Kedvesek, még ma és holnap (tehát augusztus 31., hétfőig) tudjátok leadni a jelentkezéseteket az oNline Szövegműhelyre.

Azzal, hogy jelentkeztek, illetve érdeklődtök, még nem kötelezitek el magatokat, megbeszélhetünk egy online hívást is, ahol részletesen minden kérdésre válaszolok, és ráértek ez után dönteni.

Akik már jelentkeztek:

• T. Eszter

• Sz. Csilla

• T. Rita

• H. Balázs

• K. László

• M. Etus

• K. Gabi (októbertől)

Ha te is jelentkeztél, és nincs itt a neved, vagy nem jelentkeztél és mégis itt van a neved, jelezd nekem!

Még legfeljebb 2 jelentkező számára van hely!

»»» szeifert.natalia@gmail.com «««

Mi az az oNline Szövegműhely?

Egy íróközösség kezdő és gyakorló íróknak — azoknak is, akik még nem döntötték el, hogy csak az “asztalfióknak” írnának, vagy szeretnének majd publikálni is, de szívesen tanulnának kicsit az írásról.

Író- és olvasóközösség, ahol együtt gondolkodunk a konkrét szövegekről és az írással kapcsolatos problémákról.

2020 januárja óta működik.

Minden hétfőn, 17.30-tól 19.00-ig az online térben találkozunk. (Google Meet) A csatlakozáshoz tehát csak stabil internetre és kamerára, mikrofonra van szükség. Utóbbiakból megfelel az, ami ma már miden laptopon ott van.

Nem kell a közelben lakni, nem kell utazni, mert szerencsére a kis csoportlétszám miatt így is megközelítően úgy tudunk működni, mintha a valóságban találkoznánk. (és egyébként mindentől függetlenül találkozunk is időnként:))

A műhelyezés egy folyamat, legkisebb egysége az egy hónap, ennél rövidebb távon nem érdemes benne gondolkodni, így a díja is havi rendszerű, ugyanakkor én a fél éves- egy évados részvételt preferálom. Éppen ezért van az is, hogy nem lehet csatlakozni menet közben, legközelebb csak januárban, a második félévre. Így tudjuk zavartalanul végigvinni a témáinkat.

Bármilyen további kérdésed van, keress engem a fenti email-címen, és személyes online beszélgetést is egyeztethetünk, mielőtt döntenél.

Várlak szeretettel!

Nagy nap ez a mai.

Nekem legalábbis.
A novelláskötet, amelyen a Hóember a Naprendszerben óta dolgozom, ma érte el a “kész kézirat” fokozatát.

Természetesen ilyenkor jön még munka.

A szerkesztés, amelyet én — sok szerzővel ellentétben — nagyon szeretek. Az önmagában hatalmas öröm, amikor odaadó figyelem irányul az ember írására, és munka közben rengeteget tanulok is. A szöveggondozás olyasmi, amit egy életen át lehet tanulni, mindig van valami apróság, amiről nem tudtam, vagy valami érdekesség, nem beszélve a változásokról, a helyesírási szabályzatok követéséről. Ezt a folyamatot még jobbá teszi számomra Kedves Szerkesztőm Tóth-Czifra Júlia.

Úgy szoktuk mondani, amikor elkészül egy kézirat és küldöm neki, hogy ledobom a bombát.

Szóval most már kis megkönnyebbüléssel tekintek a szeptember elé, mert mindig várom, hogy újrainduljon az oNline Szövegműhely, de azért jobb úgy nekifutni, ha a munka nagy részén túl vagyok.

[Egyébként tudok még jelentkezni egész jövő héten. (Így döntöttem.) Szeptember 7-én indulunk.]

Az ősz tehát sok jóval vár, műhellyel, szerkesztéssel, és még valami egészen komolyba is belevágok, de erről most még csak ennyit, nem akarok semmit elkiabálni.

Úgyhogy még végigfuttatom a helyesírásellenőrzőt (az is egy humorforrás a Wordben egyébként), és küldöm az “ajándékot” a kiadóba.

Örüljetek velem!

És ne felejtsetek el feliratkozni:

Subscribe now

Júliusban még általában nem tudom elképzelni, hogy várni fogom a szeptembert, de aztán évről évre így alakul.

2020 szeptemberében indultunk, és azóta, két nyári hónap kivételével minden hétfőn találkozunk — sajnos nem vezettem pontos feljegyzést, hányan fordultak meg az oNline Szövegműhelyemben az évek alatt, de úgy ötven fő körül járhat azok száma, akik hosszabb-rövidebb ideig nálam bogozgatták az írásokat.

Büszke vagyok arra, hogy sok pozitív visszajelzést kaptunk, kaptam (örülök és köszönöm, ha hírét is viszik a műhelytagok), és arra leginkább, hogy az évek során kialakult egy figyelmes, értő, egymásra figyelő, baráti alapcsapat. Hozzájuk lehet csatlakozni az idei évadra.

⏰ Még 5 nap van a jelentkezésre ❗

(Aki most hall először a Szövegműhelyről, annak ajánlom figyelmébe a honlapomat, link majd lent.)

Ha tehát fontolgatod egy ideje, most már ne habozz, gyere műhelyezni! Vidámság, móka, kacagás. (Egyébként tényleg. Még a véresen komoly témák közben/előtt/után is.)

Ne tartson vissza, hogy még nem érzed kiforrottnak az írásaidat, vagy ha éppen úgy áll a dolog, hogy nem is tudod, hogy fogj neki valami megírásának. Ez a műhely éppen erre való. És gyakorló szerzőként is számos hasznos dolog vár itt.

Ebben az évadban főleg a prózai szövegek szerkezetével fogunk foglalkozni, de elsősorban — mint mindig — a ti írásaitokkal.

📧 szeifert.natalia@gmail.com

Itt tudtok érdeklődni és jelentkezni.

Egyúttal kérem a régi tagokat, hogy aki tervezi, hogy szeptembertől folytatja a munkát, mielőbb jelezze nekem!

Kedves írók, fióknak írók, publikáló írók, írással kísérletezők, itt vannak az őszi Szövegműhely napok időpontjai.

Töltsünk együtt havonta egy szombatot veletek és az írásaitokkal! Ne habozzatok jelentkezni a szeifert.natalia@gmail.com-on. Egy-egy alkalomra maximum 8 főt várok, így érdemes mielőbb bejelentkezni.

• Szeptember 12. (jelentkezési határidő: szeptember 7.)

• Október 17. (jelentkezési határidő: október 12.)

• November 14. (jelentkezési határidő: november 9.)

Még nem hallottál a Szövegműhely napról? Itt összefoglalom neked:

A Szövegműhely napok azok a különleges alkalmak, amelyeken (havonta egy szombaton) személyesen találkozunk és élőben foglalkozunk az általatok hozott írásokkal.

[A Szövegműhely online változata egyébként 2020 óta megy, szeptembertől júniusig, minden hétfőn, este fél 6-tól 7-ig. Ehhez évente kétszer, szeptember előtt és január előtt lehet csatlakozni, úgyhogy akit ez érdekel, legkésőbb augusztus 20-ig jelezheti nekem — ilyenkor egy rövidet beszélgetünk online, aminek alapján a jelentkező el tuja dönteni, járna-e szívesen a következő időszakban, tehát a jelentkezés még önmagában nem jelent elköteleződést.]

Ebből a virtuális térből lépünk ki a Szövegműhely napok alkalmával, és egy teljes napot szánunk az írásokkal való foglalkozásra.

Így néz ki röviden egy Szövegműhely nap:

Helyszín:

• Nálam (Bp, 4. kerület), pontosítás emailen.

Résztvevők:

• minimum 4, maximum 8 fő

Program:

• Érkezés 9.45 és 10.00 óra között — pogi, ásványvíz, kávé, tea, keksz stb.

• Ismerkedés után azonnal belecsapunk a munkába, ehhez pedig arra van szükség, hogy hozzatok szöveget! Egy kb. 6-15 e karakter körzötti terjedelmű prózát (időnként versekkel is foglalkozunk, tehát ha van kedved, jöhetsz verssel is, de alapvetően prózaműhely vagyunk — ezeket a részleteket megbeszéljük, ha érdeklődsz az alábbi emailen)

• 14.00-től kb. 15.00-ig: ebédszünet a szomszédos kisvendéglőben (önköltséges!)

• Ez után visszatérés a lakásba és folytatódik a műhelymunka kb. 18.00-ig

Ide írj nekem egy rövid emailt a jelentkezési szándékodról, illetve a felmerülő kérdéseidet is bátran tedd fel itt: szeifert.natalia(kukac)gmail(pont)com

Az alkalmaink baráti hangulatban zajlanak, ha nincs nálad éppen a jókedved, adunk a miénkből. Itt egy értő, egymásra figyelő közösség dolgozik és gondolkodik együtt az írásokon.

Arra kérek mindenkit, hogy lehetőség szerint ezt a napot szánja ide, ne “lépjen le” korábban, tiszteljük meg egymást azzal, hogy minden szövegen együtt megyünk végig. Ha kevesen vagyunk, így is előfordulhat, hogy korábban végzünk, akkor természetesen nem maradunk hatig, de tervezzünk ezzel.

Aki volt már, és szívesen jön újra, tegye meg, hogy megosztja a posztot a tapasztalataival együtt, hogy többekhez eljusson. Köszönöm!

Kedves Mind!

Augusztus 15-én, szombaton ismét várlak benneteket a következő Szövegműhely napra. (Nálam jelenleg Adri és Marci van csak felírva!)

Aki még nem jelentkezett, bátran tegye meg emailen: szeifert.natalia@gmail.com

Itt érdeklődhettek a részletek felől is, ha még nem voltatok, minden kérdésre szívesen válaszolok.

Akik nem tudják, mi is a Szövegműhely nap, nekik itt egy rövid összefoglaló:

A Szövegműhely napok azok a különleges alkalmak, amelyeken (havonta egy szombaton) személyesen találkozunk és élőben foglalkozunk az általatok hozott írásokkal.

[A Szövegműhely online változata egyébként 2020 óta megy, szeptembertől júniusig, minden hétfőn, este fél 6-tól 7-ig. Ehhez évente kétszer, szeptember előtt és január előtt lehet csatlakozni, úgyhogy akit ez érdekel, legkésőbb augusztus 20-ig jelezheti nekem — ilyenkor egy rövidet beszélgetünk online, aminek alapján a jelentkező el tuja dönteni, járna-e szívesen a következő időszakban, tehát a jelentkezés még önmagában nem jelent elköteleződést.]

Ebből a virtuális térből lépünk ki a Szövegműhely napok alkalmával, és egy teljes napot szánunk az írásokkal való foglalkozásra.

Így néz ki röviden egy Szövegműhely nap:

Helyszín:

• Nálam (Bp, 4. kerület), pontosítás emailen.

Résztvevők:

• minimum 4, maximum 8 fő

Program:

• Érkezés 9.45 és 10.00 óra között — pogi, ásványvíz, kávé, tea, keksz stb.

• Ismerkedés után azonnal belecsapunk a munkába, ehhez pedig arra van szükség, hogy hozzatok szöveget! Egy kb. 6-15 e karakter körzötti terjedelmű prózát (időnként versekkel is foglalkozunk, tehát ha van kedved, jöhetsz verssel is, de alapvetően prózaműhely vagyunk — ezeket a részleteket megbeszéljük, ha érdeklődsz az alábbi emailen)

• 14.00-től kb. 15.00-ig: ebédszünet a szomszédos kisvendéglőben (önköltséges!)

• Ez után visszatérés a lakásba és folytatódik a műhelymunka kb. 18.00-ig

Ide írj nekem egy rövid emailt a jelentkezési szándékodról, illetve a felmerülő kérdéseidet is bátran tedd fel itt: szeifert.natalia(kukac)gmail(pont)com

Az alkalmaink baráti hangulatban zajlanak, ha nincs nálad éppen a jókedved, adunk a miénkből. Itt egy értő, egymásra figyelő közösség dolgozik és gondolkodik együtt az írásokon.

Arra kérek mindenkit, hogy lehetőség szerint ezt a napot szánja ide, ne “lépjen le” korábban, tiszteljük meg egymást azzal, hogy minden szövegen együtt megyünk végig. Ha kevesen vagyunk, így is előfordulhat, hogy korábban végzünk, akkor természetesen nem maradunk hatig, de tervezzünk ezzel.

Aki volt már, jöjjön újra, aki még nem, ne habozzon kipróbálni!

Aki pedig volt már, és szívesen jön újra, tegye meg, hogy megosztja a posztot a tapasztalataival együtt, hogy többekhez eljusson. Köszönöm!

Hamarosan közzéteszem az őszi időpontokat is, ha nem szeretnétek ezekről (sem) lemaradni, iratkozzatok fel az alábbi gombra kattintva, az email-címetek megadásával:

Subscribe now

Végre egy kis lehűlés (vicces ez tőlem, aki alapjáraton 25 fok fölött már alig-alig vagyok képes a működésre, de hát, minden relatív), és végre megint úgy érzem, hogy valamennyire fog az agyam, tehát megy a munka.

Na, nem mintha az írás pusztán abból állna, hogy az ember püföli a billentyűket. Nagyon sok minden tartozik a munkához, az olvasás például egyértelműen, és nemcsak a kutató olvasás, amikor egy adott témához beszerzett tucatnyi könyvön rágom át magam és közben bőszen jegyzetelek. Még az is (ahogy kedves Atticus aka Ménes Attila nemrég, itt az erkélyen megállapította), ha ülök és bámulok bele a fák koronájába. Az is a munka része. Alighanem igaza van.

Mert a bámuló, bámészkodó ember csak látszólag tétlen.

Subscribe now

És ha lehet így mondani, egy bámészkodó íróra ez sokszorosan igaz. Amikor nézem a fákat és figyelem rajtuk a leveleket, az ágak között a madarakat (képzeljétek, még nagy fakopáncsot is láttam itt a nyár elején!), fejben akkor is dolgozom. Ki tudja, van-e olyan pillanat egyáltalán, amikor nem.

Most például azon a novellásköteten, amelynek színhelye egyetlen ház, egyetlen lakótelepi tömb. Egy épület, sok élet.

Az már régóta foglalkoztat, hogy az író az olvasói számára tulajdonképpen “csak” kötetekben mérhető. Amit nem tehetünk a polcra, az tulajdonképpen nincs. És miközben egy-egy köteten évekig dolgozom, megírok számtalan rövid írást, amelyek itt-ott megjelennek (pl. mostanában Telex, Magyar Hang, on- és offline irodalmi folyóiratok), de ezek eltűnnek, visszhangtalanok maradnak, és miközben úgy érzem, mindennap teljesítek, az olvasóim többsége csak 2-3 évente találkozik az eredménnyel. Szóval tervezem, hogy egyszer majd összegyűjtöm ezeket is (majdnem) mind, mert a rövidpróza nagyon nagy és fontos része a munkáimnak.

De az a novelláskötet, amelyen most dolgozom már bő éve, kicsit más lapra tartozik. Most azt szeretném/szerettem volna tudni, mennyire elég, mennyire vagyok én elég egy kötetnyi, tematikus rövidprózára. Meg tudom-e őrizni a rövidben is a hangomat, a változatosságokat, tudom-e ezt a terjedelmet az adott témámnak, felvetésemnek, kérdésemnek alárendelni. Működik-e. És persze, hogy ez érdekes lesz-e neketek.

És ha már itt tartunk, a “műhelytitkoknál”, azt is elmesélem, hogy amikor a fák koronájába bámulok (amiért nem tudok elég hálás lenni a sorsomnak, hogy mindennap megtehetem), nem feltétlenül erre a kötetre gondolok mindig. A fiókomban (digitális mappáimban) számos kezdemény lapul. Van közöttük abszurd és van zsáner, és hol az egyikből, hol a másikból tolakodnak be a figurák a szemem elé, a kívülről a láthatatlan vetítővászonra. Ott éldegélnek, és egyúttal várnak engem a készülő szövegekben. Alakulnak, formálódnak, talán mondhatom úgy is, érlelődnek, szépen bele a világukba, amelyből szintén egyre többet láthatok meg ezekben a bámészkodó pillanatokban. Percekben. Órákban.

És van egy egészen személyes, amelyet, azt hiszem, még sok évig fogok írni. Annyira személyes, hogy kicsit tartok is tőle, hogy befejezem egyszer.

Persze, nem is tudom, valaha tengetem/tengettem-e a mindennapjaimat gyanútlanul, mert amikor véletlenül azt érzem, hogy minden elsimult, mintha felhőtlen napokat élnék, máris belém fészkeli magát a gyanú, hogy... nos, alaptörvény, de leírom: a gyanútlanság mindig gyanús. Olyan - minden ellenkező híreszteléssel szemben - nincs, hogy minden rendben, feladat elvégezve, semmi nem süllyet az emailek mélyére, semmi nem maradt el, amit vállaltam, ígértem, be kell fizetnem, meg kell oldanom.

Mint az erdőszéli faházakban játszódó horrorfilmekben, amikor a szereplő, aki elsőnek fog meghalni, _gyanútlanul_ benéz abba a kamára. A marhája. Még a _gyanúkeltő_ zenét sem veszi figyelembe. Ugye.

A derült égből fenyegető szó pedig: kontrollvizsgálat. (mondd csak ki, rémes)

A rosseb essen bele, már ettől a szótól érzem, hogy aj-de-kur*ára rosszul vagyok. Mit lézengek itt a nyári lazaságban csak úgy, ahogy normális koromban, mit is képzeltem. Hova ez a nagy rutin, hova ez az idemegyek-odamegyek, dolgozom, nézek, élvezem a lehűlést, élvezem a napfényt is (mértékkel!), tervezgetek mindenféle szabadidős tevékenységet.

Mert egy ilyenre elmenni nem úgy van ám, hogy az ember felpattan egy nap és azt mondja, igen, szükséges, tehát ma beballagok az sztk-ba, kontrollálunk kedvesen, barátságosan, aztán remélhetőleg viszontlátásra egy év múlva.

Ne-e-e-m. (ezen a ponton megadón ingatom a fejem)

Először is, az időpont. Egy telefon, hogy kérjek egy időpontot, amikor időpontot kérhetek. Azt hiszed, viccelek, de nem. Aztán, ha sikerül jókor újratelefonálni, kaphatok egy időpontot valamikorra rohadtsokára, amikor ki tudja, mit tennék egyébként, olyan messze van, hogy képtelenség tudni. De onnantól ez az időpont örökre elvszett számomra, akármi is jönne, jöhetne, alakulhatna, nekem akkor ott kell lennem a kontrollvizsgálaton.

Jó, rendben, ezen túl tudja tenni magát az ember, legalább van ideje lelkileg felkészülni. És ez a neheze.

Fel kell készülni az unott arcra, ami fogad, a futószalag-rendelés nyomorúságos közönyére, és arra, hogy bármit mondok, az orvos majd elengedi a füle mellett. Ezt én nemorvosokban sem bírom, nemhogy orvosokban. Az érzés, amikor az ember ott ül-áll-futópadozik, és mintha egy üvegfalon próbálna átkiabálni. Amit elmondtam, azt is megkérdezi két perc múlva, ebből tudom, hogy nem figyelt, de ez a kisebb baj. A nagyobb az, amikor elmondok sok minndet, és láthatóan semmi sem ér el hozzá belőle. Monitort néz, pötyög, adminisztrál, ennyi időm van.

És még ez a legjobb eset, mert mi van, ha még a nyakamba varr valami további vizsgálatot, rossz esetben teljesen indokolatlanul (volt már ilyen, még én is tudtam, hogy az), és én köteles vagyok arra is majd hasonló tortúra keretében időpontozni, menni, és szorongani. Jó, szorongani nem vagyok köteles. Csak valahogy az egésztől görcsbe rándul a gyomrom, és érzem, hogy biztos van valami. VALAMI. A franc tudja, mi, de aki keres, az talál. Ha nem talál, akkor is ráfog valamit (megint azt hiszed, túlzok, de nem), jó, nem ráfog, de betippel valamit, és akkor nekem megint fölösleges és szorongató köröket kell tennem, és semmi viszát jövő ilyenkor.

Na de, mindent összevetve hálás vagyok a háziorvosomnak a figyelmeztetésért, de leginkább a Mérnöknek, aki - átvágva a gordiuszi csomót - azt mondta, hogy hát menjek a magánrendelőbe, ahol már jártam más rendelésen. Évente egyszer már csak megtehetem. És milyen igaza van.

Ami ott vár, összehasonlíthatatlanul kellemesebb (ha lehet ilyet mondani orvosi vizsgálatra), mint amire egy sztk-ban számítani lehet. Valóban, évente egyszer tényleg megteheti az ember, aki amúgy nem jár sem fodrászhoz, sem kozmetikushoz, sem más hasonló helyre, ahol temérdek pénzt lehet elkölteni éves szinten. Hogy ez az ember (a Mérnök) milyen okos, gondolom akkor és egyszerre megkönnyebülök.

Persze ha ezek után a magándoki talál nekem valami plusz szoronganivalót, akkor neki is a kutyafáját.

Ez egy nagyon fontos lépés a sajtószabadság útján.

Mindeközben (előző nap) az MTVA ideiglenesen kinevezett vezetője, Horváth P. András felmentette a Pitbull néven is ismert Németh Zsoltot, az M1 műsorigazgatóját, illetve meglett az új, ideiglenes vezetés:

Az online igazgatóságért Mészáros Zsófia felel majd az átmeneti időszakban, Bodacz Balázs a hírigazgatóságét, Kerényi György a Kossuth rádió vezetését, Koltai Péter a vezérigazgatói kabinetet veszi át és Teszáry Sára a PR és marketing osztály vezetéséért felel, illetve a szóvivői feladatokat látja majd el. Az átmeneti időszak lezárását követően a közmédia végleges vezetőjének kiválasztása nyílt pályázati eljárásban, társadalmi és szakmai egyeztetést követően történik meg — írta a Telex az MTI nyomán.

Nagy megkönnyebbülés ez minden gondolkodó embernek. Mármint a hírhamisítás, a hazugság, a propagandagyártás leállítása.

Na, nem mintha innen tájékozódott volna bárki, aki egy kicsit is tájékozódni szeretett volna és ismeri az úgynevezett internetet, de jól tudjuk, hogy hány honfitársunk megtévesztésére volt még így is alkalmas. Ez egy bármilyen médiumtól is elfogadhatatlan, de a közmédiától egyenesen gyalázatos.

Az adás egyébként szimbolikusan 19.56-kor indult újra a Tanú című filmmel, majd a Megáll az idővel folytatódott.

Éljen a megújuló közmédia! Vegyenek példát — igenis — a BBC-ről. Ennél ne adjuk alább.

Subscribe now

Tegnap negyvenhét éves lettem, a napot egyedül töltöttem (vagyis Ördivel), mivel már hétfőn megünnepeltük a családdal a közös szülinapot a Mérnökkel (neki is most van, éppen hétfőn volt), méghozzá egy klassz mexikói étterem teraszán. Aztán a Mérnök biciklizni ment a Körös partjára, rekumbens-találkozó van, ezeken rendszeresen előfordul.

Mostanában megint kevésbé érdekel az életkorom, inkább negyven körül pánikoltam, úgyhogy erről nagyjából ennyit.

Viszont meleg van.

Habár azt írtam, semmi sirám, azért a tény az, hogy nagyon rosszul alszom, éjjel sokáig ülök az erkélyen, egészen addig, amíg hajnalban a levegő hűlni kezd és így én is. Nincs légkondink. Az egyik állóventilátor folyamatos üzemben van a nappaliban, és egy oszlopventilátor dolgozik a hálóban (inkább csak este), de úgy érzem, még egy kánikulát nem bírok ki valamiféle hűtés nélkül. Pedig egyébként egész jó a lakás, ha éjjel 20 fok alá megy a hőmérséklet, kiválóan át tudom szellőztetni és nappal a redőnyökkel viszonylag jól ki lehet zárni a felmelegedést. De ilyen kritikus helyzetekben, mint a mostani már a ház maga melegszik át, nincs mit tenni, marad a legyezés, ami ugyan nem hűt, de a komfortot kicsit javítja. Viszont a folyamatos fújástól be tud gyulladni a szemem, most ez még nem érkezett el, de már mintha kezdődne.

Na ennyit a nyafogásról.

Emiatt aztán nem is megyek ki a Pride-ra, pedig eltökélt szándékom volt (hiszen még a kordonok között is kint voltam annak idején, a tavalyi nagy, tüntetéssé fajult menetről nem is beszélve!), még szivárványos legyezőm is van, sőt a barátaim már megvették a jegyemet az afterra, de (sajnos vagy nemsajnos) tisztában vagyok a korlátaimmal, egyszerűen nem merek kimenni. Sem a tömeget sem a kánikulát nem bírom alapvetően, ebben az extrém hőségben pedig semmiképp nem kockáztatok.

Mindenesetre az jó, hogy sokszor elég csak ránéznem Ördire, és valahogy minden elviselhetőbb. Ezt a képet öt perce készítettem róla, az étkezőasztalon pihen. (Hol máshol.)

Életem során csak nagyon kevés embertől tanultam annyit, mint a macskáktól. Ez a tökéletes elfogadás, amelyben léteznek (és ugyanez igaz szerintem a legtöbb állatra), elképesztő erőt ad. Példamutatás. Semmin sem érdemes felhúzni magunkat. Ami zavar, azt lökjük le vagy együk meg. Hajrá, macskák!

Hétfőn jön a lehűlés. Állítólag…

A Merítés-díjat a Moly.hu felhasználói ítélik oda 2015 óta minden évben több kategóriában az előző év könyvterméséből válogatott könyveknek.

Minden kategóriában két díjat adnak át, egyet a zsűri döntése alapján egyet pedig a közönség szavazatai alapján.

Nagy örömömre idén a rövidlistára felkerült a Hóember a Naprendszerben is, így ti is tudtok szavazni rá. (feltéve, hogy 2026. május 24. előtt már regisztrált felhasználói voltatok a Moly.hu-nak)

Íme a teljes tízes lista:

• Babarczy Eszter: Apám meghal (Jelenkor)

• Barnás Ferenc: Most és halála óráján (Jelenkor)

• Bognár Péter: Elmész, visszajössz, sose halsz meg (Magvető)

• Kiss Tibor Noé: Olvadás (Magvető)

• Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága (Magvető)

• Nádas Péter: Halott barátaim (Sárközy és Társai)

• Spiró György: Padmaly (Magvető)

• Szeifert Natália: Hóember a Naprendszerben (Kalligram)

• Tóth Marcsi: Erdő van idebenn (Magvető)

• Visky András: Illegalisták (Jelenkor)

Itt pedig a link: KÖZÖNSÉGSZAVAZÁS

Idézek a tízes listát felvezető ajánlóból, amelyet Kuszma írt:

Persze egy ilyen tízes listán a részvételt sose a legyek hordják össze az írónak, nagy munkát kellett beletenniük abba, hogy egyáltalán szóba jöhessen a nevük, szóval mindenki minden jót megérdemel. Úgyhogy az ambivalenciát zárójelbe is teszem, átadom a terepet az örömnek, miszerint: ismét eltelt egy év, és ismét itt van egy lista, csupa olyan könyvvel, amit érdemes olvasni, amire érdemes kicsengetni a borsos árat a könyvesbolt fényes tekintetű kasszáskisasszonyának, mert az olvasói zsűri már előrágta és ízletesnek találta őket.

Ha olvastátok, szerettétek/szeretitek a Hóembert, kattintsatok a közönségszavazás-linkre és adjatok le rá egy szavazatot. Köszönöm, pontosabban: köszöni a könyv!

Megtartottuk az utolsó tavaszi Szövegműhely napot, május 16-án, szombaton (a nyitóképen ebből láttok pillanatokat), úgyhogy itt az ideje kihirdetni a nyári alkalmak időpontjait. Egyelőre egy EXTRA alkalom van tervezve, de a jövőben ez még változhat! Érdeklődés esetén igyekszem további hasonló alkalmakat szervezni.

Hogy ne maradj le a hasonló hírekről (se), iratkozz fel itt az oldal hírlevelére, az email-címed megadásával:

Subscribe now

Június 20., szombat — Szövegműhely nap EXTRA

— ilyen még nem volt!:) Most első alkalommal lesz meghívott vendégünk, méghozzá Tóth-Czifra Júlia a Kalligram kiadó főszerkesztője. Vendégünk egész nap részt vesz velünk a munkában, a szokott módon a hozott szövegeket közösen olvasssuk, és beszélgetünk róla. (Erre az alkalomra már néhány hely betelt, tehát aki szeretne jönni, mindenképpen mihamarabb jelezze!)

• jelentkezni legkésőbb június 14-ig lehet, lemondani június 16-ig!

Július 18., szombat

Szokásos alkalom velem (és macskával)

• jelentkezési határidő: július 12., lemondás: július 14.!

Augusztus 15., szombat

Szokásos alkalom velem (és macskával)

• jelentkezési határidő: augusztus 9., lemondás: augusztus 11.!

(Határidő utáni lemondás esetén a műhelynap díját meg kell fizetni.)

Azoknak, akik még nem hallottak a Szövegműhelyről:

A Szövegműhely napok azok a különleges alkalmak, amelyeken (havonta egy szombaton) személyesen találkozunk és élőben foglalkozunk az általatok hozott írásokkal.

[A Szövegműhely online változata egyébként 2020 óta megy, szeptembertől júniusig, minden hétfőn, este fél 6-tól 7-ig. Ehhez évente kétszer, szeptember előtt és január előtt lehet csatlakozni, úgyhogy akit ez érdekel, legkésőbb augusztus 20-ig jelezheti nekem — ilyenkor egy rövidet beszélgetünk online, aminek alapján a jelentkező el tuja dönteni, járna-e szívesen a következő időszakban, tehát a jelentkezés még önmagában nem jelent elköteleződést.]

Ebből a virtuális térből lépünk ki a Szövegműhely napok alkalmával, és egy teljes napot szánunk az írásokkal való foglalkozásra.

Így néz ki röviden egy Szövegműhely nap:

Helyszín:

• Nálam (Bp, 4. kerület), pontosítás emailen.

Résztvevők:

• minimum 4, maximum 8 fő

Program:

• Érkezés 9.45 és 10.00 óra között — pogi, ásványvíz, kávé, tea, keksz stb.

• Ismerkedés után azonnal belecsapunk a munkába, ehhez pedig arra van szükség, hogy hozzatok szöveget! Egy kb. 6-15 e karakter körzötti terjedelmű prózát (időnként versekkel is foglalkozunk, tehát ha van kedved, jöhetsz verssel is, de alapvetően prózaműhely vagyunk — ezeket a részleteket megbeszéljük, ha érdeklődsz az alábbi emailen)

• 14.00-től kb. 15.00-ig: ebédszünet a szomszédos kisvendéglőben (önköltséges!)

• Ez után visszatérés a lakásba és folytatódik a műhelymunka kb. 18.00-ig

Ide írj nekem egy rövid emailt a jelentkezési szándékodról, illetve a felmerülő kérdéseidet is bátran tedd fel itt: szeifert.natalia(kukac)gmail(pont)com

Az alkalmaink baráti hangulatban zajlanak, ha nincs nálad éppen a jókedved, adunk a miénkből. Itt egy értő, egymásra figyelő közösség dolgozik és gondolkodik együtt az írásokon.

Arra kérek mindenkit, hogy lehetőség szerint ezt a napot szánja ide, ne “lépjen le” korábban, tiszteljük meg egymást azzal, hogy minden szövegen együtt megyünk végig. Ha kevesen vagyunk, így is előfordulhat, hogy korábban végzünk, akkor természetesen nem maradunk hatig, de tervezzünk ezzel.

Aki volt már, jöjjön újra, aki még nem, ne habozzon kipróbálni! Aki pedig volt már, és szívesen jön újra, tegye meg, hogy megosztja a posztot a tapasztalataival együtt, hogy többekhez eljusson. Köszönöm!

Várok mindenkit szeretettel!

Nati

• Itt beleolvashatsz a Szövegműhelyesek munkáiba: Szövegműhely Magazin

Sebi anyja keményen összepréselte a száját. Az osztályterem ajtajában állt. Soha nem lépett be azelőtt az iskola épületébe, és ha rajta múlt volna, ez így is marad élete végéig. Tudta, hogy a fia más, mint a többi gyerek. De szerette elképzelni, hogy amikor nincs vele, amikor nem látja, pontosan úgy viselkedik, mint azok. Azt se bánta volna, ha a rossz kölykök közé sorolják. Sőt. Kicsit örült volna neki. Büszkén írta volna alá az intőt, ha verekedésen kapják, vagy rendetlenkedik az órán. De Sebi soha nem kapott intőt. A tanítónő az utcán ugyanúgy köszönt neki, mint bárki másnak, legalábbis úgy tett, mintha ugyanúgy köszönne, de a Sebi anyja tudta, hogy csak megjátssza magát. Biztos, hogy ott van a tanítónő köszönése mögött is a szánalom, mint mindenki má- séban az egész faluban. Akárhogy próbálja is leplezni. Az ő kárára akar olyan fene rendesnek látszani.

Catalina nem hallotta a pletykát Sebiről, csak két évvel azelőtt tudta meg egyáltalán, hogy egyeseknek már megvan a véleménye a gyerekről. A tanévnyitón dörmögte oda neki Erzsike, hogy tessék, megkaptad a falu bolondját. És félreérthetetlenül a kisfiúra nézett. Catalina nem értette, de nem kérdezett semmit. Utált minden előzetes sugdosást, ennek az apja a bányánál művezető, annak az apja a téesznél ki tudja, mi, emennek az anyja a tanácson, amazé a trenki kórházban dolgozik, így meg úgy kell bánni a kisfiával, kislányával. Elnézte Sebit, ahogy állt a többiek között az udvaron, és Catalinának az az érzése támadt, hogy a fiú nincs egészen ott.

Nem hagyta elterelni a gondolatait, nem akarta, hogy bármelyik gyerekről előre megmondják neki, milyen. Volt már a keze között pár nehéz eset, és lám, minddel boldogult. Volt néhány emlékezetesen lassan puhuló kölyök, egy-két izzasztóan nehéz felfogású gyerek, mind élénken éltek az emlékezetében. A legnagyobb sikerei. Most is kínozta egy kis másodikos lány, aki még mindig nehezen olvasta össze a szavakat, de Catalina képtelen lett volna butának nevezni. Inkább bent tartotta néha, és kicsit gyakorolt vele, játékot talált ki neki, felhasznált mindent, amit régebben tanult vagy újonnan olvasott, és határozottan észrevehető volt a javulás. Ugyanabban az osztályban azt a kisfiút sem nevezte volna bolondnak, aki minden óra közepén egyszer csak felugrott, és futott egy kört a padok körül.

Járatta az Ifjúságunkat, és minden hónapban várta a problémás esetekről szóló leírásokat, amelyeket szakemberek elemeztek, és adtak rájuk megoldási javaslatokat öt, néha hat oldalon. Okos, elemző cikkek voltak, és Catalina néha úgy érezte, egyedül neki írja ezeket valahol a távoli fővárosban egy sokat tapasztalt, tanult, művelt ember. Nem tévedett nagyot. A hosszú, elemző cikkeket a szakma nagy része nem olvasta, különösen nem vidéken. Catalina nem tudott róla, de a kiadóban számontartották, hogy van egy előfizetőjük Szegélyen. Azon a környéken ötven kilométeres körzetben nem volt több.

Sebire a kezdetektől úgy tekintett, mint új feladatra. Ezért van ő itt. Az első hónapokban egészen természetesnek találta, hogy falba ütközött nála. Még egyáltalán nem ismerték egymást. Számos okból lehet egy gyerek szótlan, tagadhatja meg az együttműködést. Lehet, hogy verik. Lehet, hogy ő a szülei szeme fénye, aki csak nyáron tanulta meg egyedül kitörölni a fenekét, azt is csak azért, mert nem állhat mellette az édesanyja az iskolai vécében. És a két véglet között még annyi a lehetőség. Sebi csak számtanórán vette a kezébe a ceruzáját, de csak ha éppen olyan kedve volt. Gond nélkül megtanulta a számok írását, aztán az összeadást és a kivonást, megoldott néhány példát, azután letette a ceruzát, és megint nem írt semmit az év végéig. A házi feladatait azonban mindig rendesen elkészítette. Valamivel szebb számokat írt otthon, mint az iskolában, de nem volt olyan jelentős az eltérés, hogy Catalina csalást sejtett volna mögötte. Egyszer azért megkérdezte tőle, hogy ő maga csinálta-e meg otthon a háziját. Sebi úgy nézett rá, mintha nem értené a kérdést, aztán azt mormogta, hogy igen. Addigra Catalina megtanulta, hogy a torokhangú eeiien ezt jelenti.

Már a téli szünetre megtanult olvasni, és Catalina feltételezte, hogy már korábban is tudhatott valamennyire. Hangosan, az osztály előtt azonban nem olvasott egyetlen szót sem. Egyenesre nyírt frufruja alól nézte a tanító nénit, szeme akkora lett, mint egy szilva. Catalina ilyenkor azt mondta, hogy jó, majd legközelebb, és felszólított valaki mást, akiről tudta, hogy boldogan olvassa: „autó”, „cica”, „kapa”, „saru”.

Olyasmi előfordult már, hogy egy-egy szülőt megkért, keresse föl tanítás után, akár este is. Aki eljött, azt azonnal igyekezett megnyugtatni, hogy nincs semmi baj a gyerekkel, nehogy hazaérve első dolguk legyen, hogy elverik. Azután persze az úgynevezett megbeszélésen rendre kiderült, hogy van valami baj, bajocska, gondocska, de Catalina az évek során kifejlesztett egy olyan óvatos közlésmódot, hogy a legegyszerűbb, legszigorúbb szülők is valahogy megértették, hogy nem kell előkapni a fakanalat vagy a nadrágszíjat, ha hazaérnek. Mindig dicsérettel kezdte és zárta a beszámolóját, közéjük vegyítette azt a kis problémát, amiről tulajdonképpen az egész beszélgetés szólt. Talán arra tessék egy kicsit jobban odafigyelni, hogy mindig elkészül-e az összes házi feladat. Nem adok sokat, tudja, az sem csoda, ha a néha a gyerekek elfelejtik a második példát megoldani, vagy leírni azt a pár mondatot a füzetbe. De ez, ugye, segíti őt, hogy amit itt csináltunk délelőtt, azt még jobban megjegyezze. Nem, egyáltalán nem baj, ha nem sikerül jól megoldani. Ó, hát én egyáltalán nem nézem ám a szépírást, csak az számít, hogy valaki megcsinálja a feladatát. Eleven, de igen kedves gyerek. A notórius házifeladat-megtagadók, az órákon semmit sem teljesítő, kiabáló vagy éppen alvó gyerekek szülei így egész jó hangulatban értek haza. Nem tudni, mit kellett volna tennie egy diáknak ahhoz, hogy a tanító néni ennél szigorúbban beszéljen róla. Hiszen olyan kicsik még, amikor idejönnek, még óvodások, Catalina így gondolkodott. De Sebi más volt. Most jobban izgult, és kevésbé tudta, mit is fog mondani.

A tanári asztalnál ült, előtte az osztálynapló, rajta a nagy kockás füzete. Ebbe gyűjtötte a jegyzeteit és az újságcikkeket. Gondosan kivágta őket a lapokból, és Technokollal beragasztotta. A négy sarokra egy-egy pötty, hogy ne áztassa el a papírt. Ránézésre csupa rend volt, de ha valaki beleolvasott volna, összefüggéstelen írás- töredékeket látott volna a nyomtatott kivágatok között. Catalina a füzet sarkát babrálta, fel-felhajtogatta a lapok csücskét, aztán amikor észrevette, elkezdte lesimítgatni. Értelmetlen mozdulatsor, a lapok nem egyenesednek ki ettől, ahhoz az ellenkező irányba kellene pöndörítenie őket. Mélyeket lélegzett. Talán nem az asztal mögött ülve kéne várnia a Sebi anyját. Talán jobb lenne kiülni valamelyik padba, hogy egyenlő felekként beszélhessenek. Felállt. Az ablakhoz lépett, majd gyorsan vissza az asztalhoz, és leült ugyanúgy, ahogy az előbb. Aztán kissé megemelkedett, hogy a szövet- szoknyáját kisimítsa maga alatt. Megint hajtogatni kezdte a kockás füzet sarkát. Azután három simítás a felpöndörödött lapokon, és ismét felállt, az ajtó felé indult, hogy kinézzen a folyosóra, amikor belépett Sebi anyja. Catalina összerezzent, mosolyogni próbált. A nő csak biccentett, morgott valami köszönésfélét, és leült a tanári asztallal szemközti padba. Catalinának nem volt más választása, mint visszaülni az asztal mögé. Na, így most két asztal is van közöttünk, gondolta. Rémes. Mintha a hegyen túlra akarnék átkiabálni egy verset, remélve, hogy valaki megérti.

Halkan kezdte, szűk résen jutott ki a levegő a torkából. Igyekezett a nőre nézni, de nem tudott a szemébe. Az inas, vöröses nyakat bámulta, és olykor maga elé nézett a jegyzetfüzetbe, de tudta, hogy az a legrosszabb, olyan, mintha leckét mondana fel, vagy ráolvasna a szerencsétlen asszonyra valami tudományos bolondságot. Mindennél fontosabb volna felvenni a szemkontaktust. A homlokát nézte, a dauerolt hajtövet, aztán az egyik fülét, a másikat, ritkás szemöldökét, hegyes orrát. Elmondta, mennyire szereti Sebit, és hogy bizonyára tudja, hogy egy kicsit más, mint a többi gyerek. Hosszan beszélt arról, hogy milyenek a gyerekek általában. Ecsetelte, mennyire nehéz beilleszkedni a közösségbe még olyanoknak is, akik egyébként nem ilyenek, mármint nem másmilyenek, hanem ugyanolyanok. Összezavarodott. Nem másmilyenek? Persze. Mind egyformák, nyilván. Csak Sebi nem. Catalina, te szerencsétlen. Megköszörülte a torkát, érezte, hogy remeg a hangja, érezte, hogy a nő, ez a kérges tenyerű asszony, aki egész életében a gyerekeit meg a férjét gondozza, igen, nincs rá jobb szó, gondozza őket, a kis kertet is egyedül műveli, szezononként palántázni jár a téeszbe, főz, most, takarít, főtt étellel várja az urát haza a kőbányából, szóval ez a nő mennyire megveti most őt. Minél jobban szeretné éreztetni vele a jóindulatát, annál inkább sajnálkozásnak tűnik, és ha valamivel vérig lehet sérteni az embereket errefelé, az a sajnálat, kivéve, amikor panaszkodnak, akkor meg kell a szívnek szakadni. Catalina tovább beszélt, hogy persze minden gyerek más és más. Más és más! Amúgy soha nem mondott volna ilyet. Más és más és más, a rohadt életbe, mindenki más, még szép. Azt kell mindenáron elkerülni, hogy az anyja átírassa a kisegítőbe Trenkre. Mert az világos, hogy Sebi nem oda való. Nem a képességeivel van a baj.

– Szóval, Sebinek nem sikerült a beilleszkedés – mondta –, de ez nem a többi gyerek hibája. És nem is Sebi hibája, természetesen!

– Hát akkor kié? – ez volt az első mondat, ami elhagyta Sebi anyjának a száját. Catalina lefagyott.

– Nincs – mondta –, nincs ilyen. Úgy értem, nincs hibás ebben a helyzetben.

Tudta, hogy vesztett. Hibásnak lennie kell. Egész életében semmi másról nem hallotta beszélgetni az embereket, mint hogy ki miről tehet. Hogy történt valami, ami nem történt volna, ha valaki nem tesz valamit, vagy éppen hogy megtesz valamit, ha valaki nem olyan, amilyen, és hát ezért a történésért minden felelősség azt a valakit terheli, mert mindent fel lehet fejteni, vissza lehet gombolygatni a hibáig, aminek pedig oka, okozója van, olyan nincs, hogy nincs.

Ismét arról kezdett beszélni, hogy tulajdonképpen normális az is, ha valaki másmilyen. Normális, hogy nem normális? Hogy lehetne ezt egyszerűen és érthetően elmondani ennek az asszonynak, aki a házán meg a téeszen kívül alig látott bármit is a világból? Szóval nincs a fiúval semmi baj. Sőt, nagyon is jó képességei vannak bizonyos dolgokban. Más dolgokban azonban nehezen boldogul. Igen, ez az, erről van szó. Tehát vannak dolgok, amelyekben jobb a társainál, gyorsabban számol, és a betűket is hamarabb tanulta meg, de például nem lehet rávenni arra, hogy hangosan olvasson, vagy más olyasmire, amihez meg kell szólalni. Néha csak áll az osztályteremben a szünetben, nem hajlandó kimenni az udvarra. Nem, ezt nem mondja el. Amikor Joli néni ki akarta tessékelni, üvölteni kezdett. Úgy üvöltött, hogy összeszaladt az egész iskola. Nem tudták elképzelni, honnan, miből jöhet ilyen irgalmatlan, rozsdás és keserű állati hang. Még csak hasonlót sem hallottak soha, és soha többé nem is akarták hallani. Ezt a jelenetet nem mesélte el. Annyit mondott, hogy nem szeret érintkezni a társaival, semmilyen közösségi tevékenységbe nem lehet bevonni. Nem eszi meg az ebédjét sem.

– Aha. Akkor azé’ eszik otthon kétszer vacsorát – mondta az asszony, bólintott, és Catalina attól tartott, hogy ezzel mintegy nyugtázza, hogy megbeszélték a legfontosabb kérdést. Mintha csak emiatt hívatta volna be.

Próbálta visszaterelni a beszélgetést, pontosabban a beszédét arra a vonalra, hogy Sebi jó gyerek, de nem tud ebben a közösségben megfelelően fejlődni. És hogy meg kéne vizsgáltatni. Ő nagyon szívesen megkéri a Doktort akár holnap, hogy nézze meg, és azután ő javasol majd szakértőket, az egészről nem kell senkinek tudnia. Kínosan kerülte a továbbiakban az orvos szót, nehogy megsértse vagy megijessze az asszonyt azzal, hogy betegnek nevezi a gyereket.

– Aszondja, bolond. Igaz-e? – kérdezte a világ legegyszerűbb hangján Sebi anyja.

Catalina csaknem elsírta magát. Felállt, kilépett az asztal mögül, és leült az asszony mellé a padba. Megcsapta a kiskabátból kipárolgó szag. Ugyanaz a szag, amelyet Sebi körül is érez. Minden családnak megvan a maga szaga, ezt rég tudta, most valahogy mégis meglepte. Sebi szagát különlegesnek, valamiképpen felsőbbségesnek érezte, furcsa, hogy ugyanolyan szaga lehet a végtelenül egyszerű anyjának.

Catalina még vagy tíz percig beszélt, duruzsolt, nyomatékosította, hogy Sebi jó fiú, és hogy sok hozzá hasonló gyerek van a világon. Talán hatott. Talán valamit sikerült átküldeni a szürkésbarna szemek mögötti ködön át oda, ahol, akármilyen távol is, de lennie kell egy érzékelőnek, ami minden anyában, minden szülőben van, és megérzi, hogy mi a legjobb a gyerekének. Catalina a kimerítő beszéd végén erősen hitt abban, hogy elérte ezt a pontot.

– Én nem bánom, nézesse meg a Doktorral, de az uram nem tudom, mit szól ehhez. Minekünk nincsen arra pénzünk, hogy vizsgáltassuk, meg drága iskolákba küldjük.

Catalina utolsó gondolatait kaparva össze, megnyugtatta az asszonyt, hogy szó sincs drága iskolákról vagy drága vizsgálatokról, csak annyit kell tennie, hogy beleegyezik, és ő majd mindent elintéz. Hogy miért mondta ezt? Nem gondolkodott rajta, egyszerűen eszébe sem jutott, hogy ugyan hogyan is fogja elintézni, de már másnap nekifogott.

Belebújt a kabátjába, aztán megállt az előszobában. Egy darabig a kilincsen tartotta a kezét. Talán mégis magával kéne vinnie a jegyzeteit. De végül is mi van azokban, amit ne tudna néhány mondatban összefoglalni. Tulajdonképpen sejtette a diagnózist, csak megerősítést várt a Doktortól. Jóindulatú, okos fiatalember, friss a tudása, még nem szakadt el a fővárostól, még biztos sok kapcsolata van, tudni fogja, kihez kell fordulni, merre kell továbbmenni.

Sosem járt nála, nem tudta, milyen lehet az a lakás a rendelő fölött, de most, hogy elhatározta, felkeresi, érdekelni kezdte. Hogy is élhet az az ember, aki mindnyájukat gyógyítja? Vajon nem magányos odafent? Lehetséges, hogy éppen a magányt szereti. Talán zokon is veszi, ha ilyenkor zavarja. Este hét óra. Sötét van. Hideg is van. De nem akart a rendelőbe menni, még csak az hiányzik, hogy azt higgyék, beteg. Kilépett az ajtón, hogy megtegye a rövid kis utat. Jó, hogy a rendes kabátba bújt, ropogós hideg volt odakint. Elhaladt az iskola előtt. Megtorpant. Ha valaki meglátja, mit gondol majd, miért megy ő este, sötétedés után az orvos lakására. Mintha valami rosszban sántikálna. Kicsit úgy is érezte, rosszban sántikál. Eldönteni dolgokat valaki más feje fölött. Akkor is, ha gyerek. Kitalálni helyette, hogy vizsgálatra van szüksége. Hogy szakemberekre van szüksége. Akik meg majd kitalálják, hogy hol is kéne tanulnia. Hol lenne jó helyen. De Sebivel nem könnyű. Nem lehet vele megértetni egy ilyen távoli dolgot, ennyi ismeretlen tényezővel, ennyi jövővel, amelyre Catalina szerint az a kisfiú sose gondol. Nem tudta elképzelni, hogy gondolna rá, volna róla fogalma, hogy létezik holnap.

A kiskapu mindig nyitva volt, csak le kellett nyomni a levél formájú kilincsét. Csikorgott a kavics Catalina talpa alatt, ahogy végigment a ház mellett. A lépcső tetején megint megállt, azon gondolkodott, illik-e csöngetni, vagy előbb próbálkozzon inkább kopogással. Egy foltos macska ült a bejárat előtti szélfogó sarkában. Catalina ránézett, mintha azt kérdezte volna: szerinted? Vé- gül úgy döntött, helyesebb, ha előbb csak kopog. Nem is látta, hol van a csengő gombja. Három vérszegény koppantás után hallgatózni próbált. Valamiféle zene szűrődött ki, nem volt benne biztos, hogy hallható volt a kopogása. Lehúzta a vékony kesztyűjét, és újra próbálkozott, erőteljesebben. Várt. Motozást hallott az ajtó mögül, és kisvártatva a Doktor állt vele szemben, a meglepetés legkisebb jele nélkül. Elmosolyodott, köszönt, és intett, hogy lépjen be. Catalina zavart mentegetőzésbe fogott, de a Doktor legyintett.

Elvette a kabátját, és mire észbe kapott, már a nagyszobában ültek, kartondobozok és szatyrok sorakoztak a fal mentén.

– Még nem rendezkedtem be egészen – mondta a Doktor. – Nem sok időm van, meg hát egyedül az embernek túl nagy kedve sincs hozzá. És várok még néhány dolgot. – A falra mutatott, ahová várja a dolgokat. Catalina könyvespolcokra következtetett. A nyitott dobozokból könyvgerincek látszottak ki. A szoba két ablaka között egy régi asztalkán lemezjátszó állt, komolyabb és szebb, mint amilyen neki volt valaha. Különös, hogy egy fiatalember, mennyi lehet, harminc?, de harmincötnél semmiképp se több, ilyesmit tart otthon manapság. Innen jött a zene, de a Doktor lekapcsolta, amint betessékelte a vendégét, Catalina pedig nem merte azt mondani, hogy hagyja, maga sem tudta, miért.

Nézte pár másodpercig a mintás szőnyeget, aztán belefogott a mondókájába. Nagyjából minden eszébe jutott, amit otthon összeszedett gondolatban. A Doktor kellemes hangon megnyugtatta, hogy nagyon jól tette, hogy eljött, és megbeszélték az időpontot, amikor Catalina elhozhatja Sebit.

– Ne a rendelőbe – mondta a Doktor –, fölösleges lenne azzal ijesztgetni. Jöjjenek csak ide a lakásomra.

Catalina másnap elgyalogolt a falutábla melletti házakhoz a duplatelepre, és becsöngetett a harmadik ház első kapuján. Sebi anyja riadtan szaladt ki, és megállt a kapu mögött.

– Csak azt akartam mondani – hadarta Catalina –, hogy csütörtökön délután elvinném a Doktorhoz, ahogy megbeszéltük.

– Jóvan, jóvan! – Az asszony legyintett a kezében lévő konyharuhával.

– Hazahozom utána.

– Nem kell. Ne hozza idáig. Elég, ha az első házig jön, azt’ elengedi, hazatalál az magától.

Catalina megígérte, hogy így tesz. Az asszony sápadt izgalma megijesztette. Toporgott egy kicsit, de nem volt mit mondani. Fáztak a lábujjai a csizmában. Elköszöntek. Hazafelé jutott eszébe, hogy legalább annyit kérdezhetett volna, minden rendben van-e. Vagy hogy tud-e valamit segíteni. Aztán arra gondolt, hogy az asszony biztos megsértődött volna, mond valami durvát. Vagy ami még rosszabb, azt mondja, hogy ne ártsa bele magát mindenbe, hagyja békén a fiát is, és elzavarja. Vagy elsírja magát. Bármi lehetett volna. És ő nem mert kérdezni semmit. Szégyellte magát. Azzal vigasztalódott, hogy a gyerekkel legalább foglalkozhat. Sebi megérdemli, hogy foglalkozzanak vele. Mindenki megérdemli, hogy valaki foglalkozzon vele. Még én is, gondolta. Nagyokat szipogott. Folytak a könnyei, mire hazaért.

– Átkozott hideg van – mondta, amikor belépett a lakásba, mielőtt még bárki bármit is kérdezhetett volna.

Gilda a konyhában ült és rajzolt, ránevetett az anyjára.

– Tiszta piros az orrod. Bohóc vagy.

• Ha olvasnál még tőlem, iratkozz fel a hírlevélre itt, az email-címed megadásával. Ha már megtetted, és beljebb lépnél, legyél az oldal támogatója:

Subscribe now

Az Örökpanorámát az alábbi online felületeken beszerezheted (közvetlen linkek a könyvhöz):

• Bookline

• Líra.hu

• Libri.hu

• Írók Boltja

Vagy személyesen könyvesboltokban.

Szeretném azt írni, hogy egy feldolgozási folymat kellős közepén vagyunk, de sajnos még csak az elején, ha egyáltalán belekezdtünk.

Lehet, hogy csak állunk előtte, forgatjuk a történéseket, nézegetjük az elmúlt tizenhat évünket, és kérdezgetjük — magunktól, vagy csak úgy, bele a világba —, hogy mi van. Most tényleg, mi van?

A napokban hosszan beszélgettünk erről egy kedves író barátnőmmel, és kiderült, mindketten, egymástól függetlenül arra jutottunk (mire is jutna egy író), hogy most egyfajta traumafeldolgozás időszaka elé nézünk, ami valahogy az írásban fog manifesztálódni. Például egy naplóban, akár nyilvános, akár nem nyilvános írásokban, amelyekben muszáj sorra venni azokat a történéseket, amelyek életünk elmúlt évtizedeit alakították. Én azt mondtam, a legszebb éveim voltak — mármint személyes értelemben — vagy lehettek volna, sőt egy darabig úgy tűnt, azok is lesznek, mert nem hagyom, hogy a mindennapjaimba beleszóljon a nagypolitika, pártpolitika, és ezt részben meg is tudtam valósítani.

Csakhogy.

Csakhogy úgy alakult ez az ország, és olyan vezetést kaptunk a nyakunkba, ami ezt lehetetlenné tette. A mindennapjainkba szivárgott, a hálószobáinkban járt, az önrendelkezésünkbe szólt bele, sokunk tevékenységét lehetetlenítette el, és megfosztott a jogbiztonság (és általában a biztonság) érzésétől.

Amikor egyik napról a másikra lehet bevezetni mindannyiunkat érintő törvényeket, rendelkezéseket, akkor senki sem érezheti biztonságban magát, nem tudja sem a jelenét sem a jövőjét tervezni. (Pl. az adórendszer megváltoztatása az év közepén (ún. KATA-törvény), vagy az “alaptörvény” folyamatos módosításai, a gyülekezési törvény, a gyermekvédelminek hazudott tövény...)

A kultúra területén véghez vitt rombolást most csak említés szintjén hozom ide, holott nyilvánvalóan az egyik legfájóbb pont. És ebbe beleértem a magyar-magyar elleni folyamatos hergelést, uszítást. Ez a közös kultúránk legdurvább meggyalázása.

Aztán kipattantak ügyek, kiderült, hogy nemcsak gátlástalan tolvajok ünek a nyakunkon, de konkrétan árulók, és ha mindez nem lett volna elég: egy komplett perverz bűnhálózat működik az országban.

És még mindig nem sikerült senkivel megértetni, hogy mint állampolgároknak nem az a dolgunk, hogy egyik vagy másik párt drukkereiként, elvakult rajongóiként éljük az életünket, hanem bizony a mindenkori megbízóink fölötti kontrollt kell gyakorolnunk. Ha kell, minden egyes nap. (Ezt még ma sem értik sokan.)

Ha mindent — akár csak villanásnyira — felidézünk az elmúlt időszakból, egészen pontosan egy rémálom képe rajzolódik ki, és ebből nagyon nehéz felébredni.

De most nem a társadalmi szintű problémákról gondolkodom, nem elsősorban vagy nem kizárólag. Most kell valamikor a személyes sérüléseket is sorra venni, az egyéni veszteségeket, mert hosszú időbe fog telni, el kell kezdeni.

Én egyébként írok naplót, kézzel, egy nagyon szép kis könyvbe, szóval nem kell újat nyitnom ennek az új fejezetnek, úgy hiszem, ott írom napról napra vagy hétről hétre érintőleg vagy mélyen, rágom-forgatom mindazt, amiről úgy hiszem, traumát okozott. És persze itt van ez a Mi van-napló, ahol szintén helyet kell hogy kapjon ebből néhány dolog.

Az nagyon valószínű, hogy az egyik legsúlyosabb ilyen sérülés nem csak az enyém: a politikai (pártpolitkai) befolyás a mindennapokra. Amikor a gondolkodó ember nem engedheti meg magának, hogy kihúzza magát a közbeszédből, nem engedheti el magát, hogy arra koncentráljon teljes egészében, amivel foglalkozni szeretne, mert (ahogy fent írtam), bármelyik nap lehet rosszabb a tegnapnál, nem tudhatjuk, miféle intézkedést hoztak meg éjjel a fejünk felett, a vezetőkön elhatalmasodó.. nem is tudom, őrület? a valóságtól való teljes elszakadás?, szóval az elhatalmasodó rémálom bármelyik percben lehet még rémesebb, amikor alapvető jogokért kell kiállni.

És ez a személyes térre rettenetes hatással van, volt.

Én a saját betegségemet, ill. egyik problémám rosszabbodását is részben ezeknek a tarthatatlan közállapotoknak tudom be.

Annak, hogy minden áldatlan nap egyre mélyebbre süllyedtünk a korrupció, hazugság, minősíthetetlen közbeszéd, aztán a fenyegetések és rémképek felfestésének mocsarába. (gondoljunk csak a végső határra, a főbelövős videóra)

Elég sok törést végigéltem életemben (ahogy nyilván sokan), és ezekről alighanem már írtam itt, fogok is, kezdve anyám hosszú, folyton visszatérő betegségeivel, amelyek miatt részben nélküle kellett felnőnöm.

Read more

Nem mindenki szeretne író lenni — ezt a következtetést vontam le a 2020-ban indult Szövegműhely-beli tapasztalataimból. Pontosabban: nem mindenki akar publikálni vagy írói életművet létrehozni, aki ír. Nagyon sokakkal találkoztam, akik számára az írás inkább az önmegismerés, önfeldolgozás eszköze, ami szerintem is az egyik legjobb út erre.

Az írói pályára készülőkkel (illetve azokkal, akik már elindultak ezen az úton, és publikációkban, kötetekben gondolkodnak) elsősorban szakmai kérdésekkel szoktunk foglalkozni a Szövegműhelyben (minden hétfőn online, és havonta egy szombaton offline).

Az évek alatt azonban egyre inkább formálódott az igény a fent említett önfeldolgozásra, és nekem is számos ötletem lett ezzel kapcsolatban.

Most erre az igényre szeretnék reagálni, amikor elindítom (májusban) a SZÖVEGTÜKÖR nevű íróműhelyemet, ahová szeretettel várom azokat, akik

• úgy gondolják, hogy az írás által jobban megismerik magukat

• hogy az írás jó gyakorlat a gondolkodás fejlesztésére

• a problémák végiggondolására

• a kreativitás kiteljesítésére

• szívesen dolgoznák fel akár az élettörténetüket maguk, vagy közvetlen környezetük számára

• mindezekért szívesen kísérleteznek az irodalom eszközeivel

• ezt egy barátságos, biztonságos térben szeretnék megtenni.

Egyelőre a SZÖVEGTÜKÖR íróműhelyt is online tervezem tartani, kéthetente szerdán, 17.30-19.00-ig.

Hogy el tudd dönteni, szívesen jönnél-e, egy ÉLŐ videóchatben fel tudod nekem tenni közvetlenül a kérdéseidet MÁJUS 6-án, 17.30-tól itt, ezen a felületen indított élő videóban.

Ez a lehetőség a feliratkozók számára nyitott, tehát, ha még nem tetted, iratkozz fel a hírlevélte itt, az email-címed megadásával:

Subscribe now

Ez az élő videó úgy működik majd, hogy a chaten keresztül folyamatosan tudtok tőlem kérdezni, én pedig online, élőben válaszolok rá.

A későbbiekben műhelyeket a Google Meet felületén tartjuk, tehát a részvételhez stabil internetkapcsolatra, kamerára és mikrofonra van szükség. Nagy előnye, hogy a világ bármely pontjáról csatlakozhatsz a csoporthoz.

Várlak tehát benneteket szeretettel először MÁJUS 6-án, a megbeszélésre, azután pedig, remélem, a kétheti szerdai alkalmakra is.

FONTOS! Maximum 8 fővel fog indulni a csoport, akinek tehát kedve támad hozzá, jelezze mielőbb.

Az “élő” találkozásig a legjobbakat mindenkinek!

Gyors infromációk azoknak, akik ismerik már a műhelyeimet:

• Jelentkezi a szokott módon, e-mailben lehet (szeifert.natalia@gmail.com), május 9-ig!

• Lemondás: május 6-ig. (későbbi lemondás esetén a műhelynap díját ki kell fizetni)

• A menet a szokásos: saját szöveg küldése a köremailre (6-15e karakter). Délelőtt 10-től délután 5-6-ig vagyunk, a szokásos időutazó ebédszünettel.

  ---

Hogy ne maradj le a hasonló hírekről (sem), iratkozz fel itt az oldal hírlevelére:

Subscribe now

Kicsit bővebben azoknak, akik még nem hallottak a Szövegműhelyről:

A Szövegműhely napok azok a különleges alkalmak, amelyeken (havonta egy szombaton) személyesen találkozunk és élőben foglalkozunk az általatok hozott írásokkal.

[A Szövegműhely online változata egyébként 2020 óta megy, szeptembertől júniusig, minden hétfőn, este fél 6-tól 7-ig. Ehhez évente kétszer, szeptember előtt és január előtt lehet csatlakozni, úgyhogy akit ez érdekel, legkésőbb augusztus 20-ig jelezheti nekem — ilyenkor egy rövidet beszélgetünk online, aminek alapján a jelentkező el tuja dönteni, járna-e szívesen a következő időszakban, tehát a jelentkezés még önamgában nem jelent elköteleződést.]

Ebből a virtuális térből lépünk ki a Szövegműhely napok alkalmával, és egy teljes napot szánunk az írásokkal való foglalkozásra.

Így néz ki röviden egy Szövegműhely nap:

Helyszín:

• Nálam (Bp, 4. kerület), pontosítás emailen.

Résztvevők:

• minimum 4, maximum 8 fő

Program:

• Érkezés 9.45 és 10.00 óra között — pogi, ásványvíz, kávé, tea, keksz stb.

• Ismerkedés után azonnal belecsapunk a munkába, ehhez pedig arra van szükség, hogy hozzatok szöveget! Egy kb. 6-15 e karakter körzötti terjedelmű prózát (időnként versekkel is foglalkozunk, tehát ha van kedved, jöhetsz verssel is, de alapvetően prózaműhely vagyunk — ezeket a részleteket megbeszéljük, ha érdeklődsz az alábbi emailen)

• 14.00-től kb. 15.00-ig: ebédszünet a szomszédos kisvendéglőben (önköltséges!)

• Ez után visszatérés a lakásba és folytatódik a műhelymunka kb. 18.00-ig

Ide írj nekem egy rövid emailt a jelentkezési szándékodról, illetve a felmerülő kérdéseidet is bátran tedd fel itt: szeifert.natalia(kukac)gmail(pont)com

Jelentkezési határidő:

• A májusi alkalomra május 9-ig lehet jelentkezni, a részvetelt lemondani pedig május 6-ig lehet, ennél később már a nap díját ki kell fizetni.

Az alkalmaink baráti hangulatban zajlanak, ha nincs nálad éppen a jókedved, adunk a miénkből. Itt egy értő, egymásra figyelő közösség dolgozik és gondolkodik együtt az írásokon.

Arra kérek mindenkit, hogy lehetőség szerint ezt a napot szánja ide, ne “lépjen le” korábban, tiszteljük meg egymást azzal, hogy minden szövegen együtt megyünk végig. Ha kevesen vagyunk, így is előfordulhat, hogy korábban végzünk, akkor természetesen nem maradunk hatig, de tervezzünk ezzel.

Aki volt már, jöjjön újra, aki még nem, ne habozzon kipróbálni! Aki pedig volt már, szívesen jön újra, tegye meg, hogy megosztja a posztot a tapasztalataival együtt, hogy többekhez eljusson. Köszönöm!

Várok mindenkit szeretettel!

Nati

Olvass bele a műhelyezők írásaiba itt: Szövegműhely Magazin

Ezt az írást két, Facebookon közzétett bejegyzésem és az arra adott reakciók alapozzák meg, amelyeket itt teljes terjedelmükben beidézek:

1. Fb-bejegyzés tőlem:

Hiba.

Ugye, arról volt szó, hogy most, ezúttal, tizenhat év után jól, de legalábbis jobban csináljuk -- mi, polgárok, akik leváltottuk a hatalmat és egy valódi képviseletet szeretnénk helyette. Úgyhogy (sajnos) máris itt az első lehetőség, hogy jelezzük: hiba történik éppen.

Nem Rubovszky Rita személyével van probléma, hanem az elvvel, az állam és egyház szétválasztásának elvével, amely, akárhogy is nézzük, bizony sérül azzal, ha egyházi hátterű embert választunk oktatási miniszternek.

Az önmagában nagyszerű és üdvözlendő, hogy egyáltalán lesz oktatási minisztérium. De egyúttal ez egy minimumkövetelmény is az új kormány felé. Eddig ugyanis nem volt, minden nehezebb, problémásabb, valódi szakértelmet kívánó minisztérium be volt söpörve a belügy alá (ami egyszerre közröhely és világszégyen).

Most azonban az intézményi rekonstrukció nem elég, én bizony elvárom, hogy egyházaktól független személyek álljanak az új minisztériumok élén. Bőséggel találni kiváló szakembereket semleges vallási háttérrel. Semmilyen szempontból nem látom indoklohatónak, hogy ne közülük kerüljön ki a következő oktatási mniszterünk. Mindannyiunké, az ateistéké, agnosztikusoké, buddhistáké, taoistáké stb.

Szóval, szólok időben: Ez nem jó ötlet. Sőt. Nagyon rossz ötlet.

2. Fb-bejegyzés tőlem:

Mi tagadás, tanulságos volt ez a hibajelentés a feltételezett oktatásügyi miniszterrel kapcsolatban.

Azt hiszem, minnyájunknak szokni kell az új helyzetet és sok mindenbe bele kell tanulni, de mégis megdöbbentett az a fogalmazás és érvelés, amellyel szembetalálkoztam.

A jelenlegi kormányváltó honfitársaim gond nélkül alkalmazzák a leköszönő állampárt retorikai húzásait.

A teljesség igénye nélkül három reakció (nem csak kifejezetten az én posztomra, hanem általában azokra a posztokra, megnyilvánulásokra, amelyek szót emeltek az ellen, hogy egyházi háttérből válasszon az új kormány oktatásügyi minisztert -- de mindannyian hasonló okokat neveztünk meg).

1. reakció: Milyen dolog azért kritizálni valakit, mert katolikus?

Nos, ez egy az egyben fideszes tempó.

Főleg azért, mert ezt senki sem hozta fel érvként (legalábbis számos tiltakozó posztot olvasva, egyikben sem találtam ilyesmit). Kizárólag a közoktatás és az egyházi oktatás szétválasztását (állam/egyház) kérték, kértük számon. Nem tudom ezt ennél jobban elmagyarázni. Durva csúsztatás ez az érvelés.

2. reakció: Kigúnyolni mindenkit, aki szót emel.

Ugyanaz, mint fent. Fidesztempó.

Ha nem hallgatsz és bólogatsz (meg vársz türelmesen, amíg megfőznek a fazékban), akkor máris le vagy nézve. Élsz a szabad véleménnyilvánítás jogával? Nevetséges vagy. Konkrétan volt, ahol azt olvastam, hogy micsoda röhej, hogy mindenki véleményt mond erről a saját Fb-falán... hm, bocs, mi van?

3. reakció: Mit hittél, te szerencsétlen, majd valami kékhajú finnmodelles libsit ültet oda egy jobbközép kormány?

Ajjaj... honnan is ismerős ez a stíl? Már magam is unom.

Valóban, aki szól, hogy valami nem tetszik, az rögtön bűnös és kékhajú libsit akar. Ezek a megszólalók általában továbbmennek, és egyúttal le-”belpestiértelmiségizik” azokat, akik hangot adtak a nemtetszésüknek. Ez körülbbelül az a logika, mint a viccben: ha van akváriumod, akkor bzi vagy. Színvonalon aluli.

Ezt a hármat említem most csak, pedig volna még, de tényleg unom.

Szóval csak azt akarom mondani, gondoljuk át, hogy most tényleg változtatni akarunk-e vagy nem. Ha igen, akkor nem ugyanazt kell csinálnunk, amit az állampárt és környezete csinált egészen idáig. Nem birkaként kell élnünk csak azért, mert véletlenül egyszer kormányoldalra sodródtunk. És főleg nem kell elfelejtenünk kommunikálni. Olyan emberektől jöttek ezek a reakciók, akik elvileg írástudók, akár újságírók, közéleti személyiségek, írók, nekik például szerintem nem okoz gondot a szövegértés, így csak szándékos félreértésre tudok gondolni.

Ja, egyébként éppen ma hallottam egy újságírói háttérbeszélgetés podcastban, hogy állítólag nagy vita volt a Tiszán belül erről a miniszteri posztról, ezért szivárgott ki a név, hogy megfuttassák a közvéleményben. Ha ez igaz, tényleg kussolni kellett volna, hátha mégis sikerül közvélemény nélkül eldönteni, ugye?

Egyébként én pont ilyen vezetést szeretnék, aki meghallja, ha valami nem tetszik a jónépnek. A jónép pedig mi vagyunk.

Legyünk jófejek is, és legalább egymást értsük meg és hagyjuk békén.

Lássuk tehát a három rakció sorrendjében az inkriminált állításokat:

Mit állítok az 1. Fb-posztban (összetett mondat):

Nem Rubovszky Rita személyével van probléma, hanem az elvvel, az állam és egyház szétválasztásának elvével, amely, akárhogy is nézzük, bizony sérül azzal, ha egyházi hátterű embert választunk oktatási miniszternek.

A mondat első része tagadó állítás: “Nem Rubovszky Rita személyével van a probléma”

A mondat második része kijelentő: “hanem az elvvel, az állam és egyház szétválasztásának elvével (…)”

[Ugyanezeket az állításokat ismétli meg más formában a poszt vége felé az alábbi mondat: “(…)én bizony elvárom, hogy egyházaktól független személyek álljanak az új minisztériumok élén.”]

Állítom-e, hogy baj volna az, ha valaki, akár a a feltételezett miniszterjelölt katolikus? Nem.

Mit állítok ezzel kapcsolatban a 2. Fb-posztban:

(Itt az erre, illetve sok más, az enyémhez hasonlóan megfogalmazott kritikára reagálókat idézem)

1. reakció: Milyen dolog azért kritizálni valakit, mert katolikus?

Mit állítok: Hogy ilyen reakciók érkeztek az 1. mondatra.

Arra, melyről az előbb fejtettük ki, hogy mit állít — és ezt NEM állítja. A reagálások mégis ezzel a durva csúsztatással indulnak. Szerintem ez nagy probléma.

[A 2. Fb-poszt további szakaszában kifejtem, hogy szerintem erre így reagálni fidszes tempó stb., ezt továbbra is tartom. Véletlenül vagy szándékosan ennyire félreértelmezni egy világosan megfogalmazott véleményt, sajnos az.]

Mit állítok még ezen kívül a 2. Fb-posztban:

2. reakció: Kigúnyolni minenkit, aki szót emel.

Mit állítok: Hogy továbbá ilyen reakciók érkeztek az 1. poszban megfogalmazott állításokra (ismétlem: nemcsak az enyémre, de sok más, az enyémhez hasonló véleményre).

[Igen, volt, aki azt említette, hogy az egyházi háttér nem jelenti, hogy kiátkozás lett volna a munkája eddig a jelöltek, volt, aki arról írt gúnyosan, hogy milyen nevetséges már, hogy mindenki megnyilvánul erről a saját Fb-falán… Erről a reagálásról tehát a véleményem olvasható a 2. Fb-poszt 2. szakaszában.]

Mit állítok még ezen kívül a 2. Fb-posztban:

3. reakció: Mit hittél, te szerencsétlen, majd valami kékhajú finnmodelles libsit ültet oda egy jobbközép kormány?

Mit állítok: Hogy továbbá ilyen, és ilyen stílusú reakciók is érkeztek az 1. Fb-posztra (illetve az ahhoz hasonló állításokat megfogalmazókra).

[Ezt a típusú reakciót ugyanúgy a leköszönő állampárt kommunikációs húzásának tartom, mint az előző kettőt. Itt azt csinálják a reagálók, hogy továbbra is kigúnyolják a kritikus hangokat, és ki is oktatják, lenézik, lekezelik — ezt a módszert pedig nagyon jól ismerjük már.]

Most, mindezeket végignézve, végiggondolva, értelmezve, megismétlem az idézetet a 2. Fb-poszt végéről. Olvassuk úgy, hogy minden mondatnál rákérdezünk: mit állít. (Ha tagadó az állítás, értelmezzük tagadásként.)

Szóval csak azt akarom mondani, gondoljuk át, hogy most tényleg változtatni akarunk-e vagy nem. Ha igen, akkor nem ugyanazt kell csinálnunk, amit az állampárt és környezete csinált egészen idáig. Nem birkaként kell élnünk csak azért, mert véletlenül egyszer kormányoldalra sodródtunk. És főleg nem kell elfelejtenünk kommunikálni. Olyan emberektől jöttek ezek a reakciók, akik elvileg írástudók, akár újságírók, közéleti személyiségek, írók, nekik például szerintem nem okoz gondot a szövegértés, így csak szándékos félreértésre tudok gondolni.

Ha van kedved, iratkozz fel az oldalra itt:

Subscribe now

Linkek:

• A Telex-cikk, amelynek kapcsán az első posztot írtam: https://telex.hu/belfold/2026/04/16/rubovszky-rita-oktatasi-miniszter-tisza

• Az 1. Fb-poszt: https://www.facebook.com/szeifert.natalia/posts/pfbid02pv4JAd6GWFAeejB5rBytScmuVSHFAXjEC1cCG8NNuwdGykaK11MqRvZYbSY7ZJZ2l

• A 2. Fb-poszt:

  https://www.facebook.com/szeifert.natalia/posts/pfbid0XZo93EDv6jSk5vos6acX6PDmQUKCuadEED2qqDw5TJ5PfdtRozt9GopxiuFyTw5jl

Subscribe now

Kiss Gabriella: Fordulj a Földdel

– Jöjjön csak beljebb – integetett a pad mögül a köpcös fickó. Miku az ajtóban tétovázott, végül szabadkozni kezdett, hogy rossz helyre jött, a vályogvetést akarta voltaképp, csak máshova nyitott be, és habár mindketten tudták, hogy ez hazugság, hiszen az ajtón nagy betűkkel szerepelt, hogy FÉNY TEREMTÉSE, TŰZ CSIHOLÁSA, a köpcös fickó megértően mosolygott, bólogatott, így Miku hátrálva, esetlenül ugyan, de mégis némi méltósággal tudott visszavonulni.

Ahogy becsukta az ajtót, fura neszt hallott belülről, olyasmit, amit nem megértően mosolygó, bólogató, tömzsi alakok, hanem esetlenül távozó, hátráló fickók szoktak kiadni magukból, ezért Miku különösen kellemetlenül érezte magát. Mintha még ott lenne bent. A köpcössel kettesben. Felszabadulás volt végre megtalálni a közösségi házban a VÁLYOGVETÉS termét, ahol a leterített takarófólián már javában dolgoztak néhányan, egy szakállas, kontyos fickó dirigált, többen dagasztottak, mások a téglaformákat pakolgatták, egy idősebb, kardigános nő pedig körbe járkált. Miku rögtön látta rajta, hogy a közösségi ház embere, és attól tart, hogy a hajópadlónak annyi, ha ráfolyik az iszap. Miku ugyanis, ahogy ott ácsorgott a szalmatöret mellett, pontosan ettől tartott, sőt egyre jobban izgult, habár semmi köze sem volt a közösségi házhoz, sem a vályogvetőkhöz. Aztán a kontyos segítségével becsatlakozott a dagasztók közé, és már csak azzal kellett foglalkoznia, ő mennyire lesz mocskos, végül mindent elfelejtett a sarazás közepette, és két óra múlva, hazafelé már büszkén viselte a ruhájára száradt iszapfoltokat. Azért a busz kárpitos ülésére nem ült le, nem akarta összekoszolni. Remélte, nem büdös, nem tűnik valami leépült alaknak, csak egyszerű melósnak. Valakinek, aki tett ma is valamit.

Ahogy sokszor, most is abba kapaszkodott, hogy ő eljár a Fordulj a Földdel workshopjaira, hogy nem állt meg ott, ahol mások megállnak, sőt ahova mások el sem jutnak, mert tagadnak, tagadásban élnek, hogy nincs semmi baj, kis melegedés, kis ózonlyuk, vagy az már lehet, hogy nincs is, akkor kis energiaválság, kis AI, kis fast fashion, kis fast food, és még annyi más, de amúgy minden rendben. Szóval Miku ezeket nem tartotta rendben lévőnek, és igenis tett valamit, mert felfedezte a Fordulj a Földdel mozgalmat, és ahányszor elakadt, ahányszor tehetetlennek, porszemnek, kis pondrónak érezte magát, inkább belegondolt abba, hogy itt ez a szabadság, ez az övé, a cselekvés szabadsága, és ő ezzel él, tesz, és nemcsak alakít, hanem alakul, ez a lényeg, alakul, mert alakulnia kell, hogy ezen a változó bolygón megmaradjon. Most például vályogot vetett. Ez nagyon jól hangzik. Vályogot vetett.

A lépcsőház előtt kicsit még letelepedett a padra. Majd letörli a sármorzsalékot. Meg felsöpri. Egyelőre a cipőjével tologatta hátra, a pad alá-mögé, ne legyen ok rászólni, hogy aztán beárulják a lakástulajnak. De senki nem kanyarodott éppen a 6-8/A felé, mindenkinek másfelé volt dolga, és Miku lassan elengedte magát. Nézte a szomszéd emeletes ház falát, a bukóra nyitott kis konyhaablakok sorát, a narancsra vakolt felületet, melynek színe felizzott a késő délutáni fényben, és nézte, nézte, ahogy a madarak árnyéka végigzuhant a narancsszín falon, érintve a járdákat, majd megzilálta a bokrokat, a füvet, onnan elrugaszkodva már a másik ház oldalán iramodott feketén felfelé, míg a madarak maguk valahol Miku feje felett repülhettek, nem látta, nem is kereste őket, tudta, ott kell lenniük, és Miku mellkasa megtelt a szépséggel, hogy van ő, van a világ, amiért megéri itt ülni, amiért megéri elmenni akár vályogot vetni.

Este otthon beáztatta a ruháit a kádba, aztán mindet kiszedte a lavórba, letusolt, aztán újra beáztatta a ruhákat, miközben a macska a szoba és a fürdő közti elágazásból figyelte.

– Nyugalom, Ferike, nyugalom, még nincs kilenc óra. Majd akkor megkapod a magadét. A tasakost.

A macska ásított, majd leheveredett a kőre. Az áztatóvíz lassan leülepedett, már nem kavarogtak az iszapszemek, Miku kihúzta a dugót, és tenyerével legyezgetve lesodorta a vályogvetés nyomait a lefolyón. Az utolsó köröket Ferike már a csapról figyelte, ilyenkor szokott beugrani a kádba, nézni az örvényt, talán ugyanúgy megtelni a szépséggel, ahogy Miku telt meg az őszi délutánnal. Elalváskor Ferike odabújt Miku mellkasára, mindig ekkor jött, az utolsó éber pillanatokban, nem is éber, félálomban töltött, de még tudatos pillanatokban. Miku ilyenkor simogatta Ferikét, szinte csak izmai emlékezetéből, és néha, ahogy aznap éjjel is, a sötétben felszikrázott Ferike szőrén az elektrosztatikus energia.

Másnap Miku bevitt a munkahelyére egy kis darab készre dagasztott, megszikkadt vályogot, amolyan kicsike vályogtéglát, kitette az asztalára, de senki nem vette észre. Lezli még arrébb is tolta, amikor fél fenékkel Miku asztalára telepedett.

Jó gyerek volt a Lezli, ahogy a többiek is, Miku szívesen elment velük bedobni egy sört vagy kettőt, amit mindenki így hívott, de sosem dobtak be semmit, csak kortyolgattak, közben a körülöttük lévő, ismeretlen nőkről, és a tőlük éppen távoli, jól ismert irodai csajokról beszélgettek meg a kisfőnökről, a lakáskasszáról, a kötelező biztosításról, a meccsekről, a mostanában elterjedt, bokában, vádliban szoros nadrágokról, hogy micsoda idióta dolog, és hogy hol lehet kapni mégis.

Vályogvetésről, a Fordulj a Földdel mozgalomról sosem esett szó, Miku nem is tudta szóba hozni, jobbára csak helyezkedett, fészkelődött a többiek között, hogy ne látsszon, nem is annyira szoros a nadrágja, bár van, ahol bevág, főleg fent, a farkánál, de semmiképpen sem bokában vagy vádliban szorít, és ilyenkor próbált arra gondolni, hogy ő legalább repohárból iszik, igaz, utána direkt ott hagyja, hogy ne tűnjön sóher szarfacsarinak, de tudta, hogy az ilyen poharakat is pénzzé lehet tenni, sőt vannak, akik gyűjtögetik, erre alapoznak valami kis bevételt, és ez is voltaképp egyfajta visszaforgatás, csak Miku átengedi a lehetőséget és a pénzt is másoknak. Tudatosan.

A kis vályogtéglát végül eltette a ládikába, Red Hot Chilli Preppers – ezt ragasztotta rá maszkolószalagra írva, hogy azért legyen benne könnyedség, ne legyen olyan véresen komoly, hogy világvége, persze. A ládikában már volt egy nagy csomag tű, egy szétnyitható, régivágású borotvakés, az anyja egyik aranymedálja, a monogramos, vékony láncon, az apja adta oda a temetés után, egy fél pár aranyfülbevaló, Miku még évekkel ezelőtt találta a parkban, és nem tudta, mihez kell ilyenkor kezdeni, egy napelemes powerbank és egy tízes gyűjtőjegy.

Amikor legközelebb is benyitott a FÉNY TEREMTÉSE, TŰZ CSIHOLÁSA ajtón, a köpcös udvariasan úgy viselkedett, mint aki nem ismeri fel. De Miku persze tudta, hogy mindketten tudják. Most alaposabban körbenézett a teremben, és semmi felszerelést, eszközt nem látott. Végül újra kihátrált, és homályos mondatokat ejtett csak, hogy máskor, meg nemsoká visszajön, és már csukta is be az ajtót.

Végül a FERMENTÁLÁS terembe tért be, az volt most a legnagyobb workshop a FaF-találkozón. A hajópadlón összetolt asztalokat vagy hatvan ember állta körül, a kardigános nő is ott szorgoskodott, ezúttal nemhogy nyugodt arccal, de fellelkesülve. Zöldségeket aprítottak, befőttes üvegeket pakolgattak. Miku egy lehetőségre lecsapva az egyik asztal mellé szuszakolódott, és egy kis zöldségvágó kést ragadott meg, hogy senki ne kérdőjelezhesse meg, jogosan van-e itt. Hamarosan megpakolt egy kisebb üveget julienne-re vágott répával, aminek láttán a mellette álló nő furcsa arcot vágott, de Miku kérdő tekintetére mégis mosollyal válaszolt. A répára sóoldat került, bőven elfedve, nehogy megromoljon a fermentálás során. Ezután Miku nem tudott mit tenni, az asztal körül toporgott.

– Jöjjön be most már, nézzen körül! Nincs itt semmi ijesztő – fogadta a köpcös, amikor újra benyitott hozzá a FÉNY TEREMTÉSE, TŰZ CSIHOLÁSA feliratú ajtón. Miku helyet keresett a répával teli kis üvegnek, de semmi alkalmas felületet nem látott. Üres volt a terem, leszámítva az iskolai padra emlékeztető asztalt. Még szék sem volt, a köpcös csak úgy ácsorgott a pad mögött.

– Tegye csak ide – mutatta a fickó a padot. Na persze, nyilván, gondolta Miku, ha máshova nem lehet tenni, akkor oda kell. Érezte, hogy nagyon izzad a tenyere, és talán utolsó pillanatban tudta letenni a kis üveget, mielőtt az kicsúszott volna a kezéből.

– Melyik érdekli? Legyen a fény. Az gyakrabban sikerül. Könnyebb – mondta a köpcös.

– Mindkettő érdekel. Ha úgy alakul, ugye.

– Persze.

Egy ideig nem történt semmi. Miku idegeskedni kezdett. Valamit neki kellett volna tennie, valamit elmulasztott, és most ez az alak erre vár. Rá. A fickó valóban rápillantgatott furcsa, kicsit sanda nézéssel, aztán váratlanul kinyújtotta az egyik kezét. Nem történt semmi. A másik sóhajtott, vállai leereszkedtek, Mikunak eddig fel sem tűnt, mennyire feszült volt előtte az alak, sőt mennyire feszült volt ő maga, mert akkor az ő vállai is leereszkedtek.

– Várjon! – intett a köpcös, mintha Miku elindult volna. – Várjon, máshogy fogom.

A csend különösen kellemetlen volt. Miku rájött, hogy tényleg ott volt benne az indulás szándéka, és ahogy felismerte, egyre nehezebb volt nem indulnia, pláne hogy a fickó most a padot nézte, a padon az üveget, és ez valamiféle menekülési lehetőséget adott, csak Miku nem szerette volna otthagyni a fermentálódó, julienne-re vágott répát, de benyúlni a köpcös orra elé, a figyelme fókuszába lehetetlenség volt. A fickó most mozdult, az üvegért nyúlt, megérintette, visszakapta a kezét. Odanyúlt, megérintette, a tetejénél fogva megragadta, elengedte, visszahúzta a kezét. Megint odanyúlt az üveghez, megérintette, a tetejénél fogva megragadta, emelgette, közben Miku szíve szerint azonnal rákiabált volna, ahogy régen az apja őrá, hogy ne a tetejénél, te hülyegyerek, le fog esni, de a köpcös csak emelgette a befőttesüveget, megemelte, visszatette, szinte ejtette, újra megemelte, kissé magasabbra, újra meg újra meg újra, és úgy tűnt, ki fog csúszni a kezéből, úgy tűnt, meg fog történni, ami miatt Miku apja kiabált, amikor a befőttesüveg egyik koppanása után a férfi nem emelte meg azt újra, inkább megfordította a kezét, és a tenyerében egy kicsi, fehéren fénylő láng táncolt, remegett. Miku lassan becsukta a száját. Ujjával a fénybe nyúlt, nem érzett semmit, azaz valamit mintha. Fényt?

– Na, így, gondolhattam volna, hogy így menni fog. – A köpcös sóhajtott, majd összecsukta a tenyerét. Mikor újra kinyitotta, már nem táncolt benne semmi, csak a keze remegett tovább, magában.

– Csodálatos volt! Csodálatos! Tényleg! Te jó ég! De ez hogy lehet? Ez lehetetlen…

– Szép volt, ugye? Nem lehetetlen, hiszen látta. Meg lehet csinálni. Nem könnyű, de aki tudja, hogy kell, annak, látja, pár perc. A tűz, na, az szinte lehetetlen. Nem is megy mindig. Mondjuk itt – a köpcös körbemutatott a szinte üres teremben – azért nem is nagyon erőltetném.

Miku is körbenézett, és valóban, a kis terem, a szalagfüggönyös ablak, a függönycsíkok mögül kivillanó vörös és barna műanyag rekeszek, talán a közösségi tér büféjének a raktára vagy valami más, mindenesetre ez az egész teljesen alkalmatlannak tűnt, hogy valaki tüzet csiholjon ide. Vagy hogy fényt teremtsen.

– Magának is menne.

– Nekem? Kizárt!

– Menne. Eleve, most már tudja, hogy lehet ilyet. Ettől sokkal könnyebb.

Miku arra gondolt, hogy hát hogy a pöcsbe lenne könnyebb, az rendben van, hogy lehetséges, bár ezt sem fogadta még el teljesen, de hogy neki ez nem menne, pláne, ha nézik, pláne, ha azt mondják, hogy menne, hogy ez még neki is menne, neki menne csak igazán, na, akkor biztos, hogy nem menne, sőt akkor soha többé és semmi.

– Próbálja meg!

– Nem.

A fickó várt. Miku beadta a derekát. Arra gondolt, hogy ő most fényt fog teremteni. Nem, ez mekkora baromság. Még a fejét is megrázta. A köpcös hátratett kézzel ácsorgott, mintha billegett volna a sarkán. Miku újra megrázta a fejét. Mit bámul ez a fasz. Képtelenség. A kezére koncentrált, a tenyerére, amiben nem teremtődött semmi, nem jött a fény, ez nagyon kínos, a másik még mindig várt, reménykedve, hogy Mikunak ez menni fog, mert képes rá, de hát nem, lószart képes rá, nem megy, majd jól csalódik a másik, szomorú lesz, dühös, vagy csak csodálkozik, hogy még ez se, ennyi se, pedig simán mehetne.

– Bezárta a lakásajtót maga után? – kérdezte a fickó hirtelen. Hogy jön ez ide? Persze, be szokta zárni, minden reggel ellenőrzi, kétszer megrángatja az ajtót, olykor vissza is megy, megrángatja újra, sőt néha kinyitja, megnézi Ferikét, alszik-e még, igen, alszik, akkor bezárja az ajtót, megrángatja, elindul, de néha nem emlékszik, hogy megrángatta-e, ilyenkor attól függően tér vissza, mennyire van már messze. Mert ha már túl messze van, ha már elkésne, akkor nincs mit tenni, továbbmegy, és elképzeli, ahogy Ferike kiszökik a besurranó tolvaj mellett, oda a Red Hot Chilli Preppers anya medáljával, a titkos aranytartalékkal, oda az otthoni laptop, a tulaj kistévéje, ami a konyhában van félretéve, és Ferike is oda, kint fog sírni valami pincében, és Miku ilyenkor mégis megy tovább az irodába, ahol végül elfelejti az egészet, és csak hazafelé villan be neki, hogy vajon mire érkezik majd a lakásba, akkor újra nagyon fél, egyre jobban. Most Miku kinyúlt, és mintha valami ajtót rángatna, úgy mozdult a keze, aztán mégse, aztán újra kinyúlt azért a kilincsért, de nincs ott a kilincs, csak a félelem, hát Miku visszahúzta a kezét, kinyújtotta, visszahúzta, és mintha mégis ott lenne valami kilincs, egy zárt ajtó kilincse, rángatható, vagy mégis, mintha nyílna, mi lenne jobb, ha arra érne haza, hogy tényleg nyitva hagyta, és így sosem bízhatna többé magában, vagy ha most sem, ezúttal sem hagyta úgy, és még várnia kell, míg egyszer mégis igaza lesz, így nyúlt most előre, és akkor a köpcös megszólalt, hogy nézze csak, és Miku kezében ott táncolt egy egészen apró láng.

Miku becsukta a száját, remegő kezét nézte. A láng bólintott egyet, majd eltűnt.

– De ott volt! – mondta a másik. – Ott volt az! Nézze, egészen leizzadtam.

És felemelte karját, a pólóján két félkör, két félhold, a két karja remegett. Miku is felemelte a karját, még két félhold, két remegő kar.

– Hát így?

– Úgy tűnik. Mondanám, hogy ne aggódjon, de…

– Maga is félt?

– Nagyon – vallotta be a köpcös. – Szinte mindig.

– Hát jó. Akkor én most megyek.

Miku nem érzett erőt a lábában, le akart ülni, akár egy busz kárpitos ülésére hazafelé.

– Jöjjön el legközelebb is. Itt leszek.

– Jó.

– De tényleg. Nem szokott senki bejönni. Maga az első.

– Jó.

– De volt már más is, aki benyitott. Vissza fog jönni. Jöjjön maga is! – a fickó szinte könyörgött.

– Jönni fogok.

Miku komolyan gondolta. Csak most, most akart innen elmenni, máshova, haza, egyáltalán nem volt benne biztos, zárva-e az ajtó, és ott a fermentált répa, julienne-re vágva, haza kell vinnie, jó helyen emelve, tartva, végig az úton, figyelve, nehogy ne fedje a sós oldat a zöldséget, nehogy megszakadjon a fermentálási folyamat, és elinduljon a romlás.

Az ajtó zárva volt. Ferike az ablakpárkányon hevert, a Red Hot Chilli Preppers dobozban megvolt a kis vályogtégla, a fél pár fülbevaló, a monogramos medál. A befőttesüveg a hűtőbe került, még néhány nap, és megkóstolhatja. Ma még nem. Ma pihenni kell. Már majdnem elaludt, amikor Ferike mellé bújt, Miku izmai emlékezetéből simogatta a macskát, amíg fel nem szikrázott a szőre, majd eltűntek a szikrák, csak két villanás maradt, Ferike minden aggodalom nélküli tekintete.

• Ha te is szívesen kipróbálnád az irodalmi műhelymunkát, gyere el a következő alkalmunkra: Szövegműhely nap — április 18. tájékoztató

Ez egy elkapott pillanat a 2017-es Ünnepi Könyvhétről. Ádám valakire figyel éppen, aki dedikáltatni érkezett hozzá. Szép, és jellemző pillanat. Mindenkire egyformán, ugyanolyan odaadóan figyelt, akár egy sorban állás közben beszélgetett vele, akár komolyan, egy asztalnál.

Elmondhatatlanul hálás vagyok a sorsnak (és a FISZ-nek), hogy úgy adódott, hogy tavaly a FISZ-táborban együtt tölthettünk pár napot, mindketten műhelyt vezettünk, és alkalmunk nyílt néhány rövidebb beszélgetésre. Sajnos túl rövidekre. Csak hát, ilyen az ember. Majd legközelebb visszatérünk még rá, gondolja. És sosem jut eszébe, hogy esetleg nem lesz legközelebb. Nemigen hihető ugyanis, hogy Nádasdy Ádámmal ne lehessen összetalálkozni legközelebb.

Bizonyára nem tudta, mennyi versét posztoltam az utcára költészetnapokon, de persze ezt nem is neki kellett tudnia. Azt azért elmondtam neki, melyik verse az örökös kedvencem. Mosolygott. Erre gondolok most, a figyelmes tekintetére és a mosolyára.

Most hát ezt kell megszokni, megtanulni. Hogy nem lesz legközelebb.

A 67. születésnapjára írtam neki egy verset. Ezt még ideteszem — búcsúzóul.

Park

Ez a nap is megbarnult, mint a többi,

magam voltam a földgolyón,

pörgettem a talpam alatt,

őrülten, mint a mókuskereket,

és nem mertem kipróbálni,

mi történne, ha megállnék hirtelen.

Nem beszélek ilyenkor senkivel,

ügyesen kikerülöm a szembejövőket,

ellépek a véletlen ütközések elől,

kitérek a sietők útjából, leheletnyi irigységgel

a határozottságuk miatt, de szemlesütve,

ahogyan a koldusnak pénzt adok,

bocsánatát kérve a szánalomért.

A dolgaimat elrendeztem,

megvettem tizenkilenc zsömlét,

a park felé menet elosztogattam,

hülyének néztek, mint rendesen,

egy srác utánam köpött, rendben van,

minden szép, mint a pirosra sült kenyéréj,

a megfelelő helyeken finom repedések,

belül elomló lágy anyag, még két kövér rumosmeggy

is volt a táskámban, hogy kedvező esetben

mintegy véletlenül (jaj, van még valamim neked)

elővegyem, de persze elmaradt,

elfelejtettem, amikor megláttalak.

A múzeumlépcsőn már arra gondolok,

hogy udvari költő szerettem volna lenni,

a nagy termek üres ablakait nézem,

a szemem visszafénylik rájuk,

akkora terek

vannak kiharapva a közös világból,

fogadószobák, tánctermek, szalonok,

látom magam, ahogy száz vagy ötszáz éve

ugyanígy elkullogok,

háttal vagyok.

A parkba érve nyirkos szelet érzek,

megcsap, meglegyint,

verejték van a szobrokon, tiltótábla

minden adandó közhelyen, közmunkások

közpadon ülnek, magam lépteihez igazodom,

és közben néz, csak néz ez a szomorú bronz-anya,

vállán és mellén üveggyöngyök,

lázas és izzad és fázik,

kitéve napsütésnek, holdfénynek is kitéve,

minden éjjel újraszüli a parkot,

a legsötétebb órában az ő méhében

alszanak a hajléktalan magok.

A folyosó padlójának kövezetét nézegette. Világos, kenyérbélre emlékezetető színű négyzetek váltakoztak bordókkal, valami kőőrleményből készülhettek. Nem sütött be a nap, de fülledt meleg terjengett az épületben. A táskája ott volt mellette a széken, benne a boríték. A gyomra idegesen morgolódott, nem vett róla tudomást, ahogy akkor régen sem, amikor az anyja miatt ült egy ilyen folyosón, és életében először járt felnőttként kórházban.

Ugyanebben az épületben, egy másik emeleten, jó húsz évvel ezelőtt. Ugyanilyen, egymáshoz hegesztett székekből álló padon ült, talán éppen ezek a kopott infúziós állványok voltak már akkor is a lepedővel letakart kerekes kocsik mellett, amelyek ismeretlen rendeltetésű eszközöket rejtettek. Mintha ugyanezek az arcok lövelltek volna felé ugyanilyen részvétlen oldalpillantásokat, ugyanezek a visszeres vádlik jártak-keltek volna ott már akkor is, megrogyott papucsokban és gyógycipőkben. És ugyanez a szag.

Ne feledd a pénzt, mondta anya akkor, és ő nem felejtette. Anya belesüppedt a párnába, kezével az éjjeliszekrény felé intett, szerencsétlenül kifordítva a tenyerét, ahogy ilyen fekvő, tehetetlen helyzetben inteni lehet, a legyengült testtel mímelni a mozgást, utánozni egykori önmagát. A szája széle egészen fehér volt, az arca, a bőre mindenütt olyan fakónak tűnt, mintha éjjel fehérítőben áztatták volna a nővérek, aztán nappalra szépen kiszárították, látogatási időre. Károlynak beszélnie kellett az orvossal, azt kellett neki elmondania, arra kellett valahogy megkérnie, hogy minél előbb műtse meg az anyját. Ha egy mód van rá, mondta anya, így mondd, Karcsikám, és ne feledd a pénzt.

Az éjjeliszekrény nehezen járó fiókjában lapult az anyja valaha gyönyörű, finom bőr pénztárcája. Vedd ki belőle a pénzt. Károly nem tudta megszokni ezt a szagot, nem tudta elképzelni, hogy innen haza lehet jönni, nem tudott úgy nézni az anyjára, ahogy otthon, amikor még egészségesnek gondolta. Egy beteg asszonyt látott, és ami ennél is jobban megijesztette, egy öregasszonyt. Hirtelen megöregedett nőt, és folyton győzködnie kellett az agyát, hogy az az asszony ott az ágyon, akinek egészen fehér a szája széle, lassan beszél és mindig nyitva marad egy kissé a szája, akinek a kézfején fényleni kezdett a bőr, és tétova, kéregető mozdulattal int most a fiók felé, az az ő anyja.

Ki kell venni a pénzt a tárcából, akármennyire is szeretné azt mondani, hogy dehogy veszi ki. Azt kellene mondania. Saját üres zsebeire gondolt. Kérhetne kölcsön. De kitől? Most hirtelen kéne. Az öreg Berti biztosan adna. De a város másik végén lakik. Annyi idő nincs. Az anyja türelmetlenül visszaejtette a kezét a paplanra, mintha csak azt mondta volna, nincs ehhez erőm, kisfiam, tedd a dolgod. Károly értette ezt a mozdulatot, tette a dolgát, kihúzta vagy inkább félig kiráncigálta a nehezen járó fém fiókot, kivette a tárcát, a szélein sötétre kopott a bőr, az aprótartónál egészen megtört. Kinyitotta, kiemelte a papírpénzeket, ezresek, ötszázas, mindet, mondta az anyja, és ő szót fogadott, a nadrágzsebébe süllyesztette a bankjegyeket. Nem égette a pénz, ahogy számított rá, inkább rettenetes hideget árasztott. A fél combja lefagyott, mire az orvosi szoba elé ért. Várakozni kell, közölte egy nővér. Leült.

Senki nem mondta, hogy kell az ilyesmit csinálni, erre nem tanítják sehol az embert, gondolta, másoknak hogy megy ez olyan könnyen, vajon hogy csinálják, mit mondanak, hogy adják oda. Végignézett a folyosón, az összehegesztett székeken ülő embereken. Mind valakije egy kórteremben fekvő valakinek, és mind pénzt fog adni egy orvosnak, de senki nem árulja el a módszerét.

Csak arra emlékszik, hogy hideg veríték üt ki a homlokán, áll az orvosi szobában, nézi az íróasztalt, mögötte a fehér köpenyes embert, talán nem is ember, valami különös lény, ami arra van programozva, hogy kinyissa az embereket, kivegyen belőlük vagy beléjük rakjon dolgokat, aztán összevarrja, és legalább ennyire kinyissa a pénztárcájukat, de nem. Nem ő nyitja ki. Én magam nyitottam ki, gondolta Károly. Az orvos az asztal előtti székre mutatott, azt mondta, foglaljon helyet.

Károly leült a felkínált székbe, valami értelmes dolgot próbált mondani az orvosnak, nézte a nagy, szürke szemüveget az arca előtt, a köpeny felső zsebéből kikandikáló golyóstollakat, és miután beazonosították, hogy kinek a hozzátartozója, megkérte, hogy az anyját mielőbb operálja meg. Legyen szíves. Ha egy mód van rá, tette hozzá, mert nem felejtette el, és nem felejtette a pénzt, a hideget a combján, felállt, beletúrt a zsebébe, elővette a sovány kis köteg papírpénzt, most még gyűröttebbek lettek, állt az asztal előtt és odanyújtotta, de az orvos nem mozdult. Ezt át kell adnom, mondta Károly, semmi más nem jutott eszébe, aztán azt mondta, vagy inkább morogta, hogy köszönöm, letette a pénzt és hátat fordított, elindult a végtelenül távoli ajtó felé. Soha nem szégyellte még magát ennyire, most is tisztán látta a rezzenéstelen arcot az asztal másik oldalán, a nagy, szürke szemüveg mögötti kifejezéstelen tekintetet.

Otton az egészet elmesélte a feleségének. Még friss házasok voltak, sok mindent meséltek egymásnak. A felesége megsimogatta a fejét, aztán azt mondta, borítékba kellett volna tenni. Szegénykém, erre nem lehettél felkészülve, pedig van itthon egy köteg boríték a könyvszekrény aljában. Valóban, akkoriban mindig volt otthon boríték, levélpapír, a barátaival levélben érintkezett, ha a feleségével pár napot távol töltöttek egymástól, romantikusabb pillanatokban már előre megírtak egy-egy levelet, hogy a másik megtalálja, elolvassa, amíg újra találkoznak. Minden kórházi büfében tartanak borítékot, folytatta a felesége. Gondolom, nem tudtad. Károly ingatta a fejét. Most már tudod. A pénzt abba kell tenni, aztán elegánsan odacsúsztatni az asztalra vagy beletenni a köpenyzsebbe.

Károly azután sokat töprengett ezen. Hogy milyen szemérmes az ember. Hogy elegánsan akarja csinálni. Hogy ne jöjjön zavarba. Az orvos vagy ő? Ha beletesszük a pénzt, mint egy levelet, talán senkinek sem lesz olyan kellemetlen, csak itt nem a betűk üzennek, hanem a számok.

Az egész régi história eszébe jutott, amikor ma reggel a feleségétől sms érkezett. Kis, boríték alakú jel a telefonján. Rákattint: Ne felejtsd el a pénzt!

Elképzelte, ahogy a felesége a kórházi ágyon fekszik, korán ébresztették, a sérült lába felpolcolva, kitapogatja a mobilját az éjjeliszekrényen, és bepötyögi az üzenetet. A pénzről. Nem felejtem, írta Károly a válaszban, és azonnal nekifogott, hogy borítékot keressen, de hiába túrta a fiókjait, a nappaliban a könyvszekrény alját, még a konyhát is, sehol nem talált egyetlen használhatót sem. Olyat, amin nem volt két-háromszor áthúzva valami név vagy felirat, mert mindig más papírfélét tároltak benne, nem talált olyat, ami nem volt gyűrött és nem számoltak ki valamit írásban a hátulján. Már nem írtak kézzel levelet, már nem mentek postára, papírboltba, hogy levelezéshez való dolgokat vegyenek, tiszta boríték nincs a lakásban.

Korábban indult hát, első útja az automatához vezetett, magához vette a bankjegyeket, szép újnak tűntek, úgy tette a tárcájába, hogy ne nagyon gyűrődjenek meg. Őrjítően melegnek ígérkezett a nap, mire az utca végi boltoz ért, leizzadt. Nem volt ideje bemenni a kedvenc papírboltjába, de tudta, hogy a kisboltban minden van. Kell lennie borítéknak is. A pénztár melletti állványokon néhány magazin és üdvözlőlap mellett egy rekeszben tízesével csomagolva fehér borítékok lapultak, mintha csak az előbb tette volna oda őket valaki, aki tudta, hogy Károly mindjárt belép és borítékot keres. Ezt szerette ebben a boltban. Vett egy paksamétát, még az üzlet előtt kibontotta és az egyikbe belecsúsztatott két ropogós tízezrest. Ez nem kevés. Számolni kell vele, hogy ebben a hónapban ennyivel is kevesebb van. A táskája hátsó rekeszébe tette, hogy biztosan el ne veszítse. Tudta, mi a dolga, ugyanazt kell mondania az orvosnak, amit akkor régen, hogy legyen szíves, ha egy mód van rá, aztán jön a pénz. Csak most borítékban.

A főorvos úr elfoglalt, tessék várni, mondta a nővér, és Károly, mint aki ezerszer csinálta, leült a folyosón, végignézett a kövezeten, a tárgyakon, magában hosszú várakozásra készült. Elgondolta, mit fog mondani, amikor majd beszólítják, amikor már bent lesznek a fehér ajtó mögött, amin olyan sokat sejtetően és hidegen feszül az orvos fekete neve. Osztályvezető. Majd bemutatkozik, kezet fog, le is ül, elmondja a szükséges mondatokat és átadja a borítékot. Ami a táskája belső, hátsó zsebében van. Onnan nem könnyű kivenni.

Arra gondolt, ha egy kicsit hűvösebb lenne, a kopott világosbarna zakójában jött volna, annak a belső zsebében lenne most a boríték, ott lapulna, várná, hogy a megfelelő pillanatban elegánsan előkapja. Elegánsan, mi? Röhögnie kellett.

• Ne felejts el feliratkozni vagy előfizetésre váltani:

Subscribe now

• Az Olvasószobában további írásaimat is megtalálod:

Olvasószoba

• Ha már feliartkoztál, hagyj kommentet itt a poszt alatt:

Sziasztok!

Megtartottuk idei első (márciusi, egyúttal fergeteges, sokat nevetős) Szövegműhely napunkat szombaton, és máris készülünk az áprilisira.

Gyors infromációk azoknak, akik ismerik már a műhelyeimet:

• Jelentkezi a szokott módon, e-mailben lehet (szeifert.natalia@gmail.com), április 11-ig!

• Lemondás: április 15-ig. (későbbi lemondás esetén a műhelynap díját ki kell fizetni)

• A menet a szokásos: saját szöveg küldése a köremailre (6-15e karakter).
  Délelőtt 10-től délután 5-6-ig vagyunk, a szokásos időutazó ebédszünettel.

  ---

Hogy ne maradj le a hasonló hírekről, iratkozz fel itt az oldal hírlevelére:

Subscribe now

Kicsit bővebben azoknak, akik még nem hallottak a Szövegműhelyről:

A Szövegműhely napok azok a különleges alkalmak, amelyeken (havonta egy szombaton) személyesen találkozunk és élőben foglalkozunk az általatok hozott írásokkal.

[A Szövegműhely online változata egyébként 2020 óta megy, szeptembertől júniusig, minden hétfőn, este fél 6-tól 7-ig. Ehhez évente kétszer, szeptember előtt és január előtt lehet csatlakozni, úgyhogy akit ez érdekel, legkésőbb augusztus 20-ig jelezheti nekem — ilyenkor egy rövidet beszélgetünk online, aminek alapján a jelentkező el tuja dönteni, járna-e szívesen a következő időszakban, tehát a jelentkezés még önamgában nem jelent elköteleződést.]

Ebből a virtuális térből lépünk ki a Szövegműhely napok alkalmával, és egy teljes napot szánunk az írásokkal való foglalkozásra.

Így néz ki röviden egy Szövegműhely nap:

Helyszín:

• Nálam (Bp, 4. kerület), pontosítás emailen.

Résztvevők:

• minimum 4, maximum 8 fő

Program:

• Érkezés 9.45 és 10.00 óra között — pogi, ásványvíz, kávé, tea, keksz stb.

• Ismerkedés után azonnal belecsapunk a munkába, ehhez pedig arra van szükség, hogy hozzatok szöveget! Egy kb. 6-15 e karakter körzötti terjedelmű prózát (időnként versekkel is foglalkozunk, tehát ha van kedved, jöhetsz verssel is, de alapvetően prózaműhely vagyunk — ezeket a részleteket megbeszéljük, ha érdeklődsz az alábbi emailen)

• 14.00-től kb. 15.00-ig: ebédszünet a szomszédos kisvendéglőben (önköltséges!)

• Ez után visszatérés a lakásba és folytatódik a műhelymunka kb. 18.00-ig

Ide írj nekem egy rövid emailt a jelentkezési szándékodról: szeifert.natalia(kukac)gmail(pont)com

Jelentkezési határidő:

• Az áprilisi alkalomra ápr. 11-ig lehet jelentkezni, a részvetelt lemondani pedig ápr. 15-ig lehet, ennél később már a nap díját ki kell fizetni.

Az alkalmaink baráti hangulatban zajlanak, ha nincs nálad éppen a jókedved, adunk a miénkből. Itt egy értő, egymásra figyelő közösség dolgozik és gondolkodik együtt az írásokon.

Arra kérek mindenkit, hogy lehetőség szerint ezt a napot szánja ide, ne “lépjen le” korábban, tiszteljük meg egymást azzal, hogy minden szövegen együtt megyünk végig. Ha kevesen vagyunk, így is előfordulhat, hogy korábban végzünk, akkor természetesen nem maradunk hatig, de tervezzünk ezzel.

Aki volt már, jöjjön újra, aki még nem, ne habozzon kipróbálni! Aki pedig volt már, szívesen jön újra, tegye meg, hogy megosztja a posztot a tapasztalataival együtt, hogy többekhez eljusson. Köszönöm!

Várok mindenkit szeretettel!

Nati