Az első Fórum-beszélgetés a Tisza-kormány első 100 napjának az értékelésével telt, és a nagyon elkötelezett Tisza-hívek lelkébe vélhetően már a felütéssel sikerült beletaposnom azzal, hogy megkíséreltük kibontani, mire gondolhatott Róna Dániel, amikor az augusztus 20-i Telex-videóban azt találta mondani, hogy Orbán Viktor a hatalomkoncentráló, Magyar Péter pedig a népszerűségkoncentráló politikai hatalomtechnikus. Ádám nem ugrott el a kihívás elől, és egyetértettünk abban, hogy a Magyar-kormány könnyen gellert kaphat a kommentkormányzás miatt, például mert az elvégzendő feladatokat késleltethetik vagy akár felül is írhatják a pillanatnyi népszerűséggel kecsegtető ügyek. Arról nem is beszélve, hogy attól, hogy valami rendkívül népszerű, még nem biztos, hogy a demokráciát segít építeni. Akármennyien boldogok is attól, hogy a képviselői mandátumok hosszát a Tisza-kormány egy tollvonással 12 évben maximalizálta, ezzel valójában a mi választójogunkat korlátozta. Valahol azt olvastam a minap, lehet hogy Hadházy Ákos Facebook-oldalán, hogy az igazságot nem támogatja, ha olyanok mondják, akik előtte 16 évig hazudtak. Nesze neked!

Mondjuk korántsem biztos, hogy amibe Orbán Viktor belebukott, abba más is bele fog. Ki emlékszik még a johir.kormany.hu oldalra? Ugye!? Senki. Nem csak azért, mert mindenki úgy érezte, hogy nincs semmi jó hír, és amiről azt állítják, az is ordas nagy kamu, hanem azért sem, mert a kutya se kattintotta meg az állítólagos jó híreket, és végül alig néhány hét után a kormány se pazarolt arra semennyi energiát, hogy posztoljon a nem túl sikeres kormányzati oldalra. Ki lepődik meg azon, hogy Magyar Péter sok mindenben leporolja és átkeretezi az őt felnevelő Orbán-éra kommunikációs trükkjeit, és úgy arat babérokat – legalábbis egyelőre – ugyanazzal a trükkel, mintha az néhány hét alatt propagandaeszközből a transzparencia letéteményesévé változott volna. Most úgy hívják az oldalt, hogy eredmenyek.kormany.hu.

Rögtön az első eredmény, a sok EU-s pénz, ami a magyar gazdaságot ezúttal eskü pannon pumává teszi. Csakhogy szakértők tömegei mondják el, és EU-kritikus (nyugati!) közgazdászok hívják fel rá a figyelmet, hogy az a pénz akkor ér valamit, ha olyan rendszerszintű változások kísérik a szétosztását, aminek egyelőre nem látszanak a nyomai. Hadházy Ákos inkább az ellenkezőjéről ír a Facebookon, hozzá eljuttatott mindenféle levelekre hivatkozva. De majd egy jól irányzott komment helyreteszi a szekszárdi lódoktort. Meg a Facebook népe, amelyik annyira ráfüggött a demokráciára az utóbbi két évben, hogy több száz kommentben írja meg a régi beidegződések továbbéléséről szóló poszt alatt, hogy húzzon el kellemetlenkedni Tolna megyébe. Mást írtak, de amúgy is annyi illetlen szót használok ezekben a posztokban, hogy ezúttal kihagyom a ziccert.

A másik eredmény, hogy lettek jelöltjek a Nemzeti Vagyonvisszazerzési és Védelmi Hivatal vezetésére. Van-e meglepetés abban, hogy a felvétel időpontja és a posztolás pillanata között eltelt két napban annyi minden változott az NVVH körül, hogy gyakorlatilag értelme sem volt beszélni róla? Azt még jelöltem a videóban, hogy Jancsics Dávid egy nap alatt meg is gondolta magát, és a pályázatát is visszavonta. Azt már csak a részlet kitörlésével tudtam volna frissíteni (de természetesen nem töröltük), hogy miközben mi arról értekeztünk, hogy a Reddit népe által hangos támogatásban részesített Ligeti Miklóst tartjuk a legesélyesebbnek (gyakorlatilag mindenki biztosra vette, hogy ő lesz az elnök), a kormány Unger Annát javasolta a hivatal élére.

Unger Anna egészen biztosan alkalmas jelölt a posztra. Ehhez semmi kétség nem fér. A szemem előtt mégis az amúgy minden erőmmel elfelejteni igyekezett Novák Katalin képe sejlett fel. Alkalmas volt-e a három nyelven folyékonyan beszélő, európai elitegyetemeken képesítést szerzett, kitűnő diplomáciai érzékkel bíró, kedvesen mosolygó Novák Katalin a posztjára? Rühelltem minden percét annak, amit a poszton töltött, már családügyi minisztersége idején is, de ahhoz semmi kétség nem fér, hogy a posztra alkalmas volt. Nem is saját jogon ugrott be, amikor megtudtam, hogy Unger Annát tartja a kormány a legalkalmasabbnak, hanem amiatt, amire Orbán Viktor és kormánya Novák Katalint használta.

Az NVVH folyamatosan a legnagyobb figyelem középpontjában lesz, és nekem az a személyes meggyőződésem, hogy a működése bukásra van ítélve. Nem, ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy ki vezeti. Ligeti vezetésével is bukásra lenne ítélve. Ennek szerintem két alapvető oka van. Egy: az, amire a széles nyilvánosság az utóbbi években korrupcióként hivatkozott, valójában kleptokrácia volt, amelyben a piramis csúcsán lévő szereplők a sok száz és ezer milliárdos közpénzeltérítést, meggyőződésem, hogy atombiztosan a törvényeknek megfelelve hajtották végre. Emiatt úgy gondolom, hogy azt a pénzt baszhatjuk. Kettő: a demokráciára csak az utóbbi két évben ráfüggött magyar nép, amelyik olyan nagyon sokat az Orbán-kormány éveiben nem foglalkozott a demokrácia elvi feltételeivel, ahogy most se nagyon érinti meg a kommentelők túlnyomó többségét, nem demokráciára, hanem bosszúra szomjazik. De nem a haverjával, egykori iskolatársaival, unokatesójával szemben, aki amúgy szintén a politikai kapcsolatai révén került valami közepesen érdektelen kormányzati háttérintézmény, alternatív kutatóközpont, tehetséggondozónak hazudott ideológiagyár, vidéki sportcentrum vezetői pozíciójába. Orbánt, Szijjártót, Rogánt, Mészárost, Matolcsyékat akarja bilincsben látni. Ami viszont – lásd első pont – rendkívül valószínűtlen, hogy meg is történjen. Így aztán, amikor a Tisza-kormány egyszer csak kénytelen lesz nagyon kényelmetlen döntéseket hozni, ami ugyancsak elkerülhetetlen, bár nagyon igyekeznek, hogy amennyire lehet, elkerüljék, vagy legalább úgy keretezzék, mintha elkerülték volna (lásd iskolakezdési támogatás, amiről ugyancsak megbeszéltük, hogy a kormány valójában nem adott, hanem elvett, csak nagyon ügyes propagandadumát körített ennek magyarázatára), akkor az NVVH eredményeit fogják a türelmetlenné váló szavazók elsőként elővenni. Ligetit sem szeretném elbukni látni, de Unger Annát még kevésbé. És nem vagyok optimista.

Subscribe now

Azt már a YouTube-on is csak a csatornatagok tudják meghallgatni – és itt is megköszönöm, ha feliratkozással biztosítjátok a teljes track meghallgatását magatoknak, a munka folytatásának feltételeit pedig nekem – hogy mennyire örültünk annak, hogy a női érdekképviseleti szervezeteknek végül csak sikerült kitaposni a kormányból, hogy helyet kapjanak az asztalnál, ahová eredetileg csak – meglepetés! – az orvosszakmai szervezetek fehérköpenyes félisteneit hívták meg, hogy a szívhangrendeletről és az abortusztablettáról döntsenek. Jól döntöttek, end of story. Mondjuk ott már belekeveredtünk némi bizonytalanságba, hogy ez automatikusan azt kell-e, hogy jelentse, hogy minden olyan ügyben, amelyben eddig nem tettük, az aktuális EU-direktívákhoz kell-e igazodni. Mindenki kedvenc témájában, a transzjogok (szerintem inkább transz érdekek) kérdésében például határozottan azon az állásponton vagyok, hogy nem a 20-30 évvel ezelőtt tévesen kijelölt nyugati úton kellene későn érkezőként megpróbálni felkapaszkodni a semmibe vezető, kopott hippibuszra.

Magyarországon ezt remélik megvalósulni egyéni transzaktivisták és transz szervezetek (nem fogom az LMBTQIA betűszót használni, mert ezek a szervezetek szerintem a valóságban a transzokon kívül mindenki másnak az érdekeire magasról szarnak), és arra hivatkozva követelik ezt, hogy 20-30 éves lemaradásban vagyunk. Nagyon úgy tűnik, hogy inkább ők vannak 4-5 éves lemaradásban, Európa nyugati országaiban ugyanis épp ennyi ideje kezdődött a mára sok szempontból katasztrofálisnak bizonyult döntésekből való kihátrálás. Persze Nagy-Britannia közben az egész EU-ból is kihátrált, így amit ott épp legfelsőbb bírósági döntésként rögzítenek a precedensjogon alapuló joggyakorlatba, tudniillik, hogy nő az, aki annak született, ma már nem számít uniós ügynek. De az, hogy Svédországban, Finnországban, Dániában, Norvégiában (ja, az se uniós ügy, mindegy, a többi igen) egyik pillanatról a másikra beszüntették a 18 éven aluliak hormonprofil-változtatgatását és megcsonkítását célzó orvosi sarlatán gyakorlatot, az bizony uniós ügy. Gondolom követni kellene a nyugati típusú, úgynevezett bizonyíték alapú orvoslás irányelveit, ha már itt van rá a kitűnő lehetőség.

Az oktatásügy számomra eddig egyértelmű csalódás, pedig Lannert Judit miniszterségének örültem a legjobban. Sőt, még az is lehet, hogy egyedül ez váltott ki belőlem bármiféle érzelmi reakciót. Ádám mondjuk elég jól megvilágította a beszélgetésben, hogy a valódi oktatási reform hogyan áll totális ellentmondásban a népszerűség-maximalizálásra berendezkedett Magyar-kormány működésével. A valódi oktatási reformot mindenki akarja, csak senki nem hajlandó áldozni érte. Ennyire egyszerű. Pedig a valódi megújuláshoz nagyon kemény áldozatokat kellene hoznia gyakorlatilag mindenkinek. A gyerekek érdekében. Ők lennének ugyanis a nyertesei. De amikor konkrétan tenni is kellene értük valamit, akkor a tanárok nem akarnak új módszereket elsajátítani és szemléletet váltani, a felső középosztály nem akarja feladni a szabad iskolaválasztás, és annak a lehetőségét, hogy a gyerekei ne keveredjenek annyira a plebsszel, a vidéki középréteg nem akarja, hogy az egyházi iskolákat az egyháznak kelljen elsősorban fenntartani, hogy az adófizetők pénze a most éppen leginkább cigányokkal és szegényekkel teli állami iskolákba kerüljenek, a legszegényebbek nem akarják feladni a falusi iskolát, hogy ésszerűsíteni lehessen a rendszert, és mindenhol legyen minőségi oktatást nyújtó szaktanár. A valódi iskolareformot mindenki követeli, de senki, a világon senki nem akar érte feladni semmit. Vagyis: megújulás csak akkor lesz, ha az oktatási szaktárca felvállalja, amit annak idején felvállalt az SZDSZ és Magyar Bálint. Elbuktak, de legalább megpróbálták. Ennek nem látom egyelőre semmi jelét most. De legalább találkoztam Magyar Péterrel a moziban nemrégiben. Aki végighallgatja a beszélgetést, az a részleteket is megtudhatja.

Köszönöm, ha feliratkozol a hírlevélre, ezzel segíted, hogy megengedhessem magamnak, hogy ehhez hasonló beszélgetéseket vegyek fel és szövegeket írjak hozzá.

Subscribe now

Read more

There are several problems with this framing. The biggest, however, is that unlike America’s George Floyd, Jason Arday appears, by all accounts, to have genuinely overdone it. He wasn’t waving around some lousy counterfeit twenty-dollar bill. He was sitting in a professorial chair at arguably the most elite university in the world possible, a position considerably better paid than twenty dollars and which, judging by the available evidence, may not have been handed to him according to the standards normally expected when appointing members of the academic elite. Put more simply: there appear to be fairly solid grounds for suspecting that Jason Arday lied extensively and plagiarised his way into an elite professorship.

This wasn’t the first such case, and it won’t be the last. The difference between this and previous—and, hopefully, future—cases is that, if they were caught, the perpetrators generally weren’t regarded as victims. Of course, most of them weren’t caught. And those who were didn’t then take their own lives. Besides, back in the good old days, when everything was supposedly better, we found it easier to decide exactly who the perpetrator was.

There is one thing I don’t understand, though: why is any of this supposed to support the idea that the problem now isn’t the dishonesty itself, but the fact that it was exposed? For God’s sake, can we please come to our senses? Compassion does not mean pretending not to notice that nobody knelt on Jason Arday’s neck for nine minutes over something that had never even been properly investigated, while his hands were cuffed behind his back. Quite the opposite: when questions began to emerge about his alleged—or genuine—academic achievements, the University of Cambridge, the elite institution that had loudly celebrated him across every conceivable media platform, that remains unaffordable to vast numbers of ordinary mortals while offering its graduates a social status potentially worth millions of pounds across several generations, hired some of Britain’s most expensive lawyers to defend him.

In the process, it swiftly silenced Times Higher Education, a professional journal that had been regarded as a reliable source for decades. Named periodical, after months of silence and apparently summoning every ounce of courage it possessed, attempted to clear some of the mystery surrounding Jason Arday before its admittedly rather limited readership.

The article was buried. Unfortunately for everyone involved, however, there is this not particularly recent invention called the internet, whose existence the world’s smartest people seem to have forgotten about. And now that Jason Arday, following the scandal that nevertheless broke into the open, took his own life, leaving behind his wife and two young children, British politicians calling themselves left-wing, who have been lusting after votes for years have also discovered the juicy bone of potential political advantage hidden inside the Arday affair.

If anything goes wrong, blame the media. It’s always a good idea. In Hungary, for instance, there has recently been a prime minister shoved out of power, who had secured a very firm grip on power for sixteen years partly by doing precisely that. And there is a current one whose modus operandi is not exactly incompatible with the same approach. Politicians and activists who call themselves green, progressive and left-leaning while having long since not given a flying fuck about traditional left-wing values—meaning e.g. the equality of women, the status of the working class, the poor, the homeless, those being trafficked into prostitution and so on—managed to collect around 30,000 signatures within a matter of days for a petition that demands nothing less from the British government than monitoring (!) and restricting (!) the media. The left is the new TTT. Oh, wait, you on the other side of the iron curtain may not be fully aware. TTT stands for the good old ban, tolerate, support model, only this time it is not confined to the likes of the communist regimes. Let’s make it the global norm! That seems to be a good idea!

The signatories are calling for censorship so explicit that it would dictate how many articles may be published about a particular person within a given period of time—and what style those articles are supposed to be written in. Oh, right, there are already extensive media laws regulating the press, aren’t there? Not to mention the legal system with libel actions and defamation claims, waiting for the lousy journalist to step a toe out of line. Where are the hordes of intellectuals who have spent decades crying over the freedom of press now? And while we’re at it, where are the hordes of academics who have also spent decades wailing about academic freedom?

If you’ve been under the impression—alongside with me for what its worth—that postmodern left-wing ideologies exist to protect us from fascism, communism, Nazism and Stalinism, this is more or less the last possible moment at which you might want to stop for a split second and conduct a thorough review before the shit really hits the fan. But first, let’s summarise the case, so you don’t have to make your way through the entire rabbit hole yourself (I did it for my Hungarian audience, and I will not dismiss the laying of the case in English either, although whoever reads this text, is probably well aware of the basics).

Who was Jason Arday, why did he become the victim of a murder, and apart from the fact that he himself was the perpetrator, what do we know about who incited him? First, the facts. Jason Arday was a formerly celebrated Cambridge professor of sociology who, for a university professor, appeared astonishingly often before an exceptionally wide media audience. On the 14th of August, he was found dead at his London home. He took his own life. He left behind two young children. He was forty-one years old. He was of Ghanaian descent. At the beginning of August, a scandal broke into the open that had implicated him. The cause had apparently been kept under wraps under pressure for months, Arday being helped in the process by lawyers, police officers, university officials and volunteer gendarmes—in the most literal sense of the word: guardians of silence. According to the allegations, the scholar occupying one of the most coveted professorial chairs in the world was nothing more than an ordinary plagiarist. From this point onwards, other bits of reality become almost impossible to disentangle.

As you probably all are aware by now, Arday had woven fairy-tale elements into the autobiographical information available about him. Due to his severe autism, he allegedly—but only according to his own account, as others have disputed this—was unable to speak until the age of eleven, and did not learn to read and write until he was seventeen or eighteen. None of this prevented him from applying to university, completing an undergraduate degree, obtaining a master’s degree and then progressing directly to a PhD. Any one of these achievements would be remarkable enough on its own. But apparently that wasn’t enough: at just thirty-eight, the University of Cambridge appointed him its youngest-ever professor. His field was the sociology of education, particularly institutional racism, but he regularly appeared in the British public as an expert on areas such as critical race theory, intersectionality, Black studies, and every related field.

Yes, I put that last word in italics. Because there is, in itself, an intense—and at times extremely heated—debate over whether these subjects evolved from mere hypotheses into academic disciplines as a result of institutionalised virtue signalling, or whether they actually meet the criteria for independent academic disciplines in the first place—criteria which may not even exist in any meaningful sense.

Gender studies, whose status as an independent discipline is disputed worldwide and which has also attracted considerable political attention in Hungary, belongs in the same category. Gender studies began spreading out of the United States as a distinct academic discipline in the 1990s, and its expansion effectively strangled the interdisciplinary field of feminist criticism—and women’s studies, which had been taught as an independent discipline at numerous institutions around the world since the 1970s—in the cradle.

Something similar happened to the once diverse interdisciplinary field of African studies—which, incidentally, I studied myself—and, to some extent, to cultural anthropology with the rise of Black studies, critical race studies and decolonial studies. The pattern is always the same: political activism overrides academic rigour. And in every comparable field, not just in Hungary, this has led to a situation where—although satisfactory answers have almost never been found—nobody gives a damn anymore about the questions that once were raised in the 1960s and 1970s, by well-founded academic fields such as history, literary history, philosophy or the history of sociology. Questions that have not only been not resolved, but owing to the new fashion of the set of postmodern political theories overriding not only academic scrutiny but also common sense, the old questions of, say, should women with on average less physical strength to men be allowed to have their own fucking public toilet, or shall we travel back a few decades and deny them this apparent luxury, has somehow become politically incorrect to even think about. Not to mention the widely accepted neoliberal notion that prostitution is just as much of a work as being a brain surgeon as long as everyone pays taxes.

For further thoughts and details on this topic and for future opinion pieces on global problems from an Eastern European perspective please subscribe. Thank you.

Subscribe now

Read more

Ezzel több probléma is van, a legnagyobb viszont az, hogy az amerikai George Floyddal ellentétben Jason Arday minden jel szerint tényleg túltolta. Nem egy nyamvadt hamis húszdolláros bankjeggyel hadonászott, hanem a világ lehető legelitebb egyetemén ücsörgött egy húszdollárosnál lényegesen jobban fizetett professzori székben, amit a jelek szerint nem biztos, hogy az akadémiai elittel szemben általában támasztott követelmények szerint osztottak alá. Egyszerűbben fogalmazva: eléggé megalapozottnak tűnik a gyanú, hogy Jason Arday intenzíven hazudozott és plagizált annak érdekében, hogy az elitprofesszori székbe jusson. Nem ez volt az első eset, és nem is ez lesz az utolsó. A különbség a korábbi (és remélhetőleg az ezután következő) esetekkel szemben az, hogy – feltéve, hogy lebuktak – az elkövető(ke)t nemigen tekintették áldozatnak. Persze a legtöbben nem buktak le, meg ha mégis, akkor nem vetettek véget saját kezűleg az életüknek. Meg régen, amikor minden jobb volt, könnyebben döntöttük el, hogy pontosan ki is volt az elkövető. Egyvalamit azonban nem értek: ez miért hivatkozási alap, amely szerint most azt kellene gondolni, hogy a baj nem a turpisság maga, hanem az, hogy kiderült.

Térjünk már észhez, az Isten szerelmére! Az együttérzés nem jelent egyet azzal, hogy nem vesszük észre, hogy Jason Arday nyakán senki nem térdepelt a ki sem vizsgált semmiért kilenc percen át, miközben a keze hátra volt bilincselve! Sőt, amikor vélt vagy valós tudományos eredményeit illetően kérdőjelek bukkantak fel, az őt minden lehetséges médiaplatformon hangosan ünneplő, a halandó emberek tömegei számára megfizethetetlen, az ott diplomázóknak viszont több generációra előre fontmilliókban mérhető társadalmi státuszt biztosító elitintézmény, a Cambridge-i Egyetem Nagy-Britannia legdrágább ügyvédeit bérelte fel a védelmére. Ezzel rövid úton elhallgattatva egy amúgy évtizedek óta megbízható forrásként ismert oktatási szaklapot (Times Higher Education), amelyik hosszú hónapok hallgatása után, minden bátorságát összeszedve, megpróbálta a neki jutó nem túl széles nyilvánosság elé tárni a Jason Arday-t övező misztériumot.

A cikket elsüllyesztették, csak hát van ez a nem túl friss találmány, úgy hívják, hogy internet, amiről a világ legokosabb emberei mintha elfelejtettek volna tudomást venni. Most, hogy Jason Arday a mégis kipattant botrány után két kiskorú gyerekét és feleségét hátrahagyva öngyilkosságba menekült, a szavazatokat régóta áhító, magukat baloldalinak valló brit politikusok is megtalálták az Arday-ügy potenciális előnyöket rejtegető koncát. Ha bármi bajod van, hibáztasd a médiát, az mindig jó ötlet, Magyarországon például van miniszterelnök, aki 16 évre biztosította a hatalmát részben ezzel, sőt, van egy új, akitől ugyancsak nem áll távol ez a modus operandi. Magát zöldnek, progresszívnek, baloldalinak hazudó, a klasszikus baloldali értékekre (értsd: nők, munkások, szegények, hajléktalanok, stb. érdekvédelmére) régóta magasról szaró politikusok és aktivisták mintegy 30 ezer aláírást gyűjtöttek össze néhány nap leforgása alatt, amely nem kevesebbet követel a brit kormánytól, minthogy monitorozza (!) és korlátozza (!) a média működését. A baloldal az új TTT, oh, wait, hisz ez a régi tilt, tűr, támogat, csak most ne korlátozzuk a vasfüggöny mögé, legyen inkább ez a globális norma.

Az aláírók olyan egyértelmű cenzúrára vágynak, amely megszabja, hogy egy adott emberről hány darab újságcikk jelenhet meg iksz idő leforgása alatt, és azok milyen stílusban kell, hogy íródjanak. Ja, hogy már vannak amúgy a médiát kiterjedt módon szabályozó médiatörvények? Hol vannak most a sajtószabadságért régóta sírdogáló értelmiségiek tömegei? Sőt, hol vannak most az akadémiai szabadságért régóta jajveszékelő tudósok tömegei? Ha eddig abban a hitben voltál, hogy a posztmodern baloldali ideológiák a fasizmus, a kommunizmus, a nácizmus és a sztálinizmus ellen védelmeznek, akkor ez körülbelül az utolsó lehetséges pont, ahol érdemes lenne megállni egy pillanatra, és tartani egy alapos felülvizsgálatot, mielőtt még nagyobb córesz lesz. De előbb kezdjük az ügy összefoglalójával, hogy neked már ne kelljen a komplett nyúlüreget megjárnod.

Ha továbbolvasnál, kérlek, hogy iratkozz fel a hírlevelemre. Köszönöm.

Subscribe now

Read more

Magyar Péter augusztus 3-án 20 óra 18 perckor kommentelte a Telex 19 óra 51 perckor kiposztolt cikke alá, hogy „nem hinném…”. Azután, hogy a Telex a Facebookon is közzétette – az amúgy a 24.hu mindössze 22 perccel korábban megjelentetett információját lenyúló rebrandelő – cikkének a linkjét, amely szerint a korábban a NER-ben is sikeresen helyezkedő Hajdú Gábor lehet az új M1 Híradó főszerkesztője, mindössze 27 perc kellett, hogy szülessen egy miniszterelnöki verdikt, egy azt életbe léptető megvalósítási stratégia, valamint legyen egy alea iacta est momentum is, ami berúgja a fogaskerekeket. A válaszlépés nem született meg fél óra alatt, másnap délelőtt 10 óra 54 percig kellett várni, hogy az újság megírja: Hajdú Gábort mégsem nevezik ki. Az őt kinevező Bodacz Balázs, akinek a kinevezése amúgy is kérdéseket vetett fel, ezúttal is maradhatott kinevezve. A médianyilvánosság általános működése ez dióhéjban.

Bibó István szerint a szabadság kis köreit nem felülről vezérelt mechanizmusok alakítják ki, hanem az alul lévők kényszerítik ki. Megküzdenek érte. A szabadság ott születik meg, ahol a hatalomnak és az alávetettnek kölcsönös jogai és kötelességei vannak. A közmédia kis szabadságköreinek kialakításához, Bibó gondolatával élve, minimum annyi biztosan kellett volna, hogy az érintett – és Hajdú Gábor kinevezésével szerintem, és a podcastvendégem, Polyák Gábor szerint is súlyos hibát elkövető – ágazatvezető, esetleg a másik két ágazatot vezető kollégájával és a vezérigazgatóval karöltve, nyilvánosan kikérje magának, hogy miniszterelnöki kommentek alapján hozzon személyzeti döntéseket. Aztán talán ott folytatódott volna, hogy Bodacz Balázs nyilvánosan elismeri, hogy nem áll készen a feladatra, amelyet rá akartak bízni. Majd lemond. Ha nem teszi, Kerényi György és Mészáros Zsófia, a rádió és az online divíziók feje, valamint Horváth P. András vezérigazgató nyilvánosan vállalhatták volna a kellemetlen feladatot, hogy megválnak tőle. A szabadságnak ugyanis ára van. Aki gyakorolja, az többnyire itt-ott még veszíteni is kénytelen a népszerűségéből. Pont így működne ez Magyar Péternél is, ha a vele szemben álló istenadta nép is többször gyakorolná a saját szabadságát. Egykettőre kisülne, hogy a mindenkori kormányfő addig tud egyedüli szuverénként viselkedni, amíg a népszerűsége ezt engedi. Egy olyan tőrőlmetszett politikus, mint a miniszterelnök, egészen biztosan hagyna abból a szuverenitásból másoknak is, ha az hozza a legnagyobb rajongótábort.

Ha tovább olvasnád, kérlek iratkozz fel a hírlevelemre. Köszönöm!

Subscribe now

Read more

Nem a modernkori pszichológusok tévedtek egyedül: az újkor hajnalán született remekművet többször, több nagyhatalmú szervezet, például az egyház is betiltotta. A nagy moralizálásban nem vették észre a teljesen szenvtelen, aprólékos körültekintéssel végiggondolt, leíró jellegű mondatok metsző logikáját. Orbán Viktorról makacsul tartja magát a legenda, hogy ő – Lorenzo Medicivel ellentétben – nem volt rest hatalomtechnikai kézikönyvként használni Machiavelli pragmatikus tanácsait. Ezt persze mindig ugyanazzal az erkölcsi dilemmának látszó álszent kritikával írják le róla, ami miatt az álszent egyházi előljárók is A fejedelem betiltása mellett döntöttek. Nem tudom ezt másnak betudni, csak annak, hogy a kritikusok sem olvasták Machiavelli esszéjét. Ha olvasták volna, tudnák, hogy az nem több (és nem is kevesebb), mint egy társadalomlélektani elemzés a messianisztikus népvezérre vágyó tömegek viselkedéséről.

A Szubkontra-podcast legújabb vendégeként Sebestyén Szabolcs közgazdászt üdvözölhettem a stúdióban, aki a felvételt követően azt mesélte, hogy miután egy véleménycikkben méltatta Nuno Palma portugál közgazdászprofesszor angolul szeptemberben megjelenő, a Magyarországon éltető forrásként tisztelt EU-s pénzek negatív hatásairól szóló kötetét, százszámra kapta a gyalázkodó kommenteket a közösségi médiumokban. Pedig, ahogy a beszélgetésből kiderül, Sebestyén (és Palma) nem tett mást, mint elemezte a felkészületlen intézményrendszerre ráömlő ingyenpénz gazdasági hatásait. A kommentek nagy része ugyanarról szólt: a Magyar Péter által épp bezsákolt 10 milliárd euró dicsőséges örömhírének kihirdetése után csakis egy Fidesz-bérenc, Orbán-nyalonc, NER-tollnok idióta kritizálhatja az uniós konvergenciaprogramot. Nyilván, legalább annyira nem olvasták Sebestyén szövegét, ahogy a Machiavellit erkölcstelen, minden hájjal megkent szürke eminenciásnak gondolók A fejedelmet.

A világ legismertebb politikai gondolkodójának művében ugyanis nem az a legtanulságosabb, hogyan lehet megszerezni a hatalmat, hanem inkább az, hogy a tömegek mely viselkedésére kell figyelni és arra miként kell reagálni annak, aki meg is akarja azt tartani. Kitért például olyan finomságokra, hogy…

Ha végigolvasnád, kérlek iratkozz fel a Szubkontra hírlevélre, amely hetente legalább egyszer megérkezik majd a postaládádba vagy a Substack-alkalmazásodra.

Subscribe now

Read more

A nemzet vezérinfluenszerének viszont oda kellett állnia a paksi vezérlőterembe, hogy mondjon valamit a mintegy húsz éve csúcsrajáratott klímaválság éppen aktuális következményeiről. Teljesen igaza van abban, hogy a helyzet, amiben hirtelen találta magát, nagyrészt örökölt probléma. Az a politikai kurzus hagyta rá, amelyiknek ő is serényen tolta a szekerét. Most vérlázítónak találja, hogy az ellenzék uszít. Hát ilyen ez a showbiz, kell tudni mutatni valami jobbat. Kérdés, hogy meddig lesz elég, hogy a paksi áramtermelés teljes leállításának lehetőségéről szóló sajtótájékoztató mintegy háromnegyedében az Orbán-kormány bűneiről hallhattunk részletes összefoglalót. Ehelyett lehetett volna mondjuk valami ehhez hasonló infografikát összedobni és ezerrel osztogatni, ahogy a kampányban… hogy a propagandistákhoz is eljusson. (Ezt a mondatot utólag írtam be, mert csak a poszt publikálása után találtam rá erre a zseniális önkéntes kezdeményezésre, amely minden nyunyókázásnál elegánsabban magyarázza el a lényeget.)

A bűnök persze léteznek, én magam is, noha nem vagyok energetikai szakújságíró, hosszan írtam 2022-ben a szándékosan elszabotált szélerőmű-telepítésről, az akkunagyhatalmi delírium víz- és energiaigényéről, az alföldi aszályokról, és még sok minden másról. Most pedig azt vagyok kénytelen megírni, hogy miről nem szólt az orbáni bűnöket részletesen taglaló miniszterelnöki sajtótájékoztató. A bukott kurzus bűnei mellett azt megtudtuk, hogy az uniós forrásokból jut majd szélerőműre, de azért nagy volt az igyekezet, hogy arról ne derüljön ki sok konkrétum, hogy – történt, ami történt, azzal már nem lehet mit kezdeni – mit vállal be a kormány ebben a konkrét pillanatban a budapesti épületek díszkivilágításának lekapcsolása mellett, amit amúgy Karácsony Gergely már két napja elrendelt…

Ezen a ponton maximálisan egyetértek a május óta az MTA élére választott Pósfai Mihály geológussal, a Szubkontra-podcast aktuális epizódjának vendével: ideje lenne, ha az MTA ellátná jótanácsaival a nemzetet mindenféle válságmenedzsment ügyében. A gazdaságban jártas akadémikusok például elmagyarázhatnák a miniszterelnöknek, hogy a népszerűség-maximalizálás helyett megfontolhatná, hogy volt-e értelme az energiaválság kellős közepén is egy laza csuklómozdulattal lesöpörni az asztalról a rezsicsökkentés eltörlésének az ötletét (ízlés szerint: rémét). Vagy ha már a miniszterelnöknek nem akaródzik, legalább a népnek magyaráznák el, amíg meg nem érti, hogy ha amúgy is kamu az egész, talán érdemes lenne elengedni.

Kérlek, hogy a továbbolvasáshoz iratkozz fel a hírlevelemre. Köszönöm!

Subscribe now

Read more

Mint tudjuk, már ha bírjuk követni, Forsthoffer – akkor még házelnökként – pár hete ugyancsak Facebook-posztban közölte, hogy a Tisza-kormány, állítólag iszonyú rátermett HR-specialisták segítségét kérve, többkörös interjúcunami után találta meg az Országgyűlési Hivatal élére az ex-nerlovag Divinyi Zsombort. Legyünk igazságosak, Hadházy szerint csak kislovag volt, de hát kis ország, kis lovag, ez van. Nem jött ez jókor a mindössze öt nappal korábbi, ugyancsak Facebookon zajló fiaskó után, amikor is Magyar Péter miniszterelnöknek sikerült egyetlen rossz lépéssel rosálásra bírnia Polgár Juditot, ellehetetlenítve ezzel, hogy a sakkfenomén valaha is komolyan vegye, hogy itt őt biza mindenki jó szívvel fogja köztársasági elnökként a keblére ölelni.

Miközben a Facebookon zajlik a Nagy Nemzeti Párbeszéd, az Amnesty International Magyarország már legalább a negyedik vagy az ötödik közleményét adja ki arról, hogy a porond mögötti söntésben, ahol senki nem látja, nem nagyon folyik semmilyen egyeztetés, kábé semmilyen ügyben, de főleg senkivel.

Ha végigolvasnád, kérlek iratkozz fel a hírlevelemre! Köszönöm!

Subscribe now

Read more

Ezen is túl lehet lenni, de úgy tűnik az algoritmuspolitizálás nagymesterének, Magyarország miniszterelnökének nem sikerült a feladat nemesebbik részét az amúgy már csak stratégiai fenoménsága okán is vélhetően több mint alkalmas Polgár Judit sakknagymesterre rálőcsölni. Az új kormány első igazán esetlen botorkálásának, egyesek szerint egyenesen kudarcának árnyékában a rajongók szerint rendszert, szerintem – bár ez is több, mint amit remélni mertem – inkább csak kormányt váltó Tisza Párt dicsőséges(ebb) pillanatait szeretném felidézni. 2010 után a konzervatív, polgári, nemzeti jelzőket előszeretettel magára aggató választói közegnek az önmagával meghasonlott része egyre hangosabban hitte, hogy a problémák forrása az, hogy nem rendszerváltás, csak módszerváltás történt. A merészebb megmondók szerint a fiaskó nem is korlátozódott 2010-re és az azt követő NER-re, hanem már az 1990-es választások utántól érvényes volt. Szerintük most jött el a valódi rendszerváltás ideje. Nekem viszont egyre gyakrabban tűnik úgy, hogy ezúttal módszerváltás nem nagyon történt, a többit meg majd meglátjuk. A sakknagymester berosálásának margójára közzéteszem itt is a korábban az 1956-os Intézetet vezető Rainer M. János történésszel még májusban készült interjúmat. A Mario és a varázslót valamint az ellenzéki szorongást megidéző rész különösen áthallásosnak érződik.

Kérlek légy a hírlevelem előfizetője, ezzel segítesz életben tartani azt. Köszönöm.

Subscribe now

Nemcsak átélte, hanem már azelőtt is kutatta az államszocialista rendszert, hogy az megbukott volna. Lát párhuzamokat Kádár János és Orbán Viktor bukása között?
Itt-ott lehetnek hasonlóságok, de valódi párhuzamot több szempontból sem látok. A legfontosabb, hogy a 2026-os országgyűlési választásokat a szó valódi, történeti értelmében nem lehet rendszerváltásnak tekinteni. Az Orbán-rezsim idején fennálló rendszer nem különbözött érdemben az 1989 és 2000 között kiépült, gazdasági értelemben modern és kapitalista, politikai értelemben az alapszerkezetében demokratikus államberendezkedéstől. Bár olykor én magam is úgy gondoltam, hogy egy autoriter rendszer felé haladunk, a bukása után mégis úgy vélem, hogy legfeljebb egy rezsim megdöntéséről lehet beszélni. A Kádár-korszak bukása nem csak a mintegy 40 évig tartó szovjet típusú államberendezkedés végét, hanem egy rendszerszintű, bő tízéves átmeneti periódus kezdetét, illetve a teljes politikai és gazdasági rendszer átalakulását is jelentette. Nem csupán arról van szó, hogy az Orbán-éra mindössze 16 évig tartott, mert a felgyorsult idő miatt akár ez is elegendő lehetett volna ahhoz, hogy külön korszaknak tekinthessük. Csakhogy a korszakokat egy olyan többlet teszi, amelyben kialakul egy jellegzetes kultúra. Nem negatív vagy pozitív értelemben, hanem pusztán tényként állítom, hogy a Kádár-korszaknak volt jellegzetes kultúrája, míg az Orbán-érában ilyen nem volt. Ennek a magaskultúrán és a tömegkultúrán kívül része az emberek magatartása, attitűdjei, a viselkedésformák, a mindennapi érintkezés és a világ érzékelésének jellegzetességei, továbbá amit a walesi szocialista író és kritikus, Raymond Williams az érzések struktúrájának nevezett. Orbán alatt ilyesmi nem jött létre, aminek elsősorban az az oka, hogy a rezsim üzemeltetői abba a tévhitbe ringatták magukat, hogy az állam meg tudja határozni a kultúrát. Ez azonban nem igaz, mert az állam maga is ennek a bizonyos kultúrának a része. Ez egy fundamentális különbség a Kádár-rendszer és az Orbán-rezsim között, amit szerintem még rendszernek se nagyon lehet nevezni.

Ha az államberendezkedés, aminek Orbán Viktor még saját nevet is adott nem rendszer, akkor mi volt a NER?

A továbbiakhoz a Substack-hírlevél és podcast előfizetői férnek hozzá.

Subscribe now

Read more

Pottyondy Edina1, Juhi, Jólvanezígyádám, Puzsér Róbert, FAM, Deák Dániel, Bede Zsolt (a sor hosszan folytatható), a tíz ujját megnyalná, ha minden megnyilvánulásával olyan érzelmi azonosulást, közösségélményt, elköteleződést tudna kiváltani, mint az immár nem az IFA platóján, hanem a parlamenti patkó központi székében performáló miniszterelnök. A minden magyar influenszereként fáradhatatlanul trollkodó kormányfő megadja népének a mindennapi revansélményt. Olykor meglovagolhatják mások is az általa gerjesztett népszerűséghullámot, a rajongásmenedzsmentben már korábban is bizonyított Vitézy Dávid vagy Ruff Bálint kapott némi önállóságot is, de a fő műsorszám, a beszólogatás, a leiskolázás, a lekicsinylés, a tetemre hívás, a megalázás, a nevetségessé tétel a miniszterelnök felségterülete maradt.

Megérdemlik az ott ülő ellenzéki fideszesek? Naná! Érzek-e perverz elégtételt a leiskolázás hallatán? Nem tagadom, hát persze, hogy érzek. Tetszik-e, hogy erre fizetem a havi 2-6 millió forintos fizetések rám eső részét? Vigyázat, felkavaró tartalom következik….

Ha tovább olvasnál, kérlek iratkozz fel a hírlevelemre. Köszönöm.

Subscribe now

Read more

A magvakat, sad but true, a fent említett két férfi hintette el. Ha véletlenül theocon lennék (lásd még: trumpista, orbánista), akár Onán vétkét is felemlegethetném a kissé öncélúnak tűnő nyelvfilozófiai elmélkedéseik okán. De nem mennék idáig, például mert amúgy elég elgondolkodtató dolgokat állapítottak meg a valóság és annak nyelvi reprezentációja viszonyáról. Más kérdés, hogy minden idők legnagyobb nyelvész lángelméjének tartott (ám a szélesebb közönség körében leginkább a politikai balhéiról ismert) Noam Chomsky nem volt ennyire szemérmes. Saussure-t szakmai alapon bírálta, mert szerinte túl statikusan írta le a végtelen kreativitást biztosító, és Chomsky szerint biológiailag meghatározott nyelvet. Derrida elméletét viszont arra sem nagyon méltatta, hogy érdemben kritizálja, mert azt nemes egyszerűséggel áltudományos sarlatánságnak tartotta. Vajon mit gondolhat akkor Judith Butlerről?

Saussure és Derrida hipotéziseinél az Orbán Viktor szerint a genderőrületnek, míg az ultraliberális jogvédők (kevésbé hízelgő terminológiával: a korszellem haszonlesői) szerint az önazonossághoz való obskúrus igénynek megalapozó butleri queerelmélet annyival rosszabb, hogy még egy Chomsky sem kell ahhoz, hogy annak logikai buktatóit megtalálja, aki keresi. Nem is értem (vagyis sajnos de, mégis értem), miért épp Butler megy ekkorát, miközben Derridáról, és pláne Saussure-ről jó eséllyel a kutya sem tudja, hogy kicsoda. Szerintem rendkívül hasznos lenne, ha ez változna, úgyhogy lássuk…

Köszönöm, ha feliratkozással és előfizetéssel segíted a munkám,
amit csak erre alapozva tudok valóban független újságíróként végezni.

Subscribe now

Read more

A másik érzés a bizonyítási kényszeré volt. Nem volt még internet, nem lett volna olyan könnyű utánanézni az állításának, de azt már akkor is éreztem, hogy ha igaz is, amit mond, a Nobel-díjasok nemi eloszlásának biztosan nem ez a valódi oka. A bizonyítási kényszerem arra is kiterjedt, hogy bebizonyítsam, nincs igaza, a nurture fontosabb, mint a nature, a munka mindig meghozza a gyümölcsét, és hasonló üres közhelyek, amelyeknek az lett volna az üzenete, hogy egy nő önerőből, segítség nélkül is pont ugyanarra képes, mint egy férfi. Olyan apróságokon nem gondolkodtam el, hogy a férfiakat, például őt, a kétgyerekes apát, mennyiben segítette, hogy anyámnak – részben a kor elvárásainak is megfelelően – önmagával szemben is inkább a gyereknevelésre és a család istápolgatására vonatkozó elvárásai, semmint az apáméhoz hasonló karrier befutására kiterjedő vágyai voltak. Apám amúgy a téma későbbi felmerülésekor épp azért érvelt alkalomadtán a női kvóta mellett, mert úgy vélte, hogy a nőknek szükségük van a segítségre. Nem azért, mert a társadalom amúgy tevőlegesen kibaszna velük, hanem azért, mert olyan attribútumokkal születnek, amelyek – önhibájukon kívül – hátráltatják az érvényesülésüket. Következésképpen én hallani sem akartam a női kvótáról, és ez hosszú évekig így is maradt. Úgy gondoltam, ha lennének kvóták a munkahelyeken, mindenki meg lenne róla győződve, hogy egy nő csak azért jutott oda, ahol van, mert motorral nevezhetett a kerékpárversenyre.

Már a harmincas éveim közepén jártam, amikor elkezdtem kapisgálni, hogy miközben a motorral voltam elfoglalva, nem tűnt fel, hogy az én biciklimen nincs pedál. Bár léteztek kifejezetten női területek az újságíráson belül, engem se a bulvár, se a szépségápolás és az életmód, de még a pszichológia se érdekelt különösebben. Az illúzióm, hogy a férfiak uralta közélet-tudomány vonalon is menni fog, csak ki kell derüljön, hogy se érzelgős nem vagyok, se a heves viták elől nem ugrom el egykönnyen, nagyon sokáig kitartott.

Olvass tovább, megköszönöm, ha beszállsz a közösségi finanszírozásba, és segíted a munkám!

Subscribe now

Read more

Gyűlöltem általánosban, gyűlöltem gimiben, és talán egy kicsit kevésbé gyűlöltem az egyetemen. Annyira gyűlöltem, hogy csak mostanra hevertem ki eléggé ahhoz,

Subscribe now

Read more

Muszáj-e például gázai gyerekeket ölni, ha amúgy biztosan lehet tudni, hogy a) az izraeli állampolgárokat hezitálás nélkül lemészároló Hamász-katonák ezek mögül a gyerekek mögül indítják el gyilkos akcióikat, illetve b) jó eséllyel …

Read more

Amikor felvettem Hajnal Edinával a kapcsolatot, azt terveztem, hogy majd a nők és a közélet viszonyáról írok a beszélgetésünkhöz Substack-posztot, úgyis jó sokat foglalkoztunk ezzel az Orbán Viktor nőügyeiben – ha esetleg felmerülne, hogy én mit tettem a rendszerváltásért, meg úgy általában, az elmúlt 16 évben. Aztán csak nem akart megszületni a szöveg, a podcast kilövési időpontja is egyre csak tolódott. Először azért, mert a Szegeden élő háromgyerekes anyuka nem tudott olyan gyorsan behuppanni a stúdiószékbe, amilyen gyorsan a közte és a Puzsér Róbert között lezajlott Facebook-vita után a megszólított összerántotta a saját brocastjét, hogy ott még bő nyállal alázza „ezeket a feministákat”, akik szerinte rászabadították a világra Donald Trumpot és Orbán Viktort. És akik a gondolatébresztőnek szánt (?) nyilvános vendetta szerint Puzsér hátán igyekeznek felkapaszkodni az ismertségbe. Aztán azért, mert bejött valami, ami épp akkor volt aktuális, és nem akartam napokig altatni az anyagot. Végül pedig, bevallom, még az is megfordult a fejemben, hogy a Szubkontra profiljába nem igazán illeszkedő beszélgetést ennyi idő elteltével talán nincs is már értelme kipakolni az éterbe.

Kérlek iratkozz fel a hírlevélre, június 5-ig jelentős kedvezménnyel megteheted!

Get 20% off for 1 year

Majd történt valami váratlan. Felkértek, hogy vezessek le egy kerekasztal-beszélgetést. Szakmai téma volt, amennyiben az újságírás és a nők viszonyáról szólt, és elsősorban olyasmikre összpontosított, hogy mennyit szerepelnek a politikai és gazdasági hírekben szakértői szerepekben a nők, mennyit és hogyan foglalkozik a nembulvár sajtó a nemi alapú erőszakkal, az újságíróknak hány százaléka nő, és ezek az újságírónők hová jutnak el a szakmai életük során. Itt szeretnék néhány, számomra régóta triggerpontot jelentő adatot megosztani, bár a tárgyhoz nem tartozik hozzá szorosan.

A kerekasztal apropójául szolgáló kutatás szerint (ha felkerül a netre, majd linkelem), Magyarországon az újságírók között 36-38 százalék a nők aránya. Rosszabb is lehetne. De amit ez az adat nem mutat meg, az a következő (és ez innentől már saját gyűjtés):

Aki abban bizakodik, hogy csak a „puzséri polgári nyilvánosság” lenne macsóizmustól és fiúöltözőszagtól jó mélyen penetrált, az jó, ha felkészül a csalódásra. A magyar nyilvánosság balliberális, vagy simán csak ellenzéki buborékja, és nem mellesleg az én számomra sem kifejezetten kívánatos Orbán-érát oly érzékenyen számonkérő független sajtó bizonyos dolgokra soha nem volt olyan nagyon finnyás. A demokratikus értékeket, a jogállamot, a sajtó szabadságát ádázul védelmező médiumok az elmúlt 16 évben jóformán minden héten hírt adtak arról, milyen európai statisztikákban szerepelt Magyarország az utolsó helyeken, például azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a parlamenti képviselők között a nők aránya alig haladta meg a tíz százalékot, az Orbán-kormányokban pedig a rezsim jelentős részében egyetlen nő sem akadt. Az amúgy jogos kritikát megfogalmazó szerkesztőségekben ez nyilván másképp van, nem? Hát….

A Telex ötfős igazgatóságban egy nő kapott helyet, a lapvezetésben a főszerkesztő és a három helyettese kivétel nélkül mind férfi, vagyis összesen kilenc felsővezetőből egy a nő. A középvezetői, vagyis a rovatvezetői rétegben tíz rovatból hetet férfiak vezetnek. Az újságot nagyjából 90-en állítják össze, ebből 28-an nők (az összes versenyző 30 százaléka). A mára talán legnagyobb láthatóságnak örvendő podcast- és videórovat tagjai között a nők száma zéró, nulla, nyente, nyista, semmi.

A 444-et, a Qubitet és a Lakmuszt kiadó Magyar Jeti Zrt. mintegy 60 újságírója és szerkesztője között 17 nő dolgozik (28 százalék), a szerkesztőségek felsővezetésében, vagyis a főszerkesztők és a helyettesek között egyetlen nő sincs.

A 24.hu főszerkesztője, főszerkesztő-helyettese és három vezető szerkesztője kivétel nélkül mind férfiak. 67 újságírónak és rovatszerkesztőnek a munkáját irányítják, akik között 21 nő dolgozik (30 százalék).

A Partizán főszerkesztője férfi, a műsorok előállításán mintegy 75-80 ember dolgozik, közülük 15-en nők (20 százalék), de közülük képernyőre legfeljebb 3-4-en kerülnek, ők is elvétve.

Ami az eddigieket illeti, mindezt jobb éveiben még a Fidesz-kormányoknak is sikerült megugraniuk. A nagy független szerkesztőségek közül egyedül a HVG teljesített valamivel jobban, de a legfelső vezetők, a főszerkesztő és két helyettese itt is mindannyian férfiak. A további három lapszerkesztő egyike nő, valamint a kilenc vezető szerkesztő között is van négy nő. Az impresszumban felsorolt munkatársaknak közel a fele nő.

Minden szerkesztőség esetében a nyilvánosan hozzáférhető impresszumban fellelhető adatokból dolgoztam. A nagyobb láthatóságot, vagyis személyes brandépítést, és azon keresztül idővel tisztességesebb megélhetést biztosító műfajok – podcastek, videóinterjúk, véleménycikkek – szerzőinek nemi arányait egyelőre nem számoltam ki, de ha egyszer sok időm lesz, esküszöm azt is megcsinálom. Nem félek látatlanban megtippelni, hogy az eredmény még a fentieknél is siralmasabbnak ígérkezik.

A kisebb szerkesztőségeket, mint az amúgy nem a hagyományos struktúrában működő Válasz Online-t, vagy a NER alatt létrejött dedikált oknyomozó műhelyeket, illetve a még ma is létező televíziós és rádiós szerkesztőségeket kihagytam a rögtönzött vizsgálódásból, de ahhoz eleget tudok róluk, hogy további böngészés nélkül is állíthassam, hogy ott sem lehet Dunát rekeszteni a női vezetőkkel. A lényeg így is látszik, és hát belülről is érzékelhető volt (a fenti szerkesztőségek között több olyan is van, ahol egész hosszú időt volt szerencsém eltölteni). Még egyszer, hogy mindenki megértse: az országosan ismert és elismert, közéleti kérdésekkel foglalkozó független sajtó teljes spektrumán nincs olyan jelentős szerkesztőség, ahol egy női szakember, akár csak főszerkesztő-helyettesi pozícióból lehetőséget kapott volna rá, hogy megszabja az adott orgánum fő csapásirányait. Pont. Vajon mennyi lehet annak az esélye, hogy ezekbe a szerkesztőségekbe annyira kevés rátermett nő jelentkezik az aprómunkára, hogy még az egyharmados arányt sem sikerül elérniük a női újságíróknak? De az igazi nagy kérdés: mennyire valószínű, hogy egyik független közéleti lapnál sem akadt egyetlen olyan tapasztalt, tehetséges, kitartó, szorgalmas, újító női kolléga sem, aki legalább egy nyomorult főszerkesztő-helyettesi pozícióra megfelelőnek találtatott volna!?

Na, szóval ilyesmikről szólt a kerekasztal-beszélgetés. A talán kissé indokolatlan kitérő után jöjjön az az epizód, amely még a ráfutási szakaszban, a rendezvény előtt szabályosan sokkolt. Amikor a szervezők minden általuk felkért résztvevőtől, szám szerint öt újságírótól megkapták a pozitív visszajelzést, egy körlevélben közölték a kerekasztal összes résztvevőjével, hogy kik lesznek a beszélgetőpartnereik. Erre válaszul az egyik közéleti újságíró visszamondta a már elfogadott felkérést. Okként azt jelölte meg, hogy nem hajlandó egy asztalhoz ülni egy másik felkért panelistával.

Ez az a pont, ahol végre összeér a Hajnal Edinával készített podcastem Puzsér prosztó megnyilvánulásaival, valamint a Francia Intézetben a minap lezavart kerekasztal-beszélgetéssel. A felkérést korábban elfogadó újságíró által utólag kifogásolt panelista, a véletlenek összjátéka folytán, a Hajnal-Puzsér vitát feldolgozó podcastben általam is megidézett Balogh Zsófia volt. Ő a nyilvánosságban rendszeresen feszeget olyan érzelmileg túlfűtött, vitás kérdéseket, amelyek – leginkább Nyugat-Európa és Amerika woke-fertőzöttebb országaiban – ma már komoly törésvonalakat jelentenek a női jogvédő szervezetek és az LMBTQ-aktivista csoportok és szervezetek között. Sőt, újabban egyre láthatóbb törésvonalakat generálnak a kisebbségi szexuális orientációjú emberek (magyarul homoszexuálisok, Nádasdy Ádám szavaival élve: a sima buzik) és az átlagostól eltérő szexuális identitású (magyarul a transz) emberek között. A felmerülő vitás kérdések nyomán több nyugati országban visszavettek néhány, az utóbbi évtizedekben ultraliberálissá vált jogszabályból, és egyre több – amúgy nem éppen ultrakonzervatív – whistleblower akad, aki szerint esetleg túl messzire és túl gyorsan tolódott el az a bizonyos bicikli. Olyan gyorsan, és olyan messzire, hogy menet közben elfelejtettek megbeszélni ezekben a társadalmakban néhány olyan kérdéskört, amely esetleg vadhajtásként jelenhetett meg a jogos követelések között.

Természetesen bárkinek joga van nem részt venni egy panelbeszélgetésben. De azért az mégiscsak felmerült bennem, hogy egy újságírótól minimum meghökkentő, esetleg nem is nagyon elfogadható, ha egy társadalmilag megosztó vitát nem képes egy vele egyet nem értő kollégájával lefolytatni. Nem az ilyesmiről való híradás lenne a napi rutinfeladatunk? Ennél már csak azt fogadtam be nehezebben, hogy az efféle szakmai huncutságokat a jelek szerint simán felülírja az ideológiai elköteleződés, és a jelek szerint nem csak a Fidesz propagandabugyraiban. Ránk nem vonatkozik, hogy ha amúgy képes kulturáltan érvelni, akkor elfogadjuk a velünk szemben ülő jogát a saját véleményéhez és érveihez, meghallgatjuk, horribile dictu, át is gondoljuk, amit mondott, még akkor is, ha az valami egészen más, mint amit mi gondolunk? De ami tényleg feltette az i-re a pontot, az a visszautasítás megszövegezése volt: a kollegina nem kívánta a jelenlétével validálni a Balogh által felvetett kérdések létjogosultságát, valamint Balogh Zsófia személyét. Vajon ki mondja meg, hogy két szereplő közül ki validál a jelenlétével kit?

Ezzel az élménnyel a hátam mögött végképp arra jutottam, amit a Hajnal Edinával folytatott beszélgetésben is pedzegettem, igaz, csak leheletfinoman: ha választanom kellene, hogy egy olyan világban akarok-e élni, ahol a szólásszabadságra hivatkozva Puzsér Róbert alkalomadtán büntetlenül elereszthet egy-egy lekicsinylő megjegyzést a nőkről, vagy nyíltan viccelődhet egy prosztó baszós poszttal a közösségi médiában, vagy egy olyanban kellene élnem, ahol ezt Puzsér nem teheti meg, viszont cserébe azt sem lehetne firtatni, hogy a pubertásblokkolók kamaszkori alkalmazásának több-e a haszna, mint amennyit ártanak, én hezitálás nélkül az előbbi világot választanám. Merthogy úgy tűnik, Robinak nagyon is igaza van abban, hogy ha a nők egyenjogúsága nem is, a cancel culture megérkezett Magyarországra is. Csak itt nem a Marton Lászlók körül fogy el a levegő.

Köszönöm, ha a feliratkozásoddal segítesz, hogy a munkám nehézségek nélkül tudjam végezni. Június 5-ig jelentős kedvezménnyel iratkozhatsz fel a hírlevélre, hogy minden posztot végig tudj olvasni és minden interjút végig tudj hallgatni.

Get 20% off for 1 year

Read more

Így viszont a magyar adófizetők pénzén működő hazai legfőbb ügyészség szerencsére nem talált semmit, ami a csalás mibenlétéről, összegéről, elkövetőinek, kárvallottjainak és haszonélvezőinek személyéről fellibbentette volna a fátylat. A pénz meg jött, legalábbis egy ideig, dögivel, először mert az uniós adófizetők milliárdos nagyságrendben finanszírozták a családbarátságot, aztán meg azért, mert – lévén ez a NER legfontosabb zászlóshajója – fizettük mi magunk. Mit kaptunk cserébe? Mitől lesz családbarát egy kórház, ahol a beteg kisgyerek mellett a szülők jobb esetben egy fotelben, rosszabb esetben egy hokedlin alszanak éjszaka? És egy múzeum, ahol mogorva teremőrök mordulnak rá az óvodásra, ha nagyobbat dobbant a lábával a kelleténél? Vagy egy közszolgáltató, ahol örülsz, ha csak 43 percig hallgatod két Für Elise között a kérjük-várjon-a-kezelőre-vagy-bontsa-a-vonalat felszólítást, mielőtt élő ember felveszi a telefont? Valakik családjának biztos jobb lett, gondolom a plecsniket legyártó beszállítók, a fogadásokat bonyolító catering cégek, és a kuratóriumokban ücsörgő álcivil kegyencek bőségesen kaptak a koncból, hogy legalább az ő családjaik ne szenvedjenek semmiben hiányt…

A továbbolvasáshoz kérlek járasd Te is a Szubkontra-hírleveleket, amelyekben nemcsak szöveget, hanem podcastinterjúkat is kapsz majd!

Get 20% off for 1 year

Read more

„Nem az a fontos, hogy mi volt az Orbán-rezsim, hanem az, hogy vége van.” Lehet ez ennyire egyszerű? A traumás kötődés, a Stockholm-szindróma legalapvetőbb eleme a kognitív disszonancia. Ki lehet abból jönne egyetlen X-szel? Mondjuk én magáról a rezsimről is azt gondoltam, hogy nem lehet belőle kijönni egy X-szel, és hát éppen itt van a kutya elásva. Mert ki lehetett. Jó, nem eggyel, hanem 3,3 millióval, de nem kellett hozzá semmi más. Miért kell mégis a bizonyosság, hogy az Orbán-rezsim, ami 16 éven át fogva tartotta az országot, egy szörnyű, elnyomó rendszer volt, amiből csak a csoda segített kijönni? Hát lássuk…

A továbbolvasáshoz kérlek, hogy rendszeres támogatásoddal segítsd hasonló interjúk és hírlevelek készítését! Májusi születésnapom alkalmából ezt most kedvezményesen teheted!

Get 20% off for 1 year

Read more

Orbán Anita külügyminiszter ehhez képest a Magyar-kormány miniszterelnök-helyettese is lesz, Lannert Judit az egyik legfontosabb, a Magyar Péter előzetes ígérete szerint vétójoggal is felruházott oktatási tárcát kapta, Lőrincz Viktória diszponálhat a rendszerváltás, sőt, a Károlyi Mihály gróf által a Tanácsköztársaság idején elsőként – felemás sikerrel végigvitt – földreform óta kiemelt szimbolikus jelentőséggel bíró vidék- és területfejlesztési tárca élén, és Görög Márta jelölésének köszönhetően az igazságügyi tárca sem marad az újdonsült miniszterelnök közvetlen családtagjainak örökös játszótere. Az új kormány alakulóülésén is egy nő, az új házelnök, Forsthoffer Ágnes ajánlja fel újra az ország házát a magyar népnek. Ha nem is áll hozzám közel az új miniszterelnök és az új kormány ideológiai színezete, egyelőre mindenképp úgy tűnik: ízig-vérig európai kormány alakul. Első rendeleteként Forsthoffer visszahelyezi az uniós zászlót a világ egyik legszebb épületére. Bevallom, elérzékenyültem. Ahogy a Telex élőjét nézve azokon a képkockákon is, amelyeken magasrangú újdonsült pártpolitikai szereplők adtak fesztelen nyilatkozatokat az Országházban korlátok nélkül grasszáló és a munkájukat végző kollégáknak. Sőt, elérzékenyültem még az új miniszterelnök, a miniszterelnökünk, a miniszterelnököm beiktatásán is.

Sokan kérték rajtam számon az utóbbi hónapokban a Magyar Péterrel szembeni bizalom hiányát. Tény, hogy nem éreztem bizalmat. Továbbmegyek: a kétségtelenül előremutatóbbnak tűnő új kormányfő beiktatása nyomán megélt elérzékenyülés ellenére – most sem érzek. Azt már többnyire csak négyszemközti beszélgetésekben, ha egyáltalán, tudtam olykor kifejteni, hogy ez nem, vagy csak részben a Magyar Péterétől, és általában a nemzeti szimbolikát, a konzervatív értékrendet, az ezeréves kereszténységet a hajtókájukra kitűzőkétől eltérő belső világomból fakadó bizalmatlanság. Általában véve nem vagyok egy könnyen bizalmat szavazó ember. Soha nem voltam az. Ennek vannak, persze, hátrányai, de újságíróként, a szakmai életemben ez az alapvető vonásom mindeddig rendkívül hasznosnak bizonyult. Mint oly sokan, sőt, az utóbbi években egyre többen, én is szívből óhajtottam a kormányváltást. Mondjuk én már 2010 óta folyamatosan. Most, hogy ez is megtörtént, ha bizalmat nem is, nyitottságot én is érzek. Bár a kampány során, és azóta is többnyire inkább csak a kritikámnak adtam hangot, sokakkal együtt én is azt gondolom, hogy ez volt az egyetlen esély arra, hogy az ország előremutatóbb irányba kezdjen el haladni.

Meggyőződésem azonban, hogy továbbra is vannak jelei annak, hogy jó lesz résen lenni. Tudom, hogy rögtön az első észrevétellel nem leszek népszerű, de teljesen értetlenül állok Ruff Bálint kancelláriaminisztersége előtt. Nem ért váratlanul, a kampányhajrában a Partizánon eljátszott „független elemzői” hónapjaiban is inkább működött előretolt kampánystábként, mint politológusként. Értem is a döntést, persze, hogy értem: egy széles körben nagy népszerűségre szert tett, a politika világában vitán felül jártas, tehát szakemberként is minden bizonnyal funkcionálni képes kancelláriaminiszter minden bizonnyal elképesztően hasznos lesz a társadalmi támogatásra a továbbiakban is talán csak az EU-s milliárdoknál kevésbé rászoruló kormánynak. De azt azért megjegyezném, hogy ugye senki nem gondolja komolyan, hogy Ruff Bálintot április 22-én, vagy nagyon maximum pár nappal korábban kereste meg a programadó tárca vezetésének ajánlatával az április 12-én alkotmányozó hatalommal felruházott miniszterelnök!? Minden tapasztalatom azt sugallja, hogy ez a legkevésbé sem életszerű. Ez pedig azt jelenti, hogy a leendő kancelláriaminiszter egy ennek a pozíciónak homlokegyenest ellentmondó szerepben, a független sajtó köpönyegébe burkolózva, a nyilvánosságot igen széles körben elérve népszerűsítette a reménybeli új kormányt. Khm…

Ha nem is nagyvonalúan, de lépjünk ezen túl, és forduljunk rá a podcast-beszélgetés témájára. Az egészségügyi reform egészen biztosan sok-sok egymásnak is ellentmondó érdeket sértő kemény dió, vagy hogy stílszerű legyek, nehéz szülés lesz. Ebbe rongyolt bele idő előtt a már a kormány megalakulása előtt is túlmozgásosnak tűnő újdonsült gazdasági és energetikai miniszter, Kapitány István, amikor – szakértelem híján is – igen határozott kijelentést fogalmazott meg a várva várt reform egyik sarkalatos pontjáról, a szabad orvosválasztás intézményéről, nem is akárhol, hanem a szülészeti ellátásban.

Ha már szülés, májusi születésnapom alkalmából június 5-ig kedvezményes hozzáférést szeretnék biztosítani a hírleveleimhez, köszönöm, ha támogatod a munkámat!

Get 20% off for 1 year

Read more

Az első Orbán-kormány éveit tapostuk (szerintem nyögtük), már akkor is borzasztóan nehezen viseltem az izzadtságszagú, koronaúsztatásos, matyóhímzéses nemzetieskedést, sosem fogott meg igazán a világértelmezésnek ez a kurzusa. Pedig akkor még, ahogy a podcastben vendégeskedő Dunay Pál biztonsági, NATO- és diplomácia-szakértő kiemelte, nem volt kétharmaduk, nem tudtak úgy elkanászodni, és persze lopni se. Ez lenne az a fénykor, ahová a Magyar Péterre és pártjára szavazó mindenkivel együtt, tán még én is visszavágyom egy kicsit. De én lehet, hogy csak a huszonkevés évesek boldog fogalmatlanságát sírom vissza. A nemzetieskedő tempót biztos nem.

Orbán Viktor és politikai közössége a nemzethalál vízióját nem 2010 után változtatta ideológiai fegyverré. A NER későbbi legfontosabb hívei és haszonélvezői már akkor is Oswald Spenglerrel, Arthur Koestlerrel, Johann Gottfried Herderrel feküdtek és keltek. Úgy itták a nemzethalál rémével fenyegető kortárs eszmefuttatásokat, mintha nem lenne holnap. Nekem mindez röhejesnek és bosszantónak tűnt, morális fölénnyel torkolltam le a vitának azon az oldalán érvelőket, akik szerint a keleti muszlim hordák veszélyeztetik a judeo-keresztény kultúrát, az afrikai menekültek az európai ivóvízkészleteket, a gyorsan tanuló, iszonyatos teherbírású, kollektív tudatra nevelt távol-keleti munkaerő pedig az észak-atlanti gazdasági hegemóniát.

Kérlek olvass tovább, segítsd a munkám! A születésnapom alkalmából meg is szeretnélek ajándékozni: mától egy hónapig kedvezménnyel iratkozhatsz fel a hírlevelemre!

Get 20% off for 1 year

Read more

Magyar Péter új alkotmányt ígér. De többet ér-e egy alkotmány a papírnál, amire leírták, ha nincs mögötte olyan társadalmi konszenzus, ami akkor is megvédi, amikor az ellenfél alkotmányozó többséget szerez? Az 1989-es alkotmányról kiderült, hogy mennyit ért. Most a 2010-es hasonló sorsra juthat. Eljött-e a negyedik köztársaság kora, és milyen volt a felelősségvállalási hajlandóság az előző köztársaságokban? Ja, hogy mindig mindenki a kormányra gondol… Milyen volt az állampolgárok felelősségvállalási hajlandósága?

Share

A szociális háló szétszaggatása nem két hónap volt. A másfél évtizedes folyamatot a társadalom többsége rezignált érdektelenséggel nézte éveken keresztül. A legtöbben azért, mert jutott elég a nemzeti együttműködés kasszájából ahhoz, hogy a személyes életüket ne vagy ne nagyon befolyásolja. Megalkuvás. Ezt a szót keresem. Ennek a következménye a szar iskolarendszer, a még szarabb egészségügyi rendszer és a mélységeiben az utóbbi évtizedekben – tegye már mindenki a kezét a szívére, az ég szerelmére! – végképp senkit nem érdeklő gyermekvédelmi rendszer. Kezdem a legutolsóval, mert az a leginkább nyilvánvaló.

A gyermekvédelmi rendszerben állami gondozásba vett gyerekek többsége cigány. Aki nem cigány, az is elképzelhetetlen szegénységből kerül a rendszerbe. Márpedig a középosztály mindent, de mindent elkövet, hogy ezektől a gyerekektől távol tartsa magát és a saját gyerekeit. Másik óvodába, másik iskolába, sőt, ha lehet, más városrészbe, vagy városba járatja őket, máshol lakik, máshol vásárol, mást eszik, másképp szórakozik. Arról pedig tudomást sem akar venni, hogy az állami gondozásban élő gyerekek többségét, akárcsak a Kontroll műsorában politikai érdekből rendkívül etikátlan módon, nagy nyilvánosság előtt kikérdezett Sanyit, életében először családias környezetben, vagy az eredeti, vagy a nevelőcsaládjánál erőszakolta meg egy könnyedén hozzáférő férfi. Segítek: az apja, a nevelőapja, az apja barátja, a nagybátyja, a nagyapja, és így tovább. A Sanyik, Juliskák, Piroskák, Katinkák, Józsikák megmentésének első és igazából egyetlen eszköze az őket a családjaikban megerőszakoló férfiak felelősségre vonása és elrettentő erejű megbüntetése lenne. Ehelyett mi történik? Nem a bíróságon, hanem már a

Kérlek, hogy a továbbolvasáshoz iratkozz fel a hírlevelemre. Köszönöm!

Subscribe now

Read more

Amikor az új népvezér a Sándor Palota előtt bejelenti, hogy az uniós pénzek hazahozatala céljából azt a négy nagyon alapvető feltételt be tervezi tartani, ami ahhoz kell, hogy az EU megnyissa az ezúttal vélhetően sokkal szerényebb folydogálást engedő pénzcsapokat, akkor ne headbangeljünk már extázisban, hanem csináljunk már úgy, mintha ez a minimum lenne. Merthogy az. Értem, hogy az előszeretettel egy böllérbe oltott kocsmafilozófus szerepében tetszelgő előző népvezér úgy csinált, mintha a világ végezetéig az ő egyszemélyi döntésén múlna, hogy átkerülünk-e az ázsiai földrészre, de ha hatalmas öntudattal bemutattuk neki, hogy ez nem így van, akkor mutassuk már meg azt is, hogy a választási ígéretet betartani nem megsüvegelendő kegy, hanem alap.

Itt van például az egyetemi autonómia kérdése. Már amikor a harmadjára is kétharmaddal felálló épp aktuális Orbán-kormány ráment a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatára 2019-ben, akkor is azon gondolkodtam, hogy ha valóban annyira meg akarná tartani az MTA a kutatóhálózatát, vajon mi az akadálya annak,

Kérlek, hogy a hírlevélre való feliratkozással tedd te is lehetővé, hogy a munkámat továbbra is mindenkitől függetlenül, csak a közönség kedvére végezhessem!

Subscribe now

Read more