Na jó, most egyszer és utoljára elmondom, mi a problémám ezzel az egésszel, és hogyan lettem ígéretes hallgatóból terrorista, de itt hagyva azt a disclaimert, hogy ez egyáltalán nem egy objektív vádirat.

Subscribe now

Elsőévesként nagyon ígéretes voltam – ők használták ezt a szót – tettrekész, kíváncsi, olyan, akire érdemes figyelni. Az első félévben máris átláttam a helyzetet, emaileket írogattam a megfigyeléseimről ennek-annak, azt éreztem közös érdek, ha visszacsatolunk felfelé. Elutasítottak. Második félévben a műteremtársammal projektgalériává alakítottuk a műtermünket, ahol olyan előadásokat és beszélgetéseket szerveztünk, amiket az órákon hiányoltunk. Rektori intőt kaptunk és bezáratták. Később hökös lettem, hogy a tanárok és az egyetem vezetése számára is legitim, hivatalos, intézményesített formában képviselhessem a hallgatók érdekeit. A rendszeren belülről sem ment. Ezután az szfe-s dolgok menti szerveződéstől vártam a csodát, és nagyjából itt őröltem fel magam teljesen az önkéntes munkában (ide vonatkozó zinem). Ekkor kaptam a második rektori intőt, mert krétával egymás kezét fogó alakokat rajzoltunk az egyetem előtti aszfaltra. Hosszabb szünet után, mialatt már hányingerem volt a képzőművészettől, és pánikrohamom a főépülettől, lediplomáztam. Diplomamunkám egy részletében megfestettem az általam okozott tisztítótűzben égő Képzőt. Védésem közben a pasztellrózsaszín képek előtt több tanár is kényszert érzett, hogy felhívja a figyelmem: a terrorizmus rossz. A csúcsponton pedig egy festő mester kiabálta a tömegbe, hogy ROSSZ A KÉPZŐRE JÁRNI – tolmácsolva engem a hangzavar miatt, bár én ezeket a szavakat nem mondtam. Ebben a beszélgetésben sem jutottunk konklúzióra, csak abbahagytuk. A diplomámat azóta sem vettem át.

Egész életemben művészeti iskolákba jártam. Ezeken a helyeken a rivalizálás a rendszer része. És ha az ember lány, eleve van némi gyakorlata ebben. A művészeti iskola (hát és közeg) csak még inkább megerősít minket ebben.

Legutóbb télen történt velem, hogy szembesítettek: – Mit gondolsz róla, hogy Valaki égő Képzőt rajzolt? – csontjaimra fagyott a bőröm, ugyanis semmit nem gondoltam róla. Hízelgett és bántott a kérdés egyszerre.

Ha elmondasz valakinek egy gondolatot, ő később csinál belőle valamit, miközben eltűnik a történetből, hogy ezt a gondolatot eredetileg tőled hallotta, azt egészen nyugodtan lehet lopásnak nevezni. Amin nem enyhít a két féléves Jogi Ismeretek óra egyetlen tanulsága, hogy ötleteket nem lehet birtokolni. De ez félre is viszi a kérdést. Nem a másolás a probléma, csak egy gondolat nem úgy születik, hogy az ember egy üres szobában kitalálja, aztán ráírja a nevét. Ezer másik gondolatból, élményből, tapasztalatból és érdeklődésből áll össze, és mire kimondjuk, már rengeteg minden van mögötte.

A felfedezést sajátítják ki ilyenkor, amelyből az ötlet megszületett. Azt az érzést, hogy valami bennem állt össze először.

Sajnos a legnevetségesebb konfliktusokat nem írhatom le. De szerencsére én sem vagyok ártatlan. Egyszer egy egész hétre megharagudtam egy kedves barátnőmre, mert a véleményemet az OTL-ről hivatkozás nélkül mondta tovább a barátjának, amivel azt sugallhatta, hogy a munkát ő végezte el a gondolat megszületéséig. Még ha egyet is értett velem, hiányzott neki az a 147 óra zenehallgatás, ami elvezette odáig. (ide vonatkozó fb posztom)

Minél többet gondolkodom rajta (egész életemben), annál kevésbé érzem tragikusnak, ha valaki továbbvisz egy gondolatot, amit én mondtam ki.

Ez a művészet lényege, hogy valaki másképp kezd el nézni valamire miattad.

Ezért vágytam nagyon a nagybetűs Képzőre, a műtermekre, a mesterekre, a kortárs művészet bölcsőjére. Arra a romantikus elképzelésre, hogy együtt ülünk kifoszlott, festékes kanapékon, és úgy tanulunk egymástól, hogy egymáshoz érnek a gondolataink.

Persze hogy idealisztikus voltam. És talán ezért volt annyira pusztító, amikor kiderült, hogy a műterem nem ez a hely. Nem valamiféle közös gondolkodásra berendezett laboratórium volt, hanem az állandó rettegés színtere, hogy valaki most felmegy és megfesti az ötletemet jobban, bravúrosabban, ízesebben(!).

Hogy lehet így hibázni, újat kitalálni, ha közben már az első pillanattól azon gondolkodsz, hogy vajon mit szólnak hozzá a többiek?

Vagy ami ennél is nyomasztóbb, mit szól hozzá a mester?

A Képzőn mesterosztályok vannak, ami azt jelenti, hogy egy mester vagy választ téged, és felvesz, mert “illessz” az osztályába, vagy nem. Meglehetősen sajátos hatalmi viszony, amely gyakran éppen a személyes közelség formájában jelenik meg, hiszen a jó mester–hallgató viszony bizalmi kapcsolat. Egyrészt megtanultam előre elképzelni, mit fog mondani a mester, és ennek megfelelően alakítani a munkámat, sokszor már azelőtt, hogy bármilyen kritikát kapna. Egy idő után a mester hangja internalizálódik: nem kell jelen lennie ahhoz, hogy továbbra is beleszóljon a munkába.

Másrészt a szakmai elismerés és a személyes ismeretség szinte megkülönböztethetetlenné válik. A művészeti szcéna szükségszerűen hálózatokból áll, emberekből, akik ismerik egymást, együtt dolgoznak, egymást hívják kiállításokra, zsűrikbe és intézményi pozíciókba. Az egyetem nemcsak oktatási intézményként, hanem előszobaként működik, eldönti, kik lesznek azok, akik később hozzáférnek a művészeti világhoz. Így a belterjesség nem feltétlenül korrupció vagy tudatos összejátszás. Néha egyszerűen az a probléma, hogy túl kevés ember van ahhoz, hogy valóban el lehessen különíteni egymástól a szerepeket.

2020-ban indítottunk egy online folyóiratot és közösséget képző.art néven, ténylegesen fiatal művészeknek. Az eddigiekből sejthetitek milyen tragikomikus fogadtatása és vége lett, de ez most mindegy is. Elképzeltük, hogy nyíltan ütköztethetünk majd véleményeket. Tanácsot kértünk egy tanártól, hogyan érdemes csinálni. Amellett, hogy lesajnálóan mosolygott, hogy ez a közeg ehhez túl kicsi nem adott rossz tanácsot minden másra vonatkozóan: csak csináljátok. Gondolom ösztönözni próbált, hogy kevesebbet gáncsoljuk magunkat elméletben. Tőle tanultam azt is, hogy a szóismétlés nem feltétlenül javítandó probléma. Szóval kb. ezt a két tanácsot vittem magammal későbbi életemre a Képzőről. Annak ellenére, hogy rendszerint kevés bátorságom van csinálni, azért legalább sokszor eszembe jut.

Utólag sokfélén magyaráztam, hogy mi történt velem a hat év alatt. Ez csak az egyik verzió, ahol nem is annyira az egyetemből ábrándulok ki, hanem abból, amit az egyetem a művészeti gyakorlat természetének tekintett. Viszont mindegyik történet így ér véget: mindig jobban érdekelt, mi történik egy mű körül, mint maga a műtárgy, hogy hogyan kezdünk el valamiről beszélni, mitől válik valami érdekessé, hogyan kerül egymás mellé két dolog, és mi történik, amikor ettől hirtelen máshogy kezdünk el nézni valamire. Folyamatosan ugyanazt próbáltam létrehozni: egy közeget, amelyben a gondolatok találkozhatnak egymással. Valakinek meg kell teremtenie azt a kulturális közeget, ahol egyáltalán érdekessé válhat az a szaros műtárgy, ami előtt három napig állsz ecsettel a kezedben. Engem ez érdekel, a Gertrude Steini szerep (nagy fixációm), láthatóvá és jelentőssé tenni dolgokat.

Szóval nem, én már régóta nem festek.

Képeslapokba nem tudok beleszeretni.

Majd később Belgrádban értettem meg, hogy valójában mi volt a bajom. Minthogy egész életemben erős, de bolond nők neveltek (anyáim, pót anyáim, tanáraim és más általam választott nők), az idilli otthon fogalmát nem igazán ismerem. Mindig zajos volt, ideiglenes és fárasztó. Akár Belgrád tavaly nyáron, ahol az amúgyis kicsit félkész belvárost blokkolták a tüntetések, kicsit éppen javítás alatt, kicsit vállaltan csúnya. Ezerszer hamarabb költöznék Belgrádba, mint Koppenhágába.

Ebben fülledt középeurópaiságban Budapest is értelmet nyert. Itt nem sikerült teljesen eltüntetni a múltat. Csontomig hatol az érzés, hogy bármerre indulok, valaki járt már előttem ezen az utcán, szerelmesek, költők, elveszett emberek és azok, akik már hazataláltak. A vakolat néhol pereg, a járdák olyan szűkek, hogy egy nagyobb táskával együtt már nem férek el rajta, néha irtózatos büdös terjeng, és lassan az utolsó fát is kivágják. Mégis megszámlálhatatlan sokszor sétálom végig a rakpartot, a Parlamantet ezredjére is tudom úgy nézni, mintha először látnám, és gondolom azt egy hídon átutazva, teljes komolysággal, hogy ennél szebb hely nincs a világon.

“Szeretlek budapest, Így vagy szép, Jól esne ha egy kicsit viszont is szeretnél”1

Engem sem tesz mindig boldoggá. A nagyvárosi állapot néha konkrétan olyan neurotikus, mint én. Túlzsúfolt, túl hangos, túl sok minden történik egyszerre, túl sok utcája van, túl sok története, túl sok lakója. De nem rejti el az ellentmondásait, a gazdagság, a szegénység, a siker, a bukás, az ambíció és a kiégés ugyanazon az utcán sétálnak egymás mellett, ugyanazt a naplementét nézik, ugyanannál a lassú automatánál váltják vissza az üvegeket. Ezt a meghitt demokráciát szeretem benne a legjobban, hogy egyszerre több dolog is lehet igaz: valami lehet gyönyörű és brutális, felemelő és kimerítő, inspiráló és végtelenül szomorú. Budapest elbírja a többféle igazságot egyszerre, nem idilli, hanem valódi életet ígér.

egymillió-hétszázezer ember figyeli minden egyes lépésemet,
mégis ez az egyetlen város, ahol viszonylag szabad lehetek,
mert itt csak akkor maradok egyedül, ha tényleg egyedül akarok lenni2
(Minden bizonnyal a késő kamaszkorom magyar alter rajongása nem múlt el nyom nélkül)

Egy többmilliós városban senki sem figyel rád különösebben, mégis minden reggel úgy indulsz el otthonról, hogy bármi megtörténhet. A történet soha nem ott ér véget, ahol gondolod. Mindig lesz még egy ital, még egy hely, ahová át lehet menni, még egy ismerős a szomszéd asztalnál, még valaki, aki ismer valakit, akit te is ismersz. Mire észbe kapsz, egy régi játszópajtásod mögött ültök a Pontoon felé száguldó riksáján, huszonnégy órája vagy az Atnoban, a bulihoz a Kifolyónál a fiúk két hangfalat vittek és egy pultot. Budapest mindig ébren tart, mintha folyamatosan lemaradnál valamiről, miközben azok a jelentéktelennek tűnő napok a legszebb emlékeim.

Budapest olyan, mintha minden a legszerencsésebb véletlen szerint alakulna.

Sokszor gondolok arra, milyen furcsa, hogy vannak emberek, akik képesek elhagyni ezt a várost. Mintha ugyanazt néztük, és mégsem ugyanazt láttuk volna. Az a Budapest már nem is létezik, ami velük együtt volt, átíródott más emlékekkel, más érzésekkel. Nyilván én is játszottam már az elköltözés gondolatával (ide vonatkozó substack posztom), és tényleg azt hiszem nem bátortalanságból, de semmi fantáziám nincs elképzelni magamat Budapest nélkül. Budapest több, mint háttere az életemnek, a legnagyobb szövetségesem benne.

Azért sokszor eszembe jut, hogy mennyire megalázó ennyire szeretni valakit, aki tökéletesen megvan nélküled is, de aztán hazasétálok az Andrássyn, aminek látványa talán az első budapesti emlékem, és már nem is érzem annyira megalázónak.

Minden szerelmem ugyanilyen.

ide vonatkozó subctack posztom:

csak az ehet mekit aki menstruál

vizipisztolyozni lehet, de engem nem szabad lelőni

ha nem készültél sehova, haza kell érni mielőtt felkel a nap (ezt csak nemrég módosították)

a bazsalikom előtt nem szabad veszekedni

azokon a napokon kell takarítani, amik már amúgyis el vannak baszva

műszak előtt inni kell egy pohár vizet

heti egyszer otthon kell maradni

heti egy napnak közepesnek kell lennie

nem szabad három perces hangüzenetet küldeni

két rossz hír között enni kell valamit 

nem szabad ugyanazon a napon hajat mosni és ügyet intézni

nem az a kedvencem amit a legjobban szeretek (ide vonatkozó fb posztom)

egyszerre csak egy emberre szabad haragudni

a konyhában nem szabad döntéseket hozni

De rájöttem mizu, és tudatosan is szuper nehezen jöttem le erről a működésről. Koncentrálnom kellett rá, hogy egyszerre csak egyetlen feladatot végezzek, ne optimalizálás maxingoljon az agyam. Használnom kellett hozzá a kezemet, pl. letakarítani egy nagyon koszos sütőlapot, és nem gondolni semmire közben.

Felmondtam.

Eszembe jutottak azok az általános iskolás nyarak, amikor semmire nem volt gondom, amikor a színtiszta unalom szülte a programokat. Eszembe jutott, hogy csomó dolog nem tervezhető előre, illetve csomó dolog csak akkor történik meg, ha hagyunk neki helyet. Így kell jól használni a nyári szünetet.

Nem csak a programok, a nyári olvasmányok megválasztása is különös odafigyelést igényel, hiszen nem minden tudja elterelni a gondolatainkat arról, hogy a következő pillanatban olyan hőfokra melegszik a vérünk, mintha forró olajban sütöttek volna meg. Tudom, hogy ti utáljátok a nyarat. A Képek, káprázatok2 tökéletes nyári könyv. A címe is pontosan olyan, mint a nyár. A hőségben minden elmosódik, vibrálnak a színek, szemembe süt a nap, a felszálló meleg levegő remegteti a tájat.

Beauvoir regényében azonban nem a nyár ilyen, hanem egy egész élet. A főszereplő kívülről nézve irigylésre méltó életet él. Minden a helyén van. És mégis végig ott motoszkál az érzés, hogy valami nem oké, de semmi drámai, semmi tragédia, sőt alig feltűnő. Nehéz nem magamra olvasni diagnózisként, minden feladatot és annak a kétszeresét is el tudom látni, miközben minden befolyást elveszítek a saját tulajdon életemre. De mégsem mondanám egyszerű elidegenedésnek, mert nem ez az első nyaram Beauvoirral. Sokat ír arról, hogyan válnak a társadalmi elvárások belsővé, hogyan tanuljuk meg, milyen nőnek kellene lennünk. A Képek, káprázatok fullasztása pedig tipikusan női érzés.

És én sem úgy értem az egzisztencialista girl summert, mint fejlődéstörténetet, önkeresést, meg találást. Az egzisztencializmus ennél sokkal kényelmetlenebb idén nyáron, mert a szabadság is egy folytonos feladat.

A döntéseink, és a helyzetek, amikbe keveredünk révén válunk azzá az emberré, akik vagyunk, és ezáltal alakítjuk a környezetünket is (kedvenc témám, ide vonatkozó fb posztom). Én választottam magamnak ezeket az elfoglaltságokat, ahogyan Beauvoir nőalakjai is gyakran nem azért szenvednek, mert valaki kényszeríti őket valamire. Hanem mert észrevétlenül rácsúsznak egy szerepre, amit aztán saját akaratukként élnek meg.

Mi volt egyáltalán ebből választás?

Nem vagyok benne biztos, hogy van olyan verzióm, ahova vissza lehet menni. Nem tiszta számomra a határ aközött, ami én vagyok és amit a világtól tanultam.

Szóval én aztán tuti nem akarom megtalálni önmagam. Untig elég, hogy létezem.3

Nyár van.

Subscribe now

csütörtöközés

A felnőtt élet egyik legfájdalmasabb felismerése, hogy a barátságok nem maradnak fenn maguktól. Én pedig különösen rossz vagyok a nem intenzív kapcsolatok megtartásában, így elég sokat elmélkedtem erről. Két dologban viszont jó vagyok: ivás és közösségszervezés. Már nincs iskola, nincs szakkör, nincs közös udvar vagy kötelező együttlét, eltűntek a magától értetődő közös rituálék az életünkből. A szeretet önmagában meglepően kevés szervezőerővel rendelkezik. A naptár viszont annál többel. (Shoutout azoknak a barátoknak, akik google calendar meghívót küldenek minden asztalnál ülőnek az éppen megbeszélt progiról.)

A legtöbb társasági esemény nagy előkészületeket követel magának. A csütörtöközés ezzel szemben alacsony küszöbbel indul. A csütörtöközésben csak a csütörtök állandó. A helyszín, társaság, italok, de még a vibeok is megegyezés kérdése. Általában egyszerű többséggel, demokratikusan döntenek a csütörtöközők a részletekről, néha persze indokolatlanul erős lobbiérdekek mentén.

Szeretem a csütörtököket (minden napot tudok szeretni), mert átmeneti nap, még nem hétvége, de már nem tartozik teljesen a héthez sem. És van praktikus része is, mert ráér a vendéglátásban hétvégén dolgozó barátom is, de a hétköznapi irodában ülő barátom is tud jönni. A csütörtöközésre mindenki meg van hívva, nem egy zárt csoport, nem identitásalapú furcsa klub, nem egy baráti társaság, igazából semmi exkluzív nincs benne1. Nagyon toleráns forma, bárki jöhet és bárki kimaradhat, nem is annyira a programnak, inkább az infastruktúrának a megnevezése.

Nincs konklúzió, ez csak egy fogalommagyarázat.

Subscribe now

Alkoholfogyasztásról ismét nem esett szó, ugyanis elég nehéz megideologizálni 23 kis vodka elfogyasztását.

idegenek kutyák az utcán 10/1
székesfehérvár 10/3
halszálka parkolás 10/1
meggyes sör 10/4
nem inni péntek este 10/8
nem inni szombat este 10/4
üzeneteimre válaszolni 10/2
véletlenül jó döntést hozni 10/7
szándékosan rosszat 10/9
amikor azért vagyok mérges mert félek 10/2
cetirizin 10/6 az allergiám nem múlt el, de legalább tudok aludni esténként

plüssállatom, amit a barátaim is sajátjukként szeretnek 10/10

az a biztonságos érzés amikor egyetlen másodpercet sem kell gondolkodnom a válaszon 10/9
egy jó kifogás 10/8
az utcáról beszűrődő hangok éjszaka 10/8
fiatalkorú gyermekrapperekre mondani hogy művész úr 10/8
a békességet választani az érveléssel szemben 10/6
hogy észrevettem, hogy mostanában mindenki furcsán vonzódni kezdett a hetes számhoz, de ettől még nem vált angyal számmá számomra 10/4
koffein bűntudat 18 óra után 10/9
pizsamában menni a pékségbe 10/10
ide vonatkozó fb posztom 10/7
új kanye album első hallgatásra 10/10
felkelni azelőtt, hogy a város felkelne 10/9
véletlenszerű posztok alatti unhinged kommentek az interneten 10/10
másik irányból menni a lidlbe 10/8
elolvasni egy jegyzetet a telómon és nem érteni 10/6
elképzelni beszélgetéseket, amik nem fognak megtörténni 10/4
semmit nem csinálni csak bámészkodni a teraszról 40 percig 10/9
hirtelen felismerés hogy létezem 10/8
sós kifli 10/10
kifli szó 10/10
paracetamol 10/7

Subscribe now

Az előző hétvége tökéletes példája volt annak, ahogyan a választások előtti időszaknak mutatkoznia kell. A Palazzo dohányzójában egymásnak idegen emberek együtt énekelték a himnuszt, előtte Beton Hofi koncertszínpada a magyar zászló színeiben tündökölt. A vasárnapi menetekről nem is beszélve.

Nekem soha nem volt emigrációs kényszerérzetem. Sőt, kifejezetten mélyen érint, amikor a legjobb barátaim sorra külföldre költöznek. Régóta az identitásom szerves része a helyhez és közösséghez való kötődés, akár országnyi nagy méretben is. Nem tudom ezt a döntést egyszerű egyéni életstratégiaként értelmezni, csak közösségi veszteségként. Indoklásul válogatott önámító hazugságokat hallgatok, és mindegyik ugyanarról a beletörődésről árulkodik, ami engem annyira idegesít. Közmondások és szólások építenek erre az érzésre:

“az utolsó aki, elhagyja az országot, kapcsolja le a villanyt”1

Van ebben az egész kivándorlás-diskurzusban, valami furcsán depolitizált, mintha pusztán logisztikai kérdés lenne: hol kevesebb az áfa, hol van kolbászból a kerítés, ki kapcsolja le a villanyt. A bólogatással, nevetgéléssel én is fenntartom a nyugaton szerencsétpróbáló legkisebb királyfi mítoszát. Mintha nem is lenne más választás! (az én ízlésemnek nagyon kevés az egyéni önérvényesítés)

A hazafiság, meg hazaszeretet kifejezések, és már azok visszafoglalása sem bír el több politikai, és ideológiai jelentést. (ide vonatkozó fb posztom, már nem is tudom melyiken voltam felháborodva) De számomra az országhoz való kötődés és az országban való otthonosság érzése sokkal inkább személyes élményekből és kulturális referenciákból épül fel. (Radnóti Miklós: Nem tudhatom)

Engem tényleg meghatnak a nemzeti emlékezet kiemelt pillanatai, amikor a történelem és a jelenkori társadalmi tapasztalat átmenetileg egyszerre mutatkozik (himnuszéneklés). Még akkor is, ha a kokárdák mögött nem egységes politikai értelmezések állnak. A közös kulturális referenciákon keresztül éljük meg a közösséget: azt a nehezen meghatározható tapasztalást, hogy egy közös történet, egy közös ország, a magyarság részei vagyunk. Hogy együtt vagyunk ebben.

Budapesten (mármint nem azért, csak én itt élek) nagyjából 2020 óta, nem lehet nem foglalkozni politikával. Legkésőbb addigra már annyira megtámadva érezte magát mindenki, hogy a hajnali hármas kocsmaasztal fölötti okoskodós beszélgetéseket kénytelenek voltunk korábbra ütemezni, majd utcára vinni, végső soron pedig kulturális események és komplett fesztiválok (Bánkitó) témájává tenni. Ebben a hangulatban aztán a kortárs popzene is reagálni kényszerült a feszültségekre. (ide vonatkozó fb posztom)

Beton Hofi dalszövegelemzés, amit kifejezetten kértetek, hogy ne legyen, de szükségem van tanúkra.

Day 0 című szám Beton Hofi eredettörténete, itt kezdődik minden, egy sportsérüléssel. A szám dramaturgiai csúcspontján lezárja a sportkarrierjét, és mesélni kezdi a Beton Hofi történetét: “innen minden meccsen kívül”. Ebben az egy dalban mindent bemutat nekünk, ami fontos a karakter számára: foci, utca, és az a bizonyos helyhez és közösséghez való bonyolult kollektív kötődés, a hitehagyottság ellenére.

“hogyha elmegyek, majd mindent égve hagyok
élőhalottak között az élet ragyog, olyan hitehagyott vagyok
néha kihagynám a napot, de ma kiválasztott vagyok”2

Elsőre távoli asszociációnak tűnhet, de ez a részlet számomra a fent említett szólás visszhangja. Ő hagyja el az országot utoljára, és égve fogja hagyni a villanyt, protestálásként, a csendes megalkuvással szemben. Lesz nyoma és következménye a döntésnek.

“fejembe megy a Nélküled, én nem megyek sehova nélkületek”3

Mostanában ezen a soron hatódom meg a legjobban. Hiszem, hogy nem csupán az egomán kiválasztottság-tudat képes a közösség érdekeit a sajátja elé helyezni.

“be vagyok zárva Magyarországra, belém van zárva Magyarország”4

Magyarország egyszerre jelenik meg külső zárként és belső kötődésként. Az ország nem határok révén létezik, hanem azáltal, hogy az identitás részévé válik: az ember akkor is magával vinné, ha fizikailag eltávolodna. Ezzel a kettősséggel más, személyes vonatkozású szövegben is játszik: “csak az elméd, soha nem a szoba a börtön”5.

Szóval a hazaszeretet tényleg nem ideológiai kategória, hanem mindennapi gyakorlat.

És ezt szúrja el mindig a politika, nincs szükségünk heroikus történelmi narratívákra, a hazaszeretet a mindennapi tapasztalat szavaival érdekes, és ez lehet ironikus, kritikus, ambivalens kötődés, de nem zárja ki a hűséget, csak kiegészíti. Mert még ég a villany.

Subscribe now

Subscribe now

Az utóbbi években több iváskoncepciót is kidolgoztam. A következő részekben ezeket fogom bemutatni, kezdjük is a szívemhez legközelebb állóval:

a kommandózás

Leges legelőször szerintem valamiféle menekülésnek indult. Szerettünk volna kettesben lenni egy olyan városban, ahol aznap este úgy tűnt mindenkit ismerünk. Erre a bujkálásra használt kifejezés nem tőlem származik, de a meghonosítása biztosan az enyém.1 Egyszerű, de szigorú szabályai vannak, gyakorlatilag egy túlideologizált kocsmatúra: sehol nem tölthetünk hosszabban időt, mint egy feles (kis vodka) és egy cigi. Ha szükséges, a longdrinket felezzük.

A kommandózó nem egyszerűen mozog a városban, hanem aktívan részt vesz annak jelentéstermelésében. Walter Benjamin rémálma.

Arról ritkán esik szó, hogy néhány feles mennyivel hatékonyabbá teszi, de a sétálás és a gondolkodás közötti kapcsolat régóta tárgyalt jelenség. A repetitív dinamika csökkenti a terhelést, miközben asszociatívabb, rugalmasabb mentális állapotot hoz létre, egyszerűen azáltal, hogy nem szükséges egy székhez kötve fegyelmeznie magát a testnek.

A sétálás sebessége optimális a megfigyelés számára, elég lassú a részletek befogadásához, ugyanakkor elég gyors ahhoz, hogy a környezet folyamatosan változó ingerként működjön. Számomra varázslatos ez a minden közt-es állapot. A kommandózó egyszerre megfigyelő és résztvevő. Sehol nincs ott, mégis mindenhol jelen van.

A kommandózás a városi tér újraértelmezésének eszköze is (dérive). A hivatalos infrastruktúrák – járdák, útvonalak, funkcionális zónák – mellett saját, informális térhasználati stratégiákat alakítunk ki (ide vonatkozó fb posztom, ide vonatkozó substack posztom). Ezt nyilvánvalóan egyfajta a szabad akaratot jól használó ellenállásnak tartom, főleg egy olyan társadalmi közegben, ahol a sétálás elsődlegesen a funkcióhoz kötődik. Így tetszettek meg a városban hagyott graffitik is, ami nagyon hasonló elven működik a kommandózáshoz. De erről majd írok máskor.

A kommandózónak vakon kell bíznia a véletlenben, és hagynia magát sodródni az eseményekkel, így a kommandózás implicit módon a produktivitással is feszültségbe kerül. Ebből kifolyólag nem is alkalmas mindenki a kommandózásra, hiszen magas fokú elköteleződést igényel, és ugyanezen okból hagytunk fel vele mi is. A következő idézet a gyaloglásról szól, de kommandózásra is érthetné a szerző, ha ismerné ezt a fogalmat.

“Pedig a legrövidebb sétára is úgy kellene elindulnunk, mint valami végtelen kalandra, ahonnan sohasem térünk vissza, csak a bebalzsamozott szívünket küldjük haza, ereklyéül elárvult királyságunk számára. Ha kész vagy elhagyni atyádat és anyádat, fivéredet és nővéredet, asszonyt, gyermeket, barátokat, hogy többé ne lásd őket; ha kifizetted adósságaidat, megírtad végrendeletedet, elrendezted a dolgaidat, és szabad ember vagy akkor készen állsz a gyaloglásra.”2

Ám a kommandózás korántsem eseménytelen, és azt hiszem ezen tulajdonsága miatt annyira addiktív. Valahogyan a tökéletességig fejlesztettük azt a képességet, hogy a helyeken töltött rövid időbe fél élet történését zsúfoltuk, csupán azzal, ahogyan történtettük (ez biztos, hogy Szonja kifejezése) a dolgokat. Néha annyira felgyorsultak és besűrűsödtek az események, hogy ismét meneküléssé vált a kommandó, ezzel visszaérve önmaga kiinduló állapotába.

Kifejezetten emlékszem egy beszélgetésre, amiben viccelődtünk azzal, hogy néha egy feles alatt több minden történik velünk, mint valaki nővérével egész héten. És hogy ez a mi hibánk.

A legtöbb jelenetet ártatlannak találtam, valaki a gyerekeiről beszél, valaki bevall egy csókot, valaki nem kap rózsát. Stohl András sírva meséli, hogy azért jött a világra, hogy szórakoztasson, hogy adjon, de ez mennyi áldozattal jár1. Vegytiszta tévézés élmény, amivel én tényleg őszintén tudtam és akartam is vibeolni, amíg nem történt valami végzetes az algoritmusomban és a jelentéktelen, szkriptelt, megjátszott színpadias részeket, fel nem váltotta valami egészen mindennapi valóságos.

ITT NŐK BÁNTJÁK EGYMÁST.

Szempillantás alatt foszlott szerte a banálisan romantikusnak írt kerettörténet, a szerkesztett versenyhelyzet és az a bizonyos láthatatlan hatalom telepedett a helyére. A műsor dramaturgiája eleve kijelöli, ki számít aktív döntéshozónak, és kik azok, akiknek a mozgástere egymás rovására bővíthető. Nyilván ezek a nők.

A legfontosabb alapanyaga a műsornak a női szereplők közötti rivalizálás, miközben a döntési (hatalmi!) pozícióban lévő férfi érintetlen marad. Pedig nekem bőven elég lett volna a szerkesztők által generált langyos meleg semmiség2. Abban a pillanatban, hogy a nők egymást kezdték gyalázni a műsor belépett a patriarchális, fájdalmas valóságba. Hiába tudom(...), hogy nem rossz indulat, hanem internalizált tanult normák, amit jutalmaz a patriarchális rendszer, nem tudom tovább nézni.

Az egyik jelenetben Stohl András bekötött szemmel ül egy széken, a női szereplőknek pedig egyesével kell elcsábítaniuk őt, a másik szobában a többiek tévén nézik ezeket az intim(?) pillanatokat3. A férfi teljesen kiszolgáltatott, nem mozoghat, az egyik érzékszervét megvonták, a pulzusát monitorozzák, ám még ilyen állapotában sem kiszolgáltatottabb, mint az ölében próbálkozó nők, akiknek a feladat része, hogy egymást megfigyeljék, illetve értékeljék.

És a rivalizáció morális nyelven szólal meg4. Az egyik női szereplő pornószínésznő, a tévé előtt ülők nagy egyetértésben hangsúlyozzák erkölcsi fölényüket vele szemben, a videó alatti kommentekből feltételezem, az otthon ülő nézőkkel egyetemben. Amíg a férfi viselkedése, múltja, döntései vagy felelőssége egyáltalán nem válik kritika tárgyává.

A férfi főszereplő és a női műsorvezető passzív hallgatása hatalomgyakorlás.

Ráadásul kifejezetten kifizetődő, ahogyan a mindennapi patriarchátusban is. Miközben a nők egymást gyengítik, a férfi pozíciója változatlan marad: ő a vágy tárgya, a konfliktusokon felül álló valaki. A dominancia nem aktív uralomként jelenik meg, hanem természetes adottságként, amelyet senki nem kérdőjelez meg.

A megalázás, a rivalizáció és a hallgatás egymást erősítő rendszert alkotnak, amelyben a női konfliktus látványosság, a férfi passzivitás pedig legitim pozícióvá válik. A Nagy Ő így nem csak hogy tükrözi a nemi egyenlőtlenségeket, hanem aktívan újratermeli őket.

De történt más lányos dolog is a héten. Szerda este megnéztük a Kockázati tényezők pop-up kiállítás5 tárlatvezetését az Aurórában, ahol lányok magyarázták lányoknak, hogyan kell kiállni magukért. Mindent összevetve, ez legalább horizontális volt. A kiállítás további elemzését mellőzném, mert roppant mód megható volt az őszinteségük, és mert a handouton azt állították a kiállítás a reményről szól, bennem az pedig felcsillant.

Subscribe now

Szeretek vásárolni, de nyilvánvaló, hogy ezekre a tárgyakra nincs szükségem igazán. (…) Kíváncsi voltam tudok-e nem vásárolni, mint ahogy kíváncsi az ember, hogy a cigizésről le tud-e szokni, én nem akarok, csak kicsit kíváncsi vagyok le tudnék-e. Szóval nem voltak magas elvárásaim, önkéntelenül is előre kitaláltam apró csalásokat. Végül egyáltalán nem botlottam meg!

A kapcsolatom a tárgyakkal ambivalens, egyszerre halmozom őket és egyszerre dobálom ki meggondolatlanul. Ha egy-egy tárgy véletlenül ott felejtődik valakinél, titkon örülök, hogy eggyel kevesebb, de a hányingerkeltő bűntudat nélkül, hogy elveszítek valamit.

Majd minél több idő telt el, annál tisztábban láttam, hogy nem csak a tárgyakat vontam meg magamtól, hanem az egész mechanizmus hiányzott, a válogatás, a birtoklás, a leltár. Gondosan válogatom a tárgyakat morálisan és esztétikailag is. A mindennapi használati tárgyak, a lakás berendezése, a ruhatáram mind egy kollekciónak a részei. A kurátora vagyok úgy az engem körülvevő rétegeknek, mint az engem körülvevő világnak. (ide vonatkozó fb posztom) Soha nem fogok megértő lenni, ha valaki a temuról rendel és tudja, hogy mit csinál. Viseljétek ti is az állandó bűntudatot, hogy egyik döntésünk sem marad magánügy: Mark Fisher.

Tudtam, hogy szükségem lesz valamilyen alternatív vágykielégítésre. Legjobban a már meglévő tárgyak újra rendezése vált be, ruhákkal például a végtelenségig lehet csinálni, főleg azzal a mennyiséggel, amit én birtoklok: egy adagot hátrébb pakolok, egy adagot teljesen kiveszek a szekrényből, egy adagot újra hajtogatok, újabb és újabb és még izgalmasabb párosításokat képzelek el. De akkor más is történt, pakolás közben megtaláltam a régi naplómat. (ide vonatkozó substack posztom) A gondolataimra amúgyis gondolok úgy néha, mint amiket tartalomjegyzékbe lehet szedni, lehet rendezgetni, birtokolni, leltárazni, esetleg archiválni. Főleg, hogy véget értek a dühös tinédzser évek, meg a nem múló fájdalom azon érzés felett, hogy senki nem érti mit beszélek. Véget értek azok az évek is, amikor erőszakosan próbálom saját magamból kisajtolni a VÉGLEGES véleményemet, döntésemet valami olyan dologról, amiben egyébként bármikor minden következmény nélkül meggondolhatom magam. (ide vonatkozó fb posztom)

És véget ért az abból a tévedésből fakadó nyomás, hogy meggondolni magamat a felelősség eltolása, miközben – most éppen – azt gondolom pont az ellenkezője, a felelősségnek teljes vállalása, következményekkel és akár konfliktusokkal együtt. Az élet különböző szakaszaiban különböző dolgokat gondolhatunk, és az élet különböző szakaszai néha óránként változnak.

Nem is szeretem az olyan spektakuláris szövegeket, amelyek szilárdan állítanak valamit. Az olyan szövegeket szeretem, hogy ezek a megfigyeléseim vannak és nem tudom mit kezdjek velük, Carrie Bradshaw-i hétköznapi, magazinba való tapasztalataim. Miközben nagyon mélyen van az az egyetemi beidegződés, hogy a személyes munka szar munka, és úgy kell igaznak vagy őszintének lennie, hogy közben tökéletesen független a személyemtől. Illetve attól még, hogy személyes egy írás nem feltétlenül őszinte.

Ja, nem tudom: nagyon ajánlom az egy hónapos sidequesteket, és izgatott vagyok 2026 többi hónapjával kapcsolatban is.

Subscribe now

Vannak ételek, amikről nem tudom, hogy micsodák, mint például a sztrapacska.

Amikor ezt mondom valakinek, elkezdi magyarázni hol a legfinomabb a városban és hogyan készítik, mintha én nem tudnék rákeresni. A legtöbb dologra, amit mondok nem várok választ, kérdéseket ritkán teszek fel. Minden beszélgetésem valaha bárkivel egy folyton megszakított monológ, igazolása az életemnek. Ha mégis válaszolni kényszerülne valaki, maximum egy kedves gyermekkori történetet tudok meghallgatni a sztrapacskáról, de semmiképp sem egy internetes receptet.

Legtöbbször ilyen materiális dolgokkal fordul elő, hogy nem érdekel, hogy fáraszt, hogy idegesít, ha tudnom kell róla. De nem csak ételekkel, gyakran nem tudom dolgokról, hogy micsodák. Gyakran palástolom, gyakran pedig tettetem a fogalmatlatlanságom. Lehet szó kanalak, fűtőtestek pontos megnevezéseiről, használatáról, vagy barokk festmények festőiről.

A fiú, aki most tetszik azért nem kávézott velem, mert közgyűlésen volt, amikor megkérdeztem mégis mi az, azt mondta felnőtt dolgok, mire én sajnálkoztam.

“Értem, hogy ezért tetszik. Valójában annyira egyszerű vagy, csak az emberek bonyolítják túl.” - sóhajtja nevetve az a barátnőm, akit én is a körülményes kifejezéssel szoktam jellemezni, miután egy reggeli telefonbeszélgetés alkalmával futólag összegzem neki a történteket. Egyetértően nevetgélek, amennyire tetszik ez a jellemzés, annyira sért is.

Subscribe now

2022-ben egy őszi reggelen a Nemdebár előtti Laci pad esett áldozatául a kerület professzionizmusának. A Laci padot figyelmeztetés, vagy búcsú nélkül szállították el, helyére egy idegen, sablonpadot telepítve. Nem volt sem neve, sem más nyoma annak, hogy hozzánk tartozna. Ahogy a hivatalban is mutatta a leltár, a Laci pad valóban jó ideje használhatatlan volt eredeti funkcióját tekintve, pedig fénykorában stílusosnak mondott tömörfa pad volt. Az emlékezetem előtt fújta valaki a háttámlájára a nevét, azaz nemcsak ülni nem lehetett rajta, de meg is volt rongálva.

A városvezetés eltüntetni való sebhelynek látja a használat nyomait, pedig nem pusztán esztétikai kérdés, az emlékezet mentális térképe ilyen mikrotörténetek alapján rajzolódik ki. A Laci felirat, más graffitik, karcok, pohárnyomok, kocsmákban felejtett tárgyak, mind a városi legendák élő archívumai, amelyeket meg kell őriznünk, hiszen ebből épül a városi identitás, az összetartozás, és közösség érzés.

Visszajárni egy kocsmába a társadalmi térben való otthonosságot jelenti. Liminális tér, ahol különböző társadalmi rétegek ideiglenesen egy horizonton mozognak, időt töltenek együtt, ezzel ideiglenes közösségeket hoznak létre. Ezek a találkozások láthatatlanul tartják össze a város érzelmi infrastrukturáját, és alapvetőek az együttélés szempontjából.

A Permanens Vakáció sokkal több volt, mint egy fizikai hely a Margit körúton. Ahogyan a város sem csak házakból és rendeletekből áll, hogy mennyi ülőhelynek kell lennie, meddig lehet nyitva a terasz, milyen pohárból ihatnak a vendégek, akiket billog módjára logózott karszalaggal meg kell jelölni, hogy utólag megállapítható legyen kinek a rosszcsont vendégei okoztak szabálysértést. (Ez pontosan így szerepel a halálraítéletben: itt olvasható.) A város élő közösség, emberekkel, zajokkal, szórakozással, élettel.

Az a polgármester, aki kulturális központot szeretne a kerületébe, de bezárat egy kocsmát, bürokratikus vakságban él. Nem érti, hogy mennyire ritka a kultúrának olyan tere, ahol nem csak fogyasztjuk, hanem alakíthatjuk is azt, ahol egyszerre lehetünk nézők, szereplők és mesélők. Az intézményesített kulturális helyszínekkel szemben itt szerephez jutnak a félkész, vagy kísérleti formák, lehetőség nyílik a diskurzusra, a spontaneitásra. A döntése egyszerű konceptuális tévedés, mivel a kultúra ott történik, ahol emberek találkoznak.

Gondatlanságból elkövetett statisztikai siker, de kollektív veszteségünk a Permanens Vakáció bezárása.

Nyugodj békében.