Szerény, hozzá nem értő véleményem szerint Unger Anna nem rendelkezik sem kellő végzettséggel, sem megfelelő tapasztalattal, engem nem győzött meg a bizottsági meghallgatáson előadott víziója, emellett pedig több olyan dolog is kapcsolódik a személyéhez, ami „nem néz ki jól”. Ilyen például, hogy egy évvel ezelőtt ő kezdeményezte az ELTE-n a szenátus zárt ülésének elrendelését, amikor a négy kutatóközpontot kiszakították az MTA egykori kutatóhálózatából, és az egyetemhez csatolták.

Mint ahogy az Akadémiai Dolgozók Fóruma is felidézte, „az alapesetben nyilvános szenátusi ülésen így az érintett központok dolgozói, érdekvédelmi szervezetei nem vehettek részt, az ülés jegyzőkönyve azóta sem ismert, azt az ELTE közérdekű adatigénylésünkre sem adta ki. A választások után is csak azokat a dokumentumokat kaptuk meg, ahol a minisztérium részes fél volt”. Ez azonban még nem minden.

2024 végén pedig komoly egyetemi és politikai botrány kerekedett abból, hogy Orbán Balázs, az akkori miniszterelnök politikai igazgatója az ELTE Állam- és Jogtudományi Doktori Iskolájában nyújtotta be PhD-disszertációját.

Miközben számtalan egyetemi oktató tiltakozott a politikus dolgozatának befogadása ellen, Unger Anna elvállalta az egyik opponens szerepét, és át is engedte a dolgozatot annak ellenére, hogy Orbán Balázs időközben az önplágium gyanújába is belekeveredett. Felmerült ugyanis, hogy a tudományos munkájában legalább kilenc oldalnyi szó szerint átmásolt, vagy minimálisan átfogalmazott szöveg található, bármiféle hivatkozás nélkül.

Ezen szövegek egy része olyan tudományos tanulmányból származott, amelyet Orbán Balázs korábban egy társszerzővel együtt írt, és így is jelentették meg. A kritikusok úgy vélekedtek, hogy az ilyen szintű szövegátvétel, különösen egy közösen megírt műből, a társszerző feltüntetése nélkül elfogadhatatlan önplágiumnak minősül. Az ügy végül bírálóbizottság előtt végezte, ám Unger Anna és a bizottság tagjai nem állapítottak meg szakmai vagy jogi értelemben vett plágiumot, így Orbán Balázs summa cum laude minősítéssel védte meg a doktoriját. A viták csúcspontján Unger Anna férje, Ziegler Tamás Dezső jogász és egyetemi docens közzétett egy véleménycikket az Indexen, amelyben tudományos oldalról védte meg az eljárást, és az akadémiai szabadság megsértéseként, illetve cyberbullyingként értékelte azt a nyomást, ami többek között a feleségére is nehezedett.

Nekem más kritikám is van Unger Anna személyével kapcsolatban, bár erről nem ő tehet, hanem a hazai feministák, ugyanis nyilván szép számmal akadnak olyanok, akik erre a kifogás-halmazra mindössze annyival feleltek: „persze, csak azért mondják, mert nő”. És ez nagyon bosszant engem. Ahogy az is, amikor Unger Anna zsíros hajára nem lehet felhívni a figyelmet anélkül, hogy egy csoport feminista ne kezdjen károgni, „2026-ban még mindig itt tartunk, azért, mert egy nőről van szó”? Igen, Anikó, az igénytelenség még 2026-ban is a negatív tulajdonságok közé tartozik, akár férfi, akár nő az illető. Tetszik tudni, a „csúnyaság” és az „igénytelenség” közel sem ugyanaz a kategória, arról nyilván senki sem tehet, hogy a vérvonala milyen arcberendezéssel áldotta meg, hajat mosni azonban mindenki képes, főleg egy bizottsági meghallgatás előtt. Szerintem.

És miközben a társadalomban egyre nagyobb hullámokat vet az Unger-gate, a miniszterelnök úr sorra jelentkezik azokkal a Facebook-posztokkal, amelyek röviden és tömören mind abból állnak: „Azt hittétek, ti döntötök? LOLOLOL xddd”. Magyar Péter minden megnyilvánulása arról szól, hogy egy: az elégedetlenkedők úgysem értenek a szóban forgó kérdéshez, ezért mégis miből gondolják, hogy beleszólhatnak. (Igaz, olyanok is elégedetlenkednek, akik értenek hozzá, de ez látszólag nem zavarja.) Illetve kettő: a nagy hangon tiltakozók közül senki nem olvasta a valós pályázati anyagokat, ezért végső soron megint csak hülyék vagyunk a véleménynyilvánításhoz.

Ez azonban egy cseppet igazságtalan, hiszen a pályázati anyagok nem is nyilvánosak, az átlag állampolgár nem is tehetne eleget Magyar Péter felszólításának, hiszen nem fér hozzá az anyagokhoz, a kiválasztás zárt ajtók mögött zajlott, sőt, az Igazságügyi és Alkotmányügyi Bizottság azóta azt is megtagadta, hogy kiadja pályázatok pontozó listáját. A miniszterelnök úr hozzáállása azért különösen visszaás, mert rengeteg állampolgár csak azt szeretné tudni, mi alapján találtatott jobbnak Unger Anna Ligeti Miklósnál? Szeretnénk részleteibe menően, kifejtve és megmagyarázva hallani, miért ő az alkalmasabb jelölt, ehelyett Magyar Péter az egészet elintézte annyival; a pályázatok döntöttek és különben se akadékoskodjon, aki hülye hozzá.

Ezért én csak azt szeretném megkérdezni, ki szól Radnai Márknak? Annak a Radnainak, aki mindössze néhány nappal ezelőtt haknizta végig a fél sajtót az úgynevezett Közhanggal, ami „egy hidat fog képezni” a társadalom és a kormány között?

Én ezt személy szerint nem bánom, mert szerintem borzalmas ötlet volt, hiszen a legtöbb esetben három ember sem képes arra, hogy kompromisszumra jusson, nemhogy egy egész ország. Nem kell és nem is szabad mindenkit megkérdezni, sőt, szívem szerint a szavazati jogot is cenzushoz kötném. A legtöbb ember (sokszor önhibáján kívül), de akkor sem alkalmas arra, hogy közéleti kérdésekben döntést hozzon. Nagyon nem értek egyet azzal a koncepcióval, hogy mindenki véleményét hallgassuk meg, hiszen a legtöbb ember egy jottányit sem ért ahhoz, amiről épp nagy elánnal szónokol, és hát a jelek szerint Magyar Péter is van vele. Ami nagyon jó, csak akkor idejében tessék megszüntetni a Közhangot, mert hát mi szükség lenne rá?

A miniszterelnök úr szerint a Tisza soha nem ígért olyat, hogy az állampolgárok ilyen döntésekben is szerepet kapnak majd. Soha! Ez azért mókás egy kicsit, mert Radnai Márk ennek a szöges ellentétét állította akkor, amikor azt mondta, a Közhang azért indult, mert „a demokráciát nem lehet felülről építeni, ehhez állampolgári részvét is kell”.

Sőt, maga Magyar Péter is számtalanszor elmondta a kampány során, hogy a Tisza-kormány véget fog vetni azoknak az időknek, amikor az állampolgárok feje felett születtek a döntések. Most akkor melyik? Én tényleg nem bánom, ha a Közhang-projekt három nap után hamvába hal, és kampányban oly sokszor megígért „deliberatív demokrácia” kiépítése helyett inkább visszatérünk Arisztotelészhez, csak döntsük el végre. Mindkettőt egyszerre nem lehet.

Kép: Telex/Youtube

Tisztában vagyok vele, hogy ezen véleményemmel a kisebbség táborát erősítem, ugyanakkor lassan de biztosan mégis egyre többen leszünk, akik kínlódva fordítják el a fejüket erről a kocsmai mutatványról. Talán tévedek. Talán azoknak van igazuk, akik szerint nem szabad hagyni, hogy a Fidesz ilyen könnyen megússza, amit ennek az országnak okozott. De mit értünk az alatt, hogy „megússza”? Én sem szeretném, ha „megúsznák”. Amit ezzel a gyönyörű országgal, lakóinak millióival és a népünk lelkével tettek, arra nincs bocsánat. Tényleg nincs. A gyógyulásnak ugyanakkor nem szükséges feltétele az elégtétel. Nem szabad, hogy az legyen.

Újra és újra az arcukba kiabálni az általuk elkövetett rengeteg galádságot nem valódi felelősségre vonás. A felszólalás véget ér, Magyar Péter nagysokára ugyan, de végül csak elhallgat, a kamera kikapcsol, a Netflix-parlament nyugovóra tér, a bűnösök pedig továbbra is szabadlábon garázdálkodnak. A tét nélküli, emelt hangú szembesítés egyszerűen nem elég, akárhányszor is hangzik el. Egy valamit azonban nem szabad elfelejteni: a gyógyulásnak nem szükséges feltétele az elégtétel.

A Fidesz 16 éven keresztül bántalmazta ezt az országot, ezt a kapcsolatot pedig idő lesz feldolgozni. Ezt én jobban tudom, mint bárki más. A bántalmazó kapcsolatból való kiszabadulás után, az igazságra ráébredvén a bántalmazott fájdalma akkora, amely alatt kis híján végleg összerogyik. A szabadság még nem egyenlő a gyógyulással, sőt, a legrosszabb sokszor csak olyankor kezdődik.

„Nem is igazán beszéltem erről a környezetemben senkinek. Természetesen több embernek elmeséltem, mi is történt valójában, de azon az egy részletes élménybeszámolón kívül nem nagyon boncolgattam ezt a témát senkivel. Ezzel nem arra akarok célozni, hogy senki nem érdeklődött a hogylétem felől, mert de, egyszerűen nem láttam értelmét erről beszélni. „Nagyon nagyon fáj és nem tudom, mit kezdjek vele” – ez minden mondanivalóm a történtekkel kapcsolatban, ezt pedig senkinek nem kell meghallgatnia újra és újra, segíteni úgysem tudnak. Természetesen van olyan, aki már többször felajánlotta, ő tényleg szívesen meghallgatja, mikor mi jár a fejemben ezzel kapcsolatban, de nem érti: az üvöltésen kívül nincs mit mondanom” – annak idején így fogalmaztam meg a saját bántalmazásom történetét. Mi, édes kicsi Hazám, most még csak az üvöltésnél tartunk.

Teljesen természetes, ha a felszabadulás után sokáig csak ordítani akarunk, ez is a gyógyulás része. A bántalmazott sokáig semmi másra nem vágyik, mint újra meg újra elkiabálni, elsírni, kitoporzékolni azt a fájdalmat, aminek a cipelésébe majd’ belerokkan. Ezt teszi most Magyar Péter is (?), mindannyiunk nevében. Ennek azonban egyszer vége kell, hogy legyen. Mondjuk, hogy még nem most, de egyszer igen – akár úgy is, hogy a Fidesz sosem vállalt felelősséget.

A bántalmazott sokáig a fél karját adná azért, ha a bántalmazója csak egyszer a szemébe nézne és azt mondaná: „tudom, mit tettem veled”. Ezt azonban szinte sosem kapjuk meg, és kicsi Hazám, ezt bizony el kell fogadni. A továbblépés sokáig elképzelhetetlennek tűnik elégtétel nélkül, pedig az igazi gyógyulás ott kezdődik, amikor már nincs szükségünk ilyesfajta lezárásra. Nem, nem szeretném, ha bármelyikőjük is megúszná, de fel kell készülnünk arra, hogy lehetnek ilyenek, ezt pedig el kell majd tudni engedni.

A miniszterelnök nagyszerűen helyt állt a gyógyulás első fázisában, a folyamat azonban itt nem érhet véget. Idővel ugyanis tovább kell lépni, még akkor is, ha nincs elégtétel, én pedig csak remélni tudom, hogy az is ennyire jól fog majd menni neki.

A Kr. e. 4. században ugyanis élt egy férfi, bizonyos Kautilja, aki az ókori India egyik legnagyobb politikai gondolkodója, államelméleti írója és stratégája volt. A hagyomány szerint a Csánakjaként és Visnuguptaként is emlegetett férfi a Maurja Birodalom megalapításának szellemi atyja és Csandragupta Maurja legfontosabb tanácsadója volt. Bár a személyét övező történetek sok esetben nem támaszthatók alá konkrét bizonyítékokkal, Indiában ma is az egyik legnagyobb hatású államférfiként tartják számon. Aki nem mellesleg rendkívül hasonló módon gondolkodott, mint Machiavelli, csak sokkal korábban.

A Kr. e. 4. században India számos kisebb királyságra tagolódott; a Gangesz vidékén a Nanda-dinasztia uralkodott, a nyugati félteken pedig még nyögték Nagy Sándor hódításainak a következményeit. Ez a számos kisebb királyság és köztársaság rendszeresen háborúba bocsátkozott egymással, ezért egyre világosabbá vált, hogy csak egy erős, jól szervezett központi állam képes hosszú távon biztosítani a békét és a gazdasági fejlődést.

A hagyomány úgy tartja, hogy Kautilja brahmin családból származott, a Teremtő pedig kivételes intelligenciával áldotta meg, ezért már fiatal korában a kor egyik legfontosabb tudományos központjába, Taxilába került oktatni. Taxila egy olyan oktatási központ volt, ahová India minden részéről, sőt Perzsiából és Közép-Ázsiából is érkeztek tanulók, akiknek aztán filozófiát, nyelvészetet, orvostudományt, hadtudományt, matematikát és politikát tanítottak.

A nevéhez fűződő talán legismertebb történet úgy szól: egy alkalommal súlyos sérelem érte a Nanda-király udvarában. A király állítólag tömegek szeme láttára, nyilvánosan megalázta őt, amire Kautilja bosszút esküdött és megfogadta, hogy romba fogja dönteni a dinasztiát. Ekkor találkozott Csandragupta Maurjával, akiben a legendák szerint azonnal felismerte a tehetséges vezetőt, majd a tanítványává fogadta, és éveken keresztül oktatta hadvezetésre, diplomáciára és államvezetésre. Bár a történet részletei valószínűleg sok változáson mentek keresztül az évszázadok során, annyi bizonyosnak tűnik, hogy Kautilja kulcsfontosságú szereplő volt Csandragupta hatalomra jutásában és a Maurja Birodalom megszervezésében.

A Maurja Birodalom létrejötte fordulópontot jelentett India történetében, ugyanis most először sikerült a szubkontinens jelentős részét egyetlen központi hatalom alá vonni. Kautilja azonban nem csupán politikai tanácsadóként funkcionált, hanem sokkal inkább olyan államelméleti gondolkodó volt, aki az utolsó részletig kidolgozta, hogyan is kellene működnie egy jól szervezett birodalomnak. Ennek a gondolkodásnak a végterméke az Arthashástra című műve. (A könyv megvan magyar fordításban is, úgyhogy akit érdekel, hajrá.)

A szöveg hosszan és részletesen fejtegeti, hogy mik az uralkodó feladatai. Kautilja szerint a király nem azért uralkodik, mert erre isteni joga van, hanem mert kötelessége biztosítani alattvalói biztonságát és jólétét. Szerinte egy jó uralkodó korán kel, személyesen ellenőrzi hivatalnokait, meghallgatja tanácsadóit, figyelemmel kíséri a gazdaságot, foglalkozik a hadsereggel, és rendszeresen fogadja a lakosság panaszait. Az uralkodó számára nincs valódi pihenés, mert minden pillanatban az ország érdekeit kell szolgálnia. Az alattvalók elégedettsége pedig kulcskérdés, mert így a lakosság kevesebbet lázad, többet termel, több adót fizet, és erősebbé teszi az államot.

Könyvében a gazdaság is kiemelt szerepet kapott: Kautilja úgy tekintett az államra, mint egy összetett gazdasági szervezetre, amelynek minden egyes részét precízen össze kell hangolni egymással. Részletesen foglalkozott a földműveléssel, az öntözőrendszerekkel, a bányászattal, az erdőgazdálkodással, a kézműiparral és a kereskedelemmel. Szerinte az állam nem lehet tétlen megfigyelő, ha a gazdaságról van szó: bizonyos területeken vállalkozónak, másoknál szabályozónak kell lennie. Az adóztatásról különösen árnyalt módon gondolkodott. Úgy vélte, az államnak szüksége van bevételekre, ugyanakkor a túlzott adóztatás végül minden esetben elégedetlenségbe csap át. Egyik legismertebb hasonlata szerint az uralkodónak úgy kell adót szednie, „ahogyan a méh gyűjti a nektárt a virágról: anélkül, hogy kárt tenne benne”.

A hírszerzést kulcsfontosságúnak tartotta, mert abból indult ki, hogy egy uralkodó csak akkor képes jó döntéseket hozni, ha megfelelő információkkal rendelkezik. Ennek érdekében pedig egy rendkívül kifinomult kémhálózat felépítését szorgalmazta: nemcsak katonákat vagy hivatalnokokat szervezett volna be, hanem szerzeteseket, kereskedőket, utazókat, művészeket, sőt prostituáltakat is, a végső cél pedig az volt, hogy az állam időben értesüljön minden fontos eseményről. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy mindig minden információt le kell ellenőrizni több forrásból is.

A külpolitikáról alkotott elképzeléseivel szintén jelentősen megelőzte a korát: Kautilja abból indult ki, hogy az államok közötti kapcsolatokat elsősorban az érdekek alakítják, nem pedig az erkölcsi szabályok. Kidolgozta az úgynevezett mandala-elméletet, amely szerint egy ország közvetlen szomszédja rendszerint természetes rivális, míg a szomszéd szomszédja potenciális szövetséges lehet. Szerinte semmilyen szövetségre nem lehet örökkévalóként tekinteni: mindig az adott helyzet alapján kell eldönteni, hogy a béke, a háború, vagy a várakozó álláspont a legelőnyösebb.

Ez lehet az oka annak, hogy Kautilját gyakran Machiavellihez hasonlítják, és a hasonlóság valóban adott is, hiszen mindketten úgy vélték, hogy az állam fennmaradása érdekében néha kemény és erkölcsileg vitatható döntéseket kell hozni. Kautilja elfogadhatónak tartotta a megtévesztést, a titkos műveleteket, az ellenség megosztását vagy akár a vesztegetést is, ha ezek az ország az ország biztonsága érdekében történtek.

És bár az Arthashástra a megírása után hosszú évszázadokra feledésbe merült, a XX. század elején szerencsére újra felfedezték, és azóta is úgy tartják számon, mint a világ egyik legjelentősebb ókori politikai műve.

Nemrégiben a nemzetközi podcast-szféra két koronázatlan királya, Chris Williamson és Steven Bartlett együtt készítettek el egy adást, amelyben Bartlett elmesélte, néhány pohár bor hogy volt rá olyan hatással, mintha csak ólom-savat ivott volna. Tetszik tudni, ő harminc évesen egy évig teljesen felhagyott az alkoholfogyasztással, majd nemrég egy vacsora alkalmával megivott pár pohár bort. A részegség állapotát meg sem közelítve tért nyugovóra aznap este, ám ez a pár pohárka így is teljesen tönkretette a következő néhány napját!

„Megittam pár pohár bort, ami aztán három teljes napomat tönkretette a dominó-effektus miatt, amit okozott. A bor miatt rosszabbul aludtam aznap este, és mivel rosszabbul aludtam, kevésbé figyeltem az étkezésre a következő nap, mert a dopamin vagy a kortizol-szintem vagy micsoda, romlott. Aztán a podcast-felvétel is rosszabbul ment emiatt, és nem mentem el edzeni sem” – részletezte Bartlett a megrázó részleteket a megfelelő melatonintermelés és optimális alvás érdekében napközben is narancssárga szemüvegben feszítő Chris Williamsonnak, aki feszült figyelemmel hallgatta.

Persze az önoptimalizálók szektája nem csak Steven Bartlettből és Chris Williamsonból áll: emberek tömegei vannak, akik folyamatosan monitorozzák az alvásukat, a vércukrukat, minden nap edzenek és önfejlesztő könyveken kívül mást nem is hajlandók a kezükbe venni.

Na most. Én már nagyon ritkán iszom alkoholt, és azt is csak jó okkal. Mindent vagy semmit, nagyjából ezt az elvet tettem magamévá, vagyis konzekvensen nemet mondok egy-egy pohárra egy átlagos vacsora vagy egy vasárnapi ebéd alkalmával, viszont ha iszom, akkor iszom. Ez az elmúlt év során mindössze két alkalommal történt: az április 12-i ünneplés során, illetve a 30. születésnapomon.

Semmi baj nincs azzal, ha valaki teljesen elhagyja az életéből az alkoholt: kis mennyiségben is káros, rákot okoz, értelmetlenné teszi az edzőterembe járást, rávesz minket, hogy ráírjunk az exünkre, csupa szörnyű dolog. De! Azért könyörgöm. Ezt ne abból az indokból tegyük már, hogy minden egyes percben a lehető legoptimálisabb módon funkcionáljunk, mert az élet ennél sokkal többről szól. Mondjuk a SZÓRAKOZÁSRÓL. Az emberi kapcsolatokról. Az emlékekről.

Sajnos úgy látszik, a harmincpár és az annál fiatalabb korosztály egészen kezdi elfelejteni azt a koncepciót, hogy az életet élvezni is lehet, mert egyszerűen betemeti őket a sok önfejlesztő podcast, edzős kontent és egészségtipp, a napi 10 ezer lépés, kékfényszűrős szemüveg és a 15 lépéses skin care rutin.

Pedig nem kell a nap minden egyes percében monitoroznunk a szívverésünket, nem kell minden éjszaka rögzítenünk a rem-fázisunkat, nem kell minden áldott nap 10 ezer lépést megtenni és legalább 150 gramm fehérjét elfogyasztani. Nem kell. Egyszerűen nem kell. Néha elég, ha egy barátokkal töltött átbulizott éjszaka után egész vasárnap mekis kaját eszünk és Disney meséket nézünk. Ha megesszük azt a churrost, elszívjuk azt a cigit és fennmaradunk hajnali ötig, hogy megnézzük a napfelkeltét. Életünk végén sokkal szívesebben emlékszünk majd vissza azokra az őrült, kalandos, sokszor meggondolatlan, néha talán veszélyes sztorikra, amik mind annak a felvillanó bizonyítékai: igen, valóban éltünk.

Milyen jó lesz, hogy vannak emlékeink, amiket majd el tudunk mesélni az unokáinknak azon kívül is, hogy minden éjszaka pontban nyolc órát aludtunk, minden héten legalább négy nap edzettünk, folyamatosan fejlesztettük a memóriánkat és soha, de soha nem voltunk részegek (a többiről nem is beszélve). Félreértés ne essék, azt a hozzáállást is messziről kerülendőnek tartom, hogy a semi-alkoholizmus és kábítószerfüggőség tesz valakit izgalmassá, de azért vannak arany középutak. Ez a téma kicsit hasonló a

soft clubbing jelenségéhez, amikor is a fiatalok odáig optimalizálták a kikapcsolódási szokásaikat, hogy a bulik már fényes nappal vannak egy pékségben, csak nehogy egy órával tovább fent kelljen maradni az ideálisnál.

És még valami: ha egész életünkben minden egyes döntésünket úgy hozzuk, mintha nagyon betegek volnánk, akkor egy idő után azok is leszünk. Az önoptimalizálásnak ugyanis megvan az a hátránya, hogyha az ember úgy eszik, úgy alszik, és úgy él, mintha legalább háromfajta rák és két autoimmun-betegség pusztítaná a testét, akkor az olyan normális, hétköznapi tevékenységek, mint három pohár bor elfogyasztása is meg fogja viselni. Ha már szinte hozzánk nőtt a melotonin szemüveg, akkor nem csoda, ha anélkül nem tudunk elaludni. Ha a szervezet egyszer sem billen ki a lehető legoptimálisabb és legkényelmesebb állapotból, nem csoda, ha törékeny lesz.

Én ugyan a végtelenségig kapitalizmus-párti vagyok, de abban a gondolatban azért van némi ráció, hogy ennek a nagy optimalizálási láznak igenis köze van a kapitalizmus termelékenységi logikájához. Ha jobban belegondolunk, valahol egészen elképesztő, hogy olyan tevékenységek váltak számszerűsíthetővé és mérhetővé a különböző applikációk által, mint az alvás, az evés vagy a sport. Van néhány olyan, a témával foglalkozó szociológus és egyéb tudós, akik Michel Foucault francia filozófus Felügyelet és büntetés című művében kifejtett „engedelmes test” fogalmát is behozzák az önoptimalizálásról szóló gondolkozásba, de én ezzel speciel nem értek egyet.

Nagyon röviden arról van szó, hogy az emberek mára tulajdonképpen internalizálták azt a fajta „láthatatlan megfigyelést”, amivel korábban csak a hatalom operált a megfélemlítésük érdekében. Ennek a megtestesítői azok a különböző okoseszközök, amelyekkel folyamatosan figyeljük és vizsgáztatjuk a szervezetünket. Nekem ez a gondolat túlságosan olyan, mintha a Gólyában mondta volna az fiatal, aki láthatóan egy kilométert sem tud lefutni megállás nélkül, ellenben váltig állítja, hogy az edzőterem a szélsőjobboldali eszmék melegágya. Byung-Chul Han filozófus is azt vallotta, hogy a modern társadalmak a külső elnyomás helyett már inkább önmagukat szabályozzák vasszigorral.

A valóság ezzel szemben sokkal inkább az, hogy az önoptimalizáló tevékenységek nagyon hatékony kapcsolatba képesek lépni az agy jutalmazó rendszereivel, ezért annyira addiktívak.

Kent Berridge idegtudós kutatásai rávilágítottak arra, hogy a dopamin nem is annyira magához az örömérzethez kapcsolódik, hanem sokkal inkább a várakozáshoz és a törekvéshez. Ez segíthet megmagyarázni azt is, hogy ezek a viselkedésformák miért válhatnak ennyire kényszeressé. Az állandóan rendelkezésünkre álló eszközök segítségével pedig könnyedén létre lehet hozni a tökéletes visszacsatolási hurkokat.

A folyamatos optimalizálás azonban sokaknál épp hogy stresszt és szorongást idéz elő, különösen akkor, ha meg kell törni azt a rutint, ami eddig a dopaminlöketet adta az agynak. Ezért lesznek sokan egyenesen feszültek attól, ha egy-egy nap kimarad az edzés vagy a napi 10 ezer lépés, sőt, olyanok is akadnak bőven, akik inkább a szociális kapcsolataikról mondanak ezek javára. Mondjuk ki: a túlzásba vitt önoptimalizálás tulajdonképpen ugyanolyan függőség, mint bármi más. Szilárdan állítom, az önuralom és az önfegyelem az önszeretet legmagasabb formája, de azért csak mértékkel.

Azt ugyan már Arisztotelész is megmondta, hogy a boldog élet titka a folyamatos fejlődés, de ő volt az is, aki az arany középút fogalmára felhívta a figyelmet. Semmi baj nincs az optimalizálással, amíg azt nem felejtjük el, hogy az életet azért mégiscsak élni kéne.

Öt nappal a temetés után összeszedtem minden maradék erőmet, és elmentem az otthonába. Csodálatosan lágy, késő tavaszi nap volt, a levegő olyan finoman illatozott, hogy az embernek kedve támadt volna beleharapni. Anyám már hetek óta noszogatott, hogy menjek el, vagy menjünk el együtt, és segítsek átnézni Ágnes dolgait. A holmija egy része már barna, katonás rendbe állított kartondobozokban sorakozott a szobákban. A nappaliban a mahagóni színű, nehézkes szekrények kibelezve tátogtak a fal mellett, a vastag, méregzöld bársonyfüggönyök pedig egytől egyig le voltak fejtve az ablakokról. Már nincs, ami elrejtse a királyságát a világ elől. Most már nem mondhattam, hogy minden olyan volt, ahogy Ő hagyta. Nem. Minden olyan volt, ahogy anyám, Évike és Tamás hagyták.

Kicsit émelyegtem, de ezen kívül semmi más bajom nem volt: mióta átléptem a küszöböt, egyetlen árva könnycsepp sem égette a pilláimat. Csodálkoztam is. Az egyik fenti dolgozó szobában kezdtem a pakolást, bizonytalan ujjakkal matattam végig a tölgyfa asztalon: papírok, levelek, jegyzetek. Fényképek. Egy egész emberöltő apró töredékei. Az egyik fiókban találtam egy kicsinyke kulcsot, majd rövid próbálkozás után a szekrényre is rábukkantam, amit nyitott. Megsárgult, málladozó doboz bukkant elő, ami egy köteg régi könyvet őrzött. Óvatosan elkezdtem lapozgatni. Kedves Naplóm! Azt hiszem, épp itt az ideje munkahelyet váltanom. Kaptam egy csodás ajánlatot. Ágnes naplói. A többibe is belelapoztam. Mind az volt.

Egy cseppet meglepődtem, nem is feltétlenül azért, mert naplót írt, bár azt sem gondoltam volna, hanem mert megtartotta őket. Még most sem igazán akaródzott belenéznem, mert a naplója mindenkinek a legszentebb magánügye. De hát már halott. Nem is vettem észre, hogy ezt hangosan mondtam ki. Vajon egész életében írta őket? Találomra kiválasztottam egy könyvet a kupacból, véletlenszerűen kinyitottam és olvasni kezdtem.

Kedves Naplóm! Május végén betöltöm a harmincadik életévemet, ezzel pedig hivatalosan is véget érnek a húszas éveim. Micsoda tíz év volt… Egészen borzalmas. Eddigi életem legrosszabb tíz éve. Nemrég vágott tarkón a felismerés, hogy tulajdonképpen az évtized végét ugyanazzal töltöm, amivel az elejét is; a földön kuporogva kapargatom össze lelkem szétzúzott darabjait, miközben lassan oszlik körülöttem a sötétség.

Minden egy aprócska orvosi rendelőben kezdődött. A húszas éveim elején jártam, amikor pajzsmirigy-alulműködéssel és hormonproblémákkal diagnosztizált egy nőgyógyász. Azt mondta, a szervezetem rossz arányban termeli a hormonokat, férfiból túl sok van, nőiből meg túl kevés, ez okozza minden problémámat. A magas, szikár, mosolyszemű doktor úr azonban megnyugtatott, gyógyszeres kezeléssel ez könnyedén orvosolható. Vérvétel, hormonszintmérés és faggatózás következett, majd megszületett a megoldás: Prednizolon tabletta.

Néhány tétova lépéssel odébb lépkedtem, miközben a szemem egy pillanatra sem eresztette el Ágnes lendületes, hurkos betűit. Az asztal mellett egy sötétbarna bőr fotel állt. Lehuppantam.

A Prednizolon egy szteroid, amelyet allergiás, gyulladásos vagy hormonális eredetű betegségekre szoktak felírni. Mi úgy mentünk neki a kezelésnek, maximum fél évig szedem, miközben havonta járok vérvételre, hat hónapnak ugyanis elegendőnek kell lennie, de egyébként sem javallott túl sokáig szedni a szert. Na persze.

Amennyire fel tudom intézni, az idősen is sármos, leheletnyit mindig napcsókolta doktor úr csak egy dolgot felejtett el közölni velem: a gyógyszer lehetséges mellékhatásait. „Mentális zavarok”. Ez szerepel a dobozba hajtogatott mérföldes papíron, mint azt jóval később megtudtam. Nem is úsztam meg, az elmém nem sokkal a „kúra” elkezdése után rácsúszott a masszív őrület útjára, az ámokfutásnak pedig egy-másfél évig nem is lett vége. Teljesen kifordultam önmagamból, a szűk környezetem egyre nagyobb riadalommal nézte, ki ez a dühöngő őrült, aki éppen szétveri az életemet. Szörnyen éreztem magam a bőrömben, de nem tudtam volna megfogalmazni, miért, katasztrofális szokásokat vettem fel és még annál is rosszabb döntéseket hoztam. Elképesztően próbára tettem a környezetemet, ami nem is múlt el nyomtalanul.

Előrébb csúsztam a fotelban, a térdeimre könyököltem, a napló pár centiméterre került az arcomtól. Megcsapott a doh szaga. Minden sorral egyre zaklatottabb lettem, mégis mohón faltam a betűket. Én miért nem tudtam erről? Eddig azt hittem, kifejezetten közel álltunk egymáshoz. És miért saját magammal kezdek foglalkozni azonnal? Mit jelent az ámokfutás? Drog? Bűnözés?

A dolgok, amiket csináltam, a szituációk, amikbe kerültem, a szerek, amelyeket fogyasztottam, soha vissza nem fordíthatók.

Szóval igen. Igen? Egyre hevesebben vert a szívem.

Másfél éven keresztül fetrengtem a deviancia szurkos, fekete mocsarában, ám Hraballal ellentétben nem leltem meg semmiféle gyöngyöt - semmi mást nem találtam, csak mocskot, mocskot, amit már soha többé nem tudok lemosni. A szívemnek legkedvesebb kép a gyermekkoromból: nagyjából kétéves lehetek, Édesapám a földön ül és a lábszárán hintáztat, én pedig az Anyám kezében tartott kamerába nevetek. Nem tudom, miért és mikor, de valamikor ezt a képet neveztem ki az egykoron ártatlan lelkem megtestesítőjének. Amit ezzel a kislánnyal csináltam én magam, és amit másoknak hagytam megtenni vele, az megbocsáthatatlan, az emlékek néha a mai napig néma vádként kísértenek az éjszaka sötétjében. Mégsem ez volt a legrosszabb.

A lapok közül kiesett egy fénykép, épp az ölembe. Az a fénykép volt az. Felemeltem. A kép közepén kacagó cserfes kislány valóban olybá tűnt, mint aki semmi mást nem ismer a világból, csak az apja ölelését. Hosszan néztem. Néha, amikor nagyon felszabadult volt, még mindig el-el lehetett kapni az arcán ezt a tekintetet. Fullasztó érzés fojtogatta a torkomat. Visszafordítottam a tekintetem a lapokra.

Hanem az, hogy eközben elvesztettem azt az embert, aki a legtöbbet jelentette nekem kerek e világon: a testvéremet. Senki ne értse félre, nem halt meg, önként döntött úgy, hogy hátat fordít nekem. Kettő öcsém van, az idősebbik egy éves koromban látta meg a napvilágot, onnantól kezdve pedig gyakorlatilag egy lélek két feleként léteztünk húsz éven keresztül. Az ámokfutásom azonban olyan dühöt és fájdalmat szült benne, hogy úgy döntött: egyszerűbb, ha megszűnök számára létezni. Onnantól kezdve így is cselekedett, nem szólt hozzám, nem vett tudomást rólam éveken keresztül. Kontrollálhatatlan sebességgel száguldottam a szakadék felé, mindent elsodorva, ami az utamba került; soha életemben nem lett volna még akkora szükségem Rá, mint akkor, Ő azonban cserben hagyott. A kisujját sem mozdította annak érdekében, hogy ne zúzódjak szét a zuhanás végén, a szakadék aljának csapódva. Több alkalommal sem az én érdemem volt, hogy ma még mindig itt vagyok, és ha ez így lett volna, azzal a tudattal távozom, hogy Ő ezt hagyta megtörténni.

A könnyek forró patakokként buggyantak ki a szememből, apró, fekete festékmócsingokat hagyva maguk után. Az egész arcomat görcsbe rántotta a hirtelen, heves düh: mégis hogy tehetett valaki ilyet?! Ki fordít hátat a testvérének akkor, amikor annak nyilvánvalóan szüksége van rá? Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy igazságtalan lennék, annak ellenére sem, hogy nyilvánvalóan nem ismertem a teljes történetet. Nem is érdekelt.

Rendületlenül szedtem a gyógyszert, a várt hatás azonban elmaradt; az eredményeim hónapról hónapra csak romlottak. A doktor úr fejében ennek ellenére csak sokára fogalmazódott meg a gondolat: akkor talán abba is lehetne hagynom. Addig azonban különböző legális és illegális kemikáliák kéz a kézben gyötörték az elmémet, időnként szó szerint mindent beterítve a Pokol lángjaival. Amíg élek, nem fogom elfelejteni, milyen mélységekben jártam akkor. Egy idő után azonban, amikor már minden érintett szervem leállt a működéssel, felhagyhattam a gyógyszerrel, ezzel párhuzamosan pedig az elmém is tisztulni kezdett. (Ezután mesterséges hormonkészítményt kellett szednem egy darabig, mert a testem tényleg visszavonulót fújt egy időre, de ez egy másik történet.)

Azt ugyan eddig is tudtam, hogy Ágnesnek nem született gyermeke, de azt a tényt ordító hallgatás övezte egész életemben, hogy soha nem is akart, vagy csak nem lehetett neki. Erre a kérdésre persze most sem tudtam meg a választ, ebből még bármi, meg annak az ellenkezője is következhetett volna.

Ahogy a szervezetem tisztult, úgy találtam meg újra lassan és fokozatosan az önmagamhoz vezető, eltemetett utat. A lelkemben körbenézve irdatlan pusztítás fogadott, darabokban, meggyalázva hevert minden, ami valaha is fontos volt számomra. Sokáig tartott, amíg mindent helyrehoztam, sőt, olyan is van, amit a mai napig nem sikerült – van, amit nem is lehet. 24 éves koromra nagyjából teljesen eltakarítottam a romokat, visszaépítettem a hidakat, elsírtam a könnyeket és megkezdtem az új lapot. 24-től 25,5 éves koromig volt egy kellemes másfél évem: nagyjából ennyi jutott nekem ebben az évtizedben.

25,5 évesen ugyanis beleszerettem valakibe, aki még annál is mélyebb gödörbe taszajtott bele, mint amiből nem sokkal előtte kikapartam magam. Évekig tartó, egyre gyötrelmesebb bántalmazás vette kezdetét, szidalmazással, elszigeteléssel, fenyegetéssel, nélkülözéssel és rengeteg fájdalommal. Alighogy megtaláltam, ismét elvesztettem önmagam, a kedvesem kitépte a kezemből és ripityára törte a frissen felfedezett kincset. Amikor végül elengedett, szinte már semmi nem maradt belőlem. Kezdetben úgy tűnt, minden különösebb következmény nélkül átvészeltem a bántalmazás éveit, és hamar újra kiáshatom önmagam maradványait a romok alól.

Valósággal letaglóztak az olvasottak, többször is végigfutottam a bekezdésen. Ágnes mindig annyira szikár volt, erős, de jókedélyű, kacarászós, de távolságtartó. Soha nem gondoltam volna, hogy... Oh, drága Ági…

Ám a kedvesem által alkalmazott tortúra nagyobb sebeket ejtett rajtam, mint azt én először sejteni véltem, az igazán pokoli időszak pedig csak a szakítás után kezdődött. Kiderült, hogy ez a szerelem teljesen elpusztított mentálisan, így hamarosan hosszú ideig tartó, durva szorongásos betegség ütött ki rajtam, annak minden mellékhatásával együtt. Így telt a 27. és a 28. évem. A fájdalom akkora volt, hogy az elmém úgy döntött, inkább menekülőre fogja; ismét elvesztettem önmagam, de úgy, ahogy még sohasem. Úgynevezett disszociatív zavarok. És bár a helyzet azóta sokat javult, továbbra is idegenként élek a saját életemben. Akkoriban többször is eszembe jutott, hogy ismét kinyújtom a kezem a testvérem felé, de végül soha nem tettem. Addigra számtalan próbálkozásomat visszautasította már, és ennyi fájdalmat az én szívem sem bír el. Így érkeztünk el a 29-hez, majd végül a 30-hoz.

Most a törött darabok lassan kezdenek összeállni, a sötétség kezd oszladozni, az út végén pedig tudom, ismét ott fogok állni ÉN. Tudom, hogy így lesz. Ennek ellenére nem tekintem keservesnek ezt a tíz évet, még hálás is vagyok érte. Bár kevés olyan tapasztalatot szereztem, amit a húszas években „kellene”, a világból szinte semmit nem láttam, mégsem cserélném el őket semmire. Nem azért, mert nem hiszek a megbánásban, (mert egyébként hiszek), egyszerűen úgy vélem, az így megszerzett tudás és tapasztalat nem veszett kárba. Eddig sem voltam egy hálátlan ember, most azonban szent meggyőződéssel vallom: az élet igazi ajándék. A húszas éveim jelentős részét mentálisan instabil állapotban töltöttem, és bár a világból tényleg nem sokat láttam ezalatt, magamról mégis nagyon sokat tanultam. És ez nagyon nagy kincs.

Megállíthatatlanul zokogtam, mire a bebarnult oldalak végére értem. Ágnesnek két öccse volt, és bár azt tudtam, hogy felnőtt korukra megromlott a viszonyuk, az sosem derült ki, hogy mi történt pontosan. Még most sem értettem teljesen, de szerintem még édesanyám sem tudta. Hát azért emlegette annyiszor Ágnesék példáját… A napló kicsúszott a kezemből, ahogy a könnyeim függönyén át türelmetlenül matattam a telefonom után. Megtaláltam. Remegő kézzel tárcsáztam. Haló – szólt bele a telefonba a bátyám. 15 éve nem hallottam a hangját.

Nagyon röviden: a Női Minimum egy olyan követeléscsomag, amely a magyar nőket érintő legégetőbb ügyeket és az azokra adott szakmai javaslatokat tartalmazza. (Legalábbis e 21 civil szervezet szerint.) Akit részletesebben is érdekel a téma, azoknak ajánlom a Kontrollon megjelent írásomat, most viszont beszéljünk arról, nekem miért nem elég az, hogy „több nőt a közéletbe”.

Pedig annyira szívesen osztoznék én is a szent sisterhood ölelésében: látom magam előtt, ahogy a Hold sugarai alatt egymást átkarolva lassan dülöngélünk Paris Paloma labour című dalára, miközben egyre hangosabban mantrázzuk, not all men, but always a man. Szívesen harcolnék én is az elnyomás ellen, lennék igazi girl’s girl, nem akarok mindig az az ember lenni, aki folyton akadékoskodik és húzza a száját. Bezzeg mindig mindenen megsértődni, na az mekkora buli lenne. Ehelyett itt ez a petíció, amelyen hosszú hónapokig dolgozott a Labrisz, a PATENT, az Amnesty, a PSZ és még ki tudja hányan, engem pedig az Istennek sem lehetne rávenni az aláírására, sőt, remélem, hogy Magyar Péter the man-ségén is fennakad.

A Gerlóczy Kávéházban a kávémat kortyolgatva egyre azon tűnődtem: az egy dolog, hogy kevés nő van a közéletben, de akik vannak, azok is mind ilyenek. Olyanok, akik szerint a ténylegesen létező bérszakadék oka csak a nőgyűlölet lehet (nem), akik szerint minden nőnek ingyen járna a tampon, hiszen szükséglet (szerencsére semmi más nem az, ami egyébként pénzbe kerül), akik szerint nem földtől elrugaszkodott AGYRÉM a deklarált beleegyező nyilatkozat közösülés előtt és akik váltig állítják, hogy egy közepesen vicces mém igenis lehet nők ellen elkövetett erőszak.

Arra a felismerésre jöttem rá, miközben Antoni Rita és a PATENT Egyesülettől érkezett Csikós Luca azt magyarázták, a női bírók sokszor azért véreskezűbbek, mint a férfi társaik, mert jobban meg akarnak felelni a patriarchátusnak, tehát ez is a férfiak hibája, hogy

Mert persze vannak ’’’’’konzervatívok’’’’’, csak kár, hogy ők mind narancskárosultak. Aki pedig beszopta a konzervatív meg nemzeti mázzal beterített ipari méretű lopást, mint ideológiát, az nem kvalifikált. Aki úgy konzervatív, hogy a Pride betiltása természetesen égetően fontos ügy, de Szájer József esete belefért, azt nem veszem figyelembe. Aki úgy antifeminista és családcentrikus, hogy közben virágzó brandet épített erre az üzenetre, az kiesik a játékból.

Természetesen a feminizmusnak még mindig van létjogosultsága Magyarországon, jómagam is az vagyok, sőt, a Női Minimum is tartalmaz olyan pontokat, amelyektől nem akarom azonnal a falba verni a fejem. Ilyen például a szülészeti erőszak felszámolása, vagy az, hogy a fogamzásgátló tabletta felírását alapos vizsgálat és személyre szabott, széleskörű tájékoztatás előzze meg. Oh my, micsoda értelmes gondolatok. De a jelek szerint valamiért soha nem sikerül megmaradni a racionalitás talaján, ami aztán olyan követeléseket szül, mint a „beleegyezés kultúrájának törvényi rögzítése”, az abortusz előtti kötelező tanácsadás és várakozási idő megszüntetése vagy a kizárólag női hajléktalanságra fókuszáló javaslatok.

Miért nincs egy olyan nő sem a magyar közéletben, aki egyszerre képes elutasítani a Fideszt és a „menstruációs szegénység” fogalmát? Aki kikéri magának, hogy „nőügyekkel nem foglalkozom”, de aki szerint minimum ésszerű és humánus felvázolni egy sokszor kétségbeesett nő előtt, hogy milyen egyéb opció lehetnek az abortuszon kívül? Aki szerint felháborító, hogy Kövér László szánalommal tekint azokra a képviselőkre, akiknek kettessel kezdődik a személyi száma, de az is, ahogy sokan richtig figyelmen kívül hagyják, hány férfi válik kapcsolaton belüli erőszak áldozatává?

Nekem önmagában nem elég, ha több nő van a közéletben, ha azok a nők ilyenek. Egyszer valamikor a nem túl távoli jövőben szeretnék egy kislányt, és igenis szeretném, ha ennek a leányzónak lehetnének példaképei a közéletből. De ezek nem azok a nők lesznek, akik szerint a férfiakat mindössze attól kell megóvni, nehogy nőgyűlölölővé váljanak. Nem azok, akik kikérik maguknak azt az egyszerű statisztikai tényt, hogy a nők kevesebbet politizálnak, majd azzal próbálnak érvelni, hogy hisz milyen körmöket csináltatnak maguknak a szalonokban.

Nem azok, akik szerint a nőket úgy lehet bevonni a politikába, ha a politikus jól néz ki, nem azok, akik szerint az abortuszellenesség nőellenesség, és főleg nem azok, akik szerint a nők esetében teljesen megszűnik az egyéni felelősség, mert minden a patriarchátus hibája. Nem szeretném, ha csak olyan nőkből válogathatna, akik szerint a női újságírók ellen elkövetett attrocitások esetében külön ki kellene emelni az áldozatok nemét, mintha a férfi kollégáikat soha nem érné ilyen sérelem, vagy akik szerint érdemes hetekig hisztizni egy mémen.

Tulajdonképpen igen, girl’s girl vagyok, épp ezért nem tolerálom ezt a fajta viselkedést, és a lányomat sem erre fogom tanítani. Szeretném, ha addigra lennének olyan példaképei, akik szintén nem ezt képviselik.

Puzsér Róbert néhány nappal az április 12-i választások előtt tett egy olyan, a szebbik nemre nézve kissé talán valóban lesajnáló(?) megjegyzést, amelyen többek között Martini Noémi, a HVG újságírója, és Schultz Nóra politikai elemző is felháborodott. Ezen a ponton azt mindenképp szeretném leszögezni, hogy mind a kettejük tevékenységét végtelenül tisztelem, ugyanis mind Nóra, mind pedig Noémi nagyon fontos munkát végez abban a magyar nyilvánosságban, amely sokszor valóban nem túl kíméletes a nőkkel. Emellett, ami talán még fontosabb, mind a ketten olyan fiatal(!) női szereplői a közéletnek, akiket bármikor a jövendőbeli lányom elé állítanék jó példának, még akkor is, ha nem mindenben értünk egyet. De haladjunk tovább.

A publicista Gulyás Márton vendége volt a Partizánban, ahol azt találta mondani: a férfiak általában politikusabbak, mint a nők. I know, right?! Rögtön ezután leszögezte, ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy nő nem politizálhat, vagy ne politizáljon, esetleg menjen a konyhába sütni, de neki az a tapasztalata, hogy a férfiak nagyobb arányban foglalnak állást politikai kérdésekben. Ezután még pár mondaton keresztül taglalta, hogy szerinte a férfiak kockázatvállalóbbak, hajlamosabbak közéleti szerepvállalásra és sokszor keményebben képviselik az álláspontjukat, míg a nők „alkalmazkodóbbak”, és szerinte nem politizálnak annyit.

Én bevallom őszintén, nem sok kivetnivalót találtam Puzsér mondataiban, ugyanis a világ összes erre vonatkozó adathalmazából azt lehet kiolvasni, hogy a nőket kevésbé érdekli a politika, mint a férfiakat. A miért kérdésre adott válasz természetesen nem mindegy, hiszen azt én sem feltétlen fogadom el, hogy a nők egyszerűen természetükből fakadólag apolitikusak. Ahogy az „alkalmazkodóbb” jelzővel kapcsolatban is vannak fenntartásaim,

ebben a cikkben fejtettem ki, hogy az egyéni életút és a személyiségfejlődés talán mégis többet nyom a latban, ha tulajdonságokról van szó, mint a puszta kromoszómák és „energiák”. Engem ennek ellenére mégis elkerült az elemi felháborodás perzselő lángja, nem úgy, mint a kolleginákat.

Schultz Nóra még egy Substack-hírlevelet is szentelt a témának, amelyben többek között azt írta: „Pedig nem sokat kellene tennie azért, (Puzsérnak – a szerk.) hogy meglássa, éppen a fiatal nők aktivizálódása ennek a kampánynak az egyik legnagyobb története. A magyarpéteres műkörmök, táncolós-tátogós trendek, a szavazásra buzdító beauty influenszerek, ez mind a Tisza kampány organikus politikai kommunikációs univerzumához tartozik. Ők voltak azok, akiket a Márki-Zay, Puzsér & Co. féle ellenzéki online bro kultúra nem tudott (szignifikánsan) aktivizálni, a The Man és kampánya viszont elképesztően. Persze a YouTube-os közéleti tartalmak tesiöltözőjéből a nők politikai munkájának és kockázatvállalásának észrevételéhez ki kell mozdulni. Lehet, hogy nem olyan szélesvállú egyenruhás vagy kamerák előtt zajló, de legalább annyira valódi. Pogácsát süt a kampányoló önkénteseknek, titokban készít szelfit a tiszás jelölttel, mert tanár, s fél, hogy kirúgják, a közéletet, mint a forró kását kerülő szépségszalonban terjeszti az igét, nem kell félni, hogy háborúba viszik a gyerekeket.”

Nóra ebben a hírlevélben egy 444-es cikket is ajánlott, amelyben egy bizonyos Német Szilvi hasonló dologról értekezett: bizony Magyar Péter üstökösszerű felbukkanása kellett ahhoz, hogy a fiatal lányok is aktívan politizálni kezdjenek. A cikk ezzel a felütéssel kezdődik: „A 2026-os magyar választások egyik alultárgyalt, mégsem kevésbé jelentékeny trendje, hogy megérkeztek a lányok a politikába. Nem a hagyományos „női szavazók”, nem is az adókedvezményekkel vagy többletjuttatásokkal megcélzott anyák vagy nyugdíjasok, hanem kifejezetten azok a fiatal lányok, akiket a társadalom általában passzív és komolytalan, de mindenképp a politikától távol álló szereplőnek tart. A lányok pedig ontják magukból a politikai trendeket TikTokon, és szó szerint letarolják Magyar Péter országjárását, az első sorokból.”

Nem igazán részletezném ezt a viszonylag hosszú, ám annál szemléletesebb írást, amely tulajdonképpen arról szól, a fiatal lányok tömegei most miért és hogyan fejezik ki a politikai szimpátiájukat. Egyetlen 21 éves lányt idéznék a cikkből, akinek sok más kortársához hasonlóan Magyar Péteres volt a születésnapi tortája is. (Bármit is jelentsen ez.) A 444 azt írja: E lány szerint a korosztályában „jó pont”, hogy a Tisza ennyire rámegy a TikTok-trendekre – példaként az aurafarmolós videót hozta fel –, emellett veszik a poént, de nem úgy, mint Orbánék, „akiknek ez nem áll jól”. Úgy fogalmazott: „Magyar Péter extrém big dick energy, azért is vonzó, mert abszolút férfias, ad magára, meg maga a személyisége is „attractive”. Kicsit ilyen hard to get vibe-ja van, nyilvánvalóan nem is kapható meg, de a fiatalabbak értik, amire gondolok”. A cikk emellett a TikTok videókat és az én személyes kedvencemet, a magyarpéteres műkörmöket is említi.

Ebben az anyagban egyébként maga Nóra is megszólalt, mint elemző, és ő is arról beszélt, hogy a mostani választási kampány egyik leglátványosabb újdonsága az organikus közösségimédia-tartalmak mennyisége és jellege. Szerinte a választási kampány egyik legérdekesebb következménye, hogy olyan felhasználók – például táncos, lifestyle- vagy beauty-tartalmakat gyártó lányok – kezdtek el politikával foglalkozni, akik korábban nem tartoztak a klasszikus közéleti megszólalók közé, írja a 444.

Nos, hogy is volt? „Megérkeztek a lányok a politikába, azok a kifejezetten fiatal lányok, akiket a társadalom általában passzív és komolytalan, de mindenképp a politikától távol álló szereplőnek tart”. Khmm. Magyar Péter beszédeinek lip syncelése. Khmmm. Tiszapártos műköröm. Bocsánat, de számomra első, második és harmadik olvasatra is leginkább az a tanulsága ennek az írásnak, hogy a fiatal lányok valóban elég bugyuták, felszínesek és komolytalanok.

A konfliktusnak azonban itt még nem lett vége. Puzsér Róbert ugyanis a Tisza Párt elsöprő vasárnapi győzelme után megosztott egy mémet a közösségi oldalán, amely mém újfent kiverte a biztosítékot Nóránál, Noéminél, és még sokaknál. Aki esetleg nem látta volna, ez a kép azt ábrázolja, hogy a radnaimark.hu oldalról ismert hálószobában található ágyon két piktogram-figura koitál, a férfi figura feje a Tisza Párt logója, a nőé pedig a Fideszé. Lefordítom: a Tisza Párt megbaszta a Fideszt. Hajaj, több sem kellett az önérzetes feministáinknak, azon nyomban felemelték a hangjukat e szörnyű, mém általi megaláztatás ellen.

Martini Noémi arra hívta fel a figyelmet a közösségi oldalán, hogy Puzsér Róbert egy héten belül már másodjára alázza meg a nőket nyilvánosan, Schultz Nóra pedig annyit tett hozzá; ha a férfiak szeretnének tenni a soraikban dúló magányossági válság ellen, akkor első lépésként az ilyen megnyilvánulások ellen kellene föllépni. Kezdjük azzal, hogy elismerjük azt a mindenki által tudott tényt; csodálatos magyar anyanyelvünkben ezek a kifejezések „megbaszódni”, „megbaszlak” „megbasztak”, és hasonlók azt jelentik: pórul járni. A két piktogram figura által ábrázolt aktus a felháborodott hölgyek vélekedése ellenére nem a szexet ábrázolta, hanem a pórul járást. Puzsér Róbert ezzel nem azt akarta üzenni, hogy minden nő azonnal szégyellje el magát, akinek valaha járt fallosz a lába között. De miért egy női alakkal ábrázolta? Nem tudom, talán mert a hetero szex még mindig normatívabb, mint bármi más? (Nem mintha nagy valószínűséggel bármi máson nem lettek volna ugyanígy felháborodva.) Talán mert így volt a legkönnyebb dekódolni a mémet? Elképesztő méretű mental gymnastic és tényleges felháborodni akarás kell ahhoz, hogy valaki ezt a mémet addig a népszerű feminista bullet pointig facsarja, miszerint nőként sem megalázó szexelni.

Másrészt pedig bármennyire is tisztelem Nórát, ezt a male loneliness epidemiccel összekötni kifejezetten low move volt. Ez egy mém. Talán nem vicces, talán nem polgári, talán még sértő is, de csak egy hülye mém. Valószínűleg többen nevettek rajta, talán még meg is osztották, ettől azonban nem lettek sem szexisták, sem nőgyűlölők. Aki ezt belájkolta, az nem egy rossz ember, aki ellen most Jeanne d’Arc-ként kell küzdeni, mielőtt végleg eltipor. Ez színtiszta hisztéria. A férfiak magányossági válsága viszont nagyon komoly és komplex(!) problémája a társadalomnak, amire annyit mondani, „legyél jobb fej”, végtelenül érzéketlen dolog. A 18 és 29 éves férfiak hatvan százaléka valószínűleg nem azért magányos, mert nem elég jófej. És nem, nem érdemli meg az örökké tartó magányt az a férfi sem, aki viccesnek találta ezt a MÉMET.

A feminista felháborodáshullám azonban még itt sem állt meg, Magyar Péter ugyanis tegnap azt találta kiírni a Facebook-oldalára: „A fideszes vezetőknek és a strómanjaiknak üzenem: Hiába játsszátok el most a balettos kislányt és tesztek úgy, mintha mi se történt volna!” Martini Noémi természetesen ezt sem hagyhatta szó nélkül, kikérte magának, hogy miért kell kislányozni, és azt is azonnal leszögezte, hogy a balett egyébként egy végtelenül kemény műfaj, ami kétség kívül így is van. Jocko Willink nyugalmazott navy seal több leánygyermek édesapja, amely lányok közül van, aki balettozik, más pedig a küzdősportban követte az édesapját. Willink mégis eltántoríthatatlanul vallja, hogy a brazil birkózást űző lánya közel sem olyan kemény és edzett, mint a balettos testvére. Mégis, miért kell azonnal felháborodni és helyreigazítani?

Tisztelettel kérdem: tényleg arra a hisztérika címszóra hajtunk? Nem lehet a felháborodás helyett néha csak három nagy levegőt venni? Muszáj mindig mindent annyira komolyan venni? Értem, hogy sok szempontból még mindig komoly deficittel küzd az a bizonyos női egyenjogúság, de azért ne repítsük már magunkat mentálisan egészen Iránig. A kevesebb felháborodás néha több.

Sokat gondolkoztam azon, mégis mit írhatnék a történtekkel kapcsolatban. Megpróbáljam szavakba önteni azt az eufóriát, ami zabolázhatatlan folyamként öntötte el Budapest utcáit az eredmények után? Megkíséreljem megfogalmazni, milyen érzés volt 16 év után újra szabadon lélegezni? Vajon vissza tudnám adni azt az érzést, amit az utcákat elárasztó, féktelenül ünneplő tömeg érzett abban a pillanatban?

Április 12-én díszbe öltözött a lelkünk, a Szabadság díszítette fel. Ismét szabadok vagyunk.

Soha életemben nem voltam még annyira büszke és annyira boldog, pusztán csak azért, mert magyar vagyok. Leírhatatlan élmény volt egy emberként felolvadni az utcákon tomboló extázisban, ismeretlen honfitársainkat ölelgetni zokogva, miközben mindenki teli torokból üvöltötte: vége van, VÉGE VAN! Egymást addig nem ismerő emberek borultak össze az utcákon, vadul lengedeztek a magyar zászlók és vitte, messzire vitte a szél a hírt: árad a Tisza!

Egyetlen dolog van, ami nem hagy nyugodni azóta sem. Legalább kettő és fél millió olyan honfitársunk van, aki április 12-én nem tudott osztozni ebben az örömben. Nagyjából kettő és fél millió ember hiszi most azt, hogy vége a világnak, jön a háború, az ukrán katonák már masíroznak Magyarország felé, és nem vár ránk más, csak halál, romlás és pusztulás.

Ha eltekintünk azoktól az árulóktól, akik ugyan tudták, de e civilizációs választás során mégis a rossz oldalra álltak, még mindig bőven akadnak olyanok, akik képtelenek voltak időben felocsúdni a 16 éve tartó bántalmazásból. Ez volt az utolsó dolog, amit Orbán Viktor elvett tőlük; azt a büszkeséget és egymáshoz tartozást, amit nem a gyűlölet és a közös ellenségkép gondolata tüzel. Kettő és fél millió ember lelkét nem járhatta át tisztítótűzként a szeretet. Még.

Összeszorul a szívem, ha azokra a honfitársaim gondolok, akik nem részesülhettek a vasárnap éjszakai utcákon hömpölygő boldogságban. Akik nem tudják, és talán már soha nem is fogják megtudni, milyen érzés volt először teleszívni a tüdőnket a friss, szabad levegővel. Akiknek a mámor helyett csak a rettegés jutott.

Akik nem értik és nem érzik, mi minden szorult abba az egy, végtelenszer ismételt rövid kiáltásba: vége van! Akik nem értik és nem érzik, hogy vasárnap éjszaka nem egy sima választási győzelmet ünnepeltünk, hanem a visszakapott szabadságot.

Nagyon sajnálom őket, különösen azokat, akik hamarosan ráébrednek az igazságra. Mert akkor fognak rájönni, mi mindent vett el tőlük az Orbán-kormány. Utolsóként ezt is. Nagyon régóta nem volt ennyire jó magyarnak lenni, én életem végéig hálás leszek azért, hogy ezt megélhettem, és megszakad a szívem azokért, akik nem. Szerencsére már vége van. A többin együtt túl leszünk.

Fotó: Tisza Párt/Facebook

A filmben nincs olyan, amit már rég ne tudtunk volna, számomra mégis letaglózó volt közel egy órán keresztül hallgatni, hogy hogyan zsarolják ezeket az embereket a megélhetésükkel, a tűzifával, a gyógyszerrel, az orvosi ellátással, hogyan fenyegetik őket a gyámüggyel vagy az idős, beteg rokonaikkal. A Fidesz módszeresen és rendszerszinten nem csak megvette vagy zsarolta, hanem egyenesen terrorizálta a saját állampolgárait, ez a mocsok pedig tegnap visszavonhatatlanul kiborult a lábunk elé, mindent beterítve az orrfacsaró bűzzel. Olyan dühös vagyok, amilyen régen nem voltam. Ez a sátáni szenny, ez a mértékű aljasság, ez volt az utolsó csepp számomra.

Szijjártó Péter és Lavrov barátsága, az Alkotmányvédelmi Hivatal Tisza Párt bedöntésére irányuló kísérlete és Szabó Bence vallomása is mind-mind egészen elképesztő arcul csapása a magyar népnek, de ez. Az alkoholistákat leitatták, a drogosoknak kábítószert ígértek, a szegényeket azzal fenyegették, hogy elveszik a gyermekeiket, van, akinél kikapcsoltatták az áramot, mert nem úgy szavazott, ahogy kellett volna. Striciket és bűnözőket szabadítottak rá a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjaira egy nyomorult szavazatért cserébe. Ez az, ami nálam nagyon mélyre ment, ez volt az utolsó csepp.

Ezennel minden empátiám és minden megértésre törekvő hajlamom megszűnt a Fideszre szavazókkal, valamint a Fideszt segítőkkel szemben. Minden. Elég volt. ELÉG VOLT.

Igen, bennem eddig még volt, igen, én eddig próbálkoztam, én eddig meghallgattam, én eddig lenyeltem, én eddig nyitottam, de elég volt. A közvetlen környezetemben is többször megfogalmazták már, hogy bennem az a jó, én nem vagdalkozok, nem ítélkezek és nem az erkölcsi felsőbbrendűség bicskanyitogató, rátarti gőgjével fordulok ahhoz, akivel nem értek egyet. Én ennek eddig örültem, de ebből. Elég. Volt.

Semmilyen szándékom nincsen megérteni azt a honfitársamat, aki képes bizalmat szavazni annak a pártnak, amely ily mocskos, vérlázító gonoszságot követett el a saját polgárai ellen. Elég volt az empátiából, elég volt a nagyobb emberségből, ELÉG VOLT! Pedig én tudom, oh, de még mennyire hogy tudom.

Több írásomban is említettem már, hogy a múltban bántalmazó kapcsolat elszenvedője voltam. Szívem egykori választottja megfélemlítéssel, zsarolással, manipulációval és hazugsággal mérgezte az elmémet egészen addig, mígnem fel nem épített körém egy teljes párhuzamos valóságot. Pontosan tudom, hogy milyen ez.

A Fidesz ugyanezt csinálja, ugyanezekkel a módszerekkel. 16 éve bántalmazzák a magyar népet. A folyamatos megfélemlítés, hazudozás és manipuláció pedig számtalan ember esetében sikerrel is járt, vaskos, sötét falak mögé zárva az elméjüket, ahol már nincs más, csak rettegés és gyűlölet.

Pontosan tudom, hogy milyen az, amikor az ember józan esze elhaló hangon suttog az elméje legmélyéről, de hiába minden ellentmondás, hiába a vaskos falak repedésein becsordogáló napfény, csak nem vesszük észre, hogy a bennünket gúzsba kötő lakatban ott a kulcs is, csak el kell fordítani. Tudom, hogy milyen az, amikor a falak végül leomlanak, tudom, milyen érzés ráébredni: atya úr Isten, mit tettek velem. Tudom, hogy mennyire nehéz, és hogy mennyire fáj. Pokolian fáj.

De már nem érdekel. Aki az elmúlt napok eseményei után a Fideszre szavaz, arra nincs bocsánat. Itt már nincs miről beszélni. Egy általam nagyra becsült kollégám úgy fogalmazott: ez már egy civilizációs választás, és teljesen igaza van. Aki e mellett a rendszer mellett teszi le a voksát, azt többet meg sem próbálom megérteni. Erre nincs bocsánat.

„A giccs mindig igen érzelmes, sőt mindig a legszentebb érzéseket akarja közvetíteni; csak az a baj, hogy túlságosan könnyen juttat ezekhez az érzésekhez. Olcsón ad olyan dolgokat, amelyeket csak drágán volna szabad megszerezni” – Komlós Aladár.

Nagyon nehezemre esik azt gondolni, hogy a magyar emberek ne szeretnék a hazájukat akkor is, ha ezt az érzést nem rágják nekik elő a politikusok. Sőt, talán csak akkor igazán. Higgyem el, hogy nekünk tényleg az olcsó kell? A díszmagyar ruha, a gigantikus, lebegő kokárda és a Nélkülednél csak egy hajszálnyival jobb Ez az otthonunk? Csézy ugyan valóban nem Tóth Gabi, de a matyó-hímzés úgy fest, elmaradhatatlan kellék. Tényleg ez kell nekünk?

Nem. Visszautasítom azt a gondolatot, hogy a magyar emberek csak szívfacsaró zongoraszó mellett tudnak kapcsolódni a magyarságukhoz, hogy pátosz nélkül nincs nemzeti öntudat és a múlt mindaddig nem létezik, amíg nem kísérik színpadias gesztusok.

Régóta emlegetett vád a Fidesszel szemben, hogy a számtalan manipulációs technikájuk közül is kiemelkedik az az ördögien ügyes módszer, amellyel a hajlott hátú, zilált lelkű magyar nép azon bizonyos gombjait nyomogatják. Azokat a gombokat, amelyek szükség esetén szolgálatkészen felhúzzák a piros-fehér-zöld szemfedőt, ezzel eltakarva mindent, ami a kormánypárt megítélésében nem kívánatos lehet.

Ebbe a helyzetbe érkezett meg Magyar Péter, aki azt ígérte, a Tisza Párt segítségével sikeresen kibotorkálhatunk abból a éjfekete veremből, amelybe 16 évnyi Fidesz-kormányzás taszajtotta az országot. Igen ám, de aztán ugyanazzal a lendülettel rá is tenyerelt ugyanazokra a gombokra. A giccs, megint az a fránya giccs. Gagyi indulókkal, színpadias, fáklyás felvonulásokkal, János vitéznek öltözött politikusokkal, Brobdingnagból származó kokárdákkal, az áldott magyar földről regélő énekesnőkkel és a büszke magyarságukban könnyeiket nyeldeklő hallgatósággal. Tényleg ez kell nekünk? De tetszik tudni, ez nem a fideszes giccs, ez az új, az a polgári fajta.

Magyar Péter elérte azt, ami eddig oly sokaknak nem sikerült, és visszavette a Fidesz által elorozott nemzeti jelképeinket: én is ismerek Valakit, akin 16 év után most vasárnap volt először újra kokárda.

De kérdem én, azért szereztük vissza, hogy rögtön a Napot is eltakarjuk vele? Úgy volt, hogy gyógyulunk, azt így kell kezdeni?

Mikor fog eljönni az a pillanat, amikor nem érjük be a leértékelt pirosfehérzölddel? Amikor végre nem az számít, hányan sírnak, hanem az, hogy hogyan? Hiszen hiába az elhullajtott könnyek tengere, tegnap senki sem tisztult meg igazán. Így nagyon messze még a gyógyulás.

Fotó: Magyar Péter/Facebook

Találtam ugyanis egy új, (számomra) még Rosalíánál is lenyűgözőbb női előadót, ezt a csodát pedig szeretném megosztani a nagyvilággal is. A neve Eñlik Qūrarbek, ismertebb nevén Yenlik. A 29 éves nő Kazahsztán délkeleti részéről, a festői szépségű Almati régióból származik. Énekesnőként és dalszerzőként is tevékenykedik, elsősorban kazah nyelven, műfaját tekintve pedig a kortárs R&B, hip-hop és pop elemeket vegyíti a tradicionális kazah népzenével.

Yenlik angoltanári képesítéssel rendelkezik, és egy rövid ideig dolgozott is a szakmában, de végül otthagyta a zenei pálya kedvéért. A szakmában öt évvel ezelőtt, 2021-ben, a DOP című kislemezének a debütálása után kezdtek felfigyelni rá.

A DOP sikere után elkészítette a Bipl és a Bir kem dunie című dalokat is, majd előállt az 1980-as évekből származó, kazah Men dep oila című dal feldolgozásával is. A fiatal énekesnő tehetségét az is jól példázza, hogy 2026-ban ő lett az első olyan kazah előadó, aki felkerült a COLORSxSTUDIOS platformjára, ezzel egyértelműen történelmet írva. (A COLORSxSTUDIOS egy német kezdeményezés, amelynek kiemelt célja, hogy fiatal feltörekvő tehetségeket támogasson. Olyan előadókat szerepeltettek már, mint Billie Eilish, Doja Cat vagy Jorja Smith.)

Na de miben rejlik Yenlik varázsa? Az énekesnő előadásmódja, a modern dallamok és a kazah népzene ötvözése egyszerre teremt személyes és hagyománytisztelő stílust, lágy, visszafogott hangja pedig hamar a védjegyévé vált. A dalaiban azonban még egy nagyon fontos elem található: az úgynevezett aitys. Az aitys (vagy aitysh) egy a kazah és kirgiz kultúrában fellelhető, rögtönzött, énekes-zenés formában előadott költészeti párbaj. A párbaj során két akyn (népi költő) versenyez egymással, általában a hagyományos dombra vagy komuz hangszerekkel kísérve, miközben szellemes, filozofikus vagy kritikus verseket improvizálnak, így próbálva legyőzni egymást.

Rendkívül fontos szerepet töltött be a nomád közösségekben

Az aitys gyökerei egészen a közép-ázsiai nomád népek ősi hagyományaiig nyúlnak vissza. Ezekben a közösségekben ugyanis kiemelt szerepe volt az énekes-költőknek; ők szórakoztatták az embereket, ők feleltek az emlékek megőrzéséért és ők formáltak véleményt a társadalmat érintő kérdésekben is. Így alakult ki az aitys, mint nyilvános költői vita vagy versengés, amelyet vásárokon, ünnepségeken, törzsi találkozókon vagy egyéb közösségi alkalmakkor rendeztek meg. A résztvevőknek egyáltalán nem kellett finomkodniuk: egymás származását, tehetségét vagy társadalmi helyzetét is gond nélkül kikezdhették, de a párbaj egyben a közösségi értékek és problémák artikulálásának a színhelye is volt.

A műfaj a 18–19. században ünnepelte a fénykorát, ekkorra ugyanis a kazah és kirgiz sztyeppék kulturális életének kikerülhetetlen elemévé vált. Ebben az időszakban több akyn is hírnevet szerzett magának, az aitys pedig egyfajta improvizatív irodalmi versenyként funkcionált, amelyben a költői készség, a zenei előadás és a társadalmi kommentár egyaránt szerepet kapott. A párbajok során a résztvevők gyakran témát is szolgáltattak egymásnak, válaszoltak a másik állításaira, vagy humoros és szatirikus támadásokkal igyekeztek legyőzni az ellenfeleiket.

A műfaj még a 20. században sem kopott ki, bár a Szovjetunió hatására kissé átalakult, a hatalom ugyanis gyakran felhasználta az ideológiai céljaihoz. A Szovjetunió bukása után azonban elérkezett az aitys reneszánsza, különösen Kazahsztánban és Kirgizisztánban, amelynek köszönhetően egy ma is élő és virágzó kulturális hagyományról van szó.

Yenlik az egész generációja nevében beszél

Yenlik még egy kézenfekvő okot adhat a népszerűségre, bár ezt leginkább Kazahsztánon belül: gyakran énekel arról a nyomásról, amely az ő generációját terheli azzal kapcsolatban, hogy nekik kell eltartani az idősödő szüleiket. A közép-ázsiai társadalmakban, így Kazahsztánban is mind a mai napig erős hagyománya van a családi kötelékeknek és a szolidaritásnak, generációkon át teljesen bevett dolog volt, hogy az idős szülő a felnőtt gyermekeire támaszkodik.

A világ átalakulása és a modern gazdasági helyzet miatt azonban ez egyre több fiatalnak okoz komoly problémát, hiszen a növekvő megélhetési költségek, az infláció és a saját családjuk eltartása mellett sokan csak vért izzadva tudnak gondoskodni az idős szüleikről. A 29 éves énekesnő a debütáló, DOP című dalában is erről énekelt:

Мама, мама, енді күнде-күнде гүл шығады

Ісің оңынан реттеледі, ісің оңалады

Далада жүреді балаң доп домалап, иә, доп домалап, иә, доп домалап...

Ami angolra fordítva valahogy így hangzik:

Mama, mama, the flowers bloom everyday now

Everything will fall into place, it’ll turn right back

Your kid will run outside ball rolling, yeah, ball rolling, yeah, ball rolling…

Végezetül pedig álljanak itt az én személyes kedvenceim:

Hunyjuk le a szemünket egy pillanatra és képzeljünk el országot, ahol nem kátyúsak az utak, időben érkeznek a vonatok, rendes ellátás van a kórházakban és eltűntek az utcákról a hatalmas, ordenáré plakátok. Azok a plakátok. Miért vagyok mégis szomorú?

Képzeljük el, hogy lesz rendes gyermekvédelem, eltűnik a kulturális szférát kizsigerelő, fojtogató nyomás, kiegyenlítődik a médiapiac, felszabadul az oktatás és megszűnik az uszítás. Az az uszítás. Miért vagyok mégis szomorú?

Látok magam előtt egy országot, ahol lassacskán visszacsorog az élet a vidéki falvakba, ahol felvirágozhatnak a kis- és középvállalkozások, ahol ismét működik a fékek és ellensúlyok rendszere és ahol telente nem fagy halálra egyetlen ember sem. Miért vagyok mégis szomorú?

Nem Orbán Viktort siratom. Talán a 16 hosszú évet? Talán.

2010-ben 15 éves voltam, az életem fele Orbán Viktor kétharmadában telt el. Az értelmezhető fele legalábbis, a felnőtté válásom. Mégis hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem milyen nagyon fájt. Áh, dehogy. Ugyan még engem is érintett a közoktatás központosítása, az egyetemek felett bevezetett kontroll és az ellenzéki médiumok kivéreztetésére tett kísérlet, valamint – és ez talán a legjelentősebb – hiába fizetem az adót, évek óta nem nagyon tettem be a lábam semmilyen állami egészségügyi intézménybe se, de ezek azért apróságok. (Azok lennének?) A környezetemben sokakat egészen biztosan sokkal jobban megviselt a miniszterelnök 16 hosszú évig tartó uralma. Miért vagyok mégis szomorú?

Orbán Viktor a felnövekvésem minden fontos mérföldkövénél ott settenkedett a háttérben, mint valami sötét, nyomasztó szellem – kikerülhetetlen, letehetetlen teherként kísérte az életemet. Milyen szakmát válasszak? Hiszen nem mindegy, csak nem akarok éhen halni! Pedagógus? Szó sem lehet róla! Szociális munkás? Eszedbe se jusson! Mi van az írással? Magyarul? Jó vicc! Mi lesz akkor, ha végül csak el kell hagynom ezt a gyönyörű országot? Milyen tudásnak venném hasznát? Hogy készüljek fel?

A miniszterelnök ébenfekete, csendes árnyéka a párkeresés útvesztőiben is rendíthetetlenül velem tartott az évek során. Elköltöznél? Mikor? Jó, de meddig? Mi van akkor, ha a szívem választottja valóban külhoni magyarként képzeli el az életét? Én soha nem akartam külföldre költözni; lángoló, ellentmondásos, bénító szeretetet táplálok ez iránt az aprócska ország iránt. De mi van, ha Ő igen? Testvérek, rokonok, barátok külföldön, az egy dolog. De mi van, ha Ő is? Megyek? Maradok? Megyek, maradok, megyek, maradok…

Orbán Viktor 16 hosszú éven keresztül mint lerázhatatlan, kéretlen potyautas kísért az életben: ott volt az utcai plakátokon, az egyetemi professzorom lehalkított hangjában, a külföldre költöző ismerősök utolsó, keserédes intésében, a Honvéd Kórház folyósóján ingerülten vibráló káoszban, a magánrendelésen kiállított elektronikus számlában, a Nagymamám lekezelő mosolyában, a vasárnapi rántott hús felett felharsanó üvöltésben, az Édesapámmal folytatott telefonhívásokban és a nyaranta 45 fokosra hevülő kilences buszon is. A fél életem után itt az ideje búcsút venni, ezért vagyok szomorú?

16 hosszú éven keresztül mindennek megvolt a rendje, a vérlázító, bicskanyitogató, destruktív, de rendje. Hogy ezután mi lesz, fogalmunk sincsen. Valószínűleg jobb. (Jobb?) Igen, hiszen már az aprócska jobb is jobb. Miért vagyok mégis szomorú? Vajon én vagyok az egyetlen, aki a remény ellenére azt érzi, fél is egy kicsit? Nem a Tisza Párttól, nem Magyar Pétertől, hanem magától a változástól. 16 év… A változás égetően szükséges, a változás remélt, a változás vágyott, kívánt, óhajtott, a változás…ijesztő. 16 év. A változás nehéz. 16 év! De talán épp itt az ideje búcsúzni. Isten Önnel, Miniszterelnök Úr!

Kezdjük onnan, hogy kapcsolaton belüli erőszak elszenvedője voltam a közelmúltban – ezt, hogy engem bántalmaztak, ennyire nyílt és explicit módon még soha nem mondtam ki nyilvánosan. Ez az írás azonban nem erről fog szólni, azt a történetet majd egy másik alkalommal mesélem el. A bántalmazás következtében azonban oly mértékben eltorzult az elmém, hogy egy nagyon súlyos szorongásos betegség, majd deperszonalizáció és derealizáció lett úrrá rajtam – ennek már több, mint két éve.

Bevallom őszintén, azt is nagyon nehezemre esik hangosan kimondani, hogy „szorongás”, mert azonnal eszembe ötlik egy rakat, Doechii Anxiety című dalára táncikáló alfa generációs tiktokker, akiktől minden létező módon szeretném elhatárolni magam. (Már csak azért is, mert az a dal nekem, mint milleniálnak már önmagában hatalmas trigger. If you know, you know.)

A párkapcsolat időtartama alatt elszenvedett gyötrést, majd az utána beütő brutális szorongást egy idő után már nem tudta elviselni az elmém: megroppant a súlyos teher alatt. Bár feltett szándékom volt, hogy ez az írás szigorúan szubjektív módon fog készülni, csakis a saját, személyes Poklom elbeszélésével, néhány tudományos tényt azért szögezzünk le.

„A deperszonalizációs szindróma és a derealizációs szindróma olyan mentális állapotok, amelyekben az egyén elveszíti a kapcsolatot saját testével és/vagy a környező valósággal. Ezek a szindrómák olyan disszociatív zavarokhoz tartoznak, amelyek gyakran szorongással, stresszel vagy traumás élményekkel járnak együtt”. Tessék, DPDR, mint disszociatív zavar, a skizofrénia kistestvére, jó mi?

DPDR, mint védelmi mechanizmus

Ennek az állapotnak egyébként nagyon egyszerű, de nem kevésbé lenyűgöző evolúciós magyarázata van: az emberi agy képes arra, hogy ha halálos veszélyt érzékel, egyszerűen „lekapcsol”. A szervezetünk még az idők hajnalán fejlesztette ki ezt a védelmi mechanizmust, miszerint ha nincs lehetőség fizikailag elszökni a veszély elől, akkor az elménk „fogja menekülőre”. Hiszen sokkal kevésbé fáj a halál, ha már minden kapcsolatot elvesztettünk önmagunkkal és a világgal is. Amikor a stressz és a szorongás elért egy bizonyos szintet, az én elmém is azt hitte, ez itt már a halál, máskülönben nem rettegnék ennyire – ekkor vette fel a nyúlcipőt.

Egymás után ütött be a derealizáció és a deperszonalizáció, én pedig soha életemben nem tapasztaltam még ennél pokolibb élményt, és ez az, amit artikulálni szeretnék: soha életemben nem szenvedtem még ennyire. Korábban már

több cikket is írtam erről az állapotról, de azok szigorúan objektív és leíró jelleggel készültek, most viszont semmi mást nem szeretnék világgá üvölteni, csak azt, amiről eddig alig beszéltem: Soha. Életemben. Nem. Szenvedtem. Még. Ennyire.

A derealizáció a világgal kapcsolatos érzékelést változtatja meg: számomra is eltorzult a kép, megváltoztak a tárgyak, a formák és a színek. Azóta máshogy hallom a hangokat és máshogy látom a dolgokat, minden olyan, mintha egy hatalmas szürke üvegbúrából vagy egy mély gödör aljáról tekintenék a világba. Úgy tudnám jellemezni; minden olyan, mintha „nem lenne valóságos”, mintha álmodnám az egész világot. Maga a valóság nem tűnik valóságosnak. Tudom, ennek nem sok értelme van valaki olyan számára, aki ezt még soha nem tapasztalta. A tárgyak túl nagyok vagy épp túl kicsik, túl messze vannak vagy túl közel, minden ismerős, de mégsem – talán megbolondultam?

Az utcán járó emberek, a síneken csattogó villamos, a pocsolyában felbukó napfény – semmi nem olyan, mint eddig volt. Az időérzékelésem is teljesen eltorzult, a tovatűnő percek évszázadoknak tűnnek. Miért ilyen az emberek arca? Mik ezek a hangok, miért ilyen harsány minden? Mi történik velem? A rémület kérdései megállás nélkül cikáztak a fejemben, választ azonban sehol sem kaptam. A derealizáció után nem sokkal pedig megérkezett a deperszonalizáció is.

Ki ez az ember a tükörben?

Elvesztettem önmagam, a szó legpokolibb értelmében. Idegenné váltak a gondolataim, idegen érzés volt a saját bőrömben, a fejemben létezni, idegenné vált a hangom, az arcom. Megint csak: tudom, hogy aki nem ismerős ezzel az állapottal, az nem is tudja mihez hasonlítani, annak tartalom nélküli szavakat sorolok csupán. Az önazonosság elvesztése, mégis mit jelent ez? Az a baj a mentális betegségekkel, hogy alapvetően is nehéz szavakba foglalni egy ennyire absztrakt állapotot, hiszen a depresszió esetében sem csupán arról van szó, hogy „szomorú” az ember.

Hamarosan számomra is elérkezett az a pont, amikor belenéztem a tükörbe, és egy vadidegen ember nézett vissza rám. Tudtam, hogy én vagyok az, felismertem az arcom vonásait, de olyan érzés volt, mintha egy ismeretlen embert látnék. Tudod, hogy te vagy az, de „nem érzed”. Egészen félelmetes élmény. Olyan volt, mintha egyszer csak felébredtem volna egy idegen ember testében. Az ő gondolatai cikáztak a fejemben, egyiket sem éreztem a sajátomnak. Idegennek tűntem a saját emlékeimben, idegen voltam a tükörben és a fotókon is.

De nem csak én: idegenné vált mindenki a környezetemben, olyan volt, mintha egy gombnyomással eltűnt volna a közös történetem és az összes közös emlékem mindenkivel, akit valaha is szerettem. Mintha az egész addigi életemet egyszerűen kiradírozták volna, vagy még inkább; mintha engem satíroztak volna ki a lapok közül. Őszintén mondom: soha életemben nem tapasztaltam még ennyire borzalmas dolgot. És ami talán a legrosszabb: ez elől nincs menekvés. Nem nyújt enyhülést semmilyen tevékenység, semmilyen emberi kapcsolat, semmi nincs, ami el tudná terelni az ember figyelmét akár csak egy pillanatra is akkor, amikor a legborzalmasabb börtön számára saját maga.

Akkoriban nagyon sokat voltam egyedül, pedig nem is lehetett volna keservesebb helyet találni számomra, mint a saját elmém. A deperszonalizáció az utolsó réteget is lehántja az ember személyéről, szertefoszlott az utolsó szál is, ami korábban az életemhez kötött. Ebben az állapotban nincs mibe kapaszkodni: megszűnnek az érzelmek, nem jelent enyhülést sem a család, sem a barátok, semmi a világon. Kívül és belül nincs más, csak a jéghideg, vaksötét vákuum. Kitaszítva az élet peremén, egyedül zuhanni a Semmibe – nagyjából ilyen érzés.

Nem ez volt az első alkalom, hogy a mentális állapotomat tekintve egy feneketlennek tűnő verem legalján találtam magam, sőt, számtalan kellemetlen vagy adott esetben „traumatikus” élményem is van, de ehhez hasonlót még soha nem tapasztaltam. Távol álljon tőlem a hatalmas elánnal való kinyilatkoztatás, mert nincs személyes tapasztalatom az összes létező mentális betegségről, de akkor is meg fogom kockáztatni: ez a legrosszabb mind közül.

Az élet mostanában

Be kell vallanom; bár még mindig nem másztam ki teljesen a gödörből, már sokkal jobb a helyzet, mint korábban volt. A szorongástól gúzsba kötött elmém az idő múlásával lassan, de biztosan engedni kezdett, a DPDR pedig ezzel párhuzamosan szívódik fel – legalábbis nagyon úgy fest. Imádkozom is, hogy így legyen, mert tulajdonképpen ez az egyetlen reményem. Erre az állapotra ugyanis nincs bevált gyógymód, még a szakemberek is értetlenül állnak azelőtt, mit kellene vele kezdeni – már ha felismerik egyáltalán. Van olyan beteg, akin segít a terápia, van, akinél hat a gyógyszer, de rengeteg olyan eset is akad, amikor nem segít semmi. Számtalan ember tíz-húsz-harminc éven keresztül ezzel az állapottal küzdve éli az életét.

Én már vagyok annyira jól, hogy inkább élvezem az életem, mint nem, és megkockáztatom: ha esetleg örökre így maradok, azt is el tudom viselni. Sőt, már kezdem azt vallani, örülök, hogy ez megtörtént velem. Újra csak azt tudom mondani, az emberi elme amilyen félelmetes, épp annyira lenyűgöző is – a Pokolból kifelé tartva pedig már inkább érdekesek, semmint ijesztőek a lángok.

Nem számít, min mentem keresztül az életben, mindig ugyanazt vallottam: hálás vagyok a tapasztalatért, és ez most is így van. Az egyik kedvenc emberem úgy véli, ez csak a megküzdési stratégiám, és lehet, hogy igaza is van. Sylvia Plath azonban úgy fogalmazott: „I want to live and feel all the shades, tones and variations of mental and physical experience possible in life”, én pedig nem is érthetnék jobban egyet – ez azonban a szenvedésre is vonatkozik. Nagyon sokkal fizettem ezért a szerelemért, mégsem bánok semmit. Szó szerint megjártam a Poklot, az élményt azonban nem adnám semmi pénzért.

Egyetlen dolog bosszant: még mindig nem vagyok az intellektuális képességeim teljes birtokában, és ez nagyon zavar. Tudom, hogyan működött az elmém AZELŐTT, és azt is, hogy ez még mindig nem az, de tény: ha örökre így marad, az sem tragédia. De azért sajnálni fogom egy kicsit.

A család, amiben felnőttem, tulajdonképpen bármelyik, állam által finanszírozott propaganda-plakátra rákerülhetett volna: apa, anya, három gyermek, kertes ház egy kisvárosban, kutya meg néhány kisebb állat. Az otthonunk mindig is roskadozott a könyvektől, a kiválóbbnál kiválóbb szépirodalmi alkotásoktól és a remek filmektől. A szüleim saját bevallásuk szerint liberálisok, ami bizonyos szempontból valóban így van, bár azt azért meg kell jegyeznem, hogy számtalan nézetük sosem esett át a tűzkeresztségen. (Igaz, ezt ők sem állítják másképp.) Több kérdésben viszont a legkonzervatívabb emberek, akiket csak ismerek, és ez az életmódjukban is visszatükröződött. Egyikőjük sem explicit módon vallásos, minket sem ebben szellemben neveltek, de mindketten hívő emberek és ezt sosem titkolták, sőt, legjobb tudomásom szerint nem is tanítottak az ellenkezőjére – adott volt, hogy Isten létezik.

A hit számukra soha nem a külsőségekről szólt, de annak ellenére, hogy egész felnőtt életükben kerülték a templomot, nem ismerek még két olyan embert, aki ennyire Istennek tetsző életet élne. Édesapám és Édesanyám vezérelve is a tíz parancsolat, amit akkor is betartanak, amikor épp senki sem látja őket. Mindkettőjüket aktívan foglalkoztatta/foglalkoztatja a politika és a közélet, ennek következtében pedig minket is egészen kicsi korunktól kezdve vittek magukkal a tüntetésekre.

Én nagyjából 15 éves koromra datálom azt az időpontot, amikor „saját akaratból” és erőből elkezdtem a közélettel foglalkozni. Részben a szüleim inputjának, részben pedig talán a saját beállítottságomnak is köszönhetően egészen fiatal korom óta sokat olvastam, ráadásul nem is akármit; a világirodalom legszebb, lelket cicomázó és szellemet pallérozó műveit. Nagyjából 15 éves lehettem, amikor átrágtam magam a teljes Nyomorultakon az összes lábjegyzettel együtt, amit nem sokkal később a Moby Dick és a Közöny követett. Ezt csak azért említem meg, mert ez a szokásom, - az olvasás - egyértelműen kitörölhetetlen nyomokat hagyott a személyiségfejlődésemben.

A tízes éveim végére már értelmezhető, valamelyest koherens világképpel és politikai ideológiával rendelkeztem, ami azonban nem is állhatna távolabb attól, mint amit manapság gondolok a világról. Van, aki ezt rendszeresen fel is emlegeti, mintha egyébként én lennék az első ember a történelem során, aki MEGGONDOLTA MAGÁT, bármennyire is el vagyunk szokva ettől manapság.

Ami én voltam 18 és mondjuk 21 éves korom között, arra egyetlen terminológia létezik: raging liberal. Egy igazi libtard, kívül belül. Feminizmus, fuck the patriarchy, body positivity, le a rendszerszintű rasszizmussal, le a szexizmussal, Virginia Woolf összes, (Sylvia Plath-ot egyetlen feminista sem veheti el tőlem) social justice warrior – a listát mindenki ismeri. (Ez egészen odáig terjedt, hogy 19 éves koromban elmentem önkénteskedni a hajléktalanok közé, amit egyébként nagyon szerettem, NYILVÁN.) Azt mondanám, itt még elég erőteljesen érvényesültek a szüleimtől kapott értékek, bár azt is hozzá kell tennem, hogy akkoriban több kérdésben is sokkal radikálisabb libtard voltam, mint ők valaha. Ezen néha vitatkoztunk is, sőt, az is akkor derült ki számomra, hogy bizonyos szögből nézve tulajdonképpen mennyire konzervatívok a szüleim.

Aztán 20 éves koromban megismerkedtem egy fiúval. Megismerkedtem egy fiúval, és lőn világosság, hála Istennek jött egy férfi, aki kimentett a pszichózisból. Ő volt az első ember, akit igazán szerettem, és akivel – ezt a mai napig tartom – életem egyik legboldogabb időszakát töltöttem. Ő a politikai spektrum ellenkező oldalán állt, de tulajdonképpen ott is a legtávolabbi sarokban, ám ennek ellenére valahogy őszintén megszerettük egymást. Rengeteget vitatkoztunk, és ez az, ami engem végül elindított a személyiségfejlődés útján, ugyanis hiába edukáltam magam teljes gőzzel, az eszemecseréink rengetegszer így is azzal végződtek, hogy kénytelen voltam elismerni: igaza van. Ennek következtében pedig egy idő után át kellett gondolnom a világról alkotott nézeteimet. Ezen a ponton nagyjából 21 éves lehettem, akkoriban már megvolt az első, teljesen saját gyártású oldalam, a The subversive jew, ahova írtam is egy esszét erről a folyamatról.

Ez az írás azóta elveszett, amit azért is sajnálok, mert ha az emlékeim nem csalnak, akkor nem csak tartalmilag, de stilisztikailag is egy jó anyag volt. Amennyire sok év távlatából fel tudom idézni, valahogy így szólt: az egész addigi életemet egy csillogó, rózsaszín buborékban töltöttem (ez az idealizmusomat és a naivitásomat hivatott reprezentálni), majd egyszer csak jött valaki, aki lyukat vágott ezen a buborékon, amin azóta is kérlelhetetlenül hordja be a szemetet a szél. A rózsaszín megfakult, a csillogás elkopott, most már azonban nincs mit tenni, visszafordulni nem lehet, már a könnyeimet nyelve, puszta kézzel tágítom a lyukat, miközben mindent beborít a szemét.

Így sodródtam jobbra és így kötöttem ki „jobbrább”, mint az a környezet, amelyben egyébként felnőttem. A mára már férfivá cseperedő fiú ezután csak úgy utalt rám, mint a „fő művére”, ahogy azt is előszeretettel hangoztatta, ha belőlem normális embert lehetett faragni, akkor bármi lehetséges ebben az életben. Én mégsem tudom azt mondani, hogy igazi jobboldali vagyok, ezt állítani ugyanis elég nevetséges lenne. Saját magammal szemben ugyanaz a kritika merül fel teljes joggal, mint oly sok, magát jobboldalinak vagy konzervatívnak valló ember esetében: hogy mindez csak a felszín. Hogy semmilyen valódi meggyőződés nincs az ideológia mögött, hanem csak egyszerű cherry pickinggel kiválasztottam néhány jól hangzó konzervatív értéket, a többit pedig következetesen ignorálom.

Ez a legnagyobb problémám minden, magát jobboldalinak, konzervatívnak vagy vallásosnak identifikáló emberrel – hogy rengeteg esetben csak képmutatóak, én pedig kevés dolgot gyűlölök jobban. Lehet azzal érvelni, hogy a „baloldal”, a „liberálisok” meg a „woke” a retardáltak gyűjtőhelye, de ennek vajmi kevés jelentősége van akkor, ha mi is ugyanazt csináljuk, csak titokban, és azért valljuk be, a szabadosságot (igen, SZABADOSSÁGOT) politikai oldaltól függetlenül elég sokan kedveljük. Ennek a dilemmának a feloldására hoztuk létre a „kulturálisan vallásos” illetve „kulturálisan jobboldali” kifejezéseket, amivel szerintem semmi baj sincs, magamat is ebbe a kategóriába sorolom.

Félreértés ne essék: nem azokról az emberekről beszélek, akik saját bevallásuk szerint ugyan nem konzervatívok, de néhány nézettel így is szimpatizálnak, hiszen a politika jó esetben nem a „mindent vagy semmit” elvén alapul.

Mit is gondolok a világról?

Rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítok a nukleáris családnak, amely véleményem szerint minden erős és egészséges társadalom legalapvetőbb építőköve. A felállás ideális esetben úgy néz ki, hogy édesanya, édesapa és gyermekek. Hiszem, hogy egy gyermeknek nem „csak szeretetre”, hanem mintákra is szüksége van, ehhez pedig elengedhetetlen egy édesanya és egy édesapa. Nincs ellenemre az azonos nemű párok örökbefogadása abban az esetben, ha az alternatíva az állami gondozás lenne, de csak akkor, ha már nincsenek rendelkezésre álló hetero párok. Nem, nem hiszem, hogy „love is love”, meg a „család az család”. Teljes mértékben elutasítom a transz ideológiát, mint „normális állapotot”, a gender dysphoria egy létező, súlyos és sajnálatos mentális betegség, amit nem nemátalakító műtétekkel kellene kezelni.

Véleményem szerint a férfiak és a nők nem csak a külsejükben, hanem a tulajdonságaikban is fundamentálisan különböznek egymástól, ez pedig alapvetően más és más szerepekre determinál minket. Azt azonban kétlem, hogy a nemiség lenne a legfontosabb fokmérő; a családi háttér, a szülői minták és az egyéni, szociális körülmények jóval többet számítanak, ha jellemfejlődésről és emberi tulajdonságokról van szó. Egy nő tehát nem szükségszerűen érzelmes, egy férfi pedig nem higgadt és racionális.

Nem emlékszem, hogy pontosan mikor, mert hosszú éveken keresztül nem ezen az állásponton voltam, de egyszer csak belém vágott a felismerés: az emberi élet a fogantatás pillanatában kezdődik. Olyat sose mondanék, hogy abolish all abortion, de azt is nevetségesnek tartom, hogy bizonyos emberek szerint a legkisebb pushback is felér egy baltás tömeggyilkossággal.

Azt se mondanám soha, hogy nem vagyok feminista, sőt, végtelenül bosszant, ha bármilyen nő erre alapozza a személyiségét a 21. században. Mert ugye, ez is képmutatás. Feminist, a person who belives in the social, political, and economic equality of the sexes, ahogy már Beyonce is megénekelte. Számomra ez ennyit jelent. Éppen ezért elítélem a női kvótákat, a metoo-hisztériát (ami alapvetően egy fontos ügynek indult), a folyamatos áldozati pózt, a Handmaid’s tale jelmezekben való bohóckodást és az állítólagos pay-gap-ről szóló siralmakat. De ugyanígy elítélem a tradfwife-mozgalmat és azokat a „konzervatív” nőket is, akik azt az üzenetet próbálják lenyomni a világ torkán, miszerint teljesen normális és biblikus magatartás, ha a férfi szabja meg a párja ruhatárát, baráti körét és szabadidős tevékenységét is. Ezek a nők nyilvánvalóan soha nem éltek át hasonló dolgot a valóságban, mert aki igen, az soha, de soha nem propagálná ezt. Meg persze az sem, akinek eléri a nyolcvanat az IQ-szintje, de hát ez már más kérdés.

Nem vagyok hívő ember, annak ellenére sem, hogy mint már említettem, abban a keretrendszerben nőttem fel, hogy Isten létezik. Arra a folyamatra sajnos egyáltalán nem emlékszem, amelynek a végén eljutottam az ateizmushoz, sőt, azt sem igazán tudnám megnevezni, pontosan mióta gondolom ezt. Néha azt szoktam mondani, hogy szomorú vagyok emiatt, mert én szeretnék vallásos ember lenni, de ha nagyon őszintén magamba nézek, akkor be kell vallanom: nekem valójában csak a vallási rituálék és a külsőségek tetszenek. (Ahogy rengeteg, magát vallásosnak nevező embernek.)

Ezzel együtt is tisztelem a hagyományt, számtalan esetben már csak azért is, mert mindig „így volt szokás”, és látok valami megható, őrizendő értéket abban, ha valamit generációról generációra ugyanúgy csinálunk, még akkor is, ha nem feltétlenül „van értelme”. Az az értelme, hogy apáink, nagyapáink és dédapáink is így csinálták, és nekem ez elég. Természetesen a progresszió sem ördögtől való dolog, hiszen a társadalomnak számos olyan szokása volt, amelyeket igencsak jó, hogy már meghaladtunk, de!

Ettől függetlenül vannak dolgok, amiket nem kellene megkérdőjelezni, sőt, nekem még azzal sem lenne problémám, ha a világon mindent begyömöszölnénk a dekonstrukció mikroszkópja alá, ha az emberiség képes lenne azt mondani: megkérdőjeleztük, de sokszor úgy volt jó, ahogy volt. A helyzet azonban úgy fest, hogy erre sajnos képtelenek vagyunk, hiszen a társadalomban betöltött nemi szerepek szétcsavarozása után már maga a nemiség is csak egy „társadalmi konstrukció”, ahogy a homoszexualitás normalizálása után is gyakorlatilag már a „chestfeeding” volt a következő lépés. Úgyhogy beszéljünk egy kicsit az emberképemről.

We choose wrong, every single time

Alapvetően rendkívül rossz véleménnyel vagyok az embertársaimról, de ez se nem sértettség, se nem cinizmus – szerintem tényleg csak realista vagyok. Azt gondolom, bár egyértelműen van bennünk jóság, összességében mégis sokkal inkább rosszak vagyunk. Sőt, talán nem is rosszak, hanem inkább csak gyengék; gyengék és végtelenül önzők. Ez talán az első olyan kardinális pont, ahol komoly önellentmondásba ütközik a világnézetem. Hiszen ha valódi jobboldali lennék, azt mondanám, kis államot szeretnék minél több individuális szabadsággal és egyéni szabadságjoggal. De mégis hogy mondhatnék ilyet, amikor azt gondolom az emberiségről, amit? „People are weak. People are selfish. When people have the freedom to choose, they choose wrong. Every single time” – hangzott el egyszer egy közepesen rossz filmben, én pedig azóta is ezzel az egy mondattal érvelek minden egyes alkalommal, amikor csak lehet. (Viccelek.)

Akkor a nagy állam a megoldás, mindent látó, vigyázó tekintetével és gránitszilárdságú bürokráciájával? Erre a kérdésre szintén nem tudok magabiztos igennel felelni. Nem csak azért, mert számtalan rendkívül negatív történelmi példánk van arra nézve, hogy mi történik akkor, ha az állam túlságosan bevonódik az állampolgárai magánéletébe, hanem azért is, mert ha ennyire rossz véleménnyel vagyok az emberi természetről, mégis hogy lehetne ekkora hatalommal felruházni a képviselőit?

Ennek a dilemmának egyetlen feloldása lehet az én – szigorúan hipotetikus – olvasatomban: az emberek legtöbbje valóban alkalmatlan erre a terhes feladatra, ám léteznek kivételek, vezetők pedig csak ezekből a kivételes emberekből lehetnek.

És bár valóban nem értek egyet a teljes állami kontrollal, ezzel párhuzamosan máris két olyan területet tudok mondani, ahol mégis preferálnám a központi szabályozást, ez pedig a szavazati jog és a gyermeknemzés. Nem értek egyet az általános választójog intézményével, és - bár tisztában vagyok vele, hogy ez az elv csak a legkegyetlenebb diktatúrában valósítható meg, - elég mulatságosnak tartom, hogy a horgászathoz is több engedély kell, mint a gyermekvállaláshoz.

Nem tudok és nem is akarok vitatkozni azzal, amit Dosztojevszkij, Thomas Hobbes, Roussea, Kierkegaard, Nietzsche, Erich Fromm és Sigmund Freud is megfogalmazott már: az emberek túl gyengék és túl gyávák a szabadsághoz. Alapvetően nem szeretem, ha valaki azon vekeng, hogy nem bízik az államban, azzal együtt sem, hogy kismillió példát fel tudunk mutatni a történelem lapjairól, ami bizony ezt az állítást támasztja alá. Ennek ellenére mégis inkább azt gondolom; nem az elv, hanem csak a megvalósítás volt a hibás, de nem úgy, mint a kommunizmus esetében.

Nem igazán értek egyet azzal a felvetéssel sem, miszerint „mindenki azt csinál a magánéletében, amit akar”, mert nem hiszem, hogy egy társadalom karcolás nélkül megúszhatja, ha az állampolgárok többsége degenerált módjára viselkedik – mégha csak a négy fal között is. Ez az elv a kábítószerhasználattól kezdve a szexuális deviancián át az étkezési szokásokig mindenre vonatkozik. Miért? Azért, mert az ezen szokások miatt kialakuló negatív következményeket végül az egész társadalomnak viselnie kell - mikro- és makroszinten egyaránt. Ezt azonban nem az államnak kellene mikromenedzselnie, hanem a társadalomnak: nem sokkal ezelőttig még a megszégyenítés, a kiközösítés és az ítélkezés töltötte be ezt az önkorrekciós funkciót. Ezzel pedig el is érkeztünk a világnézetem következő önellentmondásához.

Egyrészt a végletekig támogatom, hogy hozzuk vissza azt az igazi, balkán nagymamákat is kenterbe verő ítélkezést, mert úgy vélem, az elmúlt évtizedekben túlságosan sokmindent „normalizáltunk” már. A társadalom szövetéből elkezdett kikopni az a rendkívül alattomos, ólmos érzés, amit úgy hívunk: szégyen. Pedig szégyenre szükség van. Manapság azonban úgy hárítjuk, mintha csak az életünk múlna rajta, és inkább kezünk-lábunk törjük a társadalmi normák megváltoztatása érdekében.

Másfelől viszont a kelleténél jobban tudom, milyen a világ legmagasabb lován ülő emberének a feloldásáért rimánkodni, miközben a hang csak nem jut el a felhők fölé. A különböző személyes tapasztalásaim miatt az ítélkezés az egyik legnagyobb trigger számomra a világon, az viszont természetesen nem járja, hogy én ítélkezek, de felettem nem lehet. Bár igazából én sem nagyon szoktam, épp ezért. Ám ha őszinte akarok lenni, legtöbbször teljesen szubjektív módon húzom meg a határokat, nem pedig egy örök és megkérdőjelezhetetlen normához igazodva – ahogy azt egy valódi konzervatív ember tenné. Egyetlen dolgot viselek nagyon rosszul: a mentálisan gyenge, folyton áldozatpózban tetszelgő embereket, de még ez sem teljesen igaz, mert a saját közvetlen környezetemben is van olyan érzékeny művészlélek, akit nagyon szeretek, és őszintén örülök annak, hogy oly nagyon különbözik tőlem.

Igénylem a rendet és a fegyelmet, leginkább azért, mert életem közel harminc éve alatt többször volt már olyan, hogy erőnek erejével kellett kikecmeregnem a Káosz feneketlen örvényéből. Mégsem szeretem IGAZÁN a rendet, ezt állítani megint csak hazugság lenne, ugyanis képtelen vagyok huzamosabb ideig távol maradni a Káosz fenyegetően pulzáló sötétjétől, életem minden egyes eddigi döntése ezt támasztja alá. A dilemma ismét adott: nekem lehet, de másnak nem?

Egyetlen igazán érdekes kérdés foglalkoztat engem az emberiséggel kapcsolatban: ideális esetben vajon mennyire lennénk egyformák? Tegyük fel, hogy a fejlődéslélektan tudománya szerint közel tökéletes körülmények között nevelkedik egy gyermek, ebben az esetben vajon garantáltan „normális” felnőtt lesz belőle, átlagos életcélokkal, preferenciákkal és szokásokkal? Se kábítószerhasználat, se megalománia, se kinkek, se semmi egyéb, átlagostól eltérő hóbort? Ennek a kérdésnek pusztán csak azért van jelentősége, mert így vajon a konzervatív vagy a progresszív világnézet illeszkedik jobban az emberi természethez?

Hiszen mint már említettem, az úgynevezett konzervatív értékeket sokszor még a saját képviselői is szembeköpik, akkor vajon velünk van a baj, vagy a szabályokkal? De ami talán még fontosabb, mi az, amire törekednünk kellene? Fogadjuk el a saját romlottságunkat és öleljük magunkhoz a dekadenciát, vagy erőltessünk magunkra valamit azzal együtt is, hogy tudjuk, a bukás sokszor elkerülhetetlen? A monogámia például azért esik ennyire annyira nehezünkre, mert egyáltalán nem egy természetes állapot, ennek ellenére azt gondolom, egyértelműen elengedhetetlen feltétele egy egészséges társadalomnak.

Véleményem szerint ennek a dilemmának is létezik feloldása, ez pedig az önuralom. Ez az a tulajdonság, amit én személy szerint a legtöbb értékkel ruházok fel, ugyanis nincs szabadabb, megbízhatóbb és tiszteletreméltóbb ember annál, mint aki ura a saját vágyainak. De mégis miért kellene önkontrollt gyakorolni, hangozhat el a jogos kérdés, erre pedig az a válaszom: azért, mert így helyes. Mert a társadalomnak és az egyénnek is így a jobb. Mert a monogámia előnyösebb, az egészséges életmód kifizetődőbb, a normális testtömegindex ideálisabb. Ez vajon konzervatív álláspont? Kötve hiszem, leginkább csak racionális.

Ez a három tényező: a polarizáció, a szocializmus kulturális öröksége a posztszocialista társadalmakban és az illegalitás kultúrája. Ezen a ponton a szerző számtalan gondolatával egyet tudok érteni, mint például: a polarizáció csökkenti az állampolgárok közti értelmes párbeszéd lehetőségét, aláássa az elszámoltathatóság intézményét vagy épp az identitáspolitika segítségével próbálja elterelni a figyelmet a közpolitikai kérdésekről.

Az utóbbi évek felmérései mind abba az irányba mutatnak, hogy a társadalmi polarizáció mértéke még a stabil demokráciákban is növekszik. De vajon mi lehet ennek az oka? Jakab András szerint a technológiai fejlődés és az orosz dezinformációs kampányok mellett (amelyek hatása nem annyira számottevő) még egy fontos tényezőt érdemes figyelembe venni: a társadalomban bekövetkező kulturális változásokat.

„Christian Welzel német politológus (a World Values Survey Association korábbi elnöke) azt állítja, hogy a társadalmak fokozatosan az emancipatívabb értékek felé mozdulnak el. Ezt a tendenciát a „kognitív mobilizációnak” tulajdonítja, amelynek során az oktatás szintjének és az életszínvonalnak a javulása „pszichológiai ébredéshez” vezet (és ehhez nem szükségesek extra, célzott, az állampolgárokat demokratikus értékekre nevelő oktatási programok sem). Ennek eredményeképpen az egyének hajlamosabbak az önálló gondolkodásra, következésképpen az „emancipatív értékek” előnyben részesítésére. A jó hír az, hogy ezek az emancipatív értékek általában véve támogatják a liberális demokráciát. A rossz hír azonban az, hogy ez a kulturális változás nem homogén módon megy végbe a társadalomban, és a változás heterogenitása azt eredményezi, hogy a kulturális különbségek növekednek a város és a falu, a fiatalok és az idősek, valamint az értelmiségi és nem értelmiségi társadalmi csoportok között” – írja a szerző, aki szerint ezek a növekvő értékkülönbségek táplálják a társadalomban burjánzó polarizációt. Na de mik is azok az „emancipatív értékek”?

Ezek olyan elvek és normák, amelyek középpontjában az egyének és csoportok felszabadítása, az önrendelkezés, illetve az egyenlő bánásmódhoz és méltósághoz való jog áll, különösen az olyan csoportok esetében, ahol tetten érhető a hatalmi elnyomás vagy a kirekesztettség. Az úgynevezett „emancipatív értékek” fő elemi közé olyan dolgok tartoznak, mint a társadalmi és jogi értelemben vett egyenlőség, ami ugye azt jelenti, hogy minden ember ugyanannyit ér nemtől, vallástól, bőrszíntől és szexuális irányultságtól függetlenül. Emellett nagyon fontos a gondolat-, vélemény- és életmódválasztási szabadság, a jog kiterjesztése a történelmileg marginalizált csoportokra, a hatalmi hierarchia megkérdőjelezése és a társadalmi szolidaritás.

Az utóbbi években Európa számtalan országában és az Egyesült Államokban is jól megfigyelhető az a trend, amely szerint a fiatal férfiak egyre nagyobb arányban csatlakoznak az úgynevezett „right-winghez”. Ennek azonban nem feltétlen az általános életszínvonalromlás az oka, sőt, több esetben inkább maguk az „emancipatív értékek”.

Csak hogy egy példát mondjak: a nők nagy egyenjogúsítása közben sokszor eléggé elvetettük a sulykot, mára pedig már férfiak egész tömegeinek a kínlódását ignoráljuk, mint társadalom. Senki nem beszél róluk, senki nem vesz tudomást a fájdalmukról és senki nem adresszálja a problémáikat, csak az úgynevezett right-wing. Elárulok egy titkot; az internet sötét bugyraiban bugyogó nőgyűlöletre nem MÉG TÖBB FEMINIZMUS a megoldás. De olyan ország is akad, ahol a bevándorlás okozta problémák lökték a fiatalokat az „emancipatív értékekkel” homlokegyenest szembehelyezkedő oldalra.

Ennek fényében azzal sem feltétlenül értek egyet, hogy ez a növekvő kulturális szakadék táplálja az egymás iránt érzett indulatokat. A jelenség természetesen létezik, de véleményem szerint kisebb mértékben, mint Jakab András szerint. Ahogy azzal sem igazán értek egyet, hogy a kulturálisan progresszív értékek túl gyors ütemű bevezetése a társadalom konzervatívabb rétegeiben túl nagy ellenérzést váltott volna ki az „egész jogállamiság ellen”, amely aztán a polarizációt is szította. Akkor hát mi okozza ezt a végtelen megosztottságot?

Mi okozza a polarizációt?

Véleményem szerint leginkább két dolog: a technológiai fejlődés (igen, én ennek sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok) és a posztmodern gondolkodásmód következtében megszülető filozófiai irányzat, az úgynevezett dekonstrukció. Miért? Egyrészt azért, mert a mai világban már gyakorlatilag nincsenek tények, és ha nincs egy darab objektív igazodási pont sem, amelyhez mérhetnénk magunkat, egy idő után kicsúszik a lábunk alól a talaj. Ez a dekonstrukció, ez a „minden relatív” elve, ez a „nincsenek tények, csak tényértelmezések” világa. Így nem lehet élni. Persze, hogy vérre menő harcot vívok azzal az emberrel, akivel a legalapvetőbb dologban sem vagyok képes megegyezni. A technológiai fejlődés pedig még erre is rátesz egy lapáttal, a közösségi média algoritmusainak köszönhetően ugyanis már nem pusztán „máshogy értelmezzük” a tényeket, hanem konkrétan más és más „tényeket” kapunk ugyanarról az eseményről.

Az algoritmus nem, életkor, lakhely, végzettség és politikai szimpátia alapján dönti el, hogy milyen tartalmakat dobál elénk, hiába keresünk rá szó szerint ugyanarra a kifejezésre. Sőt, már az egy-egy videó alatt megjelenő kommenteket is ilyen egyéni tulajdonságok alapján szűri. Szó szerint nem ugyanabban a világban élünk, miért furcsa, ha a végletekig megosztottak vagyunk?

Tisztában vagyok a kilencvenes években itthon szárnyra kapó „apák és fiúkozással”, és elfogadom az ideológiatermelő értelmiség felelősségét is, ám ennek ellenére azt gondolom, hogy a közös valóság elvesztése mégis nagyobb jelentőséggel bírt. A társadalom mesterséges megosztottságának itthon is a politikai elit tagjai és az értelmiség volt a nyertese, ez egyértelműen így van. „Divide et impera”, ahogy azt már a 2. századi Római Birodalomban is feltalálták, épp ezért gondolom, hogy az emberiség történelmét valószínűleg végig kísérte a mesterségesen gerjesztett megosztottság. Mi ebben az új? Most valami mégis másnak tűnik, de vajon micsoda? Az, a nap végén mégiscsak közös valóságban éltünk – egészen mostanáig.

És még valami: egészen nem sokkal ezelőttig egyáltalán nem volt akkora individualizmus, mint manapság, senki nem töltött azzal huzamosabb időt, hogy „felfedezze önmagát”. Az emberek azt sem tudták, az „identitást” eszik-e vagy isszák. Nagyjából mindenki ugyanúgy élt, ugyanaz volt az élet menete, ugyanaz volt a vallásuk, ugyanazt ették, ugyanúgy öltözködtek és ugyanazzal töltötték a szabadidejüket.

Manapság viszont a munkahelytől kezdve a valláson át egészen az étkezési szokásokig mindennek identitásképző szerepe van, emiatt pedig összeveszni is sokkal könnyebb. „Nem vegetáriánusokkal nem ismerkedek”, ilyen kritériumot néhány évtizeddel ezelőtt el sem lehetett volna képzelni a párkeresésénél. Az identitáspolitika azért hatásos, mert az utóbbi évtizedekben rendkívül felértékelődött maga az identitás – egészen nem sokkal ezelőttig nem igazán volt választásunk azzal kapcsolatban, hogy „kik is vagyunk” valójában.

Az individualizmus természetesen nem az 1970-es években kezdődött, de addigra jutott el odáig, hogy a világ felvilágosultabb felén már központi értéknek számított. Az önkifejezés, az életstílus, az ízlés és az identitás mainstream értékekké váltak. Ezt segítették elő a különböző feminista törekvések, a polgárjogi mozgalmak és a szexuális forradalom is – vagyis az úgynevezett emancipatív értékek.

Húsevő vagy vegetáriánus, sportember vagy gamer, otthonszülés vagy kórház, fast fashion vagy designer termékek, szoptatás vagy tápszer, házasság vagy együttélés, monogámia vagy poliamoria, mob wife vagy clean girl – és ez még csak nem is a politika.

A szocializmus öröksége

Jakab András szerint bár a polarizációs tendenciák a világ számtalan liberális demokráciájának problémát okoznak, a korábbi szocialista országoknak még egy plusz problémával is meg kell küzdeniük: a szocializmus kulturális örökségével.

„A posztszocialista jogi kultúrát a joggal szembeni ambivalens (azaz részben önellentmondásos) attitűddel lehet jellemezni. Az állampolgárok nem bíznak az államban és a jogrendszerben, mindeközben ezektől várják minden problémájuk megoldását. Egyrészt nagyon részletes és szigorúan betartatott jogszabályokat szeretnének, amelyektől egyértelműséget és rendet remélnek. Ugyanakkor a törvény szigorú betartására irányuló vágy paradox módon a kedvezményes bánásmód elvárásával párosul, amely rávilágít a tisztességesség és a személyes előnyökre való törekvés közötti feszültségre. A joggal kapcsolatos attitűdök egy általánosan pesszimista, cinikus és anomikus társadalmi kultúrába ágyazódnak. Gajduschek György empirikus kutatása azt is feltárta, hogy a társadalom jelentős részénél az alapvető elvek tekintetében is hiányzik az értékek koherenciája. Például arra a kérdésre, hogy az alapvető jogokat a kötelezettségek teljesítésétől kell-e függővé tenni, a válaszadók nagy többsége eredeti válaszának később ellentmondott, amikor az kissé át lett fogalmazva” – írja Jakab András.

Ezzel én is egyetértek, annyit azonban mégis megjegyeznék; nem vagyok biztos benne, hogy nekünk, vagy bármely posztszocialista országnak több oka van nem bízni a kormányában, mint más országoknak. Nem tudom azt mondani, hogy határozott álláspontom van a kérdésben, de ilyenkor mindig azzal szoktam érvelni: az Egyesült Államok kormánya is rendkívül borzalmas dolgokat követett el az állampolgárai ellen. 1953-ban például bevezették az úgynevezett MKUltra programot, amely a CIA titkos, agymosást kutató projektje volt.

A remélt eredmények érdekében sokszor teljes titokban kísérleteztek katonákon, rabokon, vagy akár ártatlan, mit sem sejtő civileken is. LSD-t és egyéb hallucinogéneket adtak nekik, extrém mennyiségben kapták a sokkterápiát vagy egyszerűen csak megverték, megfélemlítették és bántalmazták őket. 1953-ban, a fejlett világ egyik fellegvárában véletlenszerűen kiválasztott civileken kísérletezett a titkosszolgálat, amelyért aztán soha nem vállaltak felelőséget. A „program” húsz éven keresztül zajlott, húsz éven keresztül terrorizálta az amerikai kormány a saját, civil(!) állampolgárait. Az USA történelmét egyébként több, igencsak extrém jogtiprás tarkítja, ám véleményem szerint messze ez a legmeredekebb mind közül.

Nem jó a példa? Igen, lehet, én sem vagyok biztos benne. Az MKUltra vajon jobb, vagy rosszabb, mint a szocializmus volt? (Már ha az állampolgárok szemszögéből nézzük a dolgot.) Jobb, mert igaz, hogy extrém, de mégiscsak egy esetről van szó? Esetleg mert kevésbé volt rendszerszintű? Vagy rosszabb, mert ezt ráadásul nem is egy autoriter rezsim tette az emberekkel? Mi magyarok vajon jogosan panaszkodunk, hogy persze, bezzeg a hatalom…?

Van valami, amit én sokkal nagyobb bajnak tartok a fentebb megfogalmazott posztszocialista attitűdnél, ez pedig a szabályok betartásának és betartatásának a teljes hiánya. Mégis hogyan kérhetnénk számon a politikusainkat, amikor minden egyes polgárnak van valami a rovásán? Amikor a „megoldjuk okosba” a nemzeti minimum? Amikor egy árva lélek sem erkölcsileg felsőbbrendűbb a másiknál, mert mindenki simlizik? Így miért ne fogadnánk el a becstelenséget és a korrupciót? Igen, a történelmi múltból fakadólag joggal kételkedünk a hatalomban, és igen, hajlunk a paternalizmusra is, de véleményem szerint az a legnagyobb baj, hogy nem tudjuk emelt fővel azt mondani: jogos a felháborodásom, mert én fedhetetlen vagyok. Semmi nem fog megváltozni addig, amíg a korrupcióval csak addig van bajunk, amíg minket kihagynak belőle.

Milyen nép a magyar? Folyamatosan egymást figyeljük és amint csak lehet, árulkodunk, vagy épp ellenkezőleg, a „nem szól szám, nem fáj fejem” elvét szívjuk magunkba már az anyatejjel együtt? Betartatjuk mi egymással a szabályokat? Rászólunk a másikra, ha átmegy a piroson, ha szemetel, ha hangosan telefonál a villamoson vagy ha az utcán hagyja a kutyapiszkot? Fenntartom, hogy tévedhetek, de véleményem szerint sokkal inkább „nem szólunk bele” más dolgába, a társadalom önkorrekciós funkciója teljes csődöt mondott, már ami a szabályokat illeti. A miértre pedig valószínűleg a rendkívül rossz emlékeket hordozó házmester-kultúrában keresendő a válasz. Ez azonban szintén nem kedvez annak, hogy a politikusainkat számon tudjuk kérni, ha szükséges.

A szavazók nem változtak

„Sajnálatos módon az ilyen kulturális problémák kezelése nehéz és lassú folyamat, amely a kérdéses ország politikai elitjének konszenzusán túl gyakran külső támogatást is igényel. Ezt a jelenséget néha útfüggőségnek („path dependence”) vagy pesszimistábban „intézményi alkoholizmusnak” nevezik” – írja Jakab András, nekem azonban van némi kétségem azt illetően, hogy mennyi értelme van egy ilyen törekvést kívülről megtámogatni. Ha most a Venezuelai akcióhoz hasonlóan valaki kilopja Orbán Viktort éjszaka az ágyából, mégis mi a garancia arra, hogy a következő választáson nem egy ugyanolyan politikus kerül a helyére? Bevallom, ez az egyik legnagyobb félelmem a Magyar Péterrel kapcsolatban is.

A Tisza Párt szektája pont annyira agresszív, elvakult, arrogáns és erőszakos, mint az ellentáboré. Pontosan annyira. Az aggodalom növekvő szorításával figyelem hónapról hónapra, ahogy mind több ember veszti el az önálló gondolkodásra való hajlamát, a józan ítélőképességét és a kritika iránti igényét. „Ennek nem most van itt az ideje”, mondják sokan. Rendben, de ez egy igencsak veszélyes játék. Ha a Tisza Párt nyeri a 2026-os országgyűlési választásokat, akkor az ország testestül-lelkestül Magyar Péter tenyerébe helyezi magát és csak fohászkodhat azért, hogy ő nem fog ezzel visszaélni.

Sőt, a Tisza Párt elnökével kapcsolatban talán különösen nehezített az eset, hiszen joggal adódik a kérdés: mégis hogy álljon kritikusan az ország ahhoz az emberhez, akiről szentül hiszi, hogy „felszabadította” a zsarnok 16 éves rémuralma alól? Ezen a ponton muszáj egy személyes megjegyzést tennem: az újságírói munkámból kifolyólag megszámlálhatatlan Tisza-rendezvényen vettem részt. Ott voltam az Egymillió lépésen, a nyári országjárás számtalan állomásán majd télen, advent időszakában is. Amit Magyar Péter magára vállalt annak érdekében, hogy leváltsa az Orbán-rezsimet, az valami egészen elképesztő – ezt rideg, objektív és elemzői álláspontból nézve is így gondolom. Tudom, anekdota, de a különböző rendezvényeken számtalan emberrel beszélgettem már, akik mind ugyanazt a gondolatot fogalmazták meg: mégis hogy lehet nem idealizálni azt az embert, aki látszólag egyedül, a hátán húzza ki a mocsárból az egész országot?

Szerintem ez egy nagyon érdekes kérdés. Magyar Péter esetében vajon az alapvető paternalizmusra való hajlamunk mellett plusz nehezítő tényező, hogy rengetegen úgy tekintenek rá, mint a nagybetűs megmentőre? És vajon az, „ez egy nem normális ország”, meddig lesz kifogás a kritikára, akár Magyar Péter, akár a szavazói szerint? Egy év? Két év? Az első ciklus?

Az általános választójog sötét oldala

Beszéljünk még egy kicsit a választópolgárokról. Beszéljünk arról, hogy vajon a demokrácia kiteljesedése-e az általános választójog intézménye. Elárulom: szerintem nem. Ha pusztán rajtam múlna, már holnaptól megszüntetném. Azt gondolom, a politikáról való döntés komoly felelősséggel jár, amit nem mindenki képes megugrani. Rengeteg olyan ember van, aki önhibáján kívül került olyan helyzetbe, amelynek a szavazati jog elvesztésével kellene járnia, ám ez a végeredményen nem változtat: jelenleg nincs olyan állapotban, hogy voksolni tudjon.

Miért ördögtől való azt mondani, hogy aki még írni és olvasni sem tud, az talán ne döntsön az ország jövőjéről? Amikor a szavazatszámláló delikvens kérdések segítségével próbálja meghatározni a megfelelő pártot, akkor mégis mit kérdez, a kampányszlogent vagy a valóságot? És vajon melyik számít manipulációnak? Ezzel ugyan egy kissé előreszaladok, de itt a válaszom Jakab András kérdésére: például az általános választójog korlátozásával lehetne felvenni a harcot a liberális demokráciák eróziójával szemben. Ezek a demokráciák ugyanis sokszor önmagukat pusztítják el, ráadásul törvényszerűen. A demokratikus rendszerek önfelszámolásáról írt többek között Karl Popper osztrák filozófus is, aki szerint végső soron az állampolgárok döntései döntik romba ezeket a rendszereket.

Erről szól az 1945-ös A nyitott társadalom és ellenségei című könyve is, amelyben arra mutat rá: a határok nélküli tolerancia végül teljesen fel fogja számolni a toleranciát azzal, hogy az intoleránsokat is tolerálja – ez nevezi a tolerancia paradoxonának. Karl Popper sok más gondolkodóhoz hasonlóan a weimari köztársaságra hivatkozik, mint empirikus alap, hiszen a náci párt megnyerte a választásokat, Hitler pedig törvényesen lett kancellár. És valóban, a németek megválasztották a történelem egyik legnagyobb gonosztevőjét a vezetőjüknek, de nekünk, magyaroknak kell elgondolkodunk azon, hogy kikre is voksolunk? Vajon tényleg ki lehet minket emelni a sorból, mint paternalizmusra különösen hajlamos nép?

Dosztojevszkij 1879 és 1880 között jelentette meg a világirodalom egyik legcsodálatosabb alkotását, A Karamazov testvéreket, amelynek filozófiai csúcspontja a nagy inkvizítor jelenete. Ebben Ivan Karamazov mesél el egy történetet az öccsének, Aljosának, amely arról szól, hogy Jézus Krisztus visszatér a földre, mégpedig a 16. századi Sevillába, a spanyol inkvizíció idején. Itt aztán csodákat tesz, meggyógyítja a betegeket, feltámaszt egy halott gyermeket, az emberek pedig hamarosan felismerik és követni kezdik.

Nem sokkal később azonban a nagy inkvizítor letartóztatja, majd egy éjszaka meglátogatja a börtönben, ahol elmagyarázza neki, miért kell kivégezni. Hosszú monológot intéz Jézus Krisztushoz, amely tulajdonképpen arról szól: az emberek gyengék a valódi hithez, helyette csodára van szükségük, a szabadságtól pedig félnek, ezért lemondanak róla egy erős hatalomért cserébe.

Sőt: több tanulmány is arra jutott, hogy az emberek jelentős részének limitáltak a képességei, már ami a komplex gondolkodást illeti. Sokan inkább a hamis bizonyosságot választják az igaz bizonytalanság és komplexitás helyett, ami nem az intelligenciájuk kudarca, hanem egy természetes válasz a kognitív kimerülésre. Sokan felhagynak az igazságkereséssel és a pszichológiai stabilitást választják, különösen bizonytalanság, nehézség vagy szociális nyomás hatására. A világ komplexitásának a befogadása több dolgot is igényel: folyamatos figyelmet, a kétértelműségek iránti toleranciát és az egymásnak gyakran ellentmondó tények egyidejű megfontolását. Ez azonban az emberi elme számára egy idő után már nem csak nehézkes, hanem végtelenül fárasztó lesz.

Az úgynevezett Cognitive Load Theory szerint az emberi elmének igencsak szigorú határai vannak, már ami a memóriát és az információfeldolgozást illeti. Amikor pedig a valóság, vagy például a politika tényei elérik ezt a határt, akkor nem erősebben kezdünk el gondolkodni, hanem épp ellenkezőleg: elkezdjük leegyszerűsíteni a világot, sokszor az igazság kárára. Arie W. Kruglanski amerikai szociálpszichológus elmélete szerint az emberek stressz vagy fenyegetés hatására egyre inkább a bizonyosság és biztonság felé fordulnak, ez pedig komoly veszélyt jelent a demokráciákra nézve. Ez egyáltalán nem magyar sajátosság és nem is az emberek „hibája”, végső soron azonban azon nem változtat: nem kellene mindenkinek szavaznia.

Úgy mondogatják egyesek; „az oktatás, az oktatás megoldás”, mintha ez valami csodaszer lenne. De egyrészt általában soha semmilyen konkrétumot nem vázolnak fel a hogyanokkal kapcsolatban, amit egyébként pont nézzük el nekik, hiszen nem szakemberek. (Aki viszont az, annak természetesen nem.) Másrészt pedig a legjobb oktatás sem lenne képes arra, hogy az emberi elme kapacitásait ily mértékben kitágítsa, ráadásul gyorsan és tömegével. Hiszen még a szülők sem a komplexitás befogadására nevelik a gyermekeiket, mert

ki az, aki mindent és annak az ellenkezőjét is megtanítja az utódjának?

Ennek ellenére sem gondolom azt, hogy csak egy mély, pszichológiai analízis után lehetne szavazni menni, az én megoldásom: egy teszt. Egy teszt, amit minden állampolgár kitölt az induló pártokról és a programjaikról. Természetesen így is megtörténhetne, hogy valaki minden létező információt begyűjt az „ellenfeléről”, amit aztán vissza is tud adni, miközben válogatott szidalmakat mantráz magában, ezzel azonban nem lehet, és talán nem is kell mit kezdeni.

Az illegalitás kultúrája

Jakab András szerint a harmadik, demokrácia erózióját elősegítő tényező az illegalitás kultúrája, ami azt jelenti, hogy a jogszabályok általában nem alkotmányellenesek, de „számos piszkos és többnyire illegális trükk (kampányfinanszírozási törvények egyoldalú alkalmazása, állami propagandagépezet, a titkosszolgálatok használata ellenzéki politikusokkal szembeni kémkedésre, a választókerületi határokkal való manipuláció, az ügyészségi fellépés hiánya a kormányközeli személyek által elkövetett bűncselekmények esetén stb.) egyensúlytalanná és tisztességtelenné teszi a politikai versenyt”. Ezzel jómagam is egyetértek, bár azért tegyük hozzá, hogy bőven vannak alkotmányellenes törvények, sőt, mára már eljutottunk odáig, hogy tulajdonképpen maga az alkotmány alkotmányellenes. A mit tegyünk ellene kérdésre azonban Jakab András nagyjából csak annyit válaszol: hát, ne viselkedjünk így, amit én nem érzek elég kielégítőnek. Én inkább ott kezdeném, hogy kollektívan, egyszer és mindenkorra vetkőzzük le a „megoldjuk okosba” mentalitást. Nagyon várom azt a pillanatot, amikor a magyar nép végre ráébred arra, hogy milyen jó érzés erkölcsileg felsőbbrendűnek lenni.

A tanulmány legfontosabb kérdése azonban az: a liberális demokrácia helyreállítása inkább legális vagy illegális legyen, magyarán meddig lehet elmenni a „nagyobb jó” érdekében? Jakab András úgy véli, inkább legális, hiszen a jogsértés komoly károkat okozhat egy olyan országban, ahol alapvetően is épp a virágzó illegalitás járult hozzá a demokrácia eróziójához. Ezzel én is egyetértek, már csak azért is, mert a tanulmányban is emlegetett Orbánnak az utolsó pillanatig, és még azután is lesznek hívei, akik előtt nem a jogtalan hatalomátvételt kellene demonstrálni. Magyar Péter szokott azzal érvelni, igaz, nem konkrét jogtiprásokkal, de azért a megkérdőjelezhető kijelentéseivel vagy cselekedetivel kapcsolatban, hogy nem egy normális országban élünk, ne is tegyünk úgy, mintha így lenne. Ez viszont egy nagyon veszélyes játék.

Sokan egészen a Tisza Párt elnökének a felbukkanásáig azt állították, a Fideszt lehetetlen demokratikus úton eltávolítani, mert akkora a médiatúlsúly, a propaganda hatása és a választási rendszer aránytalanságai. Magyar Péter azonban néhány hónapja azt nyilatkozta a médiának: a győzelmük esetén az első ötven legfontosabb dologban sem lesz benne a választási rendszer módosítása, épp azért, mert ő bizonyítja be, hogy demokratikus választáson is lehet nyerni. (Ezt ugye még nem tudjuk, de ő nagyon magabiztos volt.)

A Watergraafsmeer negyedben található Stek Oostot akkor úgy prezentálták a holland társadalomnak, mint a lakhatási problémákra és az integrációs kihívásokra adott formabontó innováció. Érdekes kísérlet, de vajon sikeres volt? Nos, nem. Az intézet falai között ugyanis hamar eluralkodott a szexuális zaklatás, a verekedések és a nemi erőszak – számolt be róla a Zembla című oknyomozó dokumentumfilm.

A legjobb rész azonban csak ezután következett: a diákok ugyanis hiába tettek sorozatosan panaszt a hatóságoknál, szó szerint semmi nem történt az ügyben. Egy korábbi lakó, akit a filmben csak Amandaként emlegetnek, arról számolt be, hogy egy szír bevándorló megerőszakolta, miközben épp hollandul próbálta tanítani.

A fiatal nő 2019-ben jelentette a történteket a rendőrségnek, akik azonban a bizonyítékok hiányára hivatkozva megszüntették az eljárást. Hat hónappal később egy másik nő is értesítette a hatóságokat ugyanazzal a férfival kapcsolatban, mondván, hogy aggódik a saját és a többi nő biztonsága miatt. A helyi hatóságok azonban azzal rázták le, hogy a férfi kilakoltatása lehetetlen.

A szír bevándorlót végül 2022-ben tartóztatták le, 2024-ben pedig három év börtönbüntetésre ítélték Amanda és egy másik nő megerőszakolása miatt. A diákok beszámolója szerint többen is féltették a testi épségüket, többek között azért, mert a verekedések is rendszeresek voltak a komplexumban. Az egyik férfi diák például arról számolt be, hogy egy húsz centiméteres konyhakéssel fenyegette meg az egyik bevándorló. Egy másik, a műsorban is szereplő esetben a komplexumot üzemeltető Stadgenoot cég 2023 nyarán még csoportos nemi erőszak elkövetésére is gyanakodott.

Az épületkomplexumnak helyet adó kerület elnöke Carolien de Heer, aki maga is elismerte, hogy komoly nehézségekbe ütközött már a probléma adresszálása is. „Hiába szembesülünk elfogadhatatlan viselkedéssel, hiába félnek az emberek, sokszor ez sem elég ahhoz, hogy jogi lépéseket lehessen tenni vagy ki lehessen lakoltatni valakit. Folyamatosan ugyanazokba az akadályokba ütköztünk” – fogalmazott a Zembla alkotóinak.

A Stadgenoot lakásépítő egyesület már 2023-ban be akarta záratni az intézményt, de a helyi hatóságok akkor elutasították a kezdeményezést. Sőt, a Stek Oost még most sem fog bezárni, hanem majd csak 2028-ban, amikor lejár a projekt szerződése.

Ha valaki kérdezi, azt szoktam mondani, hogy igen, feminista vagyok, de az a normális fajta. Az, aki mélységesen elítéli a metoo-hisztériát, a hastagbelieveallwomen-kampányt és a „not all men, but always a man” szlogent, de végtelenül felháborítónak tartja, hogy Európa egyre több országában vetjük oda a nőket a bevándorló-hordáknak. Úgy fest, a #believeallwomen csak addig tart, amíg az állítólagos elkövető egy fehér férfi. Ebből én nem kérek, köszönöm szépen.

Egyetlen kérdésre szeretnék csak választ kapni: miért? Tegyük fel, hogy magával az ötlettel egyetértek, miért ne próbálhatnánk meg, hogy 125 diákot összeengedünk 125 szíriaival, mi baj történhet? Tegyük fel, hogy az egyetemes emberi jóságba vetett rendíthetetlen hittől és humanizmustól vezérelve úgy gondolom, ez akár még működhet is.

Amikor azonban egyre több és több jele mutatkozik annak, hogy bizony tévedtem, miért nem ismerem be, és korrigálom a hibát? Nekem ez a legnagyobb bajom. Valaki mondja meg, miért? Miért az a követendő gyakorlat, hogy a bevándorlók érdekeit választjuk a nőké helyett? Amikor az angliai Oldhamban pakisztáni férfiak erőszakoltak meg kislányokat, a hatóságok és a média vajon miért arra az álláspontra helyezkedett, hogy nincs itt semmi látnivaló?

2011 és 2014 között bangladesi, pakisztáni, indiai, iraki, iráni, és török származású férfiak és nők drogoztak be és kényszerítettek szexre kiskorú lányokat Newcastle-ben. 2020-ban a brit kormány is elvégzett egy vizsgálatot az ügyben, amelynek során kiderítették, hogy az elkövetők jelentős része fehér férfi volt. 2025-ben azonban Louise Casey jelentése tárta fel az igazságot, amely szerint a Belügyminisztérium szándékosan hazudott az elkövetők etnikai hovatartozásáról. Mégis miért?

Valaki mondja meg nekem, mikor döntöttük azt el, mint társadalom, hogy a xenofóbia elleni nemes küzdelem sokkal fontosabb, mint a női nem testi és lelki épsége? És hol volt erről a meetingről Tarana Burke, a metoo-mozgalom alapítója, Amy Schumer, Laurie Penny vagy épp Papp Réka Kinga? És ki az, aki szerint az idegengyűlölet és rasszizmus elleni harcot az segíti elő, ha az átlag választópolgár azt tapasztalja, hogy ezeknek az embereknek bizony mindent lehet?

A félelem, az agresszió és az erőszak közismerten szeretetet, barátságot és nyitottságot vált ki az emberekből, különösen, ha a védelmükre felesküdött szervezetek is csak széttárják a kezüket. És míg egy radikalizálódott bevándorló esetében senkinek eszébe se jusson szociológiai mélyelemzés és négy generációra visszanyúló környezettanulmány nélkül ítélkezni, addig az európai országokban előterörő szélsőjobb esetében már nem ugyanez a logika.

Senki ne merészelje magát feministának nevezni, aki nem szólal fel ez ellen a vérlázító gyakorlat ellen. Talán egy picit fontosabb, mint az abortusz és a szexmunka.

Jelenleg épp harmadjára ragaszt a képernyő elé az egyik hőn szeretett sorozatom, amelynek a címe Homeland: A belső ellenség. (Mégis ki kezd így egy egyetemi esszét? – mondá egy kedves barát, és milyen igaza van.) Most épp annál a szakasznál tartok, amelyben miután egy maroknyi lázadó merényletet kísérelt meg a megválasztott elnökasszony ellen, Madame President irgalmatlan erővel vágott vissza, jogsértések tucatjait követve el.

A kezdetben úgy-ahogy szimpatikus nő rövid idő leforgása alatt a polgárháború szélére sodorta az országot a zabolázhatatlan bosszúvágya miatt, amely ártatlan emberek százait vetette börtönbe. Micsoda civilizálatlan, barbár, harmadik világbeli jogtiprások! Igen ám, csakhogy az Egyesült Államok hiába demokratikus jogállam, a történetét a valóságban is számtalan hasonló, ha nem rosszabb szégyenfolt tarkítja. Ezekről szeretnék most értekezni az alábbiakban. Sőt, ezek közül is van egy kedvencem, de erről majd később.

Ám még mielőtt a szívemnek legkedvesebb, legextrémebb jogtiprásra rátérnék, beszéljünk részletesebben egy másik érdekes jelenségről, az úgynevezett Red Scare-ről.

A Red Scare, mint politikai félelemkultúra

A Red Scare, vagyis a „vörös rémület” egy olyan időszakokat jelöl az Egyesült Államok történelmében, amelyben a kommunizmustól és a többi radikális baloldali ideológiától való félelem nem pusztán külpolitikai aggodalom volt, hanem egy belső társadalmi és politikai pánikká alakult át. A Red Scare nem egyetlen esemény vagy egy rövid epizód volt, hanem egy olyan strukturális jelenség, amely két nagy korszakban – az első világháborút követően és a hidegháború kezdetén – is jelentősen meghatározta az amerikai közéletet.

Az első Red Scare közvetlenül az I. világháború utáni időszakban bontakozott ki. A háború utáni társadalmi bizonytalanság, az infláció, a munkanélküliség és a tömeges sztrájkok igencsak termékeny táptalajt jelentettek a radikális politikai mozgalmaktól való félelem számára. Az 1917-es orosz bolsevik forradalom különösen erős pszichológiai hatást gyakorolt az amerikai közvéleményre, mivel azt sugallta, hogy egy igazi forradalom bármely nagyhatalmat képes megbuktatni.

A korszakban több anarchista bombamerénylet is történt, amelyek gyakran a politikusokat vagy a gazdasági elitcsoportokat célozták meg, és bár ezek elszigetelt akciók voltak, a sajtó és a politikai diskurzus jelentősen felnagyította őket, ezzel azt sejtetve, hogy egy átfogó összeesküvés rejlik a háttérben.

Zárójeles megjegyzés: bármennyire is próbálom a tömegsajtó jó oldalát látni, nagyon-nagyon nehezemre esik, többek között az ilyen dolgok miatt. A tömegsajtó tulajdonképpen a létezésének első percétől kezdve sokkal inkább befolyásol, semmint tájékoztat. Mondom ezt úgy, hogy egyébként jómagam is a sajtóban dolgozom, de azt hiszem, ettől csak még inkább igazam van.

Az állam válasza

Az első Red Scare idején az állam különösen kemény módon lépett fel az állítólagos ellenségeivel szemben. A. Mitchell Palmer igazságügyi miniszter vezetésével nagyszabású rendőri akciók indultak, amelyek aztán Palmer-razzia néven vonultak be a történelemkönyvek lapjaira. Ezen eljárások során több ezer embert tartóztattak le, gyakran vádemelés, jogi képviselet vagy tulajdonképpen bármilyen bizonyíték nélkül.

A razziák elsősorban baloldali aktivistákat, szakszervezeti tagokat, anarchistákat és bevándorlókat céloztak meg, de valljuk be őszintén: az érintettek számtalan esetben csakis a politikai nézeteik vagy a származásuk miatt kerültek a hatóságok célkeresztjébe. Ez a gyakorlat súlyosan sértette az amerikai alkotmány alapelveit, különös tekintettel a szólásszabadságra és a tisztességes eljáráshoz való jogra.

A második Red Scare a második világháború után, a hidegháború kibontakozásával párhuzamosan jelent meg, az Egyesült Államok és a Szovjetunió szembenállása ugyanis új dimenzióba helyezte a kommunizmustól való félelmet. A nukleáris fegyverkezés, Kelet-Európa szovjet befolyás alá kerülése, valamint az olyan kémbotrányok, mint az atomtitkok kiszivárgása csak erősítették azt a hitet, hogy a külső fenyegetés mellett van egy veszélyesebb, belső ellenség is.

Ebben az időszakban vált különösen aktívvá a House Un-American Activities Committee (HUAC), amely kongresszusi meghallgatások során vizsgálta az úgynevezett „Amerika-ellenes” tevékenységeket. A meghallgatásoknak azonban gyakran csak az az egyetlen funkciójuk volt, hogy a tanúkat önvádra vagy mások megnevezésére kényszerítsék.

McCarthyizmus és a politikai boszorkányüldözés

A korszak legismertebb alakja Joseph McCarthy szenátor volt, aki egy jó konteós módjára váltig állította, hogy kommunisták tömegei szivárogtak be az amerikai kormányzatba. És bár az állításait gyakorlatilag semmilyen konkrét bizonyítékkal nem támasztotta alá, a félelemkeltő retorika így is rendkívül hatékonynak bizonyult.

A „mccarthyizmus” ma egy olyan politikai gyakorlatot jelent, amelyben:

• a gyanú felülírja a tényleges bizonyítékokat,

• a vádlottaknak kell bizonyítani az ártatlanságukat,

• a politikai lojalitás pedig fontosabbá válik a jogállamiságnál.

Ez a logika alapjaiban fordította ki a sarkaiból a demokratikus igazságszolgáltatás elveit, rendkívül cudar világot teremtve ezzel.

A második Red Scare egyik legismertebb következménye a Hollywoodban burjánzó feketelistázás volt. Ez azt jelentette, hogy a filmiparban dolgozókat,- különös tekintettel a forgatókönyvírókra és a rendezőkre, - eltiltották a munkavégzéstől, ha nem működtek együtt a hatóságokkal a vizsgálatok során. Az úgynevezett Hollywood Ten egy tíz amerikai forgatókönyvíróból és rendezőből álló csoport volt, akiket kegyetlenül meghurcoltak ebben az időszakban. 1947-ben mind a tízüket beidézte a HUAC, az ellenük felhozott vád pedig az volt, hogy kommunista propagandával mételyezik az amerikai filmipart.

Amikor a bizottság azt kérdezte tőlük, tagjai voltak-e a Kommunista Pártnak, a csoport tagjai egyszerűen nem válaszoltak. Az alkotmány 1. kiegészítésére, a szólásszabadság védelmére, valamint az 5. kiegészítésre, az önvád tilalmára hivatkozva tagadták meg a válaszadást.

Nem ismerték el a bűnösségüket, egyszerűen csak nem működtek együtt a vizsgálattal, ezért mind a tízüket börtönbüntetésre ítélték. Emellett feketelistára is kerültek, így évekig nem dolgozhattak a saját nevükön Hollywoodban. Sokan álneveken írták a forgatókönyveket, hogy valamiből fenn tudják tartani magukat és ne haljanak éhen.

A legismertebb érintett Dalton Trumbo volt, aki később két Oscar-díjas forgatókönyvet is írt, mindkettőt álnéven, az egyik a Roman Holiday, a másik pedig a The Brave One volt. Haladjunk tovább, ám még mindig nem a kedvencemmel folytatnám, helyette vegyünk egy basic, a mainstreamben azért elég jól ismert esetet: a tömeges megfigyelést.

A tömeges megfigyelés

Az Egyesült Államok hatóságai 9/11 után vették fel azt a jó szokásukat, hogy „elővigyázatosságból” tömegével figyelték meg az állampolgárokat. De mit jelentett ez a gyakorlatban? A telefonhívások metaadatainak tömeges begyűjtésétől kezdve az internetes kommunikáció monitorozásán át a különböző technológiai cégekkel való együttműködésig mindent, amit csak el lehet képzelni.

Kiket figyeltek meg, mit kerestek és mit használtak fel az így szerzett információkból? Senki nem tudta pontosan. A bilit végül Edward Snowden borította, aki miután kiszivárogtatta a sajtónak az amerikai hatóságok titkos megfigyelési gyakorlatát, Oroszországba menekült, ahol azóta is vígan él, és írja a könyveit. Azt megint csak zárójelben jegyezném meg, hogy jelen esetben a szabadság vs. biztonság azon rendkívül érdekes dilemmája merült fel, amely szerint a biztonság minden esetben csak a szabadság kárára érvényesülhet és vica versa. Az, hogy kinek melyik a fontosabb, pusztán habitus kérdése.

Bár én messzemenőkig szabadságpárti vagyok, ebben az esetben mégis mindig azon kapom magam, hogy az állampolgárok alapvető jogain átgázoló megfigyelőállamot mentegetem. „Nyilván vissza lehet vele élni, de ez még nem jelenti azt, hogy maga a kiindulópont is hibás”, ilyenekkel szoktam érvelni, pedig hát igazam van egyáltalán? Nem hibás az a gondolat, hogy a „nagyobb jó” érdekében jogsértéseket is el lehet követni? Vagy épp ellenkezőleg, csak addig nagyon nemes dolog a szabadság oltárán feláldozni a biztonságot, amíg nem vagyunk tényleges veszélyben? Tét nélkül könnyű bátornak lenni.

A másik kedvelt érvem, ami szintén nem számít teljes értékű argumentumnak, még szerintem sem: az emberek egyébként önként és dalolva adják át a teljes személyüket a gigantikus techcégeknek, akkor miért válogatunk ilyen szelektíven? Igen, tudom, a két helyzet nem ugyanaz. Valóban nem. De most már eljött az idő, térjünk rá az abszolút kedvenc esetemre.

MKUltra projekt

Az MKUltra az Egyesült Államok egyik legsúlyosabb, legextrémebb jogsértési esete, amelyet sok évvel később maga a kormány is elismert, igaz, nem önként és dalolva. A projekt a CIA egy titkos programja volt, amelyet húsz éven keresztül futtattak, 1953-tól 1973-ig.

A „hivatalos cél” a gondolatolvasás és az emberi elme fölött való kontroll kifejlesztése lett volna, elsősorban azért, mert Amerikában akkoriban szentül hitték, hogy az oroszok és a kínaiak már rég „rájöttek a titokra”. Ennek érdekében pedig a leghátborzongatóbb módszerekkel próbálták megtörni a kísérletben résztvevő alanyok akaratát és átalakítani a személyiségüket. Szó szerint.

Bekábítószerezték és elszigetelték őket, LSD-t, meszkalint vagy pszilocibint etettek velük, megvonták tőlük az alvást, extrém dózisban kapták az elektrosokk-terápiát, vagy egyszerűen csak fenyegették és bántalmazták őket. Na de kik voltak az alanyok? Ez a történet legjobb része: katonák, rabok, pszichiátriai betegek vagy csak egyszerű, mezei civilek. Civilek! Igen ám, de rengetegen a tudtuk és a beleegyezésük nélkül „vettek részt” ebben a kísérletben.

A titkosszolgálat tudósai pszichiátrián lábadozó betegeket kezdtek a tudtuk nélkül LSD-vel mérgezni, prostituáltak drogozták be a kuncsaftokat a CIA által működtetett bordélyházakban, ahol aztán tudósok figyelték őket titokban a fal mögül – ez a művelet külön nevet is kapott; „Operation Midnight Climax”. Több tucat egyetem és kutatóintézet vett részt a kísérletezésben, amelyhez az alanyokat vagy a börtönökből, vagy pedig a civilek közül válogatták. Volt, aki nagyjából tudta, hogy mire vállalkozik, és volt, aki egyáltalán nem.

Ráadásul ennek a démoni projektnek a jelentős része valószínűleg az idők végezetéig homályban marad, ugyanis 1973-ban a szervezet akkori igazgatója, Richard Helms az iratok nagyrészét megsemmisítette. Sőt, a történtekért tulajdonképpen senkit nem vontak felelősségre. Senkit. Se akkor, se később. És hogy miért ez a „kedvencem”?

Talán azért, mert kérlelhetetlenül rávilágít az Egyesült Államok oly sokszor bicskanyitogató képmutatására. Allen Dulles, a CIA igazgatója 1953-ban találta ki ezt az íróasztala mögött üldögélve. 1953-ban. Az nem volt annyira régen, nem a középkorról beszélgetünk. 1953-ban, a fejlett világ egyik fellegvárában véletlenszerűen kiválasztott civileken kísérletezett a titkosszolgálat.

(Úgy ismételgetem azt, „civilek”, mintha jelentős különbséget jelentene, hogy az állam elítélt rabokon, dührohamokkal küzdő skizofréneken vagy mezei állampolgárokon kísérletezik teljes titokban.) És még egyszer; se nyilvános felelősségvállalás, se bocsánatkérés, se nagyívű kártérítés nem történt. Akkor kinél is vagyunk erkölcsileg felsőbbrendűbbek? Ki felett van jogunk ítélkezni? Ha az Egyesült Államok csinálja, az „más”? Igen, ennek a gyakorlatnak van egy neve, úgy hívják: kettős mérce.

Vannak emberek, akik ilyenkor azzal vágnak vissza, hogy ez bizony érvelési hiba, sőt, nem is akármilyen, ez maga a whataboutism, ezt azonban soha, semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó elfogadni. A „mi van azzal, hogy” a legtökéletesebb retorikai eszköze annak, hogy nevén nevezzük a képmutatást és a kettős mércét, mindenki alkalmazza is bátran. Ez azonban nem minden, miért kedvelem még?

Mert rendkívül érdekesnek tartom a program mögött húzódó feltételezést: igenis létezik valódi agymosás, amely komoly stratégiai veszélyekkel jár. Véleményem szerint az emberi elme és annak működése egy egészen lenyűgöző dolog, ezért minden olyan téma elkápráztat, amely ezzel foglalkozik. A másik végtelenül izgalmas kérdés pedig: az MKUltra szellemi atyai és gyakorlati megvalósítói vajon gonosz emberek voltak? Mennyire őszintén hitték azt, hogy a szovjet és kínai agymosás valóban létezik? Ha teljes szívükkel hitték is, ez vajon igazolhatja azt, amit ártatlan emberek tömegeivel tettek? Meddig mentség a „jó szándék” és hol kezdődik a felelősség?

De miért hihette azt bárki egyáltalán, hogy az agymosás valódi dolog? Újabb izgalmas kérdés. Többek között azért, mert az 1950–53-as koreai háború után több amerikai hadifogoly is kommunista nyilatkozatot írt alá, de olyanok is akadtak, akik nem akartak azonnal hazatérni, mások pedig nyíltan és vehemensen kritizálták az Egyesült Államokat. Ez oly mértékben sokkoló és megmagyarázhatatlan jelenség volt az amerikai tudósok és döntéshozók számára, hogy a magyarázatot egy új és titkos módszerben, az „agymosásban” vélték felfedezni.

Magát a „brainwashing” kifejezést egy Edward Hunter nevű újságíró (ugye, már megint!) tette népszerűvé, aki egyébként deklaráltan antikommunista propagandista és titkosszolgálati ügynök volt. A CIA és a többi kormányzati szerv azonban lelkesedésében túlságosan komolyan vette az „agymosás” kifejezést, ezzel is szítva a tüzet az MKUltra alatt.

Alapvetően elég rossz véleménnyel vagyok az emberi természetről, egy

korábbi cikkemben például azt írtam: „Az én – ugyan kevéssé empirikus – elméletem, hogy az emberek sokkal inkább rosszak, mint jók. Nem gyengék, hanem egyenesen rosszak; korlátok nélkül amit csak megtehetnek, azt minden gond nélkül meg is teszik”.

De vajon ezt történt itt is? Sidney Gottlieb, Allen Dulles vagy Donald Ewen Cameron mind velejéig romlott, szadista gonosztevő volt? Én nem hiszem. De hogy ez végső soron számít-e, abban egyáltalán nem vagyok biztos. Akit egyébként érdekel a téma, annak jó szívvel ajánlom Gordon Thomas Titkok és hazugságok című könyvét, amely ugyan pont úgy hangzik, mint valami hamisítatlan alufóliasisakos konteós Bibliája, de ígérem, hogy nem az. Ez volt hát az én kedvenc jogtiprásom, most pedig zárásképpen említsünk meg egy nem kevésbé fontos és figyelemreméltó esetet.

COINTELPRO (Counter Intelligence Program)

A COINTELPRO az FBI egyik titkos, később azonban nyilvánosságra kerülő és hatalmas botrányt okozó programja volt, amelyet 1956 és 1971 között működtettek az Egyesült Államokban. A program célja az Amerikán belül található különböző politikai és társadalmi mozgalmak megfigyelése, bomlasztása és ellehetetlenítése volt. Az FBI hivatalos magyarázata szerint csak a „nemzetbiztonságot fenyegető, felforgató szerveket” semlegesítették volna meg, a gyakorlatban azonban nem egészen ez történt.

Ehelyett bárminemű jogi felhatalmazás nélkül, titkos, gyakran illegális módszerek segítségével figyeltek meg vagy vegzáltak olyan csoportosulásokat, amelyek bűne mindössze annyi volt, hogy politikailag kissé kényelmetlenek voltak. Baloldali és „radikális” szervezetek, különböző polgárjogi mozgalmak, fekete felszabadítási mozgalmak és háborúellenes mozgalmak – ezek mind-mind a felforgató kategóriába estek az FBI szerint.

Az ügynökeik ezért bírósági engedélyek nélkül hallgattak le telefonbeszélgetéseket, titokban kutattak át lakásokat, beépített ügynökökkel szították az erőszakot, sőt, házasságokat és karriereket tettek tönkre. A pszichológia hadviselés részeként pedig hamisított dokumentumok segítségével rágalmaztak meg gyakorlatilag akárkit a, bizony: médiában.

Az egyik legismertebb akciójuk Martin Luther King Jr. esete volt, akit az FBI illegálisan figyelt meg, a szexuális szokásairól gyűjtöttek adatokat, sőt, névtelen levelekben buzdították az öngyilkosságra.

Az FBI ámokfutásának végül az vetett véget, hogy 1971-ben egy civil aktivistacsoport betört az egyik irodájukba és több dokumentumot is elloptak, amelyeket aztán kiszivárogtattak a sajtónak. (Yes, I give credit where credit’s due.) Az FBI igazgatója, J. Edgar Hoover még abban az évben lezárta a COINTELPRO-t, de természetesen sem hivatalos beismerés, sem felelőségre vonás, sem pedig bocsánatkérés nem történt.

A Nagymamám Fidesz-szavazó, a háborútól és migráns-hordáktól rettegő, EU-t és Brüsszelt szidalmazó, hazai nemváltó műtéteket vizionáló nyugdíjas, ez pedig, amióta csak az eszemet tudom, üvöltözésig fajuló konfliktusokat generált közte és a szüleim, majd közte és köztem is. Miért kell ebbe egyáltalán belemenni? Jogos a kérdés. De az a helyzet, a porcelán törékenységű béke megőrzésének mindössze egyetlen módja van: ha az ember nyel. És nyel. És nyel. És nyel.

Amikor belép a házba, abbahagyjuk a beszélgetést, lehallkítjuk a híradót és kikapcsoljuk a Partizánt, hogy véletlenül se kerüljön szóba a politika. A szüleim társaságában ő is tartja magát ehhez a szabályhoz, velem azonban nem, mert én már nagyon régóta nem üvöltözöm vele. Csak nyelek. És nyelek. És nyelek. Erre Édesanyám azt mondaná, persze, nekem könnyű, mert már rég messze lakom, ezért sokkal kevesebb jut belőle. Igen, igaza van, nekem sokkal könnyebb. De még így is nehéz.

Sokáig titkoltam előtte azt a tényt is, hogy a Magyar Márton által alapított Kontrollnál dolgozom. A megjegyzéseket el lehet képzelni, amikor végül kiderült. Tavasszal, Magyar Péter Egymillió lépése alatt, amelyet mi is végig kísértünk, egyszer megkérdezte a szüleimet, mi újság velem, ők pedig azt felelték, dolgozom, épp a menettel vagyok valahol vidéken. „Hát, oda is való”. Oda is való. Ezt felelte a Nagymamám. A Nagymamám, aki etetett, altatott, pelenkázott, zongorázni tanított és krétával rajzolta nekem a falra a magyar népmeséket. Oda is való.

Karácsonykor meglátogattam, együtt ebédeltünk abban a kis konyhában, ahol számtalan órát töltöttünk a testvéreimmel gyermekként. Lehet, hogy forró lett, vigyázz. Brüsszel, migránsok. Kérsz még levest? Van még. Háború, háború, patkánylyukból előbújó SZDSZ. Tegyél bele tökmagot, úgy finomabb. Az a szemét, rohadék Magyar Péter. Sárikám, te ezeket még sajnos nem látod át. Csomagolok neked ebből, jó? Én megértem, hogy bizonyára nagyon sok pénzt keresel ott, de én akkor sem adtam volna el magam ilyen embereknek.

Nyeltem egyet. Még egyet. Majd még egyet. Hát, akkor te komolyan azt gondolod, hogy ezek olyan jó emberek, tényleg Magyar Péter szerekét kell tolni? Amikor már dobozokkal felpakolva, felöltözve búcsúzkodtunk a zsebkendőnyi méretű előszobában, a Nagymamám még egy utolsó gondolatra nyitotta a száját. Azt hittem, azt fogja mondani, ne haragudjak Rá azért, mert megint csak politizált és inkább Brüsszelt szidalmazta ahelyett, hogy megkérdezte volna, egyébként hogy vagyok és mivel telnek a napjaim.

Én nem haragszom rád, amiért ott dolgozol, ahol.

Felnéztem a cipőfűzésből. Nyeltem még egyet. Köszönöm. Az ajtó halk kattanással csukódott be mögöttem.

Han Xin (韓信) – a stratégiai zseni, akitől még a császár is tartott

Han Xin az ókori Kína egyik legérdekesebb és legellentmondásosabb alakja volt: az utókor emlékezetébe katonai zseniként vonult be, miközben politikai bukásáért ő és az egész családja is az életével fizetett.

A férfi egy nagyon szegény család sarjaként látta meg a napvilágot a mai Csiangszu tartományban, és bár a legenda szerint a Han-dinasztia elődeinek leszármazottja volt, egész gyermekkorában nyomorogni kényszerült. A szülei hamar meghaltak, Han Xin pedig pénz és kapcsolatok nélkül nem tehetett mást, mint hogy koldusként rója az utcákat. Sokszor elsétált a folyóig is, hogy az ott mosó asszonyoktól kunyeráljon ételt magának; itt ismerkedett meg egy idős nővel, aki ezután a szárnyai alá vette és igyekezett gondoskodni róla. A legenda szerint Han Xin bőségesen megjutalmazta őt ezért, miután később hatalomra került.

Az emberek megvetették és lenézték őt a szegénységéért, egy alkalommal pedig egy helyi bandita is erőszakoskodni kezdett vele: „Ha olyan nagyon bátor vagy, ölj meg. Ha nem, gyáván kúsz el a lábam között”, mondta. Han Xin úgy vélte, ily okból kifolyólag teljesen értelmetlen lenne a vérontás, ezért letérdelt és átkúszott a bandita lába között. Ez a tette úgy maradt fent a kínai kultúrában, mint az önuralom és önfegyelem iskolapéldája, amelyből még ma is van mit tanulni.

A Quin-dinasztia bukása után Kínában elszabadult a káosz, a hadurak egymás vérét ontották a hatalomért; Han Xin ekkor csatlakozott Chu állam lázadó seregéhez, de eleinte nem kapott komoly pozíciót, figyelemre sem méltatták. Már épp végleg nekikeseredett volna, amikor Xiao He, Liu Bang egyik legfontosabb tanácsadója felismerte a benne rejlő, szunnyadó stratégiai zsenit. A legenda szerint Han Xin már lóhátra is pattant egy éjszaka, hogy maga mögött hagyja a sereget, de Xiao He utánaeredt és visszahozta. (Peak Mulan-vibes.) Liu Bang ezután hallgatott a tanácsadójára és főparancsnokká nevezte ki Han Xint, teljes katonai szabadságot biztosítva neki. Ez az, amit ma úgy hívunk, a fordulópont.

Han Xin nem egyszerűen egy jó harcos volt, hanem egy egészen kiváló stratégiai gondolkodó: neki köszönhető, hogy a hadseregnek sikerült legyőznie Wei, Zhao és Qi államokat, ahogy az is, hogy Liu Bang rátehette a kezét Észak-Kínára. Híres stratégiái közé tartozott például, hogy a katonáit menekülési terv- vagy útvonal nélkül küldte a csatába, ahol így vagy győztek, vagy pedig meghaltak. A kétségbeesés azonban gyakran harci elszántságba csapott át, így Han Xin katonái igen sokszor győztesként kerültek ki a csatából. Egy régi kínai mondás úgy tartotta: Han Xin tízezer katonát is képes volt úgy irányítani, mint egyet, emellett pedig a megtévesztést és a pszichológiai hadviselést is előszeretettel alkalmazta.

Stratégia zsenialitásának köszönhetően döntő szerepet játszott abban is, hogy Liu Bang végül császár lett, majd megalapította a Han-dinasztiát. Han Xin ekkor királyi rangot kapott és az ország egyik legerősebb embere lett belőle – és ez okozta a vesztét. Politikusnak ugyanis közel sem volt olyan kiváló, mint hadvezérnek, mivel nem tudta leplezni az ambícióit, ami miatt mind több és több ember kezdett tartani tőle. Először csak lefokozták, először herceggé, majd pedig közemberré, végül pedig felségárulás vádjával le is tartóztatták. Kr. e. 196-ban végezték ki az egész családjával együtt. Ennek ellenére ma is a katonai és stratégiai zsenialitás archetípusaként tartják számon Kínában.

Szubotáj (Сүбээдэй) – minden idők legjobb stratégája

Szubotáj a mongol világbirodalom egyik legkiemelkedőbb hadvezére volt, sőt, számtalan történész szerint egyenesen a világ legjobb stratégája. A kiváló gondolkodó nagyjából 1175 körül láthatta meg a napvilágot, majd nagyon fiatalon Dzsingisz kán körébe került, aki nem harcosként, hanem elemzőként alkalmazta. Dzsingisz kán saját bevallása szerint Szubotáj az „ostora és a szeme” volt, vagyis stratégiai felderítést végzett és önálló hadműveleteket vezethetett. De miben is rejlett a katonai zsenialitása?

Szubotájra jellemző volt a többfrontos, összehangolt támadások kivitelezése, a rendkívül alapos hírszerzés illetve az extrém távolságokra kiterjedő logisztikai tervezés is. Az igazi zsenialitása abban rejlik, hogy olyan hadmozdulatokat hajtott végre, amelyeket az európai hadviselés csak 500-600 évvel később kezdett el felfedezni. Például:

Képes volt arra, hogy 2-5 külön hadsereg mozgasson, amelyek néha akár ezer kilométerre voltak egymástól. Ezek a hadseregek hónapokon keresztül rádió, térképek és központi parancsnokság nélkül haladtak, ám mégis időben és összehangoltan csaptak le az ellenségre. Azt is gyakran alkalmazta, hogy különböző kerülőutakon, csendben kerítette be az ellenséget, majd egyszerre több irányból csapott le – Európában ezt csak a 19. században kezdték el alkalmazni. A hírszerzés tekintetében is évekre előre gondolkodott: már jóval a támadás előtt felderítőket küldött, akik beszámoltak neki a hágókról, a hidakról és az ellátási láncokról, vagyis gyakorlatilag bevezette a rendszerszintű hírszerzést.

Szubotáj részéről tökéletesen megtervezett stratégia volt az is, amit Európában sokáig gyávaságnak tartottak: a színlelt megfutamodás. Ő előre kijelölt útvonalakat használt a visszavonuláshoz, és tudta, hol lehet a legjobban széthúzni az ellenséget. De alapvetően is elhúzta a támadást addig, amíg az ellenséget teljesen szét nem zilálta és ki nem fárasztotta, így gyakran már azelőtt legyőzte őket, hogy a tényleges csata megkezdődött volna.

1241-ben például ugyan névleg Batu kán vívta a muhi csatát a magyarokkal, a tényleges tervező azonban Szubotáj volt. És mivel soha nem tört hatalomra és kerülte az udvari intrikákat is, köztiszteletben állva öregedett meg, majd békésen távozott egy hosszú élet után. A mongolok egyik legkiemelkedőbb hadvezére nem legenda volt, hanem egy kifejezetten jól dokumentált történelmi figura, akit a kínai udvari feljegyzések, a perzsa- valamint az orosz krónikák is emlegetnek. (Az oroszok, mint ellenség is elismerően szóltak róla.)

Tojotomi Hidejosi (豊臣秀吉) – Japán egyesítője

Tojotomi Hidejosi, születési nevén Hijosi-maru, szamurájnevein Kinosita Tókicsiró, Kinosita Hidejosi, majd Hasiba Hidejosi Japán egyik legismertebb daimjója volt. (A daimjó a vidéki feduális nagyurat jelentette a középkori Japánban, az Edo-korszakban pedig a tartományi nagybirtokosok voltak.) A származása erősen vitatott, egyes források úgy vélik, hogy paraszti sorból került ki, mások szerint viszont egy alacsony rangú harcoscsalád gyermeke volt. Már fiatal gyermekként elhagyta a szülői házat, és először Imagava Josimoto, majd pedig Oda Nobunaga szolgálatába állt.

Nobunaga seregében aztán hamar kitűnt a tehetségével, így gyorsan fontosabb pozíciókhoz jutott, 1568 után pedig minden fontosabb ütközetben részt vett. 1573 szeptemberében, két nagy hatalmú daimjó legyőzése után ő lett az Ómi tartományi Nagahama ura. 1585-től pedig gyakorlatilag Japán uralkodójává lépett elő, bár sógun nem lehetett belőle az alacsony származása miatt.

Fontosabb intézkedései közé tartozott például az országos földmérés elrendelése, amelynek értelmében minden területet fölmértek és rögzítették, mennyi rizst termel, az adót pedig nem a földbirtokos, hanem a tényleges művelő fizette. A parasztoktól kardbegyűjtés címen elkobozták a fegyvereket azzal az indokkal, hogy buddhaszobrokat készítenek belőlük, a valódi ok azonban az volt, hogy ha akarnak, se tudjanak fellázadni.

Emellett szigorú társadalmi rendszert vezetett be, amely rétegek között tilos volt az átjárás, egy parasztból például nem lehetett szamuráj, a szamuráj meg nem művelhetett földet. Tojotomi Hidejosi azonban nem csak erős hadúr volt, hanem egy kifejezetten tehetséges és ravasz stratéga is.

A kardforgatást tekintve közel sem volt legendás harcos, ám kiválóan fel tudta térképezni az ellenség gyenge pontjait, ezért gyakran az alkut vagy a megfélemlítést alkalmazta a nyílt harc helyett. Ez a taktika pedig igen eredményesnek bizonyult, sokan küzdelem nélkül megadták magukat neki. A várháborúk igazi mestere volt, messze földön híres a gyors és kreatív ostromairól. Ő is gyakran alkalmazott pszichológiai hadviselést, illetve azt is pontosan tudta, mikor kell szövetséget kötnie egy régi ellenfelével.

Képes volt rendkívül gyors döntéseket hozni a kritikus pillanatokban is, Oda Nobunaga halála után például villámgyorsan cselekedett és szélsebes tempóval, mindössze másfél év alatt az uralma alá hajtotta az egész országot. Hidejosi hírszerzőként is remekelt, már fiatal korában nagy sikerrel kémlelte ki az ellenség seregeit és biztonsági rendszereit. De hadvezérként sem feledkezett meg a hírszerzés jelentőségéről, rengeteg ügynöke volt, miközben ő maga is gyakran megfordult az ellenség területén.

Nádir perzsa sah (نادرشاه) – Perzsia Napóleonja

Nádir sah Perzsia talán leghíresebb és legrettegettebb uralkodója volt, akit stratégiai zsenialitása miatt gyakran illetnek a „Perzsia Napóleonja” címmel is. Az északkelet-perzsiai Horászánban született egy félnomád afsár törzs tagjaként, a legenda szerint egy szegény apától, aki még gyermekkorában meghalt. Ezután őt és az anyját is lovas banditák rabolták el, ahonnan sikeresen megszökött, majd úgy döntött, ő maga is haramiának áll. A tehetsége pedig hamar megmutatkozott, így lett belőle nemsokára bandavezér, majd zsoldos katona.

Nádir először a Szafavida-dinasztia nevében harcolt: a seregei 1726-ban Mashadnál legyőzték a fellázadt és hadjáratot indított afgánokat, elszakítva tőlük Horászánt. Ezután 1729 tavaszán Herátnál arattak győzelmet az abdali afgán törzs felett, és miután a megmaradt harcosok is csatlakoztak a seregeihez, ősszel a dámgáni csatában, majd Iszfahánnál és Siráznál is győzedelmeskedtek a gilzajok felett, ezzel sikeresen megbuktatva Asraf kánt. Nádir végül 1736-ban kiáltotta ki magát sahnak.

Stratégiai hozzáértése egyértelműen megelőzte a korát: felismerte, hogy a csatákat a fegyverek döntik el, ezért modern hadsereget épített és létrehozta például a tüzérségi egységeket. Rájött, hogy a harcmodort a terephez kell igazítani, amelynek következtében sokszor már a csata előtt megnyerte a küzdelmet.

Emellett rendkívül rugalmas is volt, nem ragaszkodott egyetlen taktikához sem, hanem figyelembe vette a körülményeket. Gyakran a meglepetés erejével, villámgyorsan támadott, miközben a pszichológiai hadviselést is előszeretettel alkalmazta. Nádirt végül a saját tisztjei gyilkolták meg 1747-ben, Szaláh bej vezetésével, a halála után pedig az addig egységes birodalom a hatalmi harcok miatt gyakorlatilag három részre szakadt.

A fentiek ismeretében íme az én személyes kedvenceim, szigorúan, mint lelkes laikusnak: Nagy Sándor, (természetesen nem lehet kihagyni), Szun-ce, (tényleg mindenki olvassa el A háború művészetét), Szubotáj, (az abszolút kedvenc), Nádir sah és Rommel, akit szintén bűn lenne kihagyni.

E téma vizsgálatához egyetlen embert mindenképpen meg kell említeni, ez pedig Pierre Bourdieu francia szociológus. Az ő nevéhez fűződik ugyanis annak az elméletnek a kidolgozása, amely szerint az elit nem csak a vagyon segítségével képes újratermelni a társadalmi egyenlőtlenségeket, hanem az úgynevezett kulturális vagy szociális tőkével is. Ez mit jelent?

Azt, hogy szerinte a felső tíz százalék a stílust és az ízlést használja, mint disztingváló erőt saját maguk és társadalom többi tagja között.

Pierre Bourdieu többek között azért számít ma is úttörőnek a szociológia szakterületén, mert elsőként világított rá arra: az ízlés egyáltalán nem annyira szubjektív, mint ahogy azt korábban gondoltuk, sőt, valójában csak a társadalmi státuszunk visszatükröződése. Szerinte az ízlés nem egyéni és természetes preferencia, ami egész életünkben rugalmasan változhat, hanem egy társadalmilag nagyon is bebetonozott, hatalmi hierarchiában gyökerező jelenség.

Mutasd, mit olvasol, megmondom ki vagy

Bourdieu egész életében ezt a kérdést boncolgatta, a legrészletesebben azonban talán az 1979-es La Distinction, vagyis A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése című művében fejtette ki a gondolatot. Határozottan elutasította azt a hagyományos elképzelést, miszerint az ízlés tulajdonképpen egy velünk született és szubjektív dolog, szerinte ugyanis minden kulturális igényünk gyökere a társadalmi státuszban és a neveltetésben keresendő.

A szociológia francia fenegyereke úgy vélte, a világot több, sok esetben láthatatlan tőke mozgatja a fizikai vagyon mellett. Három ilyet nevezett meg: az első a kulturális tőke, vagyis az oktatás, a műveltség és a beszédmód. Ide tartoznak például a kedvelt és ismert könyvek, filmek, ételek és ruhák, vagy a végzettség. A második a szociális tőke, vagyis a kapcsolati háló, a harmadik pedig a szimbolikus tőke, vagyis a társadalom elismerése különböző díjak és címek formájában. Bourdieu szerint az „uralkodó ízlés” valójában semmi más, csak az uralkodó osztály kulturális tőkéje, amit ők tettek normává.

Miért jobb John Coltrane, mint Taylor Swift? És a francia konyha, mint az út széli gyros? Mert az elit azt mondta. Bourdieu szerint az égvilágon semmilyen logikus, objektív magyarázata nincs annak, hogy egyes kulturális normák miért lennének felsőbbrendűek egy másiknál – ez egyszerűen csak az elit ügyes mesterkedése, hogy fenntartsa a társadalmi egyenlőtlenségeket.

A kutatásai alapján három kategóriát különített el: az uralkodó ízlést, a kispolgári ízlést és a népi ízlést. Az uralkodó ízlés az elit ízlése, a felsőbbrendűsége azonban semmilyen koherens érvvel nem támasztható alá. A kispolgári ízlés igyekszik felzárkózni, tiszteli az elitet, de gyakran túlkompenzál, a népi ízlés pedig teljesen elutasítja az absztraktot a funkcionális és az élvezetes javára.

Sőt, onnan is lehet tudni, hogy az elitnek tényleg a gatekeeping a szándéka – érvel – hogy minden alkalommal, ha túl sokan kezdenének felzárkózni, kicsit változtatnak a saját kulturális normáikon, amiről csak az fog értesülni, aki valóban a felső tíz százalék tagja. Azt Bourdieu sem tagadta, hogy néhány művészeti alkotás természetesen komplexebb, mint mások, azt azonban már elutasította, hogy a komplexitás önmagában nagyobb értéket hordozna.

Kantot is kritizálta

Immanuel Kant Az ítélőerő kritikája című művében határozta meg az esztétikai ízléselméletét, amely röviden összefoglalva így szól: az ízlés érdeknélküli, szubjektív, de egyetemes, minden racionális élőlény számára elérhető és társadalmilag semleges. Bourdieu szerint azonban Kant valójában egy történetileg és társadalmilag is meghatározott osztályízlést prezentál úgy, mint valami transzcendentális és univerzális, osztályokon átívelő élményt.

Úgy vélekedett, „tiszta”, érdeknélküli esztétikáról csak az beszélhet, aki megfelelő anyagi biztonságban él ahhoz, hogy távolságot tudjon tartani. A többiek számára a kultúra igenis gyakorlati haszonnal fog bírni, ez azonban nem lehet értékítélet. Bourdieu szerint Kant csak egyetlen dolgot mulasztott el: reflektálni a saját társadalmi pozíciójára, ezért hihette azt, hogy transzcendentális élményt tapasztal.

Bad taste where?

Nagyon sok mindent gondolok erről. Egyrészt nem tagadom, hogy az uralkodó elit valóban képes befolyásolni a normát, másrészt viszont azt is gondolom, igenis létezik magaskultúra, a minőségét pedig nem diszkreditálja az, hogy ez történetesen épp az elit kultúrája.

Azzal teljesen egyetértek, hogy az ízlés tanult, azzal azonban nem, hogy ne lehetne tényleges értékben mérni.

Amikor elkezdtem gimnáziumba járni, az első irodalomórák egyikén a világ legcsodálatosabb tanárnője azt kérdezte tőlünk, mi az az irodalom és miért jó az nekünk. Tőle tanultam meg aztán a „katarzis” kifejezést, ami azt jelenti: az olvasó olvasás közben a történet hatására megtisztul, és valamiféle lelki vagy szellemi fejlődésen megy keresztül. Ez az igazi irodalom értelme. Erre sok könyv képes, sok pedig nem.

Tényleg nem lehet objektív mérce alapján azt mondani, hogy az az irodalmi alkotás, amely ilyen lélekformáló erővel bír, értékesebb annál, mint ami nem? Még akkor is, ha nem mindenki képes befogadni? Mert igen, nem mindenki képes befogadni, és erről nem az elit tehet.

Nagyjából 17 vagy 18 éves lehettem, amikor először olvastam Szabó Magda Az ajtó című regényét. Nem részletezném, aki tudja, tudja, aki meg nem, az nem, de miután befejeztem a könyvet, szó szerint egész éjszaka nem tudtam aludni a zokogástól. Egészen csodálatos és egyben pusztító élmény volt. Aztán kölcsönadtam a könyvet egy kedves ismerősnek, alig vártam, hogy befejezze, majd mohón érdeklődtem az élménybeszámolója után, amikor ezt megtörtént – de ő nem mondott semmit. „Nagyon tetszett, kellemes volt olvasni”, talán csak ennyit fűzött hozzá.

Egyáltalán nem „szubjektív”, hogy mi volt a könyvben, számára is ott lett volna a katarzis lehetősége, csak ő képtelen volt befogadni. Az ajtó nem az olvasó függvényében egy csodálatos könyv, nem „ízlés kérdése”, hogy mennyire értékes alkotás. A könyvben rejlő kincs ott van, akkor is, ha észreveszik, és akkor is, ha nem.

És bár a Kanttal szemben felvett kritika szerintem is jogos, én mégis úgy módosítanám: a „szép” tényleg egy univerzális fogalom, az azonban osztályfüggő, ki hogy tudja befogadni.

Minden relatív?

Bourdieu elmélete abban az esetben állja meg a helyét, ha minden egyes jelzőnket megfosztjuk a rá ruházott értékektől. Egy megrendítő és elgondolkodtató színdarab, amelynek még napokig a hatása alatt vagyunk, miért ne lenne objektíve értékesebb, mint a Való Világ? Előteremteni, befogadni és megemészteni is nehezebb, mint a kőkemény trasht, akkor miért ne lenne magasabb színvonal? Kivéve, ha az „elgondolkodtató” és „megrendítő” már nem rendelkezik olyan jelentéstartalommal, mint korábban.

Vannak olyan műalkotások, amelyek befogadásához intelligencia, empátia, lelki mélység és komplexitás kell, ezek miért ne képviselnének magasabb színvonalat, mint azok, amelyekhez ezekre nincs szükség?

Léteznek a világban egyszerű, sőt, ostoba emberek is, ezen tulajdonságaik pedig igen, az ízlésükben is megmutatkoznak. Ennek az oka természetesen lehet az ő társadalmi státuszuk vagy neveltetésük, ez azonban a végeredményen nem változtat. Vagy szilárdan állítjuk, hogy egy ostoba, felszínes és sekélyes ember ízlése pont annyira értékes, mint egy kevésbé ostoba és felszínes emberé? Netalán azt tagadjuk, hogy léteznek egyáltalán felszínes és ostoba emberek? Pierre Bourdieu vajon tényleg őszintén állította volna, hogy Beethoven Holdfény Szonátája és Cardi B Wet-Ass Pussy című száma között nincs semmilyen értékbeli különbség?

Másrészről pedig miért baj az, hogy létezik elit? Miért háborgunk, hogy gatekeep-elnek? Miért nem tudunk beletörődni abba, hogy vannak olyan emberek, akik vagy a szerencsének vagy pedig a Jóistennek köszönhetően generational wealth-be születtek, és már hét évesen mesterei voltak a francia boroknak és a reneszánsz festményeknek? Mégis mi van akkor, ha ők szofisztikáltabbak, műveltebbek és világlátottabbak, mint mi többiek? Ennek az eltagadása, amíg világ a világ, akkor sem fogja felemelni a Jerry Springer Show nézőit az ő szintjükre.

Amikor az ízlés igazi fegyver

Létezik olyan, amikor az ízlést fegyverré lehet kovácsolni, a manipuláció tökéletes fegyverévé. Ugyanis ha gyorsan és hatékonyan be akarjuk lopni magunkat egy másik ember szívébe, semmi mást nem kell tennünk, csak visszatükrözni az ízlését. Étel, ital, könyvek, politika? Teljesen mindegy. Ennyire szerelmesek vagyunk saját magunkba - szerintem ha valami, akkor ez elgondolkodtató.