Valaki egyszer csak összeomlik, reggel alig bír kikelni az ágyból, beadja a feloldását, elválik, vagy hónapokra eltűnik.

De nem így működik, a valóság azonban ennél sokkal alattomosabb.

A kiégéses állapot lassan épül föl, mint a Sagrada Familia, olyannyira, hogy gyakran észre sem vesszük.

Sőt.

Az egyik legnagyobb félreértés éppen az, hogy a legtöbben közben mégis csak végig viszik a napjaikat.

Ugyan egyre kedvtelenebbül és kisebb energiával, de felkelnek, beleállnak a munkába, viszik a családi logisztikát, kókadoznak a játszótéren, fizetik a számláikat, etc.

Messziről nézve úgy tűnik, hogy minden faszányos.

De belül már elkezdett nőni az a bizonyos belső fekete lyuk, ami minden energiát elszív.

• Először csak fáradtabbak vagyunk.

• Aztán ingerlékenyebbek.

• Egyre nehezebb koncentrálni.

• A hétvége sem tölt fel úgy, mint korábban.

• Elmegyünk szabira, wellness hétvégére, de minden marad úgyanúgy.

Közben pedig ilyen mondatokkal kábítjuk magunkat:

Majd ez a projekt véget ér.

Majd nyáron pihenek.

Majd szeptemberben könnyebb lesz.

Az a gond, hogy a régi szép idők és benne egy lassabb világ, már nem térnek vissza.

Én sem vettem észre időben.

Én is kiégtem, mint egy villanykörte

A harmincas éveim elején heti 50–80 órákat dolgoztam újságíróként és vezető szerkesztőként, közben csináltam a szociológia szakot. Rosszul étkeztem, alig aludtam, folyamatosan hajtottam magam.

Azt hittem, csak egy nehezebb időszak, de tévedtem.

Végül jól kiégtem és jött minden, ami ezzel együtt jár.

• Alacsony energiaszint, gerincműtét, 86 kg-s lomha test.

• Még rosszabb alvás.

• Egy gerincműtét.

• 400 métert sem tudtam lefutni egyben.

Ma pedig már tudom, hogy a műtét nem a történet eleje volt, inkább egy súlyos következmény.

A valódi probléma évekkel korábban kezdődött, amikor - noha megvoltak a legális hajtóerőim - mégsem figyeltem oda magamra.

Persze már egészen másként gondolkodom erről és nem csak azért, mert egy coach/trénernek így kell gondolkodnia.

Nem hiszem, hogy a kiégés megelőzése néhány jól megválasztott technikán múlik.

A fizikai aktivitás, a meditáció hasznos lehet, a légzőgyakorlatoknak is megvan a helyük.

Én is használok ilyen eszközöket, csak önmagukban ritkán elegendők.

Ha közben ugyanúgy élünk tovább, akkor szinte mindegy.

Szóval szerintem van egy nulladik lépés.

Vedd észre, amit észre kell venned

Észre kell vennünk, hogy egyre többször vagyunk befeszülve, egyre fogy az energiánk, sokasodnak körülöttünk a félreértések, a konfliktusok.

Észre kell vennünk, amikor már apróság irritál és hogy már nem lelkesít az sem, amit korábban szerettünk.

És feltenni magunknak egy kellemetlen kérdést, sőt, inkább kettőt:

Nem lehet, hogy nem velem van a baj?

Nem lehet, hogy az egész működésemen lenne érdemes változtatni?

Nekem ez volt az igazi fordulópont.

Az kellett felismernem, hogy nem egy újabb stresszkezelő technikát érdemes megtanulnom, hanem az addigi életmódom szorult változtatásra.

Ma 72 kg vagyok, és idén májusban lefutottam egy 111 kilométeres terepultrát. Nem azért írom ezt, mert bárkit lenyűgözne a szám. Inkább azért, mert számomra ez annak a bizonyítéka, hogy lehet másképp is élni.

Ez persze nem egyik napról a másikra történt.

Sőt.

Azt hiszem, még ma is tart, mert sosem vagyunk kész és a világ is percről percre változik körülöttünk.

Talán ezért foglalkoztat ennyire ez a téma.

És talán ezért találkozom egyre több olyan emberrel, aki kívülről jól teljesít, belül viszont már nagyon régóta csak próbálja egyben tartani magát.

Az utóbbi hetekben sokat gondolkodtam ezen. Végül egy workshop lett belőle.

Ha kíváncsi vagy rá, itt találod a részleteket: érdekel a workshop!

– Roland

Nem kellett „beállnom” ahhoz, hogy az iskolából a putrisoron lévő kétszobás lakásba lépve lássam, amint anyám négykézláb tartja magát, miközben az orrából ömlik a vér.

Szégyenkezve rám néz, miközben a vadállat még egyet rúg a fejébe. Semmihez sem tudom hasonlítani azt a hangot, amikor a vasbetét eltalálja és eltöri az anyám orrát.

Felidézhetetlenül sokszor ugrottam ki pizsamában, mezítláb az ablakon, és futottam bele a téli éjszakába. Nem törtem el a lábam a síneken, az éles kövek sem hasították fel a bőröm, ugyanis jól ismertem a gyár környékét.

Tudtam, hová és hogyan kell lépni. Téli éjjeleken sokszor gyűjtöttem itt vastag fülű szatyorba a vagonokról leesett kokszot – ezzel etették a kohót –, mert fűteni kellett valamivel.

A putrisorról a nagyapámhoz futottam.

„Anyáék verekednek” – mondtam, és már aludtam is.

Nem emlékszem rá, hogy ilyenkor sírtam volna.

+++

Ez egy részlet az Életet váltani című könyvem kéziratából.

Tudom, hogy ezek nagyon súlyos szavak.

Érzem a felelősségem súlyát.

Olykor meg is rémiszt a tudat, hogy mit engedtem szabadjára.

Amikor néhány éve először írtam meg egy posztban, hogy honnan is jövök, sokáig ültem a szöveg felett.

Alkoholista, bántalmazó férfiak közül és az alkoholista, bántalmazó anyám méhéből. A nyolcvanas-kilencvenes évek moslék iskolájából a megannyi, a homlokunkat ököllel verő tanárral.

Túlságosan is sokan tudjuk, miről van szó.

A tabuk és a némaság családokat és emberek százezreit tették tönkre egy életre, generációkon át.

A fekete hallgatás ma is dolgozik bennünk.
A traumák és a nyomukban járó szégyen mindent felemészthetnek.

Azt szeretném elmondani, hogy szinte mindig van választási lehetőség.

Dönthetünk úgy, hogy másik úton haladunk tovább.

Amikor először beszéltem minderről nyilvánosan, arra is gondoltam, hogy most felfedek valamit, amit olyan mélyre temettem magamban, hogy csak késő felnőttkoromban fértem hozzá igazán a terápiám során.

Azóta is nagyon sok privát üzenetet kapok hasonlóan nehéz sorsú emberektől.

Kívülről minden oké.

Remek karrier, jól menő vállalkozás, nagy ház, Tesla a garázsban.

És mégis: a belső pokol tüze nem csitul, a szégyen sejtszinten pusztít, lassan, de biztosan dolgozik.

A kezem szinte megremegett, amikor arra gondoltam, hogy mit jelentenek majd a soraim a közvetlen környezetemben.

Vannak, akik szerint beleégtem az áldozat szerepébe. Akik közel voltak, mégsem tudtak és ma sem tudnak rólam szinte semmit.

Utálják, amit írok, amit mondok és amit igyekszem konzekvensen képviselni.

Nem tudják, miért nyomtam meg azt a bizonyos gombot.

Vitriolos, cinikus szavaik olykor még fájnak, de már nem irányítanak.

Nehéz volt, túléltem, mégsem cserélnék velük egyetlen percre sem.

Nekem már nem kell magyarázkodnom senkinek.

Megremegett a kezem akkor is, amikor a teljes kéziratot elküldtem az egyik legnevesebb hazai könyvkiadónak.

Csodálatos érzés volt, hogy szinte azonnal találkozóra hívtak.

A kiadó vezetője egy végtelenül empatikus, tisztességes férfi; sokat és őszintén beszélgettünk.

Elmondtam neki, hogy a célom rendkívül egyszerű: szeretném megmutatni a sorstársaimnak, hogy talán a traumákból teljesen kigyógyulni sosem lehet, mégis van esély egy jobb életre.

Szeretném, ha kevesebben viselnék a szégyent. Ha az életük csak egy picit is jobb lenne.

A kiadó vezetője szerint a kézirat szinte készen van, ám még érdemes lenne dolgoznom rajta.

Jó szívvel fogadtam el a meglátásait, ezért a kéziratot nem zártam le, hanem tovább dolgozom rajta.

Egyre mélyebbre megyek azokban a történetekben, amelyekről évtizedeken keresztül hallgattam. Nem azért, mert szeretnék a múltban élni.

Azért, mert túl sokan élnek még mindig a saját történeteik fogságában, szégyenben és némaságban. Nekik is írom ezt a könyvet.

Néhány hete létrehoztam egy alkotói támogatói oldalt, hogy több időt adhassak az Életet váltani befejezésének.

Ha szeretnél többet megtudni a könyvről, vagy részese lenni a megszületésének, itt találsz minden információt:

https://4fund.com/hu/ksjbh8

– Roland

Nem jött össze annyi jelentkező, hogy legyen értelme megtartani, közben pedig lemondások is érkeztek.

Természetesen számítottam arra, hogy a nyár kellős közepén nem lesz tolongás, és arra is elég nagy esélyt láttam, hogy a földbe áll az egész kampány.

Így is történt, ezért a már jelentkezőknek kiküldtem az e-maileket, és leállítottam a kampányt.

Semmilyen rossz érzés – és főleg kudarcérzet – nem volt bennem.

Sokkal jobban zavart volna, ha meg sem próbálom, mint az, hogy tettem a dolgom, és ennek ellenére sem sikerült.

Szóval megvan az új időpont, hamarosan jövök is a Ne csússz szét! workshop részleteivel.

Ha érdekel, nyugodtan írj üzenetet itt vagy e-mailt a hello @lippairoland.hu címre.

A listán lévőknek természetesen külön is szólok, amikor megnyílik a jelentkezés.

– Roland

Az foglalkoztat, hogy hogyan lehet jó életet élni és nem megőrülni ebben a zajos és egyre intenzívebb világban.

Még el nem felejtem: Lippai Roland vagyok, coach, tréner, teamcoach, workshop facilitátor és terep ultrafutó.

Egyéni coaching
Csapatoknak tréning / team coaching
WhatsApp
Oké vagyok projekt csatorna

📩 hello@lippairoland.hu

Végül – 11 éves voltam akkor – kicsaltam az anyámtól apám címét, és írtam egy levelet annak az embernek, akiről a nevén kívül semmit nem tudtam. Szerettem volna egy biciklit, erre kértem tőle pénzt, hiszen ő egy gazdag ember. Küldött 9500 Ft-ot, nekem pedig lett egy bringám, és hamarosan találkoztunk is.

Amikor az alföldi faluban leszálltam a buszról, egy világ omlott össze bennem, és azt hiszem, a belső fekete lyuk, ami később mindent elnyelt, már ekkor elkezdett bennem növekedni. Az apám egy rettenetesen szegény, a rokkantnyugdíjából élő ember volt, akit akkor már gyötört a világ egyik legrohadékabb betegsége.

Testét a sclerosis multiplex rágta, az a betegség, amitől való iszonyat az egész felnőtt életemben elkísért.

A haláltól nem félek.
A kompetenciám elveszítésétől, a méltatlan haláltól viszont iszonyodom.

Az apám negyven évig küzdött.

Amikor néhány éve az ágya felett álltam, már csak egy magatehetetlen múmiát láttam.

Kérte, hogy mutassam meg neki az unokáit, akiket sosem látott. Nem tudom, hogy az opálos szemeivel látott-e még valamit.

Ott álltam egy számomra idegen ember ágya felett, akinek már egyetlen idegsejtje, izomrostja sem működött.

A terepultrás, aki sosem ismerhette meg az érzést, milyen lehet valaki fiának lenni.

Aki alig néhányszor találkozott az apjával.

A kétgyerekes apa, aki egész életében soha senkinek nem mondta, hogy „apa”.

Meg akartam érinteni a kezét, de képtelen voltam megtenni.
Nem tudtam, mit mondjak, mit tegyek.

Éreztem az elkerülhetetlen halál szagát.

Nem volt bennem vád azért, ami történt.

Szerettem volna, hogy úgy menjen el, hogy tudja, mégiscsak volt egy fia.

Bántás nélkül.

Csak álltam csendesen, a szívem körül életidegen hideg jelent meg.

Tudtam, hogy utoljára találkozunk.

Egyetlen apa-gyermek érintés nélkül ment el.

Később a halála után ott ültem egyedül a pici kápolnában, és a fotóját néztem.

Hosszan és mélyen néztem egy erős vonású, markáns arcú, rettenthetetlen és dacos tekintetű embert.

Senki sem érdemel ilyen szenvedést és halált.

Azon gondolkodtam, hogy van-e valami jó, amit kaptam tőle.

Negyven évnyi küzdelem a sclerosis multiplexszel.

Ekkor megértettem valamit.

És meg tudtam bocsátani mindent.

Amikor végignéztem a gyerekeim születését, majd elvágtam a gyerekeim köldökzsinórját, két világ születésének voltam tanúja.

De én nem születtem meg apaként.

Elakadtam a szülőcsatornában.

Az apaságomat a semmiből, erős ellenszélben kellett felépítenem.

Valaki, aki nem ismeri azt az energiát, amit csak egy apa tud jelenteni.
Valaki, aki körül egész életében olyan férfiak voltak jelen, akik számára nem jelenthettek követendő mintát.
Valaki, akit sosem méltattak apaként.

Az egyetlen visszajelzés és bizonyíték arra, hogy talán még nem buktam el apaként, a gyerekeim érintése és ölelése.

A terepultrás, aki sosem ismerhette meg az érzést, milyen lehet valaki fiának lenni.

Elfogadtam – noha időnként nagyon fáj –, hogy ezzel élem le az egész életem.

Néhány éve találkoztam valakivel.

Egy férfival.

Különös figyelemmel, gondoskodással és azt hiszem, szeretettel fordult és fordul felém.

Része van abban, amilyen férfi, apa és sportoló vagyok ma.

Közben pedig lassan, de biztosan erősödött bennem egy érzés, amit hosszú ideig tartott beazonosítanom és megneveznem.

Névén nevezni az ismeretlent, nem volt könnyű.

Azt hiszem, talán ilyen lehet valaki fiának lenni.

Óriási kegynek érzem az élettől, hogy részem lehet ebben 48 évesen, apaként és talán egy picit „fiúként” is.

+++

Ez a történet is része az Életet váltani című könyvemnek.

Talán jól mutatja, miért döntöttem úgy, hogy nem lezárom a kéziratot, hanem tovább dolgozom rajta.

Vannak történetek, amelyekben még mélyebbre szeretnék menni, mert egyre inkább azt érzem, hogy miközben a saját életemről írok, olyan hiányokról, veszteségekről és újrakezdésekről is beszélek, amelyeket sokan hordozunk magunkban.

Néhány hete létrehoztam egy alkotói támogatói oldalt, hogy több időt adhassak ennek a munkának.

Ha szeretnél többet megtudni a könyvről, vagy részese lenni a megszületésének, kérlek kattints a linkre:

👉 https://4fund.com/hu/ksjbh8

– Roland

Hajnali egy óra volt.

Az alvó lakásban halkan szólt Estas Tonne gitárja.

Előttem a monitor.

Az éjszaka csendjében végre igazán egyedül lehettem. Szerepek és elvárások nélkül.
Csak én és a történeteim.

Évekig dolgozott bennem valami, amit nem tudtam szavakba önteni. Hosszú ideig kerestem azt a nyelvet, amellyel el lehet mondani az elmondhatatlant klisék és motivációs közhelyek nélkül.

A szégyen, amit oly sok évtizeden át belém fojtott minden szót, eltűnt.
Helyét a bizonyosság, a tartás és egy különös érő vette át.
Ez pedig arra ösztönzött, hogy végre mondjam ki.

Kerestem azt a formát, amellyel el tudok mondani valamit, ami oly sokunkat érintett, formált, alakított és igen, talán torzított is.

Kerestem azt a nyelvet is, amellyel elmondhatom, hogy szinte mindig van remény egy jobb és teljesebb életre.

Soha nem készítettem vázlatokat.

Nem mértem ki előre a szavakat és a mondatokat.

Egyszerűen csak leültem és hagytam, hogy a tudattalanom és az érzéseim vezessék a kezem.

Közel harminc fejezet született így.

Láttam az anyám szétvert arcát.
Láttam, amint mezítláb futok bele a téli éjszakába.
Éreztem az erőszakos tanáraim ütéseit és ahogy tépték a hajam.

Gyakran meg kellett állnom az írással.

Egyszerűen nem tudtam tovább írni.

Gyakran sírtam a csendes magányomban.
Gyakran éreztem dühöt.
Gyakran éreztem tehetetlenséget.
Hol van az anyám?
Hol van az apám?
Hol van a családom?
Milyen ember vagyok?
Milyen apa vagyok én?
Vajon szerethető az az ember, akivé váltam?

De közben mégis átjárt a hála.

Hogy talán sikerül kimondanom valamit, amit évtizedekig nem tudtam.

Miután elküldtem az Életet váltani című könyvem teljes kéziratát az egyik patinás hazai könyvkiadónak, kétszer is találkoztam a kiadó vezetőjével.

A szöveg nagyon jó, mondta többször is.

De még sokkal több van benne és azonnal megértettem, hogy igaza van.

Ezért nem gyorsan szeretném befejezni ezt a könyvet.

Szeretném igazán jól megírni.

Méltón magamhoz és azokhoz, akik majd a kezükbe veszik.

Ezért döntöttem úgy, hogy nem lezárom a kéziratot, hanem tovább dolgozom rajta.

Minél mélyebbre megyek a saját történeteimben, annál inkább hiszem, hogy ez a könyv már régen nem csak rólam szól.

Néhány hete létrehoztam egy alkotói támogatói oldalt, hogy több időt adhassak ennek a könyvnek.

Ha szeretnél többet megtudni róla, vagy részese lenni a megszületésének, itt megtalálsz minden információt:
https://4fund.com/hu/ksjbh8

– Roland

Ezért ma már egészen másképp gondolkodom arról, hogy mire képes egy ember.

Azóta hiszem, hogy mindannyiunknak megvan a saját „lehetetlenje”. És a legtöbben sokkal többre vagyunk képesek annál, mint amit egy adott pillanatban el tudunk képzelni magunkról.

Tisztán emlékszem a cukros kenyérre.

Tisztán emlékszem arra is, hogy a susztertől kapott, a műhelyben hagyott gyerekcipő egyik párja egy picit nagyobb volt a lábamra, ezért állandóan le akart csúszni a lábamról.

Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor már ki tudja hány századik alkalommal ott álltam tizenkilenc évesen egy nulla fokos gyárcsarnokban, éjjel kettőkor. Munkásruhában, bakancsban, a kezemben egy 55 kilós busz-felnivel.

És ott meghoztam egy döntést.
Eldöntöttem, hogy nem maradok ott.

Azóta tudom, hogy sokkal több helyzetből ki lehet jönni, mint amennyit akkor elképzelhetőnek tartottam.

Igen, lehet, hogy...

– az első lépések fájni fognak.
– a félelem egy új formájával találkozunk.
– sokáig nem látjuk, merre vezet az út.
– lesznek emberek, akiknek nem fog tetszeni a változásunk.

És lehet, hogy öt, tíz vagy húsz évbe telik, mire valóban új életet építünk.

Tudom.
Sok a „lehet”.
Olykor talán túlságosan is sok.

Mégis azt tapasztaltam, hogy valahányszor teszünk valamit azért, hogy változzon az életünk, a következő nap mindig egy kicsit fényesebb lesz, mint az előző.

Az elmúlt hetekben újra és újra visszamegyek ezekhez az emlékekhez.

A szegénység nem ér véget attól a naptól, amikor már van pénzünk. Attól, hogy megengedhetjük magunknak a nekünk tetsző cipőt vagy a kedvenc sajtunkat, még nem biztos, hogy belül is magunk mögött hagytuk. Lassan beépül a gondolkodásunkba, a döntéseinkbe, a belső világunkba.

Amikor bejelentkeztem az egyik hazai könyvkiadóhoz, néhány percen belül (!) jött a válasz, hogy a kiadóvezető szeretne velem beszélni. Ez követőem elküldtem a teljes kéziratot, majd következett egy újabb, hosszabb és mélyebb beszélgetés.

„Nagyon jó a szöveg, de még több van benne”.

Alaposan gondolkodtam ezen.
Arra jutottam, hogy a kiadóvezetőnek igaza van.

Nem új történeteket kell találnom.

Mélyebbre kell mennem azokban, amelyeket már évtizedek óta magammal hordozok.

Mert abban bízom, hogy minél őszintébben értem meg a saját történeteimet, annál könnyebb lesz az olvasónak is felismerni a sajátját.

Ezért most nem lezárom a kéziratot, hanem tovább dolgozom rajta.

Ha úgy érzed, fontos, hogy ez a könyv minél több emberhez eljuthasson, és valóban segítsen felismerni, hogy a múltunk nem feltétlenül szabja meg a jövőnket, létrehoztam egy alkotói támogatói oldalt.

👉 https://4fund.com/hu/ksjbh8

Köszönöm.

– Roland

Kikapcsolom a felesleges értesítéseket, nem telepítek minden második alkalmazást és a Messengerről nagyrészt áttértem a WhatsApp-ra, mert annak van (még) asztali verziója.

Néha még azt is észreveszem, hogy csak megszokásból nyúlok utána. Egyszerűen nem szeretném, hogy a napjaimat egy kijelző irányítsa.

Néhány napja aztán megvilágosodtam anélkül, hogy ezért hónapokat kellett volna eltöltenem a Himalájában egy barlangban.

Lehet, hogy a telefonunkkal sokszor gondosabban bánunk, mint saját magunkkal.

Mert mit is csinálunk?

• Megvesszük rá az ütésálló tokot.

• Felrakjuk a kijelzővédő üveget.

• Ha merül, feltöltjük.

• Ha belassul, megpróbáljuk kideríteni az okát.

• Ha valami nem működik rajta, igyekszünk minél hamarabb megoldani.

A telefonunk állapotát szinte folyamatosan figyeljük.

Közben pedig saját magunkkal egészen másként bánunk.

• Sok ember számára teljesen természetes, hogy napközben alig jut ideje enni.

• Hogy hónapok óta rosszul alszik.

• Hogy estére teljesen elfogy az energiája.

• Hogy egyre türelmetlenebb.

Hogy ugyanaz a helyzet ma sokkal jobban kibillenti, mint egy évvel ezelőtt.

Ez aztán annyira megszokottá válik, hogy már fel sem tűnik.
(és a belső időzített bomba elkezd ketyegni)

Én egyébként évek óta tudatosan próbálok vigyázni magamra.

Közel huszonöt éve vegetáriánus vagyok, nem dohányzom, nem iszom alkoholt, futok, és igyekszem odafigyelni arra, hogyan élek.

Mégis előfordul, hogy hamarabb észreveszem, ha húsz százalékon áll a telefonom akkumulátora, mint azt, hogy én magam kezdek kifáradni.

Talán azért, mert a testünk sokkal halkabban jelez.
Persze tud fájni, de arra ott az Algopyrin.

Nem villan fel egy piros ikon.

A tested nem írja ki, hogy még két órád maradt, aztán leáll a rendszer.

A jelek sokkal hétköznapibbak.

• Nehezebben koncentrálunk.

• Egyre könnyebben felkapjuk a vizet.

• Kevésbé vagyunk türelmesek azokkal, akiket szeretünk.

• A hétvége sem tölt fel úgy, mint korábban.

Mivel ezek nem egyik napról a másikra történnek, könnyű azt gondolni, hogy ez maga a normális élet.

De nem az.

Az utóbbi hónapokban sokat gondolkodom ezen és nem azért, mert azt hiszem, hogy létezik stresszmentes élet.

Stresszmentes élet nem létezik, ha valaki ezzel kábít, kezdj el gyanakodni.

Sokkal inkább az foglalkoztat, hogyan lehet hosszú távon is úgy élni, hogy közben ne fogyjunk el teljesen. Ne pukkanjunk el, mint húszas villanykörte a nyári konyhában.

Ez a kérdés kezdett el annyira érdekelni, hogy végül egy workshopot is építettem köré.

Három óra alatt nem változik meg senki élete.

Arra viszont elég lehet, hogy egy kicsit más szemmel kezdjünk nézni saját magunkra. Hogy észrevegyük azokat a működési mintákat, amelyek szinte észrevétlenül visznek egyre közelebb a kimerüléshez, és elkezdjünk gondolkodni azon, hogyan lehetne ezekből kilépni.

Igen, ez nem egy hangzatos ígéret.

Én mégis azt látom, hogy a valódi változásokhoz a felismeréseken keresztül vezet az út.

Azzal a pillanattal, amikor egyszer csak rájövünk, hogy ugyanazzal a gondossággal, amellyel a telefonunkra vigyázunk, saját magunk felé valahogy sosem fordulunk.

Pedig mi vagyunk az egyetlen eszköz, amit valóban nem lehet lecserélni.

Ui. Ha kíváncsi vagy arra, milyen gondolatok mentén építettem fel a Ne csússz szét workshopot, itt találsz róla minden információt: https://lippairoland.hu/ne-csussz-szet/

– Roland

Az foglalkoztat, hogy hogyan lehet jó életet élni és nem megőrülni ebben a zajos és egyre intenzívebb világban.

Még el nem felejtem: Lippai Roland vagyok, coach, tréner, teamcoach, workshop facilitátor és terep ultrafutó.

Egyéni coaching
Csapatoknak tréning / team coaching
WhatsApp
Oké vagyok projekt csatorna

📩 hello@lippairoland.hu

Ez egy részlet abból a kéziratból, amelyen ezekben a hetekben is dolgozom.

Megírtam a saját történetem.

És azt hiszem, hogy ez nem csak az enyém. Magyarok százezrei hordoznak generációk óta hasonló történeteket.

Talán a tiéd is, aki most ezeket a sorokat olvasod.

A könyv azt meséli el, hogyan lehet feljönni a Pokolból, hogyan lehetséges túlélni egy alkoholista, bántalmazó családot.

Arról írok, hogyan lehet elszabadulni egy olyan nyomorúságos környezetből, amilyen Ózd mindig is volt.

Arról szól, hogyan lehet túlélni az iskolai és az „otthoni” veréseket, az éhezést, a folyamatos létbizonytalanságot. A jövőtlenséget.

Arról szól, milyen, ha valakinek az anyja is alkoholista és bántalmazó, ha apját sokáig nem ismerte, és csak néhány alkalommal találkozott vele.

Arról szól, hogyan lesz egy 40 kilós kisrácból majdnem bányász Putnokon a kilencvenes években, hogyan küzdi végig gyakorlatilag teljesen egyedül az elmúlt évtizedeket.

Arról is szól, hogy hogyan lehet túlélni, és vajon ki lehet-e teljesen gyógyulni a nyers erőszak látványából és elszenvedéséből.

Azt mesélem el, hogyan lesz valaki áldozatból valami egészen más; autószerelő tanuló, vasgyári melós, bolti árufeltöltő, futár. Aztán szociológus, újságíró, főszerkesztő, coach, tréner. Apa. Terepultrás.

Egy nem tökéletes, de élő ember.

Azt mesélem el, hogy ez az út nagyon nehéz, olykor embertelenül nehéz. De számomra nem bizonyult lehetetlennek. Ezért hiszek abban, hogy érdemes újra és újra felállni és újra nekifutni.

Az elmúlt hetekben az egyik hazai könyvkiadóval dolgozom ezen a kéziraton.

A visszajelzésük egyszerre volt örömteli és inspiráló: azt mondták, hogy még több van ebben a történetben.

Én pedig egyetértek velük.

Ezért úgy döntöttem, hogy a következő hónapokat nem a lezárásra, hanem a könyv véglegesítésére fordítom.

Ha úgy érzed, fontos, hogy ez a könyv a lehető legjobb formájában szülessen meg, létrehoztam egy alkotói támogatói oldalt.

Itt tudod megnézni: https://4fund.com/hu/ksjbh8

Köszönöm.

– Roland

Legfőképpen az foglalkoztat, hogy hogyan lehet jó életet élni és nem megőrülni ebben a zajos és egyre intenzívebb világban.

Még el nem felejtem: Lippai Roland vagyok, coach, tréner, teamcoach, workshop facilitátor és terep ultrafutó.

Egyéni coaching
Csapatoknak tréning / team coaching
WhatsApp
Oké vagyok projekt csatorna

📩 hello@lippairoland.hu

Nagy volt bennem az öröm, mert az egyik legismertebb hazai kiadó vezetője személyesen szeretett volna velem találkozni.

Sokat beszélgettünk arról, miért írtam meg ezt a történetet.

Miért írtam arról, hogyan lehet túlélni egy alkoholista, bántalmazó családot. Hogyan lehet eljönni Ózdról, és felépíteni egy másik életet. Nem tökéleteset, de élhetőt.

Ez a történet generációkat és sok százezer magyar embert érint. Tele van kétellyel, veszteséggel és a démonokkal való küzdelemmel.

A beszélgetés végén abban maradtunk, hogy elküldöm a teljes kéziratot.

Néhány héttel később újra ott ültem a kiadóban.

Most már a teljes könyvről beszélgettünk.

A visszajelzés egyszerre volt nagyon jóleső és elgondolkodtató.

A szöveg erős, de még több van benne. Még mélyebbre tudok menni, és ettől még fontosabb könyv születhet.

Sokat gondolkodtam ezen.

Akár most is lezárhatnám a kéziratot.

Mégis úgy döntöttem, hogy tovább dolgozom rajta.

Szeretném a lehető legjobb könyvet átadni azoknak, akik egyszer majd kézbe veszik. Ezt nem szeretném félvállról venni.

Ennek azonban van egy nagyon hétköznapi oldala is.

A következő hónapokban továbbra is dolgozom coachként, trénerként és újságíróként, miközben esténként ezen a könyvön szeretnék dolgozni. Ehhez szeretnék magamnak több alkotói időt teremteni.

Ezért hoztam létre egy alkotói támogatói oldalt.

Ha évek óta olvasod az írásaimat, ha úgy érzed, hogy ezek a szövegek adtak neked valamit, és fontosnak tartod, hogy ez a könyv a lehető legjobb formájában szülessen meg, ha úgy érzed, szívesen lennél ennek az útnak a része, az alkotói támogatói oldalt itt találod: https://4fund.com/hu/ksjbh8

Nem egy könyvet szeretnék minél gyorsabban befejezni.

Olyan könyvet szeretnék átadni, amely méltó azok bizalmához, akik majd egyszer kézbe veszik.

– Roland

Legfőképpen az foglalkoztat, hogy hogyan lehet jó életet élni és nem megőrülni ebben a zajos és egyre intenzívebb világban.

Még el nem felejtem: Lippai Roland vagyok, coach, tréner, teamcoach, workshop facilitátor és terep ultrafutó.

Egyéni coaching
Csapatoknak tréning / team coaching
WhatsApp
Oké vagyok projekt csatorna

📩 hello@lippairoland.hu

Teljesen normális, hogy bizonyos helyzetek, emberek vagy mondatok erős érzelmeket váltanak ki belőlünk.

• Normális, hogy néha irritál valaki.

• Normális, hogy valamitől dühös leszel.

• Normális, hogy egy-egy helyzet aránytalanul megérint.

Nem vagy ettől sem gyenge, sem pedig túlérzékeny.
Hibás valamiért pedig főleg nem.

Sőt.

Ha jobban belegondolsz, valószínűleg veled is előfordult már, hogy első látásra nem kedveltél valakit.

Pedig semmi rosszat nem tett.

Egyszerűen csak mélyen belül, a tudattalanodban emlékeztetett valakire.

• Lehet, hogy ugyanúgy nevetett, mint az apád.

• Ugyanazokat a mondatokat használta, mint az anyád.

• Pont olyan lekezelően beszélt, mint egy régi főnököd.

• Vagy ugyanazt a parfümöt viselte, mint valaki, akivel nagyon rossz emlékeid vannak.

Az agyunk elképesztően gyorsan dolgozik, sokszor nanoidő alatt összekapcsolja a jelent a múlttal.

És mire észbe kapunk, már nem is a velünk szemben álló emberre reagálunk, hanem valakire, aki talán húsz éve nincs is jelen az életünkben.

A rossz hír viszont az, hogy ettől még a reakciónk a mi felelősségünk marad.

Az érzéseink nem mindig választás kérdései, de a viselkedésünk viszont nagyon sokszor igen.

Persze vannak szélsőséges élethelyzetek, traumák, pszichés betegségek vagy olyan állapotok, amikor ez jóval bonyolultabb.

De most nem ezekről beszélek.

A hétköznapi életben viszont meglepően sok mozgásterünk van.

Lehet, hogy nem tudod megakadályozni, hogy valaki felbosszantson, azt viszont egyre inkább megtanulhatod, hogy mit kezdesz ezzel az érzéssel.

• Visszatámadsz?

• Megbántod?

• Napokig rágódsz rajta?

Vagy kíváncsi leszel arra, hogy miért érintett meg ennyire?

Én coachként sokszor azt látom, hogy a valódi változás soha nem akkor kezdődik, amikor eltűnnek a triggerek, amelyek valójában soha nem tűnnek el az életünből.

A minőségi változás akkor kezdődik, amikor felismerjük ezeket a hatásokat, mert onnantól kezdve már nem a korábbi automatizmusaink szerint műküdünk.

Valószínűleg nem tudunk minden esetben a megfelelő módon reagálni, de az arányokon nagyságrendileg javíthatunk.

És így az életminőségünkön is.

Van választási lehetőségünk s szerintem ez az egyik legnagyobb szabadság, amit az önismeret adhat.

Az utóbbi hetekben rengeteget gondolkodtam ezen a témán és nem véletlenül.

Egy ideje egy olyan workshopon dolgozom, amely pontosan erről szól: hogyan maradjunk működőképesek akkor is, amikor a világ körülöttünk egyre nagyobb nyomást helyez ránk.

Ha kíváncsi vagy rá, itt találod a részleteket:

👉 https://lippairoland.hu/ne-csussz-szet/

– Roland

Legfőképpen az foglalkoztat, hogy hogyan lehet jó életet élni és nem megőrülni ebben a zajos és egyre intenzívebb világban.

Még el nem felejtem: Lippai Roland vagyok, coach, tréner, teamcoach, workshop facilitátor és terep ultrafutó.

Egyéni coaching
Csapatoknak tréning / team coaching
WhatsApp
Oké vagyok projekt csatorna

📩 hello@lippairoland.hu

Tegnap este tíz órakor mentem ki a Margitszigetre, amikor csak visszafordultam az emberek között, hogy vajon kinek szól ez a mondat.

Tőlem 10-15 méterre egy ötven körüli férfi – akin látszott, hogy rendesen bele mart az élet és az alkohol – nagy bőszen kiabál, keménykedő testtartással.

Méghozzá nekem.

Kivettem a fülest, hogy halljam, mit ordít.

Elismételte a fenti szöveget, picit pepitában, de a lényeget értettem.
Nagyjából 3-5 másodperc alatt odaértem hozzá.

- Mi a problémád?
Kérdeztem nyugodt, de határozott hangon és közben figyeltem, megindul-e a jobb keze.

- Hozzáértél az órámhoz!
Valószínűleg meglepte, hogy visszamentem hozzá és nem kezdem el mivankkurvaanyázni, mert picit visszavett.

- Mutasd az órád.
Mondtam neki határozottan és rámutattam a karjára, amit gyorsan fel is emelt.

- Ahogy látom, semmi baja az órádnak.
Mondom neki, persze az óra csak egyfajta felületet jelenhetett számára a napi feszkó elvezetésére.

- Hmm, höhhh, hmm.
Felelte.

- Figyelj, ha úgy gondolod, hogy tényleg összekoccant az óránk, amikor elmentünk egymás mellett, akkor ne haragudj, nem volt szándékos, rendben vagyunk?
Mondom neki derűs, de határozott hangon, miközben őzikebarna szemeimmel figyeltem a szemeit, a jobb kezem pedig barátságosan az ő bal vállára helyeztem.

- Igen, rendben vagyunk, igen, köszönöm.
Felelte olyan széles és valamilyen különös módon megkönnyebbült mosollyal, ami csak azon emberek arcán tud megjelenni, akikkel a státusuk miatt alapvetően rosszul bánnak.

- Minden jót!
Mondtam és futottam 15 km-t 5’20”-as tempóban 31 fokban.

- Köszönöm, neked is!
Felelte és ment a tovább.

A történetben vannak tanulságok.
De nem írom ide őket, nem szeretném neked megmondani, miről mit kell gondolnod.
A tanulságokat neked kell megtalálnod.

Esetleg meg is írhatod őket nekem.

– Roland

Legfőképpen az foglalkoztat, hogy hogyan lehet jó életet élni és nem megőrülni ebben a zajos és egyre intenzívebb világban.

Még el nem felejtem: Lippai Roland vagyok, coach, tréner, teamcoach, workshop facilitátor és terep ultrafutó.

Egyéni coaching
Csapatoknak tréning / team coaching
WhatsApp
Oké vagyok projekt csatorna

📩 hello@lippairoland.hu

Valaki egyszer csak összeomlik, reggel alig bír kikelni az ágyból, beadja a feloldását, elválik, vagy hónapokra eltűnik.

De nem így működik, a valóság azonban ennél sokkal alattomosabb.

A kiégéses állapot lassan épül föl, olyannyira, hogy gyakran észre sem vesszük.

Sőt.

Az egyik legnagyobb félreértés éppen az, hogy a legtöbben közben mégis csak végig viszik a napjaikat.

Ugyan egyre kedvtelenebből és kisebb energiával, de felkelnek, beleállnak a munkába, viszik a családi logisztikát, kókadoznak a játszótéren, fizetik a számláikat, etc.

Messziről nézve úgy tűnik, hogy minden fasza.

De belül már elkezdett nőni az a bizonyos belső fekete lyuk, ami minden energiát elszív.

• Először csak fáradtabbak vagyunk.

• Aztán ingerlékenyebbek.

• Egyre nehezebb koncentrálni.

• A hétvége sem tölt fel úgy, mint korábban.

• Elmegyünk szabira, wellness hétvégére, de minden marad úgyanúgy.

Közben pedig ilyen mondatokkal kábítjuk magunkat:

Majd ez a projekt véget ér.

Majd nyáron pihenek.

Majd szeptemberben könnyebb lesz.

Az a gond, hogy a régi szép idők és benne egy lassabb világ, már nem térnek vissza.

Én sem vettem észre időben.

Én is kiégtem, mint egy villanykörte

A harmincas éveim elején heti 50–80 órákat dolgoztam újságíróként és vezető szerkesztőként, közben csináltam a szociológia szakot. Rosszul étkeztem, alig aludtam, folyamatosan hajtottam magam.

Azt hittem, csak egy nehezebb időszak, de tévedtem.

Végül jól kiégtem és jött minden, ami ezzel együtt jár.

• Alacsony energiaszint, gerincműtét, 86 kg-s lomha test.

• Még rosszabb alvás.

• Egy gerincműtét.

• 400 métert sem tudtam lefutni egyben.

Ma pedig már tudom, hogy a műtét nem a történet eleje volt, inkább egy súlyos következmény.

A valódi probléma évekkel korábban kezdődött, amikor - noha megvoltak a legális hajtóerőim - mégsem figyeltem oda magamra.

Persze már egészen másként gondolkodom erről és nem csak azért, mert egy coach/trénernek így kell gondolkodnia.

Nem hiszem, hogy a kiégés megelőzése néhány jól megválasztott technikán múlik.

A fizikai aktivitás, a meditáció hasznos lehet, a légzőgyakorlatoknak is megvan a helyük.

Én is használok ilyen eszközöket, csak önmagukban ritkán elegendők.

Ha közben ugyanúgy élünk tovább, akkor szinte mindegy.

Szóval szerintem van egy nulladik lépés.

Vedd észre, amit észre kell venned

Észre kell vennünk, hogy egyre többször vagyunk befeszülve, egyre fogy az energiánk, sokasodnak körülöttünk a félreértések, a konfliktusok.

Észre kell vennünk, amikor már apróság irritál és hogy már nem lelkesít az sem, amit korábban szerettünk.

És feltenni magunknak egy kellemetlen kérdést, sőt, inkább kettőt:

Nem lehet, hogy nem velem van a baj?

Nem lehet, hogy az egész működésemen lenne érdemes változtatni?

Nekem ez volt az igazi fordulópont.

Az kellett felismernem, hogy nem egy újabb stresszkezelő technikát érdemes megtanulnom, hanem az addigi életmódom szorult változtatásra.

Ma 72 kg vagyok, és idén májusban lefutottam egy 111 kilométeres terepultrát. Nem azért írom ezt, mert bárkit lenyűgözne a szám. Inkább azért, mert számomra ez annak a bizonyítéka, hogy lehet másképp is élni.

Ez persze nem egyik napról a másikra történt.
Sőt.

Azt hiszem, még ma is tart, mert sosem vagyunk kész és a világ is percről percre változik körülöttünk.

Talán ezért foglalkoztat ennyire ez a téma.

És talán ezért találkozom egyre több olyan emberrel, aki kívülről jól teljesít, belül viszont már nagyon régóta csak próbálja egyben tartani magát.

Az utóbbi hetekben sokat gondolkodtam ezen. Végül egy workshop lett belőle.

Ha kíváncsi vagy rá, itt találod: https://lippairoland.hu/ne-csussz-szet/

– Roland

Legfőképpen az foglalkoztat, hogy hogyan lehet jó életet élni és nem megőrülni ebben a zajos és egyre intenzívebb világban.

Még el nem felejtem: Lippai Roland vagyok, coach, tréner, teamcoach, workshop facilitátor és terep ultrafutó.

Egyéni coaching
Csapatoknak tréning / team coaching
WhatsApp
Oké vagyok projekt csatorna

📩 hello@lippairoland.hu

Szeretem az egyszerűséget, a funkcionalitást, a zajmentes tereket, legyen az egy lakás vagy az íróasztalom. Egy prezentáció, amikor cégekhez megyek, vagy akár egy email, amit neked írok.

Jó érzés arra gondolni, hogy igyekszem csak azt megvenni – legyen az cipő vagy valamilyen eszköz –, amire ott és akkor valóban szükségem van.

Jó érzés arra gondolni, hogy nem a ruháim számában vagy egy túlzsúfolt és pazarló életmódban találom meg magam.

(BTW: neked hány olyan cipőd hánykódik az előszobában, amit évek óta nem vettél fel?)

De nem voltam ám én mindig ilyen.

Én a dickensi mélyszegénységből, konkrétan a nyomorból érkezem. Az életem döntő részét folyamatos hiányállapotban éltem le és nem a legújabb iPhone hiányzott. A tányérnyi üres tésztáról az a nyomorult bármi hiányzott, de nagyon.

Egy ilyen háttérből jövő ember számára teljesen természetes vágy, hogy mindenből többet akarjon.

• Több biztonságot.

• Több lehetőséget.

• Több pénzt.

• Nagyobb teljesítményt.

Több bizonyítékot arra, hogy sikerült kitörnie onnan, ahonnan indult.

Ez a szegénység algoritmusa, amit istentelenül nehéz feltörni és felülírni.

Én sem voltam ezzel másként.

Voltak időszakok az életemben, amikor nagyon túltoltam a bringát, így a harmincas éveim elejére rendesen meg is zuhantam fejben és fizikailag is.

Akkoriban 80–86 kg-t nyomtam (most 72 kg vagyok), 400 métert sem tudtam lefutni egyben (májusban teljesítettem egy 111 km-es terepultrát), és több mint tíz éve volt egy gerincműtétem is.

Kaptam egy csinos implantátumot, az „élő szövet a fémvázon” jegyében.

És persze úgy lobbantam el, mint húszas villanykörte a lacikonyhában, ami körül 837 darab légy köröz minden este.

Az egész folyamat fokozatosan, sunyi módon épült fel egy destruktív életalgoritmussá.

(Gyanítom, így van ez sokaknál.)

Tesszük a dolgunkat, akár céllal, akár céltalanul, egyfajta alvajáróként dolgozunk, tanulunk, helytállunk, megoldunk, látszólag elbírjuk.

Mert ugyebár az ember pokolian sokat elbír.

Évekig fenn lehet tartani egy ilyen életmódot.

Heti 50–80 órákat dolgoztam újságíróként, vezető szerkesztőként, közben csináltam a szociológia szakot, nem volt karácsonyom, szilveszterem, úgy nagyjából semmim.

Viszont a számlát mindig ki kell egyenlíteni.

• Megfizeti a testünk.

• Megfizeti a mentális egészségünk.

• Megfizetik a kapcsolataink.

Valamikor 35 éves koromra ébredtem rá az egyik súlyos kiégéses időszakomban, hogy ez az út a Pokolba vezet Las Vegas helyett.

Egyértelmű volt, hogy sok területen kell változtatnom magam és az akkor még meg nem született gyerekeim érdekében is.

(De erről majd máskor.)

Most csak egyetlen aspektust mutatok meg.

Korábban sem éltem kirívóan, de évekkel ezelőtt elkezdtem tudatosan még inkább egyszerűsíteni az életemet.

• Kevesebb tárgyat vásárolni

• Kevesebb felesleges kiadás marhaságokra.

• Kevesebb zaj minden téren.

• Kevesebb olyan dolog, amely valójában nem ad hozzá az életemhez.

A barátaim között is sokan járnak hasonló úton. Nem azért, mert trendinek tartják a minimalizmust. Egyszerűen ráébredtek, hogy az életük jelentős részét olyan dolgok töltik ki, amelyek sok energiát kérnek vagy akár rabolnak, és nagyon keveset adnak vissza.

Persze a minimalizmus önmagában nem old meg mindent.

Nem leszünk tőle automatikusan nyugodtabbak, nem tűnnek el a határidők, nem szűnnek meg a konfliktusok.

Nem lesz kevesebb bizonytalanság a világban.

Ami viszont egyre inkább foglalkoztat, az az, hogy mennyire természetesnek vettük a túlterheltséget.

Sok ember számára a krónikus stressz ma már nem egy átmeneti állapotot jelent, sokkal inkább a mindennapok hátterévé vált.
(Folyamatosan bugyog a kortizol.)

Munka, döntések, határidők, család, folyamatos elérhetőség, bizonytalanság, információs zaj, tudod, miről van szó.

Nem egyetlen nagy probléma fáraszt el bennünket, sokkal inkább száz apró dolog egyszerre rágja az idegrendszerünket és az elménket.
A szívünket.

Reggel az első mozdulatunk gyakran a telefon.

Napközben döntések tucatjait hozzuk meg.

Üzenetek, e-mailek, értesítések, feladatok és elvárások között ugrálunk, mint happy kecske a legelőn.

(És közben gyakran mi magunk is generálunk magunknak egy rakás problémát.)

Este pedig úgy érezzük magunkat, mintha egész nap szenet lapátoltunk volna, miközben szinte végig egy széken ültünk.

• Ilyenkor könnyű arra gondolni, hogy velünk van a baj.

• Hogy nem vagyunk elég fegyelmezettek.

• Nem vagyunk elég hatékonyak.

• Nem osztjuk be jól az időnket.

Ma már egyre kevésbé gondolom ezt.

Az igazság:

• Az idegrendszerünknek vannak határai.

• A figyelmünknek vannak határai.

• Az energiánknak vannak határai.

• A testünknek vannak határai.

És ezek a határok akkor is léteznek, ha nem veszünk róluk tudomást.

Talán ezért foglalkoztat a slow living gondolata is.
(itt egy friss interjú velem a témában)

Nem azért, mert szerintem mindenkinek vidékre kellene költöznie, kovászos kenyeret sütnie, amely annál frissebb, minél régebbi, és reggelente madárcsicsergésre jógáznia, természetesen hajnali 5 órás ébredéssel.

A slow living számomra nem egy újabb életmódtrend, sokkal inkább egy kérdést jelent.

Hogyan lehet hosszú távon is egészségesen és fenntarthatóan működni egy olyan világban, amely szinte folyamatosan arra ösztönöz bennünket, hogy többet, gyorsabban és hatékonyabban csináljunk?

Nincs kész válaszom erre a masszív kérdésre.
Látod, én is keresem.

Abban viszont egyre biztosabb vagyok, hogy sok esetben nem lusták vagyunk.

• Nem motiválatlanok vagyunk.

• Nem gyengék vagyunk.

• Egyszerűen fáradtak és kimerültek vagyunk.

És a kettő között óriási különbség van.

Az utóbbi hetekben újra sokat gondolkodtam ezen a témán és nem véletlenül.

Hamarosan mutatok valamit, ami szorosan kapcsolódik ehhez.
(persze, ha nagyon izgat a dolog, írj egy emailt és elsőként értesülsz)

– Roland

Legfőképpen az foglalkoztat, hogy hogyan lehet jó életet élni és nem megőrülni ebben a zajos és egyre intenzívebb világban.

Még el nem felejtem: Lippai Roland vagyok, coach, tréner, teamcoach, workshop facilitátor és terep ultrafutó.

Egyéni coaching
Csapatoknak tréning / team coaching
WhatsApp
Oké vagyok projekt csatorna

📩 hello@lippairoland.hu

Egyszerűen imádom, amikor teljesen laikus emberek, mint például

• fodrász,

• pultos,

• marketinges,

• multis,

• stb, stb.

olyan játszi könnyedséggel diagnosztizálják

• a villamoson mellettük ülő idegent,

• a munkatársaikat,

• a családtagjaikat,

• a partnerüket,

• gyakorlatilag bárkit,

mintha legalábbis ezen állapotok felmérése még a szakemberek számára sem igényelne komoly szakmai tudást, tematikus tesztek, vizsgálatok elvégzését, szakszerű elemzését.

Csak egy tipp, ami talán fájni fog.

Mielőtt teljesen laikusként valamilyen hasonló címkével látsz el valakit csak azért, mert neked valamilyen ok miatt nem tetszik a viselkedése, miközben a benned megjelenő érzésekért, gondolatokért és a reakcióidért elsősorban te vagy a felelős, gondold végig, hogy

1. nem vagy szakember

2. neked sem esne jól, ha valaki azonnal nárcisztikusnak bélyegezne, csak mert vita vagy konfliktus volt közöttetek.

Ne tartozz a fogalmatlanok és az indulatvezérelt emberek köze.

Tartozz inkább a tudatos, a magas érzelmi intelligenciájú emberek közé.

– Roland

Legfőképpen az foglalkoztat, hogy hogyan lehet jó életet élni és nem megőrülni ebben a zajos és egyre intenzívebb világban.

Még el nem felejtem: Lippai Roland vagyok, coach, tréner, teamcoach, workshop facilitátor és terep ultrafutó.

Egyéni coaching
Csapatoknak tréning / team coaching
WhatsApp
Okée vagyok projekt csatorna

📩 hello@lippairoland.hu

Szóval a MOME Open #DesignYourSelf felnőttképzésről szóló podcastsorozatának vendége voltam, ahol Gosztonyi Csaba lényeglátó és érzékeny kérdései mentén arra a kérdésre kerestük a választ, hogy

hogyan lehet kiemelkedni a mélyszegénységből és mi köze van ehhez a tanulásnak és az önbecsülésnek?

Nagyon bízom abban, hogy a beszélgetéssel sokak számára tudjuk megmutatni azt az értéket, hogy a lehetőségeinkhez mérten érdemes tanulni, érdemes fejleszteni magunkat minden téren.

A hétvégén nyitott vagy a mély és tartalmas beszélgetésekre, akkor tessék.

Ha van visszajelzésed, szívesen olvasom.

– Roland

Legfőképpen az foglalkoztat, hogy hogyan lehet jó életet élni és nem megőrülni ebben a zajos és egyre intenzívebb világban.

Amiben biztos vagyok: csak akkor őrizhetjük meg a lelki, mentális és a fizikai egészségünket, egyensúlyunkat, ha foglalkozunk az önismerettel, az egészségünkkel és igyekszünk tudatosan élni.

Még el nem felejtem: Lippai Roland vagyok, coach, tréner, teamcoach, workshop facilitátor és terep ultrafutó.

Egyéni coaching
Csapatoknak tréning / team coaching
WhatsApp
Okée vagyok projekt csatorna

📩 hello@lippairoland.hu

Az önkizsákmányolás még mindig értékkel bír.

Nők és férfiak őrült módjára csapatják és gyakran észre sem veszik, hogy úgy égnek ki, mint 25-ös villanykörte a lacikonyhában. És ez baj.

Öreg róka vagyok már, láttam sok mindent, szagoltam puskaport.

Testközelből ismerem a kiégést is.

Vagyis nem a Himalája csendjéből hirdetem az igét, bár imádom a csendet és nagyon mennék a Himalájába is.

Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy a „heti 140 órákat dolgozok szuperhatékonyan” a „végig flow-ban” hazugságával ilyen erős és sokak számára titkon irigyelt és követendő életformává válik.

Olyan értékké, amire masszív üzemanyaga lehet a büszkeségnek.
Olyan értékké, ami érdemes a reklámra.

Persze a pillanat uralma és az igazság itt is tetten érhető.

Olykor szinte sokkol a szépen konstruált, újabb AI-manipulált profilfotó és az aznapi poszthoz illesztett „életkép” közötti különbség.

Fáradt, nyúzott arcú emberek néznek vissza ezekről a életkép-fotókról.

Ez a mélységben bugyogó forrásokból táplálkozó attitűd és gondolkodásmód a rossz életminőség és a negatív életkilátások – krónikus stressz, krónikus betegségek, infarktus, örömtelenség, diszharmonikus családi élet, válás – egyik legerősebb rizikója.

Nem attól leszel sikeres cégvezető vagy jó munkaerő, ha közben mindent – egészséget, magánélet – máglyára dobsz. Nem attól leszel sikeres vállalkozó, ha vasárnap este a laptopot választod a hálószoba helyett, mert az ügyfeleid fontosabbak, mint a saját és a társas intimitás.

Akkor még egyszer: az életben lehet sikereket elérni önmagad tönkretétele és a kapcsolataid, a környezeted beáldozása nélkül is.

Kétségtelen, hogy ez egy nehéz munka, ami belátást, önreflexiót, önismeretet igényel, mert csak így lehet személyre szabott, egészséges és fenntartható életstílust kialakítani.

Nem a tökéletes életről van szó, hanem az eléggé jó életről.

Ébresztő: egy életed van.

Nagyon nem mindegy, hogy azt hogyan éled meg.

Nagyon nem mindegy, hogy azt a szeretteid elszenvedik, vagy veled egységben megélik.

– Roland

Túlterhelt, elakadt emberekkel és csapatokkal dolgozom.

Még el nem felejtem: Lippai Roland vagyok, coach, tréner, teamcoach, workshop facilitátor és terep ultrafutó.

Egyéni coaching
Csapatoknak tréning / team coaching
WhatsApp
Okée vagyok projekt csatorna

📩 hello@lippairoland.hu

Amikor visszamentem a kocsihoz, egy meglehetősen jó formában lévő hatvanas házaspár várt egy SUV-ban ülve. Az úr a kocsiban ült, leengedte az ablakot.

– Nem tudunk kimenni, mert a kocsija elállja az utat. Ez itt egy út, csak hátul körbemegy, és nem látszik.

(mondta picit emelt hangon, felkészülve a tízből kilencszer megtörténő üvöltözésre)

– Teljesen igaza van, elnézést kérek, ha kellemetlenséget okoztam.

(feleltem tökéletes nyugalommal)

– Rossz helyre parkolt, itt várunk lassan tíz perce...

(folytatta)

– Sajnos tele volt a parkoló. A mozgássérülteknek fenntartott helyre nem akartam beállni. Még egyszer elnézést kérek.

(feleltem ugyanolyan nyugalommal)

– Köszönöm, uram!

(látszott rajta, hogy megkönnyebbült; hullámai eloltották volna a kezemben lévő égő gyertya lángját)

– Viszontlátásra.

– Viszontlátásra.

Nézzük meg, mi történt itt, és miért nem a klasszikus forgatókönyv valósult meg. Vagyis az, amikor a vélt vagy valós hibát elkövető fél azonnal dúlt keblű emberi pitbullá válik, szíve köré nőtt adamantiumpáncéllal, és elkezd üvöltözni, hogy „nekem senki ne ugasson”.

• Azonnal elismertem, hogy hibáztam.

• Nem érvénytelenítettem az idős úr érzéseit.

• Pontosan elmondtam neki, hogy mi miért történt.

• Kétszer is elnézést kértem tőle.

Mindezt nem jobbágypozícióból tettem, a kezeimet tördelve.

Udvariasan, de önbizalommal telve.
Magabiztosan.
A belülről fakadó erővel.

Olyan – egyszerre empatikus, de mégis stabil kiállással –, amire az illető nem számított, és nem is tudott kitérni előle. A helyzet pillanatok alatt veszített a feszültségéből, mert nem ellenfélként kezeltem őt, hanem emberként.

Esélyt sem adtam neki a keménykedésre.

Ezt nem a zord, tetovált külsőmmel értem el a futóruhában, hanem nyugalommal, empátiával, határozottsággal és nagyon pontosan megfogalmazott mondatokkal.

Közben végig tartottam vele a szemkontaktust.

Nem azért, hogy fölé kerekedjek, de azt sem hagyhattam, hogy ő kerekedhessen fölém és leuraljon.

Egyszerűen csak azt jeleztem: figyelek rá, értem, amit mond, vállalom a felelősséget a hibámért, de közben én is ugyanannyira ember vagyok ebben a helyzetben, mint ő.

Tíz emberből kilenc – nők és férfiak egyaránt – azt gondolja, hogy a hibázás felvállalása a gyengeség jele. Pedig valójában egyfajta minőségjelző, és pontos képet ad arról is, hogy ki hol tart a személyiségfejlődésében.

Sokan ilyenkor emberi pitbullként támadnak vissza, miközben annyi más – és sokkal jobb – lehetőség is van.

A kinyújtott kézbe ritkán harapnak bele.

És mindennek van egy hatalmas pszichológiai nyeresége is.

Nem mindegy, ki néz vissza ránk a tükörből.

Egy olyan ember, aki képes megoldani potenciálisan konfliktusos helyzeteket is.

Vagy egy olyan ember, aki idegbeteg faszként viselkedik, ha egy kicsit nehezebb helyzetbe kerül.

Lehet választani.

– Roland

Legfőképpen az foglalkoztat, hogy hogyan lehet jó életet élni és nem megőrülni ebben a zajos és egyre intenzívebb világban.

Amiben biztos vagyok: csak akkor őrizhetjük meg a lelki, mentális és a fizikai egészségünket, egyensúlyunkat, ha foglalkozunk az önismerettel, az egészségünkkel és igyekszünk tudatosan élni.

Még el nem felejtem: Lippai Roland vagyok, coach, tréner, teamcoach, workshop facilitátor és terep ultrafutó.

Egyéni coaching
Csapatoknak tréning / team coaching
WhatsApp
Okée vagyok projekt csatorna

📩 hello@lippairoland.hu

’25-ben egy ITBS-probléma vett ki versenyből 85 km-él, de azért volt mint átgondolnom nekem is a frissítőtől át a depóig. Azt, hogy én mit rontottam el és hogyan tudom elkerülni ugyanazokat a prolémákat.

Ugyan a konkrét fizikai edzések több ok miatt is elmaradtak attól, amit terveztem, mégis: erősnek éreztem magam (az is voltam), mindkét lábam oké, a „ma célba érek” mindset sejtszinten dolgozott bennem.

A célidőm 17-18 óra volt.

Még a kötelező jellegű taknyolást is elrendeztem éjszaka Dobogó alatt, ami akkorára sikerült, hogy szedhettem az órám darabjait a sötétben.

Egyetlen dologgal nem számoltam (vagyis igen, mert ezzel számolni kell, de bízunk abban, hogy nem történik meg).

Valahol 40-45 km-él egy halvány, a világ legundorítóbb émelygésével bejelzett a gyomrom. Nem voltam tőle boldog: minden futó rémálma az elcseszett gyomor, ami gyorsan pontot tud tenni egy verseny végére.

Marótról már így indultam tovább, hogy aztán a Szakó-hegyen át folytassam az utam, hiszen volt még előttem közel 70 km Szentendréig. Közben a gyomrom egyre rosszabb lett, egyre többször kellett mélylélegeznem, hogy tovább tudjak menni.

Amire a Vadálló-kövekhez értem, már egy hatalmas, forró vasgolyó nőtt a gyomromba és hiába hánytattam meg magam többször, az istennek nem akart onnan kijönni semmi. Bármilyen izó vagy kaja csak rontott a helyzeten, közben pedig egyre melegebb lett.

„Roli, itt az ideje, hogy kiszállj... mit gondolsz, fel kellene adnod nem, minek szenvedni tovább?”

Alig tudtam felmenni a Kövekre, mert a folyamatos hányinger leküzdése nagyon sok fizikai és mentális energiát igényelt.

A csúcs alatt már csak 3-5 lépéseket tudtam megtenni, azt is, basszus, mint egy zombi.

Aztán leültem egy kőre, lélegeztem, ezerrel tűzött a nap.

Elcsendesítettem a belső világom és pontosan tudtam, hogy nem állok le.

A csúcson pedig ott várt az Európai Unió egyik legjobb fotósa. Elhatároztam, hogy nem teszem Robi vállára a majmot, örültünk egymásnak, majd mentem tovább. A lepencei lefutás sokat jelentett, a ponton pihentem is egy kicsit.

Belefért, mert olyannyira időben volt még így is, hogy a pilisszentlászlói pontra is zárás előtt másfél órával értem be.

Persze a helyzet közben egyre rosszabb lett; semmilyen praktika nem vált be, így végül csak egy minimál Allrys mentát (köszi Kata, szuper cucc!) és összesen nagyjából 5 liter vizet tudtam bevinni. És sok volt még előttem, komoly mászásokkal.

A pilisszentlászlói ponton a Crew a világ legfinomabb paradicsomlevese rizzsel lehelt belém életet, ugyanis ekkora - minek tagadjam - a folyamatos mentális játék és a fizikai kihívások már erősen tompították a kognitív képességeimet (bocsi: vagyis kezdett szétesni a gondolkodásom).

Amikor a pontról kiléptem, nem tudtam, merre is kell elindulni.
(mindezt úgy, hogy métere pontosan ismerem a tracket)

Eszembe jutottak a gyerekeim, a családom, nem számít, hogy elvált ember vagyok, a hihetetlenül sok barát, aki izgult értem, aki várt a célban vagy máshonnan követett. Éreztem azt a sok kedvességet és ölelést is, amit kint kaptam számomra ismeretlen emberektől.

Álltam a napon, álltam és nem léptem egyet sem.
Könnyezni kezdek a szemeim.
És közben éreztem az erőt és a bizonyosságot.

„INDULJ EL!!!”, mondtam magamnak.

Ahogy futottam tovább, alig egy perc múlva elkezdtek lezúdulni az erdőből a Honvéd utcába a maraton táv versenyzői, hirtelen ott találtam magam közel 100-150 friss futó között.

Diabolikus látvány volt ennyi nagyszerű futót látni, érezni a végtelen energiát.

Elképesztő, de könnyedén felvettem a tempójukat, amit tartottam is egészen az Apátkúti Völgyön át. De közben már a Fellegvárra hangoltam magam, mert az ilyen állapotban tud komoly kihívás lenni.

Újra egyre többször kellett megállnom lélegezni, vagy futás közben visszanyelni a semmit (hányinger volt, de tartalom nem) és leküzdeni azt istenverte émelygést.

„INDULJ EL!!!”, mondtam magamnak.

„Roli, itt az ideje, hogy kiszállj... mit gondolsz, fel kellene adnod nem, minek szenvedni tovább?”

Amire a Vörös-kő alá értem, ami után még a Nyerges-hegy is tisztelet kér magának, már nagyon kifáradtam. Sosem káromkodom az emelkedőkön vagy ha mászni kell, csak teszem a dolgom.

A testem, a lábaim még is egyben voltak.
Fáradtan, de akcióra készen.

Viszont az ezt megelőző 10-13 órában 16 ezerszer (eddig számoltam) kellett választ adnom a futókban verseny közben megjelenő legpusztítóbb kérdésre.

„Itt az ideje, hogy kiszállj... mit gondolsz, fel kellene adnod nem, minek szenvedni tovább?”

Sokszor támasztottam a fát, vagy dőltem a botjaimra. Néztem a cipőimet, levegőért kapkodtam, köptem, próbáltam hányni.

És nekem 16 ezerszer kellett erre a kérdésre NEMET mondanom.

Sosem volt bennem reváns vagy bosszú vágy, ahogy a dac is elkerült. Kontraproduktív, kicsinyes gondolkodásmód és érzés.

Azért voltam újra kint, mert számomra ez a táv és ez a verseny az élet legmélyebb kifejeződését jelenti.

Ez egy egészen már alapállás és más energia.

A Hétvályús forrás vize soha nem volt még ilyen csodálatos.
Ahogy ott ültem, azon gondolkodtam, milyen ember is vagyok én.

„INDULJ EL!!!”, mondtam magamnak.

A befutó olyan volt, amiről nehéz írni.

És mégis egyszerű.

Nagyon sokan vártak.
És boldogok voltak, úgy láttam.

Olyan érzéseket kellettek bennem, amint amit talán csak otthon érezhet az ember.
Akit szeretnek minden hibájával együtt.
És ünnepeltünk, sokáig.

Képtelen voltam sírni, mert ott érintettek meg, ahol már nagyon régen kaptam érintést. Valami más jött elő.

(A pityergést pótoltam másnap)

A boldogság, a különös derű, a megérkezés és az elismerés hosszú percei voltak ezek. És azt hiszem, választ kaptam arra a kérdésemre is, hogy milyen ember vagyok én.

Ez volt számomra az Ultra-Trail Hungary.

Egy tökéletlen ember tökéletes napja.

– Roland

Legfőképpen az foglalkoztat, hogy hogyan lehet jó életet élni és nem megőrülni ebben a zajos és egyre intenzívebb világban.

Amiben biztos vagyok: csak akkor őrizhetjük meg a lelki, mentális és a fizikai egészségünket, egyensúlyunkat, ha foglalkozunk az önismerettel, az egészségünkkel és igyekszünk tudatosan élni.

Még el nem felejtem: Lippai Roland vagyok, coach, tréner, teamcoach, workshop facilitátor és terep ultrafutó.

Egyéni coaching
Csapatoknak tréning / team coaching
WhatsApp
Okée vagyok projekt csatorna

📩 hello@lippairoland.hu

Nem tudsz figyelni magadra és a szeretteidre sem.

Ha ezt csinálod hétről hétre, hónapról hónapra, esetleg évről évre, abból baj lesz. És nem kicsi. Ez a működés előbb-utóbb kiégéshez vezet.
Tudom, de nem csak azért, mert tanultam.

Azért is tudom, mert már megütöttem így a bokámat és nem volt egyszerű kijönni belőle.

Szóval az egyik legegyszerűbb megoldás az, ha pénteken valóban lezárod a napod és a heted.

Most mutatok egy 5 pontos lezárás-rutint, ami napi szinten vagy péntek délután is működik.

1. Először kiírod magadból, ami a fejedben maradt – félkész feladatok, ötletek, „uh, ezt még meg kéne csinálni” dolgok, minden ilyesmi jöjjön ki. Nem kell
   rendszerezned, csak kerüljön ki a fejedből.

2. Aztán gyorsan végigmész a listán: ami csak két percet igényel, azt megcsinálod. Amit lehet delegálni, azt delegálod. A jövő heti dolgokat időzíted a naptáradba vagy az appodba.

3. Minden aktív projektnél tedd fel a kérdést: mi a következő konkrét lépés? Aztán írd le, hogy hétfőn ne kelljen ezen gondolkodnod, tanakodnod, döntened. Így simán tudod indítani a napod, a heted.

4. Zárd be a tabokat, rakj rendet a digitális és a fizikai asztalaidon is. Ez a tiszta és rendezett tér vár majd hétfőn reggel.

5. Talán az utolsó lépés a legfontosabb: írj egy mondatot magadnak – pl.: „Innen
   folytatom hétfőn: ...” – majd ténylegesen zárd le a munkát és a gépedet is.

6. Az egész mindössze 15-20 perc, ám az így nyert nyugalom és a befejezettség jóleső érzése szinte felbecsülhetetlen.

Az a jó benne, hogy tényleg működik.

– Roland

Legfőképpen az foglalkoztat, hogy hogyan lehet jó életet élni és nem megőrülni ebben a zajos és egyre intenzívebb világban.

Amiben biztos vagyok: csak akkor őrizhetjük meg a lelki, mentális és a fizikai egészségünket, egyensúlyunkat, ha foglalkozunk az önismerettel, az egészségünkkel és igyekszünk tudatosan élni.

Még el nem felejtem: Lippai Roland vagyok, coach, tréner, teamcoach, workshop facilitátor és terep ultrafutó.

Egyéni coaching
Csapatoknak tréning / team coaching
WhatsApp
Okée vagyok projekt csatorna

📩 hello@lippairoland.hu

Jól – vagyis azt és olyan formában, ami talán tényleg jobbá teheti néhány perced, órád, napod. És olyan csatornán, amin tényleg el is jut hozzád.
Ez nem olyan könnyű feladat, mint amilyennek látszik.

A Facebook halott és utálom.

A LinkedIn túl van a zenitjén, haldoklik, és kezdek torkig lenni vele.

A blog... fogalmam sincs, mi a helyzet a blogokkal, de van egy sejtésem.

A Substack-et imádom, de még mindig nish.

Közben irdatlan nagy a zaj, talán már leírhatatlanul nagy. Az idegrendszerünknek és a nyugalmunknak annyi.

Egyre kevésbé vagyunk oké.

Ezért elindítottam az Oké vagyok projekt WhatsApp-csatornát, amihez itt tudsz csatlakozni.

Ez egy csendes, zajmentes, minimalista csatorna, amin nagyon egyszerű és rövid üzeneteket küldök, amelyek reményeim hasznosak lehetnek neked.

Nem napi 245-öt, hanem hetente csak néhányat.

A célom egyszerű: emelkedjen a dopaminszinted, érezd magad jobban a bőrödben.

Szóval KATTINTS IDE.

– Roland

Legfőképpen az foglalkoztat, hogy hogyan lehet jó életet élni és nem megőrülni ebben a zajos és egyre intenzívebb világban.

Amiben biztos vagyok: csak akkor őrizhetjük meg a lelki, mentális és a fizikai egészségünket, egyensúlyunkat, ha foglalkozunk az önismerettel, az egészségünkkel és igyekszünk tudatosan élni.

Még el nem felejtem: Lippai Roland vagyok, coach, tréner, teamcoach, workshop facilitátor és terep ultrafutó.

Egyéni coaching
Csapatoknak tréning / team coaching
WhatsApp
Okée vagyok projekt csatorna

📩 hello@lippairoland.hu