra válaszolgató énekdallamok, szájharmonikás vagy épp hegedűs betétek is, és közben a végeredmény mégsem hat bazárinak. A Forward egy nagyon érzékeny album, felvonultatva a műfaj minden ismérvét. Épp emiatt vagy szeretni, vagy utálni fogod, középútnak nincs helye. Ha zavarnak a hamiskás énekdallamok, az erőből lejátszott, és emiatt kissé biccenő lefogások, akkor teljesen érthető, ha taszítani fog a First Day Back őszinte, konvenciókkal szembemenő hangzása, de ha vágysz egy ennyire múltidéző anyagra, és te is tudod, milyen ritka alkalom, hogy ilyen lemez születik, valószínűleg új kedvencet avathatsz a kánikulára.

MELANCHOLY CLUB: Thank God For You
2025, Sleepy Heart // Bandcamp / Spotify
FFO: On the Might of Princes, Touché Amoré, Cap’n Jazz

A mostani felhozatalból ez a kedvenc lemezem, és főleg azért, mert a utah-i Melancholy Club úgy eleveníti fel a kilencvenes éveket, egyben a Jade Tree aranykorát, amire nagyon rég volt példa. Az alapvetően indie/emo határterületén íródott dalokban tetten érhető a hardcore/punk közelsége is, így nem lehet alaptalan, ha a Challenger és a Cap’n Jazz mellett a The Wave zenekarok korai időszakai juthatnak az eszedbe. A Thank God For You legnagyobb erőssége az alapokon túl mégis a változatosság.

Az album hajtóereje így nem pusztán a dalok színvonala, hanem a sokszínűség felvonultatása is: vannak math rockosabb bontogatások, mindig jó arányérzékkel jelennek meg a Cap’n Jazzre emlékeztető ujjpengetős megoldások, miközben a dobjáték is kellően változatos, és nagyon jól áll a Melancholy Clubnak a sokféle énekstílus és a kórusok közötti váltás. Emiatt a Thank God For You is azonnal hozzáférhető, mert biztosan találsz benne olyan kapaszkodót, amihez aztán szívesen térsz vissza. Egy ideális világban a Thank God For You nem végzi elveszett lemezként.

EMMA GOLDMAN: All You Are Is We
2025, Zegema Beach // Bandcamp / Spotify
FFO: Fear Before The March of Flames, I Hate Sex, Orchid

A Zegema Beach jóformán sosem nyúl mellé, és a vancouveri Emma Goldman az itt hallható lemez alapján méltán érdemelte ki a kiadó bizalmát. Az All you Are Is We is azon kiadványok sorát erősítik, amik az ezredfordulónak, a felnövésnek és a feldolgozott szorongásoknak írnak szerelmes leveleket. Ez a zaklatott, kaotikus, lázálom jellegű album pedig a maga tömörségével is a sasscore hajnalához megy vissza, amikor a screamo szorongása a metalcore agressziójával találkozott.

A kukafedőre feszített pergő, a jó arányérzékkel belőtt hangszerek és a szuggesztív vokális teljesítmény hallatán az Emma Goldman már az első pillanatban kivált belőled érzéseket. Egyszerűen nincs mód arra, hogy lepattintsd magadról a lemez nyomasztó, sűrűsödően gomolygó atmoszféráját, amiben a csend néha megváltást jelent. A zaklatott ütemváltások és a koszos megszólalás együtt is biztosítják azt, hogy az albumot átjáró oldás-kötés összjátékára hallgatóként is vágyj, viszont annyira jól van kidolgozva az All You Are Is We lemezként is, hogy dalokat nagyon nehéz belőle kiemelni, albumként pedig első hangtól az utolsóig működik. Azt nem mondom, hogy széles közönség kedvence lesz a lemez, de hogy megbízható, szerethető és értékes album, ami valódi hiányt pótol, abban biztos vagyok.

Mielőtt elköszönnék, szolgálati közleményként szeretném itt hagyni a Denevér új albumát is. Bár abban a szerencsés helyzetben van az undergroundunk, hogy minden Denevér nevű zenekarunk kiemelkedő (én most nem a black metal Denevérről beszélek, bár ezt a projektet is nagyon szeretem, hanem) én most a csepeli post-punk duóra hívnám fel a figyelmeteket, mert péntek óta nagyon nehéz elkapcsolnom erről az albumról, és a kétéves lányom sem kéri, hogy kapcsoljak el róla, aminek külön örülök. Azon túl, hogy szépen szól, szerintem pont azon a hangon értelmezi újra a műfaj paneljeit, amitől megelevenedik benne a kelet-európaiság keserű, romanticizáló mélabúja is.

Köszönöm nagyon, hogy időt szántatok erre a rendhagyó válogatásra, és vigyázzatok egymásra a kánikulában:
Dávid

hamarosan ismét lesz olyan hírlevél, ami kizárólag frissebb megjelenéseket pásztáz, de még a májusi kisterem lemezklubon szóltam róla előre, hogy külön szerettem volna megemlékezni egy évfordulós albumról. A mostani hírlevél témája a Hate Eternal harmadik nagylemeze, egyben az újkori death metal egyik legmeghatározóbb klasszikusa, az I, Monarch, ami június 27-én tölti megjelenésének huszadik évfordulóját.

HATE ETERNAL: I, Monarch
2005, Earache // Bandcamp / Spotify
FFO: Morbid Angel, Malevolent Creation, Origin

Nem tudom nem véka alá rejteni, hogy Erik Rutant tartom az amerikai death metal igazi MVP-jének. Ha a death metal csapatsport volna, ő lenne az a kezdőjátékos, aki mindig a végeredményt helyezi előtérbe, és minden keretrendszerben és variációban megtalálja, hogyan tud a leghasznosabb, legeredményesebb lenni. Azzal, hogy a Morbid Angel életművén is ott hagyhatta a kéznyomát a Domination dalain, és lényegében másodvirágzást hozott el a Cannibal Corpse életművébe, számomra mind azt igazolják, hogy pontosan tisztában van azzal, hogy mit várnak tőle, és ezzel párhuzamosan saját stúdiójában, a Manában producerként és stúdiósként is bábáskodhatott megannyi lemezen, miközben saját játszóterének meg tudta tartani a Hate Eternalt.

2005 amúgy is óriási év volt az extrémzenében, de maga az időszak is nagyon vélelmes: újkori csúcsaikat adják ki olyan legendák, mint a Suffocation (Souls to Deny, 2004), a Dismember (The God That Never Was, 2006), miközben bemutatkozott a Bloodbath (Nightmares Made Flesh, 2004), hozzáférhetővé téve a svéd iskolát egy új generációnak. Az pedig csak hab a tortán, hogy 2005 nyarát a Nile pukkasztotta be az ‘Annihilationnel, és az I, Monarch megjelenésekor már az egész underground az Origin új lemezéről, az Echoes of Decimationről beszélt, miközben minden szempár az őszi szezonra szegezte a figyelmét, mert utolsó lemezével rukkolt elő a Bolt Thrower (Those Once Loyal, 2005) és visszatért a Gorefest is (La Muerte, 2005). Azért ezek nagy dolgok, és ebben a daliás korszakban a Hate Eternal is egy olyan albumot hozhatott ki, amiről ennyi év után is van értelme beszélni.

Az I, Monarch mindmáig zavarba ejtő teljesítmény, egyben az amerikai death metal egyik legszélsőségesebb albuma, ami egyszerre elegyít különböző hagyatékokat, miközben azokat sikerrel építi be saját víziójába. Bár alapvetően a brutalitás határozza meg az itt hallható dalokat, a zeneiség sokszor a határfeszegetésekben mutatja ki igazi karakterét. Például a ‘To Know Your Enemies’ című dalban megjelenő, alapvetően zajosnak tűnő hangminta legalább annyira idézi a Voivodot, mint az azt követő címadó bontogatós nyitótémája és bizarr hangközei, miközben ebben a dalban egy osztrák industrial projekt, a Zero Kama egyik dala van hangmintázva. Talán ez is mutatja, hogy a Hate Eternal az I, Monarch alapvető élményének a távolságtartást tette meg: a szigorú, mégis változatosan pengetett riffek és technikás szólók egyszerre nyugtalanítóak, örvénylőek, és közben nincs helye sem önismétlésnek, sem ellaposodásnak.

A zenei témák átütő ereje mellett két fontos tényező szól még amellett, hogy az I, Monarch ennyire egyedülálló album lehetett, ezek közül az első pedig a hangszeres teljesítmény. Már a korabeli kritika is kiemelte, hogy a dobos Derek Roddy (ex-Nile, ex-Malevolent Creation, később Today is the Day) mennyire brillírozik, de mai füllel hallgatva is elképesztő az a teljesítmény, hogy milyen fillekkel volt képes alátámasztani a szinte megállás nélkül örvénylő gitártémákat. Az általa közbevetett ritmusváltások és törések alapvetően határozzák meg az I, Monarch karakterét, és a basszusgitáros Randy Piro (később Gigan) is maradéktalanul helytáll, megértve és elfogadva, hogy ezekben a dalokban a basszusgitár egy szőnyeg a háttérben, ami a Rutan-Roddy összjátékot kíséri, tolja fölfelé. A másik ilyen tényező pedig a megszólalás: a felvételek természetesen a Manában készültek - ahol eddigre már Morrisoundból vásárolt konzolok is voltak a digitális technológia mellett, mondani sem kell, a legjobb helyre került minden darab történelem -, míg a végső masztert Alan Douches biztosíthatta, ráérezve arra a tónusra, amivel az I, Monarch tiszteletben tartja a kilencvenes évek hangzását, dinamikájában viszont mégis abszolút kurrens, lélegző felvétellé válhatott.

Az I, Monarch számomra (is) a Hate Eternal, egyben a korszak egyik csúcslemeze, ami minden szempontból végletekig tolta megjelenésekor azt, hogy a death metal hogyan lehet fenyegető, veszélyes és baljós, olyan szerzői együttállással, amiben a bevont szereplők tényleg képesek voltak egymásból kihozni a lehető legtöbbet.

BETON ARMÉ: Renaissance
2025, La Vida Es Un Mus // Bandcamp / Spotify
FFO: Komintern Sect, L’Infanterie Sauvage, Force Majeure

A montreali Beton Armé az egyik legizgalmasabb és legszerethetőbb zenekar az oi!/punk revivalben, és a Renaissance újfent bebizonyítja, hogy miért vannak ennek a niche-nek a tetején. A Beton Armé alapvetően a nyolcvanas évek francia punk színterének hagyatékát elegyíti az amerikai, azon belül is a keleti parti hardcore/punk attitűdjével, és elképesztően táncolható témákkal. Mármint tényleg, ez nem slendrián túlzás: a Beton Armé egyszerre keserű, tettre hívó, agresszív, dühös, és közben végtelenül önfeledt is. És a Renaissance is attól működik igazán, hogy nem felmond egy közel ötvenéves leckét, hanem friss megközelítéssel bizonyítja, hogy az alapozáson múlik minden.

A Beton Armé az eddig megjelent EP-in is kellően érett zenei vízióról tett tanúbizonyságot. Nálam fej-fej mellett volt (és van) a debütáló EP a 2023-as Second Souffle dalaival, és ha őszinte leszek, a Renaissance nem ugorja meg számomra ezeket a kiadványokat, viszont ezt mutatnám egyből mindenkinek, hogy ha ezeket a kórusokat szeretnéd énekelni, és érzed a francia sorok pattogós lüktetését, akkor minden más Beton Armé anyagot is imádni fogsz. A hangzás kellően analóg, mégis jók az arányok, a kórusok tökéletesen szólnak, iskolapélda a lemez produkciós szempontból is, miközben a lemez zenei szövete kellően változatos ahhoz, hogy ne akarj sosem elkapcsolni. Azt nem mondom, hogy ettől az albumtól sokkal nagyobbá válik a zenekar, de az biztos, hogy a Renaissance nemcsak megerősíti a kiadáshoz vezető utat, hanem azt is, hogy a Beton Armé napjaink egyik legmenőbb és legszerethetőbb zenekara, akik pontosan tudják, mit csinálnak, hogyan fejezzék ki magukat, és csúcsra járatják a saját formanyelvüket lemezről-lemezre.

STELLAR BLIGHT: EVENTIDE: Synod of the Dying Stars
2025, Malignant Voices // Bandcamp / Spotify
FFO: Dissection, Tribulation

A lengyel Stellar Blight egy igazi underground szerelemprojekt, amiben a (kedvenc lengyel zenekarom, a) Manbryne és a Blaze of Perdition énekese, Sonneillion zenél együtt Szczepannal a Shodanból, valamint Bartekkel az Owls Woods Gravesből. Ilyen értelemben az Eventide Szczepan szerelmeslevele az utolsó Dissection nagylemezhez, a Reinkaoshoz, természetesen a lengyel black metal színtértől megszokott magas színvonalon.

A Stellar Blight legszerethetőbb vonása, hogy az alapvetően melodikus svéd black metal és heavy metal elegyítésével íródott dalokban vissza-visszaköszönnek olyan bizarr, az avantgarde black metalból megörökölt hangközök és ritmusváltások, amik egyáltalán nem hagyják leülepedni a lemezt, bár a megjegyezhetőséghez sem feltétlenül tesznek hozzá. Ezek a hatások valahonnan a Manes, a Virus és a Solefald felől érkeznek, viszont a hangszerelés minimalizmusában mindig a gitárjátékon hagyják rajta a nyomukat, hiszen Sonneillon végig a leginkább nödtveidti orgánumát hozza, néha kísértetiesen megidézve az egész zenekar legnagyobb megihletőjét. Mindemellett az Eventide azért az a fajta lemez, ami a végén úgyis a megihlető albumokhoz irányít vissza: persze így is vannak kiemelkedő dalok, mint a fentebb linkelt Second Death, de az eredetiség hiányát maradéktalanul nem írja felül az eljátszott dalok szerethetősége. Viszont ha vágysz egy letisztult hangképű, gondosan megírt anyagra, ami nem akar több lenni annál, mint amiért életre hívták, nagyon könnyen hozzád fog nőni a Stellar Blight.

CWFEN: Sorrows
2025, New Heavy Sounds // Bandcamp / Spotify
FFO: Marriages, Chelsea Wolfe, Type O Negative

Általánosságban nem érzem magam a doomgaze-megjelenések célközönségének, legalábbis sokszor már-már kontraszelektív vagyok azzal, hogy mennyire nem tudom elhinni az elhangzó dalokat megihlető, megélt fájdalmakat, de a skót Cwfen (ejtsd: Coven) első hallgatásra lebilincselt, és azóta is azt gondolom, hogy a maga műfajában évek óta nem volt ennyire szerethető, alulról jövő megjelenés.

A Cwfen hitelességét számomra az adja, hogy a Sorrows dalai nem elégszenek meg a műfaj felszínes mímelésével, és azzal, hogy a kötelező köröket visszamondja. Számomra sok doomgaze lemez azért vérzik el, mert úgy érzem, a korunkat és a korrajz sajátját akarják megragadni, igazán mélyre nyúló gyökerek nélkül, viszont a Sorrowsnál egyértelmű az inspiráció. Itt a kilencvenes évek gótikus rockzenéje és alternatív ellenkultúrája adja meg a dalok savát-borsát, ha úgy tetszik, a Cwfen tagjairól biztosan tudod, hogy a Holló filmzenéjét nem csak a Burn miatt hallgatják, és hogy a Type O Negative életművében is kellően értékelik a World Coming Down mélységeit. Ez az alapozás teljesen más megvilágításba helyezi azt, ahogy a Cwfen kimunkálta a gitárhangzását, a sejtelmes kórusait, és azt a borzongató atmoszférát, ami épp attól működik, hogy nem egy újabb erdőbe kizavart boszorkányasszony próbál saras botokkal ijesztgetni, hanem igazán megélt, keserű, de nem baljós atmoszféra uralja a lemez minden dalát. A komótos tempó pedig meghálálja a hallgatói élményt is. A Sorrows úgy működik lemezként, hogy nem nagyon van rajta húzódal, viszont minden szerzeményt meg tudsz különböztetni. Azt nem mondom, hogy évzáró toplistás lemezzel van dolgunk, de hogy az idei év legmeglepőbb és legszerethetőbb bemutatkozásai között ott van a Cwfen helye, abban már most biztos vagyok.

TRIBUNAL: In Penitence and Ruin
2025, 20 Buck Spin // Bandcamp / Spotify
FFO: My Dying Bride, Cathedral, Paradise Lost

Nem árulok azzal zsákbamacskát, hogy a 20 Buck Spin napjaink egyik legjobb underground extrémzenei kiadója, és hogy általánosságban az ő szűrőjük mindig garanciát jelent a végeredmény kapcsán. Nincs ez másként a kanadai Tribunal esetében sem, akik második nagylemezükön egy bátor lépéssel közelebb kerültek a tradicionális gothic/doom hangzás alapjaihoz, mint valaha, és közben mégis kikerültek minden aknamezőt, amivel a végeredmény kínossá vagy manírossá válhatott volna.

A hasonló kiadványoknak lételeme a borzongató történetmesélés, ami együtt jár a nagyívű hangszereléssel, többféle vonós hangszer bevonásával, valamint azzal, hogy az egymásra válaszolgató énektémák (férfi a nővel, hörgős az éneklőssel, stb.) vásárivá tudják tenni a végeredményt. Szerencsére a Tribunal az ilyen zenei elemeket is végig méltósággal kezeli, és közben nem érzed kínosan magad, ez pedig jobbára annak tudható be, hogy az ‘In Penitence igazi szerelmes levél a kilencvenes évek gótikus doom hangzásához. Miközben a riffek gyakran a Candlemass és a Cathedral hagyatéka előtt bólintanak egy nagyot, a vonós hangszerek hangszerelési lehetőségei tökéletesen működnek az izgalmas váltásokkal és a sokszínű énektémákkal. Az öblösen kiénekelt-kitartott hangok borzongató atmoszférájában nincs hiba, és emiatt az ‘In Penitence is azon lemezek sorát erősíti, mint a tavalyi Crypt Sermon, amikor pontosan tudod, mi volt a cél, ezt a zenekar maradéktalanul elérte, és így mindenki örülhet annak, hogy valódi artisztikus előrelépés történt. Megértem amúgy, ha a debüt után valakinek ez a tradicionálisabb irány kicsit csalódást okoz, nekem viszont üdítő hallani, hogy milyen magabiztosan bánnak ezekkel a témákkal, és hogy egy ennyire nehezített terepen ennyi szerethető lemezt hoztak össze.

Ennyi fért a mai hírlevélbe, amiben remélem, találsz olyan lemezt, ami kiérdemelheti a figyelmedet.

Egyetlen szolgálati közleménnyel tartanálak még fel: július 12-én a Kriptában lép fel az amerikai hardcore és crossover legenda, a Verbal Abuse. A Reagan-érának nagyon sok időtlen klasszikust köszönhetünk, a teljesség igénye nélkül 1983-ban jelent meg az Is This My World? a Jerry’s Kidstől, a United Blood az Agnostic Fronttól, az Out of Step a Minor Threattől, az olasz Raw Power cím nélküli debütálása, és a Verbal Abuse Just an American Bandje is, ami legalább ekkora klasszikus, ha a sodró, nyers hangzást szereted.

A Verbal Abuse sármja a sebességből, a szélvész gitározásból, és a faltól-falig tartó verzékből ered: nem véletlen, hogy a Slayer és a Dead Kennedys is idejekorán kiemelte a zenekart. A veterán legendának legutóbb tavaly jött ki lemeze, de üdítő hír, hogy még mindig elnyomják az ‘American Band dalainak felét élőben, meg hát különben is nagyon ritka alkalom, hogy ekkora legenda ilyen koncerten legyen elcsíphető a fővárosban.

Vigyázzatok egymásra:
Dávid

először is szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki eljött a Dürer Kertbe májusban az első kisterem lemezklubba! Hatalmas élmény volt, és mindmáig sokat ad nekem. Alig várom, hogy szeptemberben újra találkozzunk: előre annyit árulhatok el, hogy ezúttal a svéd death metal történelméből fogunk szemezgetni.

A mostani hírlevélben igyekeztem pár frissebb megjelenést szemlézni - remélem, lesz olyan köztük, ami elnyeri a tetszésed!

AGE OF APOCALYPSE: In Oblivion
2025, Closed Casket Activities // Bandcamp / Spotify
FFO: Only Living Witness, Twitching Tongues, Life of Agony

Három évet kellett várni a New York-i Age of Apocalypse új albumára, és a kérdés szerintem az volt mindvégig, hogy Dylan Kaplowitz zenekara megmarad-e abban a kényelmesnek tűnő komfortzónában, hogy a kilencvenes éveket megidézve a követők vezetője marad, vagy kipróbálja magát a formai-tartalmi határfeszegetésekben. Szerencsére ez utóbbi valósult meg, így az In Oblivion a zenekar első olyan albuma, ahol az Age of Apocalypse bátran, határátlépésekkel együtt meri megmutatni, hogy szeretne igazi tényező lenni a metalos hardcore-ban.

Bár az album formailag a biztonsági játék elemeit mutatja távolról szemlélve, hiszen a Young-testvéreket is bevonták az alkotófolyamatba a Twitching Tonguesból pár vendégszereplő mellett (ami eleve új dolog a zenekarnál), zeneileg az In Oblivion nem elégszik meg azzal, hogy a kilencvenes évek olajosan folyó, heavy metalos témáit a hardcore-ba oltsa, hanem a dalokon belül is kellően változatosak a témák ívei, a beatdownos felezések, és közben az Age of Apocalypse valahogy sosem volt ennyire szórakoztató. Az eddigi életmű szerintem azért volt szerethető, mert olyan hangon szólalt meg, ahol nagyon ritkán találni ennyire ambiciózus, a saját gyökereivel tisztában lévő produkciót, de az In Oblivion inkább új távlatokat nyit ki, amivel a gitártémák dallamívei is bevállalósabbak, miközben Kaplowitz énekteljesítménye igazi frontemberként elviszi a hátán az egész albumot.

Az In Oblivion ettől még nem végállomás, mindinkább az a fajta ugrás, ami kijelöli a játékszabályokat és az irányokat, és biztos vagyok benne, hogy ha három vagy több évet is kell várni a folytatásra, az beteljesít majd minden elvárást. Viszont az In Oblivion, és ilyen értelemben az Age of Apocalypse is mostanra találta meg önmagát azzal, hogy a lecke felmondása helyett most valódi alkotói kibontakozást hallhatunk, ami önálló karaktert teremt.

SNOOZE: I Know How You Will Die
2025, Snooze // Bandcamp / Spotify
FFO: Periphery, Protest the Hero, Haken, Between the Buried and Me

Nem fogok kertelni, a chicagói Snooze jó eséllyel ledobta az idei év legizgalmasabb albumainak egyikét, főleg a progresszív területeken. Az I Know How You Will Die elég sokat markol: van benne math-rock, djent, progresszív metál, post-hardcore, szóval alapvetően is olyan zenekarról van szó, ahol egy dalon belül is több műfaj váltja egymást, és mindez persze a lehető legtermészetesebb módon következik be, hogy mindig figyelni is kelljen. Itt aztán nincs komfortzónás megoldás.

Amikor először fogod hallani az albumot, jó eséllyel leesik az állad tőle. Már csak azért is, mert üdítő élmény 2025-ben ennyire eredeti és formabontó, okosan megírt, és mégis szenvedéllyel teli teljesítményt hallani, ami hallhatóan tesz a konvenciókra és a bevett formátumokra. Aztán ahogy a lemez megadja magát, hallani fogod, hogy az egységesen magas színvonalú dalokból pont az a húzóerő hiányzik, ami a hallgatás után is könnyen visszaterel hozzá, mert igazán kiemelkedő-átütő pillanat nincs, csak sok, egységesen izgalmasan megírt, a pillanat hevével magával ragadó témaváltás. A Snooze lemeze egyszerre traumafeldolgozás és egy olyan helyzet, amikor a zenészek magukból a legtöbbet akarják kihozni, és ez sikerült is. Ezzel együtt, ha néha nehezen is adja magát a lemez, vagy öncélúnak hathat, nem fogod tudni elvenni tőle a kánikulában, hogy nagyon rég hallhattunk ezzel korreláló dalszerzői teljesítményt az újkori progresszív keményzenében.

ESCHATON: Techtalitarian
2025, Transcending Obscurity // Bandcamp / Spotify
FFO: Necrophagist, Arsis, The Faceless

Josh Berry gitáros szerelemprojektje, az Eschaton leginkább arról ismert, hogy milyen tagokat verbuvált maga köré, hiszen itt játszik a technikás death metal egyik legnagyobb hatású gitárosa, Christian Münzner (Necrophagist, Obscura), az énekes Mac Smith (Apogean), az elképesztő bőgős Scott Bradly (Inanimate Existence) és a dobos zseni Darren Cesca (Deeds of Flesh, Arsis) is. Az új lemezt hat év előzte meg, és bár technikai szempontból kérlelhetetlen anyag lett a Techtalitarian, azért kicsit magán hordozza annak a jeleit, amikor hallható különbség van egy szobaprojekt és egy aktívan működő zenekar között.

Semmilyen jogom nem volna minősíteni az Eschaton lemezét, hiszen a technikai fölény alapvetően elnémít minden kérdő felhangot, na meg a technikás death metalnak ez a dallamos, komplex szegmense nagyon ritkán eredményez ennyire impozáns albumo. Ugyanakkor az a fenntartásom, hogy a végeredmény mindinkább erődemonstráció, semmint egy olyan sorlemez, ami elárulna érzelmeket, vágyakat, félelmeket a korunkról, vagy épp a szerzők belső motivációiról (azon felül, hogy lezenélik a csillagokat az égről). Nem akarok szentimentális lenni, de azt gondolom, hogy alapvetően a technikás death metal alapvető lemezei mind azért tudtak felülkerekedni a többi hasonló albumon, mert a zenei képzettséget a megközelíthetőség, a befogadhatóság tette átélhetővé - a Techtalitarian pedig pont olyan rideg, mint a címe, és ez a távolság számomra mindmáig nem leküzdhető. Ettől függetlenül gyakran adok újabb és újabb esélyt a meglepően analóg tompasággal szóló anyagnak, de a sokadik hallgatás után is a tagok korábbi zenekarainak emblematikus albumainál találom magam, holott közel sem ez lehetett az Echaton célja. Ettől függetlenül azt nem lehet elvenni a projekttől, hogy a Retromorphosis mellett ez a két album határozza meg az idei évet a műfajban, és vélelmes sorminta, hogy sokat bizonyított zenészek próbálnak mindkettőben visszatérni a saját korábbi sikereik csúcsához, mérsékelten átütő hatásfokkal.

ELEVENTH RAY: Reviving Tehom
2025, Dark Descent // Bandcamp / Spotify
FFO: Celtic Frost, Mortuary Drape, korai Therion

A görög Eleventh Ray látszólag friss produkció, de valójában sokat látott underground zenészek friss, teljes jogú zenekaráról van szó, akik a nyolcvanas évek végének extrémzenei sokszínűségét idézik meg. A Reviving Tehom baljós atmoszférájában megjelenik a korai Celtic Frost lehengerlő ereje és sötétsége, a Mercyful Fate történetmesélő ereje, a Mortuary Drape műfajokon átívelő dalszerzői tehetsége, valamint a korai Therion okkult, de mégis orientalista extrémzenei háttere. De ami még fontosabb, hogy a Reviving Tehom rituális-meditatív jellege önmagában is van annyira fenyegető, hogy ne utánérzésként gondolj rá.

Az analóg hangképpel megálmodott, a thrash metal szabályai szerint kilenc dallal megíródott album olyan, mint egy időtlen kordokumentum: hozzáállásában, zenei formanyelvének egysíkú (ha úgy tetszik, primitív), de hatásos eszköztárában bármikor íródhatott volna 1985 és 1996 között, miközben a megteremtett atmoszféra végig képes fenntartani a figyelmet. Talán ez a Reviving Tehom legnagyobb erénye: hogy a görög népzenéből és közel-keleti hangszerelésből megörökölt intermezzókkal és ráolvasásokkal végig fenyegetve tart, mert a borzongató atmoszféra egy pillanatra sem hagy futni, így amikor épp eltelne a füled az analóg csattogástól, jön egy síppal feljátszott dallam, vagy egy visszhanggal-morgással tarkított, pokoli hangorkán, és ettől csak abban nyersz megerősítést, hogy jó helyen jársz. Az Eleventh Ray nem lesz a tömegek kedvenc zenekara, és a Reviving Tehom sem fogja megváltoztatni az undergroundot, viszont annyira üde és hiteles színfolt egy alapvetően digitalizálódó-modellkövető világban, hogy nagyon könnyű újra és újra visszatérni a dalaihoz.

OBSIDIAN TONGUE: Eclipsing Worlds of Scorn
2025, Profound Lore // Bandcamp / Spotify
FFO: Panopticon, Enslaved, Ulver

Az Obsidian Tongue közel tizenöt éve aktív, viszont az ‘Eclipsing az az album, amiért ennyi éven keresztül megéri életben tartani és csiszolni egy működő zenekart. A Profound Lore gondozásában megjelent album épp annyiban gazdagítja az USBM hagyatékát, hogy közben zeneileg egyaránt merít a folklórból, a pszichedelikus-progresszív rock zenei textúráiból, és közben az egész lemezt átjárja egy olyan analóg atmoszféra, amiben a kilencvenes évek black metalja is visszaköszön.

Általában hadilábon állok az atmoszférikus black metal lemezekkel, mert sok esetben egyszerűen nem tudom elhinni a megteremtendő hangulatot. Azért ha a szívünkre tesszük a kezünket, ez egy aknamező, amiben a giccset egy rossz térdkilengés választja el a hatásosságtól. Ettől függetlenül az ‘Eclipsing sosem válik manírossá. Jó arányérzékkel vonulnak végig az album málhás-borongós dalai, amikben egyszerre hallható szenvedély, szorongás és az USBM lemezek kötelező eleme, a zenei feloldozás is. Ebben oroszlánszerepet vállalnak a hangszerelésbeli kreatív megoldások: a mellotronos-billentyűs közjátékok, a korai Ulvert idéző, folklór hatású kórusok mindig a legjobbkor tesznek hozzá a dalok kiteljesedéséhez, így az Obsidian Tongue egyszerre méltóságteljes is a magányosságában. Az ‘Eclipsing több zenei kultúrát egyesít, de ami az igazi érdeme, hogy közben valódi karakterre tesz szert. Már csak azt nem értem, hogy ezt az albumot miért nem a lápos őszre időzítették, de ennél nagyobb kifogásom sose legyen egy ennyire jól megírt kiadvánnyal szemben.

ESCARNIUM: Inexorable Entropy
2025, Everlasting Spew // Bandcamp / Spotify
FFO: Immolation, Ulcerate, Krisiun

Valószínűleg a disszonáns death metalban is elég alacsony az ingerküszöböm, és indokolatlanul tudok lelkesedni kevésbé mérvadó anyagokért is, de a brazil Escarnium új albuma az a fajta kiadvány, ami azoknak is érdekes lehet, akik évente csak egy ilyen albumot hallgatnak meg. Az Inexorable Entropy nem elégszik meg azokkal a műfaji panelekkel, hogy a zenéjében utaztató élményt adjon rideg és távolságtartó atmoszférával. Mivel a zenekar érti a death/doom működési elvét is, így bátran nyúl vissza akár a korai Hypocrisy, akár az Amorphis hangulatteremtő erejéhez is, emiatt pedig az Escarnium sokszor zeneibb, mint jó pár kihívója.

Az alig félórás album zenei szövetében megjelenik az amerikai death metal hatása (az Immolation és a Suffocation letagadhatatlan), miközben a Krisiun iskolateremtő feszességét és temperamentumát egy erősen európai hatású, dallam- és hangulatérzékeny lepel fogja körül, amitől az Escarnium tényleg képes túlmutatni a saját műfaji keretein. Ahelyett, hogy a dalok megelégednének a disszonáns death metal zenei elemeinek visszamondásával - na meg magas szintű előadásával -, az Inexorable Entropy alapvetően azért működik, mert terjedelmében és minőségében is kellően kimunkált, és nem elégszik meg a biztonsági megoldásokkal, viszont amikor bátor, akkor kellően meggyőző. Azt nem mondom, hogy széles elismertség jár majd az anyaggal, de az biztos, hogy saját műfajában az idei év egyik csúcsteljesítménye, amiről én is lemaradtam volna, ha Nándi barátom nem osztja meg velem.

A végére egy szolgálati közleményt hagytam: jövő szerdán, június 18-án a Yukban ad last minute koncertet az Incantation, akiknek szó szerint meg kellett menteni a mostani Európa-turnéjukat, miután a Cattle Decapitation lemondott minden állomást. Az Insane Hellride jóvoltából a budapesti állomás megmenekült, és azt gondolom, ez az este igazából a lehető legjobban sül így el, hogy teljes értékű programmal lehet elcsípni egy élő death metal legendát, ráadásul a belépő ára is nagyon baráti. Ha teheted, gyere el te is, én elképesztően várom ezt az estét, főleg, hogy a Barbába semmiképp sem mentem volna ki az eredetileg tervezett koncertre.

Köszönöm, hogy ezt elolvastad, és vigyázzatok egymásra:
Dávid

a mostani hírlevélben lesz szó nagy doom visszatérésről, disszonáns death metalról, és két olyan albumról is, amiktől kicsit többet vártam. Jogos lehet a kérdésetek, hogy minek írok olyan lemezről, amit egyébként nem ajánlanék maradéktalan lelkesedéssel, de az vezérelt, hogy simán tévedhetek, és lehet, hogy amit hallani fogtok, elnyeri a tetszéseteket.

Ha megengedtek ennyi szolgálati közleményt, május 20-án szeretettel várok mindenkit a Dürer Kert fotelbárjában, főleg, hogy ilyen elképesztő menő grafikát is kaphattam az eseményhez:

A Facebookon pedig megtalálsz minden információt, és előre is köszönöm, ha megfontolod, hogy eljöjj.

Van még valami, de ígérem, nem rabolom ezzel az időtöket: vasárnap én is abban a szerencsés helyzetben lehettem, hogy Bécsben láthattam a Blood Incantationt az új albumának turnéjával, és még mindig ennek a hatása alatt vagyok. Rám is igaz, hogy az inflációs helyzetben bőven meg kell válogatnom, milyen koncertre engedhetem meg magamnak a belépőt, de itt még novemberben megvettem az early bird belépőt lesz-ami-lesz alapon. Abban biztos voltam, hogy ha valamit, ezt szeretném élőben is látni a tavalyi album tükrében, vállalva azt, hogy idén emellett jó, ha két másik koncertet meg tudok engedni majd magamnak.

Nem szeretnék koncertbeszámolót írni, de annak nem tudok nem hangot adni, hogy nagyon rég éreztem magam így, és nagyjából húsz éve nem volt ilyen jó élő élményem, mint most. De komolyan, még a telefonhoz sem nyúltam egyszer sem, annyira magába szippantott, amit láttam, és ami a színpadon történt. Lehet - és kell is - vitatkozni arról, hogy az Absolute Elsewhere-nek mi lesz a hagyatéka, de egyben, élőben eljátszva csak tovább erősödött bennem az az érzés, hogy ezzel a lemezzel nemzedékének élére állt ez a banda az extrémzenében. Azt pedig külön becsülöm, hogy a koncert után közel félórát töltöttek azzal, hogy kijöttek fotózkodni a rajongóikhoz. Ilyen értelemben külső szemlélőként nagyon jó volt ezt is látni és megélni, hogy nincs iránytévesztés vagy nagyzolás. Az meg csak hab a tortán, hogy Claudio Simonetti filmzenéi szóltak az átvezetésnél.

PAGAN ALTAR: Never Quite Dead
2025, Dying Victims // Bandcamp / Spotify
FFO: Cirith Ungol, Manilla Road, Cathedral

Nem szeretném, ha egy lemezajánló első mondata egyből értékítéletnek hangozzon, de a Never Quite Dead dalaival érzem hosszú idő óta először azt, hogy a Pagan Altarnak jövője is van, és nem pusztán múltja. Nem akarom, hogy ez ítélkezően hangozzon, de azért ritka az a helyzet, amikor egy zenekar a mai napig olyan felvételek gondozásából jelentet meg új felvételeket, melyek eredetijei évtizedekkel ezelőtt lettek előkészítve, és ismétlem, ez nem minősítés, sokkal inkább sajátosság. Ugyanakkor azzal, hogy Terry Jones már tíz éve elhunyt, az általam korábban is méltatott Brendan Radigan bevonásával a rajongók is joggal érezhetik azt, hogy a Never Quite Dead az a tradicionális heavy metal / doom album, amivel a produkció is méltósággal tud öregedni, miközben a felhozatalban is párját ritkítja.

A nyitó Saints and Sinners ugyan kicsit félre tud vinni a Rainbow-hangulatú refrénjével (itt át is adhatod magad neki), de azért itt egy alapvetően balladisztikus, kimért és a hetvenes évek értelmében véve fenyegető dalcsokorról van szó, ahol a visszafogott hangszerelés épp annyira a hangulatteremtés eszköze, mint az énekdallamok előtérbe helyezése. Radigan egyáltalán nem uralja le a Pagan Altart, hanem beilleszkedik a dalok atmoszférájába, így hol Ozzysabb, hol Eric Wagnert (Trouble) idéző dallamívekkel tesz hozzá a lassan kibontakozó, néha egymásra is utaló dalokra, de mindig annyit kapsz mindenből, amennyire szükség van. A Never Quite Dead megszólalásában is analóg hangulatú, az atmoszférája miatt pedig tényleg nem tudhatod biztosan, hogy az 1974-2024 közötti tengelyen mikor is kerülhetett rögítésre, de ezt a legnagyobb bóknak szánom. A Pagan Altar új albuma egyszerre autentikus és reményteli: szeretném hinni, hogy ebben a felállásban van egy olyan album is, amivel a zenekar története már előre tekinthetne, de ha nem így van, akkor is egy olyan kiemelkedő felvétel ez az életműben, ami megérdemli a figyelmet.

INOCULATION: Actuality
2025, Maggot Stomp // Bandcamp / Spotify
FFO: Decrepit Birth, Cryptopsy, Tomb Mold

Második Maggot Stompos lemezén a clevelandi Inoculation továbbra is azt járja körbe, hogyan tud egy technikás death metal zenekar egyaránt inspirálódni az old-school death metal amerikai hagyatékából, na meg a kozmikus körítés izgalmasan tartásából. Ilyen értelemben az Actuality nem hoz akkora meglepetést, mint elődje, de attól még, hogy a fejlődés nem annyira ugrásszerű, az album azért hamar érthetővé teszi, miért telt el három év a két megjelenés között.

Az Actuality zenei keretrendszerében jobbára az amerikai death metal különböző iskolái és korszakai találkoznak, ami az előző lemezen is az Inoculation egyik legnagyobb erőssége volt, és ha valamiben biztos lehetsz, az az, hogy minden gitártéma rendesen ki van dolgozva. A zeneiségben itt kiemelt szerepe van a basszustémáknak is: az Inoculationben minden húros hangszer csúcsra van járatva, és a kozmikus csillagvizsgálás itt a Blood Incantationtől eltérően nem az űrbe révedésen keresztül, hanem a hideg űr félelmetességén, na meg az abban való kiszolgáltatottságban teljesedik ki, ami tökéletes alapot biztosít arra, hogy akár a Malevolent Creation, akár a Morbid Angel, vagy épp a Suffocation felől is kihallhasd, min nőttek fel a zenekar tagjai. Emiatt az Actuality dalaiban az oldásokat a tempóváltások sokasága jelenti, és ebben a komplexitásban hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az Inoculation tényleg azokra a death metal fanatikusokra lő, akik mai felfogásban szeretnének hallani egy ízig-vérig végletes, brutális albumot. Nem leszek álszent: a Celestial Putridity könnyebben adta magát, és talán fogósabb is volt. Viszont nagyon becsülöm azt, hogy az Inoculation a saját útját járja, és durvábban szólal meg, mint valaha, ahelyett, hogy kielégítsen egy feltételezett rajongói igényt.

BURNING PALACE: Elegy
2025, Total Dissonance Worship // Bandcamp / Spotify
FFO: Gorguts, Quo Vadis, Artificial Brain

Az előzetes single-ök alapján nagyon vártam a Burning Palace új albumát, és nem csupán azért, mert a ‘Total Dissonance kiadványaiban könnyű látatlanul is bízni, hanem mert egyértelmű volt, hogy az Elegy olyan letisztulást hoz a kaliforniai zenekar életében, ami szintlépéssel fog társulni. Az Elegy az a fajta dallamérzékeny, okos arányérzékkel megírt technikás death metal album, amin az előző lemez disszonáns megoldásai megmaradtak malterként a hatásfokozásban, miközben maguk a dalok olyan gitárdallamokban és ritmusképletekben teljesedhetnek ki, amik kellően keserűek ahhoz, hogy könnyen adják magukat a dalok.

Az Elegy nem az a fajta album, aminek magán túlmutató jelentősége volna. Azt egyből hallod a dalokból, hogy maguk a tagok mennyire egymásra vannak hangolva, és hogy saját maguknak állítottak új kihívásokat (amiket sikerült is megugrani), de könnyen lehet, hogy a Burning Palace megmarad a radar alatt ahelyett, hogy jelentősen befolyásolná az évzáró listákat. Pedig ami ezen a lemezen történik, igazán megérdemli a figyelmet, már azért is, mert az alapvetően terpeszkedő, de nem öncélú dalszerkezetekben mindig annyira markáns dallamívek irányítják a figyelmed, hogy az alapvetően szűk eszköztárban is mindenből pont eleget kapsz. Egy biztos: ha szereted a Gorguts hagyatékát, az Artificial Brain hangzását, és általában hiányoltál egy kicsit progresszív, de azért kellően agresszív és technikás death albumot, a Burning Palace eddigi csúcsteljesítményét nagyon könnyen megszereted majd.

MALPHAS: Extinct
2025, Soulseller // Bandcamp / Spotify
FFO: Watain, Dissection, Unanimated

Két évvel ezelőtti lemezével (Flesh, Blood and Cosmic Storms) a svájci Malphas több emberhez jutott el, mint korábban bármikor, és az ilyen pillanatok mindig felelősséggel járnak. Az album a tipikus esete volt annak, amikor a jó arányérzékkel megírt dalok és a megteremtett atmoszféra felülírják az eredetiség hiányát, és ez talán épp emiatt vékony jég, mert ha egy banda azt választja saját formanyelvéül, amiben már időtlen alapművek kitágították a határokat, akkor az egyetlen ösvény mindig az előrefutás marad. Abban pedig nem vagyok biztos, hogy az Extinct képes volt-e maradéktalanul eleget tenni ennek.

Le kell szögeznem, hogy sokadik hallgatás után is azt gondolom, hogy az Extinct az újabb tagcsere ellenére sem lett rosszabb lemez az elődjénél. Inkább az szembetűnő, hogy nem lett jobb sem, legalábbis az előző albumon lefektetett teljesítményt nem haladja meg a végeredmény. A Malphas új lemezén is a svéd dallamos black metal hagyatéka dominál, néha megjelennek más hangulatok vagy hangszerelési határfeszegetések, és az kétségtelen, hogy a primitív, thrash-esebb témák behozatala jól áll a zenekarnak, de alapvetően a Malphas ettől nem vált fenyegetőbbé, és ezt ilyen zenei közegben joggal érezhetjük néha hiányosságnak. Azt semmiképp sem tudom elvenni a zenekartól, hogy az Extinct produkciós szempontból is egy nagyon jó arányérzékkel megszólaló, okosan megírt, magabiztos anyag lett, amihez könnyű és kényelmes is sokszor visszatérni, de sajnos az összhatás azért annyira nem lett annyira lebilincselő, hogy az év végén sok lista tetején lásd majd az albumot. Ez pedig csak azért szomorú, mert az előző album alapján benne volt ebben a lemezben egy komolyabb szintlépés lehetősége is, de lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, mert ugyanazt érzem most is, mint az utolsó Svartkonst-anyagnál.

FALLFIFTYFEET: Counterfeit Recollections
2025, Silverback Gorilla // Bandcamp / Spotify
FFO: Every Time I Die, The Bled, Fear Before The March of Flames

Az idei év egyik legszebb borítójával érkezett meg a nyugat-virginiai fallfiftyfeet második nagylemeze, ami bátran haladt tovább a korábban megkezdett, ha úgy tetszik, kiszámítható ösvényen, ahol az ezredforduló metalcore-ja elevenedik meg disszonáns témákban, agyas gitártémákban és váltott énektémákban. Ettől azonban még a Counterfeit Recollections sajnos továbbra sem az a kiteljesedés, ami az ‘ígéretes’ jelzőt egyhamar átírná. A zenekar továbbra is magabiztos abban, ahogyan több műfajt elegyít. A metalcore-ban visszanyúlnak egészen a Poison The Wellig, a post-hardcore-ban hallhatóan egyaránt magáévá tették a Glassjaw, a Dance Gavin Dance vagy épp a The Bled formanyelvének alapjait, és maguk a tagok is előszeretettel vallották be az ETID hatását. Ez azonban csak ahhoz elég, hogy miközben hallgatod a lemezt, jól érezd magad, az igazán maradandó-átütő pillanatok viszont valahogy még mindig elmaradnak.

Sokat gondolkoztam én is, hogy vajon a kevesebb több lenne-e, mert a komplex-matekos témák hiába vannak izgalmasan szerkesztve, gyakran annyi minden történik a zenei szövetben, hogy igazán kiugró pillanatoknak így nem marad hely, a dallamos énektémák nem mindig különülnek el, a technikás gitártémákban pedig nem mindig van meg a húzás. Viszont az vitathatatlan, hogy amíg szól a lemez, addig a fallfiftyfeet világán belül maradsz, és ez önmagában is eredmény. A baj inkább az, hogy utána a megihlető albumokhoz mész vissza, de őszintén remélem, hogy ez a lemez sokakhoz eljuttatja majd őket, mert hallhatóan egy bizonyításvágytól fűtött anyagról van szó, csak pont emiatt érezheted joggal, hogy nagyobb ugrási lehetőség volt ezekben a dalokban.

Ennyi fért a mostani hírlevélbe, amit remélem, elnéztek nekem. A következő hírlevélre vannak már ötleteim, de ha nektek volna visszajelzésetek, észrevételetek, szóljatok nyugodtan.

Köszönöm, hogy elolvastátok, és vigyázzatok egymásra:
Dávid